2019. augusztus 21., szerda , Sámuel, Hajna

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Intézményi szintű folyamatok >> Válaszol az iskola

A pedagógusok helyzete az iskolában

2009. június 17.

Imre Nóra

A pedagógusok helyzete az iskolában

Nemzetközi kitekintés

A tanárok iránti kereslet és kínálat

A hazai iskolák vezetői és a pedagógusok valószínűleg nem érzékelik azt a problémát, ami a fejlett nyugati államok többségében egyre inkább foglalkoztatja az oktatáspolitikusokat és az iskolairányítókat. Nem is érzékelhetik, hiszen Magyarországon nem kell szembesülni a tanárhiány jelenségével. Azzal a folyamattal, ami ma még nem nevezhető kritikusnak – például Belgiumban, Dániában vagy Hollandiában –, de a statisztikai adatok ismeretében a tendencia figyelmet érdemel.

Minden ország oktatási rendszerének számolnia kell a pedagógusok iránti kereslet és kínálat egyensúlytalanságával. Mivel ez a két dimenzió számos olyan tényező függvénye, amelyek önmagukban is változóak, nem meglepő, hogy ez az egyensúlytalanság folyamatos. Bár az oktatásügyi szakemberek és döntéshozók intézkedéseikkel igyekeznek az összhangot megteremteni, a helyzetet nehezíti, hogy sok országban nincs egyértelműen tanárhiány- vagy többlet, hanem a két jelenség egyszerre fordul elő, például Németországban, Franciaországban és Magyarországon is (Key topics..., 2002). Ez többek között abból is adódhat, hogy a közoktatási rendszer egészében, vagy különösen egyes régiókban, léteznek olyan álláshelyek, melyre nem találnak az adott tantárgy tanítására szakképzett pedagógust.

A világ fejlett államainak többségében megjelenő tanárhiány több okra vezethető vissza. Ezek egy része az oktatási rendszeren kívül keresendő, mivel azok a népesség korstruktúrájából adódnak. Másik részük az oktatáspolitika eszköztárával orvosolható tényezőkhöz sorolható, úgymint a tanítási órák száma, a tankötelezettség felső korhatára, a tantervre vonatkozó intézkedések, az osztálylétszám átlagos nagysága, a pedagógusok kötelező tanítási óraszáma stb. Ide tartozik a tanárképzés rendszere is, mivel a kormányzat a felsőoktatási szférán keresztül biztosíthatja a megfelelő létszámú szakképzett tanárt, aminek eredményeként mindig elegendő számú pedagógus lenne a betöltetlen álláshelyekre. A nyugat-európai elemzők szerint azonban ez több ok miatt sem valósítható meg. Egyrészt az állami kiadásra vonatkozó politikák takarékosságra intenek, különösen az oktatási szférában, ezért csak korlátozott számú leendő tanár képzése engedhető meg. Másrészt a kínálat növeléséből kialakulhat a tanártöbblet általános vagy egyes szakoknál megmutatkozó jelensége, ami munkanélküliséget eredményezhet, s emiatt elrettentheti a fiatalokat attól, hogy a pedagóguspályát válasszák (Key topics..., 2002). Ez utóbbi persze e nélkül is előfordulhat, hiszen a szakma az elmúlt évtizedekben vesztett vonzerejéből.

Az elmúlt évtizedek demográfiai változásainak következményeként a népesség mind nagyobb rétege került a középkorúnál idősebb korcsoportokba, míg a kis- és fiatalkorúak aránya jelentősen csökkent. Ez a megoszlás a tanári munkaerő összetételétre is hatással van azáltal, hogy az iskolákban tanító pedagógusok egyre növekvő hányada kerül a nyugdíjkorhatár közelébe. Ez a tendencia különösen Németországra, Franciaországra, Finnországra és Svédországra jellemző (Key topics..., 2002). Az idősödő tantestület egyrészről nagyfokú tanítási rutinnal és tapasztalattal rendelkezik, másrészről azonban már nehezebben alkalmazkodik az információs társadalom kihívásaihoz, kevésbé képes a változó igényeknek megfelelő folyamatos megújulásra (Teacher demand and supply, 2001). Ennek a jelenségnek azonban lehet pozitív kimenete is, amennyiben számos lehetőséget nyújt a pályakezdő pedagógusoknak arra, hogy elhelyezkedjenek az iskolákban. A fiatal tanárok lendületet adhatnak a tantestületeknek, szemléletváltást indukálhatnak, és rugalmasabb gondolkodásra késztethetik az oktatási intézmények vezetőit. Hosszú távon megújulhat a tanári munkaerő a magasabb rotáció következtében. Természetesen ehhez az is kellene, hogy a fiatalok perspektívát lássanak a pedagóguspályában.

A munkavégzés feltételei

Az oktatás minőségének megőrzése, illetve emelése érdekében a világ fejlett államainak többségében jelentkező tanárhiány kezelése elkerülhetetlen. Az egyik megoldást az jelentheti, ha a tanári pálya presztízse emelkedik, és vonzóbbá válik mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztályok számára. Milyen eszközökkel lehet ezt elérni? Európai oktatásügyi szakértők szerint kedvezőbb munkakörülmények megteremtésével, amihez a következő tényezőket szükséges figyelembe venni: a betöltött állás biztonsága (stabilitás), a munkateher nagysága, minősége, a bérnagyság, a továbbképzések támogatása, s végül a tanári munka közvetlen segítésének lehetőségei. Mindezek együtt tehetik magasabb presztízsűvé a tanári pályát (Key topics..., 2003).

Európában – a tanári munkaerőt tekintve – két fő foglalkoztatási modellt ismerünk. Az egyik esetben a pedagógus a közszféra alkalmazottja, másik esetben pedig munkavállaló az adott országban érvényes általános munkajogi szabályozás alapján. Míg az előbbinél a tanárt egy állami szervezet foglalkoztatja, mely lehet központi, regionális vagy helyi szintű, addig az utóbbinál a jogszabályok értelmében szerződéses alapon történik a munkáltatás. Változatos képet kapunk, ha megnézzük, hogy az egyes országokban melyik modellt alkalmazzák. A pedagógusokat közalkalmazottként foglalkoztatják Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Finnországban és Magyarországon az alsó középfokú oktatás szintjén (ISCED 2), a másik alkalmazási forma pedig Angliában, Norvégiában, Svédországban, Dániában, Olaszországban jellemző. A foglalkoztatási rendszert több országban az 1990-es évek elején alakították át. Volt, ahol rugalmasabbá kívánták tenni (pl. Dániában és Olaszországban), így ott a pedagógusok kikerültek a közszféra alkalmazása alól. Ellentétben ezzel a folyamattal a közép-európai államok egy része ekkor szavazta meg és ratifikálta a közalkalmazotti státust kimondó törvényeket (Key topics..., 2003).

