2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2008 augusztus–szeptember

Zsigmond Anna :: Az amerikai mítosz: oktatás és társadalom

2009. szeptember 30.

A nemzeti öntudatra ébredéstől kezdve két mítosz befolyásolta az Amerikai Egyesült Államok polgárait. Az első mítosz szerint az amerikai fejlődés unique, különleges, semmihez nem hasonlítható. A másik mítosz az amerikai elhivatottság, az amerikaiak morális felsőbbrendűsége, a manifest destiny. E mítoszokból ered az amerikaiak elzárkózása, az izoláció; amely szerint az amerikaiak saját berendezkedésüket kísérlik meg más országokra erőltetni. Az amerikai oktatásban is tetten érhetők ezek a mítoszok, azzal a meggyőződéssel együtt, hogy az oktatás révén lehet a társadalmi problémákat a leghatékonyabban megoldani. Az alkotmányban rögzített egyenlőségeszme azonban távol áll a megvalósítástól. A tanulmány végén érdekes összehasonlítást olvashatunk a 19. század amerikai és orosz társadalmáról.

Az amerikai nemzeti öntudatra ébredéstől kezdve két mítosz befolyásolta az Új Világ polgárait, különösen ami a más országokhoz és népekhez fűződő kapcsolataikat illeti. Az első mítosz szerint az amerikaiak mindenkitől különböznek, fejlődésük eltér a világ többi országának fejlődésétől, vagyis az amerikai út unique, azaz egyedi, különleges. A másik mítosz az amerikaiak politikai, társadalmi-szociális és morális felsőbbrendűsége, amely a manifest destiny, az amerikai elhivatottság, misszió érzetében ölt testet. Az első mítoszból ered, illetve nyer indoklást az amerikaiak elzárkózása, az izoláció; míg a másikból az – bár ez kissé ellentmond az előzőnek –, hogy az amerikaiak saját tapasztalataikat, megoldásaikat kísérlik más országokra erőltetni, bármikor, amikor erre lehetőség nyílik, vagy arra lehetőséget teremtenek. A két mítosz fejlődéstörténete párhuzamos. Az amerikai történelem során egymással jelentős kölcsönhatásban gyakoroltak lényegi befolyást a politikai-társadalmi gondolkodásra és a kormányzati berendezkedés tevékenységére. Az ország egyedülálló fejlődése és az ebből (is) táplálkozó izolációs politika és a felsőbbrendűség érzete, a manifest destiny az elmúlt több mint kétszáz évben kifejezte a másságot, a kívülállást a világ történéseiből és a folyamatos elhatárolódást az Amerikán kívüli világ, azaz az Óvilág (Old World) „fertőzésétől”, problémáitól. (Lásd Herbert C. Hoover elnök beszédét 1929-ben a gazdasági világválság küszöbén. „Rendszerünk, amely kivételes Amerikában, népünk szellemének és hangulatának kifejlődése, vagyis egyszerűen amerikai. Politikai rendszerünk egyedülálló az egész világon. Társadalmi rendszerünk egyedülálló az egész világon. Kivételes politikai és társadalmi ideáljainkból kivételes gazdasági rendszert fejlesztünk ki.”2) Az 1929-es válság nyomán kimúlt ez a legenda; a nagy válság járványa az Egyesült Államokban kezdődött és innen terjedt Európába.

A uniqueness és az izoláció – ugyanannak a fogalomnak két oldala – eredetileg egyszerűen a földrajzi elhelyezkedésből eredt; nemcsak a két óceán alkotta, áthatolhatatlannak hitt határok, hanem a felfedezések szélesebb földrajzi körülményei, az észak-amerikai földrész ismeretlenségei, a keleti partról nyugat felé haladó felfedezések (Westward movement) nehézségei is erősítették ezt az érzést. A nemzetépítés és a mai Egyesült Államok területének kialakulása – a frontier-, határpolitika következményeként – gyakorlatilag csak a 19. század harmadik harmadában fejeződött be Alaszka 1867. évi megvásárlásával és Hawaii 1898. évi annexiójával. 1869-ben összeértek a vasútvonalak Utahban: a Union Pacific és a Central Pacific találkozott Promontory Summitban.

A terjeszkedést csak azzal lehetett tartósan biztosítani, ha új vasútvonalakat fektettek le. A birodalom addig terjedt, amíg a vágányok, a vágányok úgy hosszabbodtak, ahogy az újabb bevándorlók egyre beljebb hatoltak. Ezek a vonalak állították elő az összeköttetést egy olyan térben, amely különben szétesett volna. A vasúttal az ország képes volt óriási erőforrásait, jelen esetben a munkaerőt és terjeszkedését bármelyik pontra eljuttatni, és ezzel úgyszólván legyőzhetetlenné vált. A vasútvonalak olyanok voltak, mint egy óriási váz, amely összefogta a hatalmas területet. Mindennek következménye az indián lakosok teljes kiirtása, kultúrájuk megsemmisítése. A vasút működése volt az európai birodalmi kapcsolatok stabilitásának záloga is.

A uniqueness és az elhivatottság érzete elsősorban az angol kolóniák népében fogant meg, sokkal kevésbé a francia vagy a spanyol telepesek között. Ez nem volt véletlen, hiszen ez utóbbiak az Újvilágba történt kivándorláskor magukkal hozták állami és kormányzati berendezkedésüket, hadseregüket, egyházi intézményeiket, iskoláikat és földtulajdonlási rendszerüket. Az Angliából érkezett telepesek azonban nem saját kormányaik „teremtményei” voltak, ellenkezőleg: saját rendszerüket szándékosan hátrahagyták, és szabadulni igyekeztek minden köteléktől, amely az Óvilághoz, nemcsak Angliához, hanem Európához kötötte őket. Az amerikai új ember kialakulását Alexis de Tocqueville francia márki művéhez (Az amerikai demokrácia) készült előszó így jellemzi: „És az országnak [ti. Amerikának] mégis van nemzeti tulajdonsága, nevezetesen az, hogy híjával van minden közös emléknek, szokásnak, hitnek, szellemi hagyománynak: ebben a társadalomban, amelyet semmi sem merevít meg, csak egy dolog közös, csak egy dolog kapcsolja össze az embereket: és ez az érdek. Pénzsóvárság, szakadatlan változás, a meggazdagodás égető vágya – íme, ezek a legfőbb jellemzői ennek a fiatal köztársaságnak.”3 Az elhatárolódás tehát együtt járt a régi rendszer tagadásával és új minőségek létrehozásával, hiszen az alapító atyák meg voltak győződve arról, hogy az Óvilág korrupt és dekadens. Az elhatárolódást, az új minőség létrehozását az 1775–1783 közötti függetlenségi háború, az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat és az amerikai alkotmány elfogadása (1789) tetőzte be.