A foglalkoztatás típusával összefüggésben különböző munkavállalói státusok léteznek. A legtöbb európai országban az állami kinevezést alkalmazzák, de például Svédországban, Olaszországban és részben Dániában határozatlan időre szóló munkavállalói szerződést kötnek a pedagógusokkal, és a tanári munkaerő alacsony (10-20%) hányada dolgozik határozott idejű szerződéssel. Eltérő lehet a foglalkoztatás aszerint is, hogy melyik hatósági szint felel a munkáltatásért. Az elmúlt évtizedben bizonyos elmozdulás történt a központi szintről a helyi, illetve intézményi felé, ez a decentralizációs folyamat azonban nem érintett minden európai államot.

A pedagógus-munkakör stabilitása mellett a tanárok munkaterhei is jelentősen befolyásolják a munkakörülményeket. Az oktatáspolitikai elemzők mindenekelőtt a tanítási órák számával és/vagy a munkaidő nagyságával szokták megjeleníteni ezt a tényezőt. Miután azonban a világ fejlett országai nagyon eltérő módon szabályozzák azt, hogy egy pedagógusnak mennyit kell dolgozni az adott munkabérért, nehezen hasonlíthatóak össze az adatok. Egyes államokban csak a kötelező tanítási óraszámot adják meg, máshol ehhez hozzájön az iskolában eltöltendő időtartam, megint más országokban pedig a munkaidő nagyságával fedik le az adott munkakör kötelezettségeit. A tényleges munkaterheket ugyanakkor mindezeken felül egy sor más tényező befolyásolja, így például a pedagógus/tanuló arány, az átlagos osztálylétszám, a továbbképzési kötelezettségek, a diákokkal való személyes foglalkozás (tanácsadás), pályázatok készítése, minőségbiztosítás, a központi tantervekhez való igazodás stb. Természetesen ezek a tényezők is különbözőképpen érintik az egyes pedagógust.

A terhek elviselését jelentősen megkönnyítheti az oktató-nevelő munkát közvetlenül segítők alkalmazása, aminek már kialakult kultúrája van a nyugat-európai államokban. Ők elsősorban akkor nyújtanak támogatást a tanároknak, ha bármilyen személyes természetű tanácsadásra szorulnak, ha interperszonális jellegű konfliktusba kerülnek (tanulóval, szülővel vagy kollégával), ha problémáik adódnak a tanítással vagy a heterogén összetételű tanulócsoportokkal való foglalkozással kapcsolatban (Key topics..., 2003).

A hazai foglalkoztatási helyzet

Magyarország a tanári munkaerő foglalkoztatottságát tekintve sok elemében illeszkedik az európai gyakorlathoz, több szempontból azonban eltér attól. Az egyik legszembetűnőbb jelenség, hogy általában nem a tanárhiányból adódó problémákkal küszködik, hanem inkább a túlfoglalkoztatottság jelei okoznak gondot. Ez alól azonban vannak kivételek, példaként említhető, hogy a szaktantárgyakat tanító pedagógusok nem minden esetben rendelkeznek megfelelő képesítéssel. A 2001-es oktatásstatisztikai adatok szerint a képesítés nélküliek aránya átlagosan 6,8%. A készségtárgyakat oktatók körében jellemzően magasabb az adott tantárgyra vonatkozó képesítés hiánya: így ének-zenéből közel 13%, technikából 14,5%, rajzból szintén 14% a szakképesítéssel nem rendelkezők aránya. Ez elsősorban a közoktatás intézményrendszerének szerkezete miatt alakul így: a kisiskolák nagy része – a kötött munkaerő-gazdálkodás kényszerében és megfelelő képesítésű (szakpárosítással rendelkező) pedagógus hiányában – nem tud szakképzett tanárt foglalkoztatni. Kedvezőtlen a helyzet a két legelterjedtebben tanított idegen nyelvnél – angol, német – is, ahol a tanárok 9-10%-a megfelelő végzettség nélkül oktat. A szakképzett nyelvszakos tanárok egy része ugyanis még mindig talál jobban fizetett állást, például nyelviskolákban, vállalatoknál stb. (Jelentés..., 2003).

Hazánkban a demográfiai trendek kedvezőbb helyzetet mutatnak, mint a fejlett nyugat-európai államokban. A pedagógus-munkaerő korösszetétele előnyösebb, bár az önkormányzati és a központi fenntartású iskolákban foglalkoztatottak átlagos életkora az utóbbi években emelkedett. A statisztikai adatok azt jelzik, hogy 1989 és 2001 között 38,1-ről 41,5-re nőtt az átlagos életkor, ami elsősorban a női nyugdíjkorhatár felemelésének tudható be (Jelentés..., 2003). Így – a pálya telítettsége folytán – kevesebb kezdő pedagógus kap lehetőséget a tanításra, másként közelítve, alacsony a rotáció, melynek eredményeként kevésbé tud megújulni a tanári munkaerő-állomány. A kínálat tehát ebben az esetben magasabb, mint a kereslet (kivéve a már említett szakokat és egyes régiókat). Ezt a tendenciát erősíti a tanköteles korú gyerekek számának erőteljes fogyása, mely elvileg nagymértékben meghatározná a kívánt pedagógus-munkaerő nagyságrendjét. A kínálati oldal másik aspektusa – a tanárképzésben részt vevő hallgatók számának alakulása – szintén fontos jelzőszám a foglalkoztatással kapcsolatban. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az 1998/1999-es tanévtől folyamatosan csökken az arányuk a felsőoktatásban, de még így is magasabb, mint az OECD-tagállamok átlaga (Jelentés..., 2003).

A hazai pedagógusképzési adatok időbeli alakulását úgyis értelmezhetjük, hogy a tanári pálya kevéssé vonzza a fiatalokat. A szakma presztízsének emelését – hasonlóan a nemzetközi törekvésekhez – segítheti a munkavégzés feltételeinek javítása. Ebből a szempontból az egyik legfontosabb tényező a munkaviszony stabilitása. Egy, a pályakezdő diplomások elhelyezkedését vizsgáló kutatás1 mutatott rá arra, hogy a pedagógusképzettséggel rendelkezők körében egyetemi végzettséggel nagyobb eséllyel lehet állandó és határozatlan idejű munkaszerződéshez jutni, mint főiskolai diplomával. Másrészt a pedagógus végzettségű fiatalok továbbképzésben való részvétele javítja a stabil munkaszerződés elnyerésének esélyeit, míg ez az összefüggés a nem pedagógus diplomával rendelkezőknél nem mutatható ki. A pálya biztonságához nagymértékben hozzájárul az a tény, hogy a vizsgálati eredmények szerint a pedagógusdiplomával rendelkezők kisebb eséllyel lesznek munkanélküliek, mint a nem tanári diplomát szerző pályakezdők. A kutatási eredmények alapján az is megfogalmazható, hogy a tanári munkabér alacsony szintje ellenére a pedagógus végzettségű fiatalokra inkább hat a munkaviszony stabilitása ösztönző és szelekciós kritériumként, mint a nem pedagógus diplomával rendelkezőkre2 (Galasi, 2002).

A munkavégzés feltételeit jelentősen meghatározza a tanári munkaterhek nagysága. Nemzetközi összehasonlításban a tanítási óraszámot tekintve hazánk nem éri el az OECD-országok átlagát (Education at a Glance, 2000). A számítási módok eltérése miatt azonban óvatosan kell kezelni a statisztikai adatokat, már csak azért is, mert egyénenként igen változó lehet az a terhelés, mely egy-egy pedagógust érint az iskolában és azon kívül. Több teher hárul azokra, akik a tantervfejlesztésben vesznek részt, vagy Európai Uniós projekteket koordinálnak, vagy olyan speciális igényű gyerekekkel foglalkoznak, akik több energiát, időt igényelnek. Ezzel összefüggésben a 2001/02-es tanévben elvégzett iskolai szintű adatfelvétel adatai alapján a tanulmány következő fejezeteiben szólunk arról, hogy az igazgatók véleménye szerint a közelmúltban hogyan alakult, illetve a közeljövőben mi várható a pedagógusok elvégzendő feladatait illetően.

Intézményi stratégiák a pedagógus-munkaerő foglalkoztatásában

A 2001/2002-es tanévben elvégzett adatfelvétel egyik tematikus blokkját azok a kérdések alkották, amelyek az iskolák működésének személyi feltételei közül a munkaerő-gazdálkodásra vonatkoztak. Abból indultunk ki, hogy az új tantervi szabályozás (kerettantervek bevezetése), valamint a kötelező óraszámok megváltozása hatással volt az iskolák foglalkoztatási stratégiájára, ezen belül elsősorban a pedagóguslétszámok alakulására. Az iskolai szintű munkaerőmozgások egyrészt az új felvételekhez, illetve a más munkahelyre történő távozásokhoz köthetőek, másrészt ahhoz a lehetőséghez, hogy az adott intézményben létesült-e új státus, vagy éppen ellenkezőleg, álláshelyet vontak el. A létszámokra vonatkozó adatok elemzését kiegészítik, új szempontokkal gazdagíthatják azok az igazgatói vélemények, melyek arra a kérdésünkre érkeztek be, hogy milyen munkaerő-mozgásokban gondolkodnának akkor, ha figyelmen kívül hagyhatnák a törvényi előírásokat, a költségvetési korlátokat és lemondanának a méltányossági megfontolásokról. Ezek mellett igyekeztünk feltárni azt is, hogy milyen szakos képesítésben és kompetenciákban mutatkozik hiány, illetve túlkínálat az iskolákban.

A munkaerő-gazdálkodás az iskolai szintű döntéshozatal kiemelt területe, s ebben az igazgatók szerepe jelentős, még akkor is, ha munkáltatói jogkörüket a központi szabályozás és a helyi költségvetési lehetőségek erősen befolyásolják. Az oktatási intézmények vezetői körében többféle helyi stratégia ismert.3 Sok esetben a fenntartók – az igazgatókkal egyetértésben – nem hirdetik meg a betöltetlen álláshelyet (lásd 6. táblázat), helyette inkább az iskolában dolgozó pedagógusok bérét emelik túlóradíj címén. A közoktatási törvény 2003. évi módosítása azonban a teljesítménypótlék bevezetésével – szigorú szabályokhoz kötötten – legitimálja ezt a gyakorlatot.4 Máshol gyakran alkalmaznak határozott időre szóló munkaszerződéssel tanárokat (akár helyettesítőként), akiknek a megbízását vagy meghosszabbítják a következő tanévre, vagy csak a tanév végéig tartják fenn. Ez utóbbi esetben az adott pedagógus bérkerete a nyári szünet idejére felszabadul, s ez bérmegtakarítást eredményez. Az igazgatók általában a kötött státusgazdálkodás kényszere miatt követik sokszor azt a közszférában bevált gyakorlatot, hogy olyan óraadókat alkalmaznak, akiknél a munkadíj – a pénzügyi gazdálkodás számára előnyös módon – nem a személyi kifizetéseket, hanem a dologi kiadásokat terheli. Ez az út azonban a törvényi szabályozás szigorítása miatt egyre kevésbé járható. Speciális eset, amikor a közoktatási intézmény egy nyelviskolával köt szerződést, ahonnan egy alkalmazott óraadóként kijár az iskolába nyelvet oktatni. Előfordul, hogy a magasabb bérért dolgozó kollegától korengedményes nyugdíjazással válnak meg az iskolák, s helyükre fiatal, pályakezdő pedagógusokat vesznek fel alacsonyabb fizetésért.

Elsőként azt vizsgáltuk meg, hogy mely iskolákban jellemző inkább az új munkaerő alkalmazása, akár pedagógusról, akár oktató-nevelő munkát segítőkről van szó. A 2001/2002-es adatfelvétel eredményei azt mutatták, hogy a tanári mobilitás, ha lassult is az utóbbi években, még mindig magasabb, mint más foglalkoztatási csoportokban. A kutatás évében és az azt megelőző két tanévben az iskolák háromnegyed része vett fel pedagógust, ennél jóval kisebb arányban (27%) kezdtek el foglalkoztatni pedagógiai munkát támogató szakembert. Az adminisztratív és a technikai jellegű munkákra pedig az iskolák közel fele vett fel az utóbbi években új munkaerőt.

A további elemzések arra is rávilágítanak, hogy a tanárok új munkaerőként való foglalkoztatása – szemben az oktató-nevelő munkát segítőkkel és az egyéb iskolai dolgozókkal – nem függ attól, hogy az adott iskola a fővárosban, megyeszékhelyen vagy más településen található. Pedagógust – településtípustól függetlenül – az említett években, az iskolák megközelítőleg 78%-a vett fel. Az oktató-nevelő munkát segítők alkalmazása pedig köztudottan nem nevezhető általánosnak, főként nem a kisebb települések vonatkozásában. Ezt a feltevést alátámasztják adataink is, melyek szerint a nem pedagógus foglalkoztatási kategóriákban az ún. települési lejtő erősen hat. Tehát minél kisebb településen található az iskola, annál kisebb arányban vettek fel oktató-nevelő munkát segítő szakembert. Míg az elmúlt években a fővárosban az iskolák közel fele alkalmazott új munkaerőként pszichológust, logopédust, orvost, szabadidő-szervezőt stb., addig a megyei jogú városoknál kisebb településeken ezt már csak intézmények 20%-a tehette meg. Ugyanez ez a tendencia figyelhető meg az egyéb iskolai munkakörben (adminisztratív és technikai dolgozók) foglalkoztatottaknál is: Budapesten az iskolák 73%-a kötött szerződést az ebbe a kategóriába tartozó munkaerővel, míg a kisebb településeken működő intézmények csupán 36%-ának volt lehetősége erre (lásd 1. táblázat).