E két mítosz még ma is igen erős gyökerekkel rendelkezik az amerikai társadalomban, jóllehet a 20. és a 21. század komoly próbatétel elé állította mindkét mítosz érvényességét. A 19. század során igazolódni látszott az amerikai fejlődés egyedisége, különösen a gazdaság (ipar, közlekedés, infrastruktúra stb.) vonatkozásában, mintegy igazolván a uniqueness ismérveit, hogy ti. az amerikai fejlődés modern körülmények között mehetett végbe, és mentes volt az Óvilág, a múlt tehertételeitől. A fejlődés különlegességét igazolta az is, hogy az Egyesült Államok távol tudta tartani magát a nemzetközi konfliktusoktól. A földrajzi tényezők az amerikaiak számára egyedülálló feltételeket teremtettek, így lehetetlenné vagy igen nehézzé tették a külső beavatkozást, továbbá soha nem látott lehetőségek adódtak a térség nagysága és földjének gazdagsága, termékenysége és természeti kincsei kihasználásában. A folyamatosan nyugatra bővülő határok (frontiers), a nyugati irányú expanzió, a keletről nyugatra tartó hódítás csaknem két és fél évszázadot vett igénybe, a 17. század elejétől a 19. század második feléig. A történészek egy része ezt a hódítást kontinentális imperializmusként jellemzi, bár az amerikai történetírók többsége az egész kontinens feletti uralom megszerzését az amerikai nép történelmi elhivatottsága, a manifest destiny eredményének kívánja láttatni, melyet az ún. Monroe-doktrína (1823) fejt ki: Amerika az Amerikaiaké. A frontiers politika apologétája, Frederick Jackson Turner amerikai történész szerint a kétszázötven évig tartó nyugati irányú népességmozgás az amerikai történelem egyik legnagyobb hatású folyamata. Tocqueville szerint „az amerikai nép nagyon ősi és nagyon felvilágosult, amely új hatalmas országra talált, ahol kedve szerint terjeszkedhet, és amelyet fáradság nélkül termővé tehet. Ilyesmire még nem volt példa a világban. Az amerikaiak helyzete tehát egészen rendkívüli, s hihetőleg nem lesz még olyan demokratikus nép, amely ilyen helyzetbe kerül.”4

A 20. században elengedhetetlenné vált a kritikai szembenézés ezekkel a politikai és történeti koncepciókkal. Fel kellett ismerni, hogy az amerikai gazdasági és társadalmi rendszer azonos vagy hasonló problémákkal találja magát szemben, mint az iparilag fejlett európai államok. Ezzel együtt vetődik fel az amerikai oktatás történelmi-társadalmi és az alkotmányban meghatározott helyzete.

Mint angolszász őseik, az amerikaiak sokáig úgy vélték, hogy az oktatás elsősorban a család, az otthon és az egyház feladata, és semmiféleképpen nem tartozik az államra. A bevándorlás állandó folyamata napirenden tartotta az identitás problematikáját, az új embertípus kialakítását, de a folyamatos bevándorlás nem oldotta meg a közös nyelv használatát. Érdekes az egyesült államokbeli nyelvi helyzet: az angol nyelv nem hivatalos, a kétnyelvűség a jellemző. A német nyelv térhódítását igen korán elvetik, és ez többek közt Noah Websternek (1785–1643) köszönhető. Ő hozta létre az angol nyelvi intézetet, amelynek első angol helyesírási tankönyve, valamint az ún. Webster-szótár mind a mai napig használatos. Webster nevéhez fűződik az angol nyelv erősítése nemzeti nyelvként.

A gyarmati időszakban és a 19. században az angol mintára szervezett grammar schoolok jellemezték a rendszert, felekezeti és jótékonysági iskolákat hoztak létre. A gyarmati korszakban, azaz 1636 és 1746 között alapították a Harvard College-t, a William and Mary College-t, valamint az első nem felekezetekhez kötődő Columbia Egyetemet (1784, korábbi nevén King's College). Az amerikai iskolarendszer kiépítésére nagy hatást gyakoroltak a nagy pedagógusok elméletei és szellemiségük, így Horace Mann (1796–1859) és Henry Barnard (1811–1900). Az oktatási esélyegyenlőség megvalósítására törekedtek.

Az amerikai alkotmány jellegzetessége, hogy az állami oktatásra nézve nemcsak hogy nem tartalmazott semmiféle rendelkezést, hanem az alkotmány ún. tizedik kiegészítő cikkelye – 1791-ben emelkedett törvényerőre – közvetett módon az oktatást kivonta a szövetségi kormányzat hatásköréből, és az egyes államokra bízta. Az alkotmány ugyanakkor preambulumában az Egyesült Államok feladatává teszi a nemzet védelmét és az általános jólét emelését. A 20. század történelme mutatta meg, hogy alkotmányjogilag is szerves és közvetlen kapcsolat létezik az ország védelme és az oktatás között, ez kíséri végig az oktatási törvények szellemiségét. A népesedési és a gazdasági problémák abba az irányba hatottak, hogy a szövetségi kormányzat, ha nem is az irányítás, de legalább ösztönzés formájában országos szempontból kezelje a műveltség kérdését. A szövetségi kormány támogatása legkorábban az 1785. és 1787. évi földrendeletekben (land ordinance) nyilvánult meg, amelyek állami (szövetségi) földterületeket jutattak az iskoláknak, az oktatási intézményeknek. „Miután a vallásosság, az erkölcs és a tudás szükséges a kormányzáshoz és az emberiség boldogságához, az iskolák és az oktatás más eszközeinek működését örökre ösztönözni kell” – hangsúlyozza az Észak-Nyugat Földrendelet. Tocqueville szerint „Amerikában a valláson keresztül vezet az út a felvilágosodáshoz, az isteni törvény betartása juttatja el az embert a szabadsághoz.”5 Ily módon 1803-ban a szövetségi kormány igen lényeges intézkedést hozott, amelynek értelmében minden városhoz tartozó földterületből egy négyzetmérföldet (259 hektár) általános oktatási célokra kell biztosítani. (A legtöbb állami mezőgazdasági és műszaki iskolát az ún. Morill Act [1802] nyomán alapították. Ezek között megtalálható a California, Illinois, Maine, Minnesota, Nebraska, Ohio, Pennsylvania, West Virginia, Wisconsin and Wyoming és a Purdue University állami egyetem. Magánfőiskola többek között a Cornell University.) Bizonyos kivételekkel és eltérésekkel ezt a gyakorlatot folytatták minden új állam csatlakozásakor. A földjuttatások révén csaknem 150 ezer négyzetmérföldet biztosítottak a felsőfokú iskolák számára. E földek eladása, illetve bérbeadása útján szerzett jövedelem még ma is számos államban az iskolák, az oktatási intézmények pénzügyi alapjának részét képezi.