1. táblázat •  Az oktató-nevelő munkát segítő és az egyéb iskolai dolgozó munkakörökben történt felvételek, illetve távozások előfordulási gyakorisága településtípus szerint a 2001/02-es és az azt megelőző két tanévben (%)
Településtípus Új felvétel Távozás más munkahelyre
Oktató-nevelő munkát segítő
szakember
Egyéb
iskolai
dolgozó
Oktató-nevelő munkát segítő
szakember
Egyéb
iskolai
dolgozó
 
Budapest 44,7 72,7 29,8 62,9
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 37,0 59,4 21,3 48,1
Egyéb település 20,5 36,3 9,1 25,6
Összesen (N=1186) 26,5 45,1 14,0 34,4

Az iskola fenntartója szerint vizsgálva az adatokat az látható, hogy legnagyobb arányban az állami fenntartók (megyei/fővárosi önkormányzat, állami szerv, felsőoktatási intézmény) vettek fel új pedagógus-munkaerőt, oktató-nevelő munkát segítő szakembereket pedig elsősorban a nem állami, ezen belül is elsősorban az egyházi fenntartású iskolák (39%-uk) alkalmaztak. A települési önkormányzatok által működtetett intézmények ez utóbbira kevesebb pénzt, odafigyelést tudtak biztosítani (a pedagógiai munkát segítő szakemberek alkalmazása 25%-uknál fordult elő).

A munkaerő-mozgás másik összetevője, ha a munkavállalók más munkahelyre távoznak akár önként, akár valamely kényszerítő körülmény miatt. Kérdőíves adatfelvételünk alapján a munkahelyet váltók a távozás motivációja alapján nem bonthatóak csoportokra, de annyi elmondható, hogy tanítói, tanári végzettséggel könnyebb mozogni a közoktatási rendszeren belül, vagy állást találni azon kívül is. Az iskolák többségéből (68%) távozott olyan pedagógus, aki más munkahelyen talált állást magának, míg az oktató-nevelő munkát segítők esetében ez az arány csak 14% volt. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy mindez függ-e az iskola településtípusától, akkor azt látjuk, hogy hasonlóan az új felvételekhez, a pedagógusok esetében nincs szignifikáns összefüggés. Az oktató-nevelő munkát közvetlenül segítő szakemberek és az egyéb iskolai munkakörben alkalmazottak munkahely-váltását viszont jelentős mértékben befolyásolja az iskola székhelyének településtípusa. A pedagógiai munkát segítők esetében a fővárosi iskolák 30%-nál történt munkahelyváltás, míg a kisebb településeken 9%-os volt ez az arány (lásd 1. táblázat). Ez a megoszlás feltehetően abból fakad, hogy a kisvárosokban, falvakban már eleve kisebb arányban tudnak ilyen munkakört betöltő szakembereket foglalkoztatni, illetve a nagyvárosokban a nem pedagógus diplomával rendelkező, korábban a közoktatásban dolgozók számára kedvezőbbek a munkaerő-piaci lehetőségek.

Az oktatási intézmények vezetőit nemcsak a lezajlott munkaerő-mozgásokról, hanem a közeljövőben (a 2001/02-es adatfelvételt követő két tanévre vonatkozó) várható változásokról is megkérdeztük. Az igazgatók közel fele arról számolt be – függetlenül az iskola fenntartójától és székhelyének településtípusától –, hogy szükség lenne pedagógusok felvételére, egytizedük pedig pedagógiai munkát segítő szakembert és egyéb iskolai dolgozót kíván alkalmazni. Az oktatási intézményekben foglalkoztatottak különböző csoportjainak eltérő létszámarányai teszik érthetővé a fenti tervekben megmutatkozó nagy különbséget, s azt is, hogy a nyugdíjaztatás inkább a tanárokat érintené (az igazgatók 39% jelezte, hogy erre sor fog kerülni), mint a másik két kategóriába sorolt munkaerőt.

A munkaerőmozgásokban érintettek átlagos számát tekintve több érdekes tendencia figyelhető meg. Egyrészt hiány mutatkozik valamennyi foglalkoztatási kategóriában, mivel az új felvételek átlagosan nem pótolják a más munkahelyre távozókat, illetve a nyugdíjazások miatt kiesetteket. Különösen magasnak tűnik a különbség az oktató-nevelő munkát segítő munkakörben. A tervezett változásokat tekintve feltűnően magas az alkalmazási forma változását jelző intézmények aránya (lásd 2. táblázat): feltehetően több intézmény kényszerül – elsősorban költségvetési megfontolásokból – átalakítani azt, alapvetően a nem pedagógusstátusok esetében (pl. takarításra és/vagy ebédeltetésre vállalkozókat bíznak meg a korábbi több fős iskolai személyzet helyett).

2. táblázat •  Lezajlott és tervezett munkaerőmozgások (az érintettek átlagos száma, fő)
Munkaerőmozgás Pedagógus Oktató-nevelő munkát segítő Egyéb iskolai dolgozó
 
Lezajlott változás
Új felvétel 4,8 1,7 3,1
Távozás más munkahelyre 3,4 2,2 3,4
Nyugdíjazás 2,1 3,2 1,5
Alkalmazási forma változása 1,9 1,5 2,6
 
Tervezett változást
Új felvétel 2,3 1,3 1,7
Nyugdíjazás 1,8 0,9 1,5
Alkalmazási forma változtatása 3,2 7,2 8,2

Az iskolai munkaerő-gazdálkodás másik meghatározó feltétele, hogy nyílik-e lehetőség új státusok létesítésére, vagy különböző okokból – elsődlegesen finanszírozási megfontolásokból, ami pedig a fogyó gyereklétszámmal többnyire alátámasztható – éppen csökkentik az álláshelyek számát. Az igazgatók válaszaiból arra következtethetünk, hogy az általános iskolák többségében (63%) nem létesült új tanítói/tanári státus, és ez a közeljövőben nem is várható. Az általános iskolák negyedében azonban volt ilyen változás, s ezen belül is többségében a nem állami fenntartásúakban. Ez többnyire a kedvezőbb finanszírozási feltételek keretében működő egyházi, illetve egyes alapítványi iskolákra érvényes. Míg ezek 62%-ában létesült új pedagógus-álláshely, addig a települési önkormányzatok által fenntartott alapfokú oktatási intézményeknek csak 24%-ában (lásd 3. táblázat). Ez a különbség azonban arra is utalhat, hogy az állam által fenntartott általános iskolákban kismértékű a munkaerő-mozgás, ami adódhat az álláshelyek telítettségéből, de egyúttal a munkaerő-gazdálkodási rendszer rugalmatlanságából is fakadhat. A helyi önkormányzatok által finanszírozott általános iskolák igazgatóinak többsége (65%) szerint az elmúlt öt évben nem volt, és nem is várható ilyen irányú változás. A további vizsgálatok arra is rámutatnak, hogy az iskola településének típusa és az újabb pedagógusstátus létesítése között összefüggés áll fenn. A fővárosban a legnagyobb arányú (40%) az ilyen változás, míg a kisebb településeken csak az általános iskolák 22,5%-a esetében került sor új álláshelyek létesítésére (lásd 3. táblázat). A nagyvárosokra jellemző nagyobb mértékű munkaerő-mozgást a pedagógus-álláshelyek növelésének lehetősége is erősíti. Így a fővárosi általános iskolákban intenzívebb a munkaerő-áramlás, mint a kisebb településeken. Ennek részben személyi és pénzügyi okai vannak, részben pedig a településen belüli migrációból adódnak (egyes kerületek benépesülése, mások elnéptelenedése).