Az Egyesült Államok nem vált mindenki számára a képességek szerinti felemelkedés új hazájává. A 19. század ötvenes éveiben Lincoln még mondhatta: „nem létezik közöttünk a bérmunkások állandó osztálya... Huszonöt évvel ezelőtt én is bérmunkás voltam. A tegnap bérmunkása ma a saját számlájára dolgozik, és holnap másokat fog bérmunkásként foglalkoztatni. Az előrehaladás – a körülmények javulása – a dolgok rendje az egyenlők társadalmában.”

***

A történeti-társadalmi valóság az Egyesült Államokban is egyre kevésbé igazolta az új világhoz fűződő kezdeti reményeket. Ebben az országban sem jutott mindenki munkájának és képességeinek megfelelően az anyagi és szellemi javakhoz. Az 1861–1865-ös polgárháborút követően a haladó gondolkodású pedagógusok az oktatásügyre helyezték a hangsúlyt. A polgárháborúban Észak győzelmét Dél gazdasági megszállása követte (rekonstrukciós korszak). Felmerült az oktatásügy országos és központi rendezésének kérdése, de törvényjavaslatként kezdettől fogva nem jutott túl messzire.

Az alapító atyák egyenlőségeszméje még nagyon messze volt a megvalósítástól. A felszabadított feketék első generációja bízott abban, hogy az oktatási lehetőségek segítségével az ígéret földjére jutnak, de tovább folytatódott gazdasági elnyomásuk, megaláztatásuk és a terror (Ku-Klux-Klan). A társadalmi problémákat bonyolulttá tette az első és főleg angolszász közösségekből származó bevándorlóktól eltérő hullám. A későbbi bevándorlókból került ki a rohamos iparosodás követelte munkaerő többsége. Ők telepedtek le a városokban, és duzzasztották fel azokat ipari centrumokká. Életmódjuk és újszerű városias létviszonyaik ellentétben álltak a hagyományos amerikai élettel, ezért ebben igen sokan csak az elfajzást és az idegen szokások térhódítását látták. Az urbanizációs hullám mindenekelőtt a városokban összpontosuló, erőteljesen növekvő nagyipar munkaerőigényével magyarázható. Ez a nagyipar az extenzív növekedés szakaszában minden rendelkezésre álló munkaerőforrást, belsőt és külsőt egyaránt felhasznált. A városokban irányuló belső migráció és a hihetetlen mértékű bevándorlás súlyos társadalmi, gazdasági, szociális és egyben oktatási problémákat vetett fel. 1880 és 1914 között a bevándorlók száma elérte a 22 milliót. A századvégi bevándorlók etnikai-nyelvi összetétele is megváltozott. 1880 előtt a bevándorlók 90%-a angol vagy angolszász, illetve nyugati, északnyugat-európai, ezzel szemben a század utolsó évtizedében érkezettek összetétele sokkal színesebb etnikai, nyelvi, vallási, kulturális szempontból. Ez a hullám főleg Kelet- és Dél-Európából érkezett lengyelekből, oroszokból, magyarokból, olaszokból tevődött össze. A korábbi bevándorlókkal ellentétben, akik annak idején mind nyugatra tartottak, ez az „új” bevándorló generáció meghúzódott az Egyesült Államok keleti partvidékén, a nagyvárosok szélén nemzetiségi alapon szervezett gettóban. Mindezek a problémák új megvilágításba helyezték az oktatást, egyes vélemények szerint a bevándorlók helyzete siettette az oktatási reformokat. A nagyvárosok iskoláiban zsúfolódtak össze az új „gyerekek”. Az iskolák zsúfoltsága, a szegénység, a bevándorlók helyzete súlyos problémákat vetett fel. A századfordulón igen magasra emelkedett az iskolákból kimaradottak száma, a tanulók 40–50%-a végezte el a nyolcosztályos alsó tagozatot, 8–10%-a a középfokú iskolát. A 12-13 éves gyermekek 50%-a hagyta abba a tanulást a hatodik, illetve hetedik osztályban. Mindezek következtében a pedagógusok azzal foglalkoztak, hogyan is akadályozhatnák meg ezt a nagymértékű kimaradást. Sokan vitatták a statisztikai adatok megbízhatóságát, de a kutatók egyetértettek abban, hogy az iskolai tantárgyak, maga a curriculum nem találkozik a gyermekek érdeklődésével és szükségleteivel. Ezzel összefüggésben értelmezhető az 1917-es Smith–Hughes-törvény, amellyel a kormányzat a szakmai képzésben érvényesítette az országos érdekeket. A sorozásokon ugyanis kiderült, a behívottak csaknem 25%-a írástudatlan, s közülük igen sokan nem tudnak angolul, egyharmaduk pedig fizikailag alkalmatlan. (1914. I VH) Ennek a korszaknak kiemelkedő oktatáspolitikusa John Dewey (1859–1952), a komprehenzív iskola, a gyermekközpontú curriculum, a nevelés, a család és a társadalom, a közösség és a munka kapcsolatainak, gondolatának és gyakorlatának megalapítója, a progresszív mozgalom atyja. A mozgalom három történelmi szakaszra tagolható, 1933-at követően, a gazdasági válság nyomán azonban kimúlt (F. D. Roosevelt elnöksége idején).