3. táblázat •  Pedagógusstátusok létesítése, illetve elvonása az elmúlt öt évben az általános iskolákban fenntartók és településtípus szerint (%)
Új pedagógusstátus létesítése Pedagógusstátus elvonása
Volt
ilyen
Nem volt, de várható Nem volt, és nem várható Volt
ilyen
Nem volt, de várható Nem volt, és nem várható
 
Fenntartó
Települési önkormányzat 24,3 10,5 65,2 21,0 10,2 68,8
Egyéb állami 12,5 25,0 62,5 12,5 25,0 62,5
Nem állami 62,0 8,0 30,0 14,3 0,0 85,7
 
Településtípus
Budapest 40,4 5,7 53,9 31,2 12,4 56,4
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 37,6 6,8 55,6 37,7 13,2 49,1
Egyéb település 22,5 11,7 65,8 16,4 8,8 74,8
Minta átlaga 26,3 10,5 63,2 20,6 9,7 69,7

Pedagógusstátus elvonására az általános iskolák megközelítőleg 70%-ánál nem került sor és nem is várható ilyen változás. Ugyanakkor megközelítőleg minden ötödik iskolától – a legnagyobb arányban a települési önkormányzatok által fenntartott iskoláktól – vontak el pedagógus-álláshelyet, mely szintén azt jelzi, hogy itt kevesebb a lehetőség a pályakezdő fiatalok bekerülésére (pl. iskola-összevonások és -bezárások miatt). Az általános iskola településének típusa szintén összefüggést mutat a pedagógusstátus elvonásának tényével. A legnagyobb arányban a megyei jogú városokban, illetve megyeszékhelyeken lévő iskoláknak kellett szembesülni a tanári vagy tanítói státus elvonásával, a legkevésbé pedig a községi iskolákat érintette ez a fenntartói döntés, valószínűleg a rugalmatlanabb munkaerő-gazdálkodásból adódóan. Másrészt ez összhangban van a pedagógusstátus létesítésének eredményeivel, azzal a jelenséggel, hogy a nagyobb településeken jelentősebb munkaerőmozgásról beszélhetünk.

A középfokú intézmények igazgatóinak válaszaiból egészen más képet kapunk. A középfok expanziójával, a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok térnyerésével, a szakképzési profilok bővülésével és a képzési idő megnyúlásával (szakiskolák) magyarázhatóak azok az adatok, melyek szerint a középiskolák közel felénél létesültek új pedagógus-álláshelyek. A pedagógusstátus elvonása pedig csak az iskolák ötödét érintette. A tanári munkaerő iránti igény tehát a középiskoláknál még mindig megfigyelhető, szemben az általános iskolákkal. Ezen belül is mindenekelőtt a nem állami fenntartású (pl. alapítványi, egyházi, gazdálkodó szervezet stb.) középiskolákban létesítettek legnagyobb arányban új pedagógus-álláshelyet. Ez a rendszerváltás után alapított iskoláknál az évfolyamok felmenő rendszerű belépésével folyamatosan növelte a tanulólétszámot és vele párhuzamosan a tanárok iránti igényt is. A települési önkormányzatok által fenntartott iskolák igazgatóinak közel fele (48%) azonban úgy vélekedett, hogy nem volt ilyen változás és nem is várható a közeljövőben (lásd 4. táblázat).

4. táblázat •  Pedagógusstátusok létesítése, illetve elvonása a középfokú intézményekben fenntartók és településtípus szerint (%)
Új pedagógusstátus létesítése Pedagógusstátus elvonása
Volt
ilyen
Nem volt, de várható Nem volt, és nem várható Volt
ilyen
Nem volt, de várható Nem volt, és nem várható
 
Fenntartó
Települési önkormányzat 41,6 10,7 47,7 20,5 5,9 73,6
Egyéb állami 53,1 7,8 39,1 26,7 3,4 69,9
Nem állami 66,7 9,8 23,5 11,7 4,6 83,7
 
Településtípus
Budapest 49,5 6,7 43,8 22,4 6,3 71,3
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 45,0 13,8 41,2 28,4 5,5 66,1
Egyéb település 48,8 9,1 42,1 12,9 4,3 82,8
Minta átlaga 47,7 10,0 42,1 20,4 5,2 74,4

A már említett három foglalkozási kategóriára (pedagógus, pedagógiai munkát segítő, egyéb iskolai dolgozó) vonatkozóan azt az elképzelt helyzetet is felvázoltuk az intézményvezetők előtt, hogy mit tennének akkor, ha kizárólag a pedagógiai hatékonyságot tartanák szem előtt, és eltekinthetnének a törvényi előírásoktól, a költségvetési lehetőségektől és az emberiességi szempontoktól. Várakozásaink szerint nagyobb arányú „minőségi csere” történne, mint erre egyébként sor kerül. A kapott kutatási eredmények feltevésünket igazolták, mivel az iskolaigazgatók 70%-a változtatna a pedagógus-munkaerő állományán, ennél alacsonyabb arányban (57%) változtatnának a pedagógiai munkát segítő szakembereken és még kevésbé (47%) az egyéb iskolai dolgozókon. Megvizsgáltuk azt is, hogy ez az igény függ-e az iskola településének típusától, a fenntartótól vagy a programtípustól. Az eredmények erős összefüggést mutatnak a településtípus tekintetében. Míg a fővárosi iskolák igazgatóinak csaknem 85%-a jelezte a pedagógus-munkaerő változásának szükségességét, addig a községi iskolák vezetőinek 63%-a vélekedett ugyanígy. Hasonló megoszlások figyelhetők meg az oktató-nevelő munkát segítő alkalmazottak és az egyéb iskolai dolgozók esetében. Látható, hogy minél kisebb településről van szó, annál kevésbé gondolkodnak a munkaerő-váltás szükségességében. Ez többek között abból adódhat, hogy személyi lehetőségek (potenciális jelentkező) híján fel sem merülhet ez a kérdés, vagy egyfajta attitűdbeli különbség létezik az ország eltérő nagyságú településein működő iskolák igazgatói között, mely nagyobb kezdeményezőkészséget mutat a nagyobb városokban (lásd 5. táblázat).