1918–1929 között egymást követték az eseti jellegű kormányzati intézkedések az oktatásban. A gazdasági válságot követően az 1930-as évek hoztak változást, F. D. Roosevelt elnöksége idején, a New Deal megváltozott politikai és gazdasági körülményei között az állam szerepe megnőtt, ezzel együtt az oktatás szerepe is megváltozott. Roosevelt idején megszavaztak egy nagyobb összeget az oktatás helyzetének rendezésére, ez emergency relief maradt. Változások történtek a külpolitikában, jelentős esemény a diplomáciai kapcsolatok felvétele a Szovjetunióval.

A második világháború időszaka, majd a demokrata Truman-kormányzat periódusa nem hozott változást, viszont új jelek mutatkoztak a republikánus Eisenhower-kormányzat idején az 1952-es választásokat követően. Mindez már a hidegháború, a McCarthy szenátor nevéhez fűződő korszak (többek közt az Amerika-ellenes Bizottság felállítása) körülményei között történt, amikor is az oktatás és a tudomány terén a vezérmotívum az ún. „national survival” lett.

1939. augusztus 2-án Albert Einstein levelet intézett Roosevelt elnökhöz, és felhívta figyelmét „az atomenergia katonai alkalmazásának a lehetőségeire”. A szövetségi közigazgatás szemtől szembe került a tudomány révén felmerült problémákkal. Einstein levelére, valamint Szilárd Leó és Teller Ede javaslatára volt szükség ahhoz, hogy beinduljon a Manhattan-project, amely megnyitotta az atomkorszakot és a világtörténelem új fejezetét. A nemzeti és nemzetközi biztonság parancsoló szüksége a kormány beavatkozásához és ellenőrzési gyakorlatához vezetett. A tudomány és technika a politikai színpadra lépett. 1945-ben Amerika atombombát dobott Hirosimára és Nagaszakira. 1949-ben megalakult a NATO. 1949-ben a Szovjetunió kipróbálta első atombombáját, és ez arra késztette az Egyesült Államokat, hogy a tudománypolitika és az oktatás terén megtegye a központosítási intézkedéseket. Így érthető, hogy az 1953-ban létrehozott minisztériumban az oktatásügy is helyet kapott. 1955-ben megalakult a Varsói Szerződés.

Az új problémák új megvilágításba helyezték az oktatás kérdését. Valóban nagy szükség volt a szakképzett munkaerőre, mivel a 20. század Amerikája erős és gyors ipari fejlődésnek indult, és olyan versenytárssal állt szemben, mint a Szovjetunió és Japán.

A problémák elválaszthatatlannak bizonyultak az Egyesült Államok társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésétől. Az iparosodással, a bevándorlással és a polgárjogi mozgalmakkal párhuzamosan új pedagógiai irányzatok és oktatási elképzelések jelentkeztek. A korábbi progresszív oktatáspolitikai elméleteket felváltotta – igaz, csak átmenetileg – a szigorúság és a curriculumcentrikus oktatáspolitika. Az amerikai társadalom gondolkodásának sajátos vonása, hogy vitái feltűnő módon gyakran az oktatással kapcsolatosak. Így például a faji megkülönböztetés, a szegregáció problémája jellemző módon az iskolákban jelent meg, és a harcot az iskolákon belül kellett megvívni. Egyetlen elképzelés sem volt annyira amerikai, mint az, hogy a társadalmi bajok megoldása az iskolákra vár. Visszapillantva a történelmükre, az amerikaiak többet vártak az oktatási intézményeiktől, mint azt a valóság indokolta, az iskolákat tekintették és tekintik még ma is (2008) felelősnek a társadalmi problémák megoldatlanságáért. Az oktatási intézmények önmagukban természetesen alkalmatlanok a súlyos problémák megoldására. Megállapítható, hogy korábban a „hova születés” és a bőr színe volt a meghatározó tényező az egyén boldogulásában. Ahogy a nemzet helyreállt a második világháborút követően, az idealizmus hódított, leginkább az az elképzelés, amely szerint az oktatás mindenki számára elérhető, nemre, fajra, származásra, nemzeti hovatartozásra, illetve családi háttérre és a bőr színére tekintet nélkül.

A negyvenes évek második felében az oktatás minden szintjén szélesre tárták a kapukat. A felsőoktatásban bírálat tárgya lett a numerus clausus, amely korlátozta a fekete, illetve zsidó származású diákok továbbtanulási lehetőségeit. Többről volt itt szó, mint oktatásügyről. Egy Truman elnök által kinevezett elnöki bizottság első ízben deklarálta, hogy a polgárjogi problémák nemcsak a fekete, illetve zsidó származásúakat érintik, hanem olyan országos gond ez, amely ellentmondásban van a meghirdetett amerikai eszmékkel.

A belső tényezők önmagukban nem voltak elegendők ahhoz, hogy felelős kormányzati és törvényhozói szervek felfigyeljenek a bajokra. Olyan nemzetközi jelentőségű tudományos sikerre volt szükség, mint amely 1957 őszén következett be. 1957. október 4-én a Szovjetunió fellőtte az első műholdat. Az Egyesült Államok kihívásnak tekintette a szputnyik felbocsátását. Az amerikaiak többsége ezt elsősorban katonai szempontból értette, bár sokan szélesebb összefüggésében kívántak az új helyzettel foglalkozni. A politikusok azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államoknak tudományos téren is vissza kell szereznie hegemóniáját.

A kulcskérdés az oktatás, hangsúlyozták, és a feladat országos. Éppen ezért túl kell lépni a hagyományos szervezeti kereteken is, és a központi kormányzatnak kell – többek között anyagi eszközökkel – a feltételeket biztosítani. Meg kell találni a módját, hogy a központi beavatkozás ne menjen az emberi szabadságjogok rovására, hanem eredményesen segítse elő az oktatásban mutatkozó és halmozódó problémák megoldását.