5. táblázat •  Az igazgatók véleménye arról, hogy amennyiben pusztán az iskola pedagógiai hatékonyságát vennék figyelembe, változtatnának-e a különböző feladatokat ellátó beosztottjaik személyi összetételén, településtípus szerint (az igen válaszok megoszlása, %)
Pedagógus Pedagógiai munkát segítő Egyéb iskolai dolgozó
 
Budapest 84,6 67,9 57,1
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 74,5 60,3 52,7
Egyéb város 70,8 60,7 51,0
Község 63,4 49,3 39,5
Összesen 70,0 56,5 47,0

Fenntartók szerint összehasonlítva az iskolákat nem mutatható ki szignifikáns összefüggés. Említésre érdemes azonban, hogy az alapítványi iskolák vezetői közül kétszer annyian tagadták meg erre a kérdésre a választ, mint az önkormányzatok által fenntartott intézmények igazgatói.

A pedagógus-munkaerő foglalkoztatásának témakörében fontos szempont, hogy az adott iskola rendelkezik-e betöltetlen tanári álláshellyel. Természetesen ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is tudnák betölteni azt arra megfelelő képesítéssel bíró pedagógussal. Mindenesetre ez egy jó mutatószám, melyet azonban bizonyos óvatossággal kell kezelni. A válaszokból az látható, hogy az iskolák közel 35%-ában volt a 2001/2002-es tanévben betöltetlen álláshely, ami nem tekinthető alacsony értéknek. Ezeknek többségét meg is hirdették (71%), de az iskolák 21%-a nem tette ezt meg, feltehetőleg a már említett anyagi juttatások (túlóra-kifizetés biztosítása) okán. Ebben az esetben nincs eltérés a különböző fenntartók között. Az elemzések rámutatnak arra, hogy a betöltetlen álláshelyek legnagyobb arányban (50%) a megyei jogú városoknál kisebb városokban találhatók, míg a községi iskoláknak csak negyed részében van üres státus. Ha a fenntartó típusa szerint vizsgáljuk a kérdést, akkor azt látjuk, hogy legkisebb arányban a nem állami iskolák rendelkeznek betöltetlen tanári álláshellyel, míg a megyei önkormányzatok által fenntartott iskolák jelentős része, több mint 75%-a van ebben a helyzetben (lásd 6. táblázat). Másrészt a kizárólag alapfokú programot vivő iskolák rendelkeznek a legkisebb, míg a középiskolák – részben a magasabb középiskolai lélekszámú korcsoporthoz köthető nagyobb tanári munkaerő iránti igény miatt – a legnagyobb arányú betöltetlen tanári álláshellyel.

6. táblázat •  A betöltetlen tanári álláshellyel rendelkező iskolák száma és aránya, az ilyen státusok átlagos száma településtípus és fenntartó szerint, 2001/02
Van betöltetlen álláshely Betöltetlen álláshely
átlagos száma
N %
 
Településtípus
Budapest 61 39,6 3,9
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 71 34,8 3,5
Egyéb város 148 50,2 3,1
Község 133 25,1 1,7
Összesen 413 34,9 2,9
 
Fenntartó
Önkormányzati 341 33,3 2,6
Központi 11 47,8 2,6
Megyei/fővárosi 43 75,4 4,8
Egyházi 14 24,1 2,3
Alapítványi 5 22,7 2,2
Összesen 414 35,0 2,9

Szakos ellátottság, kompetenciák

A betöltetlen pedagógus-álláshelyekkel kapcsolatban felvetődik az a kérdés, hogy miként változott a tanárszükséglet, milyen szakos tanárokból mutatkozott hiány, illetve felesleg az elmúlt években (a 2001/2002-es tanévet megelőző néhány évben). Összhangban az országos oktatásstatisztikai adatokkal, a legtöbbet említett szakos hiány az idegen nyelvekből volt (612 említés), de sokan jelölték még az informatikus (342), a matematika (167) és az ének-zene szakot (166) is, mint amiből nincs elég szakképzett pedagógus (lásd 1. ábra). Miután az 1996/97-es adatfelvételben5 is szerepelt hasonló kérdés, lehetőségünk van arra, hogy hosszabb időtávot átfogó megállapításokat tegyünk. A korábbi vizsgálatban a kilencvenes évtized első felére vonatkozóan szintén az idegen nyelv (62%-os említés), a számítástechnika (16%), illetve az ének-zene (15%) szerepelt a „hiánylista” élén, nagy változásokról tehát nem beszélhetünk. A matematika megjelenése okozhat némi meglepetést, mert az 1996/97-es kutatás adatai alapján ezt a szakot inkább a túlkínálat jellemezte, és a későbbiekre is ezt prognosztizálták a megkérdezettek (Vágó, 1999). A 2001/02-es adatfelvételben azonban nemcsak „hiányként” jelenik meg a matematika, hanem – kisebb mértékben ugyan, mint 1996/97-ben – „feleslegként” is, így valószínű az magyarázza a látszólagos ellentmondást, hogy program-, illetve településtípus szerinti helyi hiányról vagy túlkínálatról van szó, míg a többi szak esetében országos tendenciák rajzolódnak ki. Milyen szakos tanárokból mutatkozott túlkínálat az elmúlt években? A 2001/02-es vizsgálatban megkérdezett igazgatók szerint leginkább a magyar nyelv és irodalom szakosokból (203 említés), de jelentős többlet alakult ki a tanítók (175) és a történelem szakos tanárok (126) esetében is. Mind a két vizsgálat során megkérdeztük azt is, hogy az adatfelvételt követő években milyen szakos tanárhiányra és feleslegre számítottak az intézményvezetők. Leggyakrabban ugyanazokat a szakokat jelölték meg mindkét esetben, mint amit az előző években is megtapasztaltak (lásd 1. ábra, valamint Vágó, 1999). Az 1996/97-es várakozásokat és a 2001/02-es adatokból kiolvasható tényleges változásokat összevetve úgy tűnik, az igazgatók jövőre vonatkozó előrejelzései többé-kevésbé beigazolódtak. A tanítók esetében jelentős változást hozott a közoktatási törvény módosítása,6 amely lehetővé teszi, hogy tanítók taníthassanak az 5–6. évfolyamokon, ami felszívhatja ezt a fajta pedagógus-túlkínálatot.