Eisenhower elnök biztosította az amerikai népet arról, hogy határozott szándéka az oktatásügy fellendítése és a tudomány fejlesztése, valamint a védelem erősítése, a gazdasági helyzet javítása. Egyre többen határozott intézkedéseket követeltek a szövetségi kormánytól, többek közt nagyobb költségvetési hozzájárulást az oktatás helyzetének javításához.

Eisenhower azonban változatlanul elzárkózott attól, hogy a szövetségi kormány hatáskörét növelje az oktatás területén. A National Defense Education Act (Nemzetvédelmi Oktatási Törvény) körüli társadalmi vita, majd 1958-ban a törvény elfogadása mutatja a társadalmi-politikai problémákat. A nemzetvédelem érdekeit szem előtt tartva a kormány közvetlenül támogatta a nukleáris és űrkutatásokat, az ehhez kapcsolódó területeket, beleértve az e kutatásokkal összefüggő oktatást is. A törvényben a kölcsön kapott nagy szerepet, ezt csak az a diák vehette fel, aki tanári pályára készült. Ötéves időszakra szólt, és a visszafizetést a tanulmányok befejezése után egy évvel kellett elkezdeni. A tanárhiányt jelzi, hogy ha a diák a tanári pályán maradt, nem kellett az egész kölcsönt visszafizetnie. A hangsúlyt a természettudományra, a matematikára és az idegen nyelvek oktatására helyezték.

A hatvanas éveket J. F. Kennedy, majd L. B. Johnson elnök „harca a szegénység ellen” jellemzi. A Great Society („Nagy Társadalom”) meghirdetésekor az iskolák váltak a polgárjogi mozgalmak eszközeivé. Helyesen állapította meg Tocqueville a már említett könyvében: „egyetlen afrikai sem a szabad akaratából érkezett az Újvilág partjaira”.6 A polgárjogi küzdelmek jogi előzménye az 1954-es Legfelső Bíróság döntése (Brown vs. Topeka), amely betiltotta a szegregációt (a korábbi Plessy vs. Ferguson törvényt [separate but equal, 1896] alkotmányellenesnek mondta ki). Az iskolák deszegregációs tervei és az új szövetségi programok – a Head Start, a Follow Through és az Upward Bound – mind a diszkrimináció elleni harcot és az esélyegyenlőség megvalósítását tűzték ki célul. Az 1960-as években az oktatásra sokan úgy tekintettek, mint a társadalom összes betegségének gyógyírjára. Lyndon Johnson szavait idézve: „az összes problémára egyetlen szó a megoldás, ez pedig az oktatás”.

Valóságos varázsigéről volt szó, majd ezt a határtalan optimizmust mélységes pesszimizmus követte. Az oktatásügy és a Great Society ügye veszélybe került az 1960-as évek végére. A vietnami háború hatása elsöpörte az addigi elképzeléseket. A társadalomtudományok újabb és újabb kutatásai azt mutatták, hogy a szövetségi kormány addigi programjai igen kevéssé hatottak az oktatás fejlődésére. Sokan úgy vélték, hogy a társadalmon belüli problémákat az oktatásügynek nem sikerült csökkentenie. A deszegregáció erőltetése több északi városban erőszakos rendőri beavatkozást eredményezett. Egyre gyakrabban fordultak elő faji villongások, különösen ott, ahol az ún. busing rendszert bevezették. A „fehérek menekülése” (white flight) a kertvárosokba, a magániskolákba egyre gyakoribbá vált. Ezzel egyidejűleg a fekete középosztály is elindult a városok központjából a kertvárosokba. Az 1970-es években az újságok és híradók vandalizmusról adtak hírt, a kábítószer és az alkoholizmus problémáival, a tanárokat ért fizikai bántalmazásokkal, a magatartás romlásával és a pedagógussztrájkokkal foglalkoztak. Az oktatás színvonalának csökkenése, a BSAT (Board Scholastic Aptitude Test) alacsony szintje megdöbbenést váltott ki. Ahelyett, hogy az oktatás megoldotta volna a társadalmi bajokat, maga is ezeknek az áldozatává vált. Az oktatásügy iránti érdeklődés 1969-től folyamatosan csökkent. A kimutatások szerint 1974-ben a megfigyeltek 18%-a adott „A” jegyet az oktatás színvonalára, 1978-ban ez 9% volt. A következmények súlyosak voltak. Megrendült az állami oktatásba vetett bizalom. A közvélemény a fegyelem hiányát tartotta az iskolák egyik legnagyobb problémájának. Az alapvető gondok között szerepelt az oktatás elméleti szintjének hanyatlása, a tananyag felhígulása és a követelmények csökkenése is. Ebben szerepet játszott az amerikai gondolkodásban mélyen gyökerező antiintellektualizmus. Nemcsak oktatási problémákról volt szó, hanem társadalmi, politikai és erkölcsi kérdésekről is. A nagy amerikai álom került válságba. Oktatáspolitikai kérdésekben az újprogresszivizmus elméletei jelentek meg A. S. Neill, Kozol és Ivan Ilich munkáiban.

***

Az amerikai fejlődés uniqueness-elméletére vezethető vissza az amerikai egyházak és felekezetek fejlődése is. A társadalom minden rétegét felölelő és az azon belüli rétegeződést mintegy visszatükröző nagyszámú és állandó mozgásban lévő felekezetek hatalmas hálóként terelik az embereket ún. vallási környezetbe. Az amerikai vallási mentalitásra jellemző a „vallás fontosságában való erős hit, amely általában a vallás tartalma iránti közömbösséggel párosul”.7 Ez az általános hit a hitben többek között a századokon át tartó felekezeti alkalmazkodás terméke. A felekezeti sokféleség párosulva egy hitben való közös hittel, annak idején a maga módján elősegítette a nemzetté fejlődést, mostanra már inkább gátolja azt. A társadalmi szakadékot csak növelte a szegény (ún. have-nots) rétegek arányának növekedése, amelyek főleg színes bőrűekből és a kisebbségekből kerültek ki. Új és a korábbinál súlyosabb helyzet alakult ki a lehetőségek iránti vágy és a lehetőségek csökkenése között. A feketék és a spanyol anyanyelvűek tömege került a városokba, új, túlzsúfolt „slum”-okat teremtve. 1980-ra a legtöbb nagyvárosban a fekete, illetve a spanyol anyanyelvű gyermekek lettek többségben, ez a jelenség a fehérek újabb menekülését idézte elő a városokból. Az állami iskolákat elhagyó tanulók többsége egyházi iskolába iratkozott be a kertvárosi negyedekben, valamint magániskolákban folytatta tanulmányait. A tanulás terhei a családokra hárultak, ez még jobban növelte a szakadékot a különböző társadalmi rétegek között.

A színvonal romlásának következménye lett az is, hogy érettségiző diákok milliói kerestek munkát, miközben képzettségük a minimális követelményeknek sem felelt meg az olvasás, írás és matematika terén. Milliók kerültek be úgy az egyetemekre és a főiskolákra, hogy matematikai és verbális kifejezésmódjuk mélyen az 1950-es, 1960-as évek színvonala alatt volt. Sokkal kevesebbet tudtak, mint kortársaik a fejlett világban. Ezzel együtt a fehérek és a feketék közötti szakadék továbbra is fennmaradt. A problémát továbbra is az oktatási esélyegyenlőség és az egyenlő lehetőségek biztosítása jelentette. Ebben a kérdésben az iskolákat igen nagy felelősség terhelte, hiszen elsőrendű feladatuk lett volna a tanulókat a felnőttkor felé irányítani, ugyanakkor a zömmel fekete diákok látogatta intézmények nem tudtak megfelelni ezeknek a céloknak.

Tisztázatlan maradt a középiskola funkciója. Megváltoztak a középiskolai színvonal iránti követelmények. Egyik oldalról úgy tekintettek rá, mint minden tanuló érdekét és céljait egyformán szolgáló lehetőségre, másrészt úgy, mint szelektív intézményre.

Elméleti téren a közgazdászok kételkedni kezdtek az oktatási befektetések megtérülésében. Ennek szélsőséges példája a Milton Friedman-féle elmélet, amely azt állította, hogy az ilyen vélt haszon inkább csak általános és homályos. Lehetetlen lemérni, ezért inkább nem létezőnek kell tekinteni. Milton Friedman az educational accountability (számonkérhetőség) szellemében az oktatásra kiadott vagy szánt összegek kellő ellenértékeként jobb minőséget, magasabb színvonalat, elengedhetetlen alapképzést és szigorúbb fegyelmet javasolt. A mulasztásokért az oktatási rendszert tette felelőssé, amely a public school monopóliumára épül. A közoktatás – az általános oktatás – mindig különleges kísérlete volt a szocializmusnak. Problémája addig krónikus marad, amíg nincs kitéve a versenyszellemnek. (Abban a pillanatban azonban nem szociális juttatás, és nem esélyegyenlőségpárti.)

1983 áprilisára készült el a Nation at Risk (Veszélyben a nemzet) című jelentés. A jelentés komolyan figyelmeztet a középszerűség növekedésére az állami iskolákban, és magas tudományos színvonalat követel meg a középiskolákban; elsőrendű célja nemcsak a problémák feltárása, hanem az a törekvés is, hogy új megoldásokat találjanak, nem pedig bűnösöket. A sokatmondó dokumentum azt kívánja érzékeltetni, hogy az Egyesült Államok az évtizedes hibák miatt a szakadék szélére került. A középszerűséget egy barátságtalan állam háborús fenyegetésével vonja párhuzamba a jelentés. A kiválóságot, azaz az excellence-t tűzi ki célul, és feltételként a learning societyt hirdeti meg. Új oktatási reformokra volt szükség.

A jelenlegi reformhullám 2000-től a követelményrendszert (standards) kívánja megerősíteni és biztosítani az excellence elérését, amely kulcselem kell hogy legyen a curriculumok összeállítása során. A standardról szóló vitákba nagymértékben kapcsolódtak be a gazdasági és erősen konzervatív körök. Bár különböző módon, de megtalálható e véleményekben az egységes rendre, a színvonal emelésére való törekvés, s arra, hogy az Egyesült Államok felkészülhessen a nagy nemzetközi gazdasági „háborúkra”. A tudomány és a technika fejlettsége, különösen az informatika megjelenése az élet minden területén felülírta a funkcionális képzettség (functional literacy) fogalmát, amely az Egyesült Államokban korábban az öt osztály elvégzését jelentette; jelenleg 10–12 osztályos végzettséget követel.

A konzervatív fordulat alapgondolata: hogyan lehetne megállítani a gazdasági hanyatlást, a vezető szerep csökkenését a nemzetközi politikában, és újra életre kelteni a régi álmokat. De az álom csak a mítosz nyers valósága volt. Az első mítosz a reaganizmusban (Ronald Reagan elnök [1911–2004]) egy olyan közösség mítosza, amely a korábbi preindusztriális Amerikát szeretné, és mint közösségi álom a földi paradicsomról szól, a gazdagság földjéről, a lehetőségek országáról, amely mindenki előtt nyitva áll. Ebben az álmok valóra válnak, és a jó elnyeri jutalmát, a rossz a méltó büntetését. A második mítosz azzal kapcsolatos, hogy milyen erőfeszítésekbe került az álmok megvalósítása, mert az Éden kapuján kívül a világ igen bonyolult, és nehéz a puszta fennmaradásért folyó harc (szociáldarwinizmus). Ez a világ dinamikus, és minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb szerencsét és gazdagságot eredményezhet. A darwini tanok áthelyezése a társadalomba, a szociáldarwinizmus az amerikai „survival of the fittest” elmélet alapja. A szabad piac mítosza a szabadság kompetenciájával, a gazdasági tervezés pedig az önkényuralommal, az individualizmus a prosperitással, a kormány pedig a stagnálással volt egyenlő. A harmadik, talán legjellemzőbb mítosz a kormányzás ördögi hatalmáról szól: az állam, ezzel a fejlődés háttérbe szorul, a verseny nem jellemző, csökken az emberek erkölcsi tartása, az igazság nem nyeri el méltó jutalmát.