Érdeklődtünk arról is, hogy az oktatás tartalmának változásával és a pedagógusszerep fokozatos átalakulásával milyen pedagógiai-nevelési (szakhoz nem köthető) kompetenciák iránt nőtt meg az igény. Legelső helyen a pszichológust (147 említés) és a fejlesztő pedagógust (119 említés) jelölték meg az igazgatók, tehát azokat az oktató-nevelő munkát segítő szakembereket, akikből hiány mutatkozott az elmúlt években. Előreláthatóan rajtuk kívül még logopédusból és gyógypedagógusból van, illetve lesz még hiány az iskolákban. A túlkínálat ebben az esetben elenyésző, alig néhány iskola jelölt meg ilyen kompetenciát (összes említések száma 30). Az 1996/97-es várakozásokat a 2001/02-es adatokkal összevetve az látható, hogy az igazgatói becslések a kompetenciahiányokat tekintve kevésbé voltak pontosak, mint a szakos tanárellátottságra vonatkozóan.

1. ábra
Szakos tanárok, akikből hiány mutatkozott a kilencvenes évtized második felében, és hiány várható a 2001/02-es adatfelvételt követő néhány évben (%)

A tanári munkaterhek

Amint arról a korábbiakban már szó volt, a pedagóguspálya presztízsének növekedéséhez nagymértékben hozzájárulhat a tanítási körülmények kedvezőbbé tétele, az egyes tanítók, tanárok munkaterheinek optimalizálása. A rendelkezésünkre álló 2001/02-es kutatási adatok ezzel kapcsolatban áttételesen – az igazgatói vélemények alapján – ugyan, de lehetőséget adnak arra, hogy a pedagógusok terhelésének változásáról, illetve annak egyik összetevőjéről, a túlórák mértékéről nagyvonalakban szólhassunk.

Az oktatási intézmények vezetőit arról kérdeztük meg, hogy várakozásaik szerint mekkora változások következnek be – többek között a pedagógusok napi munkaterheiben – a kerettanterv bevezetése, illetve a helyi tanterv korrekciója kapcsán (2001/02-es tanév). Az elemzések alapján a különböző iskolaszintekre vonatkozó válaszok alig különböznek egymástól. Az általános iskola alsó és felső tagozatán, valamint a középiskola különböző évfolyamain tanító tanárok munkaterheit tekintve szinte ugyanazt a választ kaptuk. A változás mértéke az ötfokú skálán átlagosan 3,2-es értéket kapott, ami inkább a nagyobb mértékű változás irányába mutat. Főként, ha összehasonlítjuk más tényezőkkel, úgymint az alkalmazott módszerekben, a tankönyvek cseréjében vagy a tanulókkal szembeni követelményekben várható módosulásokkal, melyek átlagosztályzata 2,7 volt (lásd 7. táblázat).

7. táblázat •  Az igazgatói vélemények megoszlása arról, hogy milyen mértékű változásokat okoz a helyi tanterv bevezetése (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
Megnevezés A változás mértéke
1–4.
évfolyam
5–8.
évfolyam
9–10.
évfolyam
11–12.
évfolyam
Szakképző évfolyamok
 
Az óratervi órák számát illetően 2,7 2,8 2,7 2,7 2,8
A tanulókkal szembeni követelményekben 2,7 2,8 2,9 2,8 2,8
A tanulók napi munkaterheiben 2,7 2,8 2,7 2,7 2,7
A pedagógusokkal szembeni igényekben 3,4 3,4 3,3 3,3 3,2
A pedagógusok napi munkaterheiben 3,2 3,3 3,2 3,2 3,1
A tananyag tartalmában 2,9 3,0 3,1 3,0 2,9
Az alkalmazott módszerekben 2,7 2,8 2.9 2,9 2,8
Az alkalmazott tankönyvekben 2,7 2,8 2,9 2,8 2,8
A taneszközigények területén 3,2 3,3 3,3 3,2 3,1

Abban, hogy mennyire kedvező vagy kedvezőtlen ez a változás, szintén nagy egyetértés mutatkozott. Az általános iskolák vezetőinek 60%-a vélte ezt a változást kedvezőtlennek, a középiskolák esetében pedig közel ennyi, 65%. Érdekes megfigyelni, hogy más tételek esetében mennyire másként vélekedtek az igazgatók. A tanulók napi munkaterheiben és a velük szemben felállított követelményekben például éppen 65-70%-uk gondolta azt, hogy kedvező lesz a várható változás. Sőt minden más esetben – a tananyag tartalmában, az alkalmazott módszerekben, a taneszköz iránti igények területén, az óratervi órák számát illetően – inkább kedvezőnek ítélték a változást, egyetlen kivétel csak a pedagógusok munkaterhe volt.

Ha azt vizsgáljuk meg, hogy mely település intézményeinek igazgatói ítélték kedvezőbbnek a változás irányát, akkor azt látjuk, hogy egyértelműen a községben lévő iskolák vezetői látták jobbnak a helyzetet (40%-uk jelölte a „kedvező hatás” válaszlehetőséget). A legpesszimistább képet a fővárosi általános iskolák igazgatói adták, ahol 74%-uk szerint kedvezőtlenül alakulnak a tanárok munkaterhei. Az alapfokú képzés esetében tehát megállapítható, hogy a nagyobb városokban jobban tartanak a pedagógusok munkaterheinek növekedésétől, mint a kisebb településeken. Kérdés, hogy ez az eredmény mennyiben tudható be a nagyvárosokban amúgy is magasabb stressz-szintnek, vagy a kedvezőtlenebb tanár-diák aránynak? Egy másik feltevés szerint a kistelepülések alacsony munkaerő-keresletéből adódóan a munkahely megtartása és megbecsülése életbevágóbb, akár a magasabb terhelés árán is.

A túlórák átlagos nagyságának megismerése szintén segíthet a munkaterhek megítélésében, bár ez is csak az egyik lehetséges dimenziója ennek a témakörnek. A tanítók esetében az egy főre jutó havi átlagos túlórák száma valamivel több, mint hat és fél órát tesz ki. A felmérés adatai szerint a szaktanárok átlagosan ennél egy órával több túlórát számolnak el. A főállású pedagógusok pedig még többet, megközelítőleg nyolc és fél, kilenc órát. Az átlagértékek mögött azonban jelentős különbségek láthatók, ami a pedagógusoknál akár a nyolc órát is elérheti. Eltérő átlagértékek figyelhetők meg a településtípusok tekintetében is, melyek azt jelzik, hogy mind a tanítók, mind a tanárok esetében a kisebb városokban és a községekben lévő iskolákban a legmagasabb a túlórák száma. Ebben az esetben feltehető, hogy a kistelepülések kisebb iskoláiban relatíve (létszámarányosan) több túlóra jut egy pedagógusra, főként, ha a szakos tanítást megfelelő képesítésű tanár hiányában az ott dolgozó kollégák végzik el.