Mindezek mellett meglepő módon a vallás mind nagyobb szerepet kap. Néhány államban újra fellángoltak a viták a darwini evolúció, illetve a világ teremtése (mai nyelvezettel: „intellectual design”) oktatásáról; számos államban vissza kívánják állítani a kötelező imát, amelyet a Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánított. Jelen álláspont az ID, azaz az intellectual design elméletének elfogadása. Megállapítható a vallás előretörése. Alexis de Tocqueville-t idézve 1835-ből: „A vallás Amerikában nem közvetlen részese a társadalom vezetésének, de ugyanakkor úgy tekintenek rá, mint a politikai intézményeik meghatározójára.”8 A felmérések szerint, amely sokak számára meglepő, a „cinikus” Európával szemben az amerikaiak 80%-a vallja magát vallásosnak, maga mögé utasítva Mexikót, Kanadát vagy Spanyolországot és a sor végén álló, 40%-os Svédországot.

A George Bush által kezdeményezett The National Education Goals 2000 1996. évi jelentése 2000-re a következőben határozta meg az oktatási célokat: minden gyerek vegyen részt az oktatásban; a középfokú végzettség érje el a 90%-ot; a 4, 8, 12, azaz K-12 (komprehenzív) osztályokat elvégző diákok sajátítsák el az angol nyelv és irodalom, a matematika és a természettudományok követelményeit. Tanuljanak idegen nyelveket; minden amerikai iskola oktasson „alkotmánytani” (civics and government), közgazdasági, művészeti, történelmi és földrajzi ismereteket, tanítsa a hallgatókat arra, hogy az „eszüket használják” és felelős állampolgárrá váljanak. Cél, hogy az amerikai diákok matematikában és a természettudományokban világelsők legyenek; hogy minden amerikai felnőtt tudjon írni és olvasni, és olyan ismeretekkel és jártasságokkal rendelkezzen, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megállják helyüket a globális gazdasági versenytársadalomban. Az amerikai tanárok folyamatos továbbképzési programokban vegyenek részt, és minden iskola alakítson ki partnerséget a szülők bevonásának növelésével.

A Bush-kormányzat Education 2000 címen publikált jelentése jó összefoglalója mindazoknak a problémáknak, amelyekkel a konzervatív-republikánus adminisztrációnak szembe kellett néznie.

George Bush az Amerikai Egyesült Államok elnökeként 1991. április 18-án jelentette be az America 2000 oktatási stratégiát. Ezt Bill Clinton, majd G. W. Bush folytatta, hangoztatva: ha azt akarjuk, hogy Amerika versenyképes maradjon a jövő évszázadban, abba kell hagynunk azt a gyakorlatot, amely abban merül ki, hogy bizottságokat hozunk létre önmagunkról készített jelentések érdekében, jelentéseket a nyilvánvalóról. És el kell fogadnunk, hogy felelősek vagyunk minden közülünk való ember oktatásáért, a háttértől és a hátrányos helyzettől függetlenül.

Ha Amerika továbbra is a világ vezető ereje akar maradni, vezetnünk kell az oktatási innovációban is – hangoztatta az elnök. Gondoljunk a velünk szemben álló valamennyi problémára és kihívásra. A megoldás minden esetben az oktatással kezdődik. Forradalom nélkül nem lesz reneszánsz – mondotta. Ezeket a gondolatokat fejlesztette tovább G. W. Bush No Child Left Behind 2002 törvénye.

***

A 19. század bővelkedik mítoszokban, így az Újvilág mítosza, a manifest destiny és a uniqueness, az egyedülálló fejlődés más megvilágításban igen közel hozza a fiatal Amerikát az Óvilág autokrata cári Oroszországához és különlegességéhez. Társadalmi berendezkedésük sokat foglalkoztatta az európai utazókat, írókat, a történészeket, a filozófusokat és az etnográfusokat. A 19. század különösen gazdag az útleírásokban és a politikai elemzésekben, amelyekre a francia forradalom nagymértékben hatott. Korábban már említett Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című könyve és kortársa, sorstársa, Astolphe de Custine márki Oroszországi levelek című munkája mutatja, milyen hatással volt az európai gondolkodásra és fejlődésre az Újvilág társadalmi berendezkedése és Oroszország. A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, valamint számos orosz író, költő, politikus és amerikai politikus, író, pamfletíró, diplomata utazgatott Európában. „Jelenleg két nagy nép él a Földön – állapítja meg Tocqueville –, melyek különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai. Mindkettő a homályban lett naggyá, s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre emelkedtek a nemzetek első sorába, a világ szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra. Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, ami van, de ezek növekednek, az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre, csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem.

Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd, az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval, így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, az oroszok pedig a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy irányítás nélkül működjék az emberi erő és ész. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát.”9

Az Európai Unió bővítése, a „magára” maradt Oroszország, amely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, amely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az erősödő Amerika-ellenesség vajon milyen, jövőre nézve tanulságos gyökerekre tekinthet vissza? Erre talán újra Tocqueville ad választ, aki szerint „a középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában. Így aztán az őket elválasztó óceán ellenére, kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes 13. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól. Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára.”10

A francia forradalom hatalmas társadalmi földrengésének hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása a két márki útleírásában vívja párbaját. A francia forradalom az arisztokrata írók, közöttük Astolphe de Custine (1790–1857) és Alexis de Tocqueville (1805–1859) számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza. Mind a ketten az útleírás műfajához fordultak. Az út iránya Oroszország és Amerika, mind a két ország történelmi mítosz.

A cári Oroszország veszélyes hódító erő volt a 18. század vége óta, amelyet Európa elítélt. 1831-ben Alexis de Tocqueville, huszonhat éves francia arisztokrata Amerikába utazott azzal a céllal, hogy tanulmányozza a fiatal független, demokratikus rendszert, és vizsgálja a francia forradalom hatását az Újvilágban. Nyolc évvel később, 1839-ben egy másik francia arisztokrata, Astolphe de Custine elindult Oroszországba. Célja az orosz autokrata rendszer tanulmányozása volt az új francia társadalmi berendezkedés tükrében. A két arisztokrata – szinte egy időben – földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött, és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt. Mindkét család felett a történelem – és a guillotine – ítélkezett. Mindkettőjüknél igen fontos az indulás helye, ideje és az utazás célja. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége, az arisztokrata társadalom bukása. Tocqueville előrenézett, és az foglalkoztatta, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozta Oroszországban.

Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra volt kíváncsi, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, valamint összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa. Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között. Mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. A két szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte.

A 19. század első felében a világ figyelme a függetlenségét kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal és független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül – nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, de az amerikai függetlenségi háborút, valamint a francia forradalmat megelőző és előkészítő eszmei küzdelemben is – a példamutató szerep Franciaországnak jutott. Benjamin Franklin és Thomas Jefferson Párizs állandó politikai vendége volt, az utóbbi egyben amerikai nagykövet is. Több francia márki, valamint más nemzetiségű arisztokrata vett részt a függetlenségi háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Tadeusz Kościuszko és Custine nagyapja, Adam-Philippe de Custine-Sarreck.

Tocqueville Az amerikai demokrácia című munkájában mindent a franciaországi események tükrén keresztül lát. A francia forradalom jelszavai, a szabadság, egyenlőség, testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban. A régi és elavult intézmények még működtek, Amerikában pedig meg sem alakultak az újak. Nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros, mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. A politikai élet is különbözött a franciától: nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, és a burzsoázia uralmát honosította meg. Hazája tekintetében Tocqueville elégedetlenül állapította meg, hogy elhagyták mindazt, ami a régi állapotban jól működött, anélkül, hogy megszerezték volna az újszerűség hasznosságát; szétrombolták az arisztokratikus társadalmat, de önelégülten megálltak a régi épület romjai között. A demokrácia Franciaországban mindent felborított, ami elébe került, és amit nem rombolt szét, azt is alapjaiban rázta meg.

Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba, annak minden intézményével, eszméjével együtt. Tocqueville úgy véli, hogy Amerika Európa megnyújtott része. Custine meg volt győződve arról, hogy Oroszország Ázsia része, alig vizsgálta a természeti szépségeket, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még fel nem tört amerikai tájat. Custine nem igazán tudta, hova megy, talán kalandvágy is vezérelte. Oroszországát azzal a földrajzi „tévedéssel” mutatja be, hogy Oroszország Szibir – nem Szibéria. Szibir pedig a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzió, Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja 1840-ben „Szibir a Visztulánál kezdődik.” Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével. Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.

Oroszország kapcsolata a Nyugattal lassú fejlődés eredménye volt, és különböző fázisokon ment keresztül. I. (Nagy) Péter (1689–1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, melynek kultúrája kialakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt viszont érdemes megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A modernizált nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is. Nagy Péter Oroszországot mégis Európa részévé tette: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij vagy Csaadajev érvelése is mutatja. „A mi napunk ugyanaz a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell” – vallotta Pjotr Jakovlevics Csaadajev (1794–1856). Custine Oroszországa olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.

Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Az orosz táj, az építészet, az emberek, a szokások, a politikai erők természete, a társadalmi felelősség, a vallás szerepe, ezek a témák foglalkoztatták útja során.

Mint sokan mások, Custine nehézségekkel találta szemben magát: Oroszország sehogyan sem illett semmilyen sablonba. Nem volt Ázsia, és nem volt Európa, fiatal, de egyben öreg, civilizált, ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, s mégis más. Ez késztette az írókat, az utazókat a misztikus Oroszország bemutatására. A történelem tanulmányozása arról győzte meg, hogy Oroszország számára az autokrácia az optimális kormányzati forma.

Custine könyvét nagy siker követte. Oroszországi útja hasznos tanulságokkal szolgált. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, mégis a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneivel szembeni védelem bástyájának. A személyes szabadság elvét vallotta mint az Újvilág alapeszméjét – együtt a konzervatív nosztalgia életképével, a tradíciók megtartásával.

Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig is maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel Oroszországot, amely nagy hatással lesz az enervált Európára. Custine a történelemben utazik, oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öreg és fiatal óriás kettősségének fejlődését, harcát. A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új rend iránt, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra. Kereste a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, az immobil, álmodozó keleti életmódot. Tocqueville Amerikája a változások elkerülhetetlenségét mutatja be.

A 19. század írói elfogadták a történelmet mint „démoni” társadalmi jelenségeket. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcolna. Nem a modell hiányzott. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg irodalmi műben. Magyar irodalmi vonatkozásban azonban jelentős Jókai Mór Szabadság a hó alatt avagy a zöld könyv című munkája, amely 1860-ban jelent meg, és kiváló történelmi ismeretekkel mutatja be a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját, bibliográfiájában pedig hivatkozik Custine munkájára.

A Custine által leírt Oroszország helye nem Európa. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Azzal, hogy keletre űzi, Európa megszabadul a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja. Erre Custine nem ad választ, de nem feleltek a kérdésre a kortársak sem. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európai­nak lenni? Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet. Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom, amely Custine és Tocqueville számára szorongást jelentett.

Custine-t foglalkoztatja Oroszország gazdagsága és mindazon kihívásai, amelyek a cári Oroszország és Európa közötti kapcsolatokra vonatkoznak. Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa „szélén” volt, és jelentős változásokon ment keresztül. A lakatlan föld – Szibéria – olyan, mint Oroszország Amerikája. A 18. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, szinte társadalmi laboratóriumnak is felfogható. Az orosz Nagy Péter-i reformok és az amerikai forradalmi vívmányok új politikai rendszert teremtettek. A rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer azonban Európa számára egyaránt visszataszító volt. (A mindkettő felszámolására tett kísérlet 1860, illetve 1861.)

A sok hasonlóság és ellentét arra a következtetésre juttatta a szerzőket, hogy a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Az általuk leírt országhoz fűződő érzelmekben különböznek. Custine elutasítja Oroszországot, míg Tocqueville érzelmeit és politikai nézeteit külön tudja választani. Tocqueville szerint amíg az amerikai temető az indiánok és a sikertelen telepesek temetője, de nem reménytelen, addig Custine szerint Oroszország a reménytelenség gigantikus temetője. A frontier politika lakottá tette az Újvilágot, a jobbágyfelszabadítás azonban nem indított el hasonló folyamatot Oroszország hatalmas lakatlan területeinek benépesítésében.

Az 1860-as években írta Dosztojevszkij a Kell-e nekünk Európa című cikkgyűjteményét. „Ismét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök »keleti kérdés«, újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a „majd egyszer”-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni. (…) torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik. Az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalább is másnak kellene jönnie. (…) egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával.”11

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.