8. táblázat •  A tanárok és tanítók havi túlóráinak átlagos száma településtípus szerint, az igazgatói vélemények alapján
Településtípus Az egy főre jutó átlagos havi túlórák száma
Főállású tanároknál Tanítóknál
N Átlag Szórás N Átlag Szórás
 
Budapest 115 7,12 5,60 54 5,36 4,92
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 178 7,68 8,08 78 4,69 6,11
Egyéb település 589 9,19 8,35 465 7,06 6,53
Összesen 882 8,62 8,02 597 6,60 6,40

A tanárok napi munkaterhei – hasonlóan más munkavállalókhoz – nem kizárólag a munkahelyi, illetve az azzal kapcsolatos terhelésből adódnak össze, hanem egy sor más iskolán kívüli elfoglaltságból, melyek mértéke igen eltérő lehet régiónként, szakonként, és függhet az adott család társadalmi-gazdasági státusától is. A külső terhek jelentősen befolyásolják a tanárok iskolai munkáját. Az iskolaigazgatóknak csak 20%-a mondta azt, hogy ez náluk nem okoz problémát. Érdekes az az összevetés, mely szerint elsősorban Budapesten jelentkezik ez problémaként (az ötfokú skálán a probléma mértéke 2,8-es átlagosztályzatot kapott),7 míg a kisebb településeken szinte alig okoznak gondot (átlagosztályzat 1,9) a tanárok iskolán kívüli elfoglaltságai. S ha ez így van, akkor határozottabb magyarázatot nyer az az eredmény, mely szerint a nagyobb városokban kedvezőtlenebbnek ítélik a pedagógusok napi terheit, még a túlórák alacsonyabb átlagos száma ellenére is. Mindez nyilván nem független attól a ténytől, hogy a középfokú intézmények döntően nagyobb városokban vannak, és a magasabb képzettségű pedagógusok tudásukat nemcsak az iskolában, hanem a munkaerőpiacon is könnyebben tudják értékesíteni.

A tanári munkaterhek növekedésének, illetve annak szubjektív érzetének egyik következménye lehet, hogy a tanári munka ösztönzésének lehetősége igen korlátozott manapság az iskolákban. Az elfoglaltságokon, a napi munkaterheken kívül valószínűleg az anyagi ellentételezés lehetőségének hiánya, a fásultság, a kiégés miatt gondolják úgy az igazgatók, hogy elég nehéz további munkára buzdítani a pedagógusok többségét. Ez pedig nagyobb problémát okoz az iskolákban, mint a tanulók szorgalma vagy iskolai magatartása (lásd 9. táblázat). A 2001/02-es kutatás adatai szerint a település típusa nincs hatással a tanári munka ösztönzésének a lehetőségére, de az megállapítható, hogy a nem állami fenntartású iskolákban – a jobb anyagi kondíciók és a rugalmasabb gazdálkodási formák következtében – ez kevesebb gondot jelent.

9. táblázat •  Az egyes problématípusok mekkora gondot jelentenek az iskolák életében, az igazgatók véleménye alapján (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
Problématípus A probléma nagysága*
 
A tanárok szaktárgyi felkészültsége 1,22
A továbbképzési kínálat 1,25
A tanárok módszertani felkészültsége 1,49
A tankönyvkínálat 1,50
A különböző tantárgyak tanításának összehangolatlansága 1,59
A tanulók hiányzása 1,91
A továbbképzésen lévő pedagógusok helyettesítése 1,98
A tanárok lelki-szellemi kondíciója 2,04
A tanárok iskolán kívüli elfoglaltságai 2,14
A tanulók iskolai magatartása 2,32
A taneszközök megléte illetve hiánya 2,46
A tanulók szorgalma 2,90
A tanári munka ösztönzésének lehetősége 3,53

* Az értéke 0 és 5 között változhat, 0=nem probléma; 5=nagy probléma.

A tantestületek légköre

Egy iskolába lépve mindenki számára jól érzékelhető az az egyedi hangulat, amely meghatározó a mindennapjaikat ott töltő tanárok, diákok és más dolgozók számára. Jellegzetesek a munkatársak belső informális kapcsolatai, a tanárok és diákjaik között meglévő feszültségek vagy jó viszonyok. A megfelelő munkahelyi légkör általában a személyes konfliktusokat a minimumra csökkenti, és kellemessé teszi a közérzetet. Kellemessé pedig akkor válhat az iskola az ott dolgozók számára, ha harmonikus interperszonális és csoportviszonyok alakulnak ki. Az ideális eset az, ha a személyiség – pedagógus szerepében – képes érzelmileg azonosulni az iskolával, annak céljaival, elveivel. Így nagymértékű energia szabadulhat fel, ami a munkavégzés szolgálatába állítható (Buda, 2003). A személyek közti harmonikus viszonyok fennmaradásának egyik feltétele az, hogy a pedagógusok mentális állapota megfelelő legyen. Ez elsősorban a személyiségfejlődésben, családi viszonyokban, ifjúkori közösségekben gyökerezik, de a munkahely képes arra, hogy a személyiség feszültségeit felerősítse, vagy éppen ellenkezőleg, feloldja, és így az adódó magánéleti konfliktusokat kiegyensúlyozza (Buda, 2003). Ezért fontos a munkahely, az iskola légköre és az ahhoz kapcsolódó közérzet jellege.

Az iskola légköre, illetve annak minősége fontos szerepet játszik a tanárok közérzetében, munkabírásában. Az oldottabb légkör jobb közérzetet teremt, ami pedig nagyobb hatékonyságot eredményezhet, azzal együtt, hogy az egyén ebben az esetben kevésbé érzi tehernek a munkát. A jobb hangulatú tantestület kialakításának számos módját írja le a szakirodalom, pl. szakmai műhelyek, tanári munkacsoportok létrehozása, kooperatív munkaformák elterjesztése, projektmunkában való gondolkodás, konfliktuskezelési technikák alkalmazása stb. (Jelentés..., 2003).

Megkérdeztük az igazgatókat arról, hogy milyennek látják a saját nevelőtestületüket. Többségük azt válaszolta, hogy inkább jó hangulat és alkotó légkör uralkodik a tanári közösségben, mint feszültség és kevéssé innovatív attitűd (lásd 10. táblázat). A válaszok megoszlásánál viszonylag nagy szórást tapasztalunk, és különböző arányban ugyan, de minden, a légkört jellemző dimenzióban a skála mind az öt foka megjelenik. Vannak azonban olyan, az adott iskolát jellemző háttérváltozók, amelyek szignifikáns összefüggést mutatnak az intézmény légkörével. A programtípusok esetében azt láthatjuk, hogy az alapfokú oktatási intézményekben oldottabb légkör uralkodik. Másrészt a tanári kar átlagos életkorának alakulása is összefügg az iskolai légkörrel. A fiatalodó tanári közösségben oldottabb a hangulat és a szellemiség is haladóbb jellegű, innovatívabb a légkör (lásd 11. táblázat) A tantestület összetétele tehát meghatározó lehet, de ezen kívül az intézményvezetőknek nagy felelősségük van a szervezeti klíma alakításában. Abban, hogy milyen szellemiséget közvetítenek, milyen a vezetési stílusuk, melyek és milyenek az iskola íratlan szabályai, milyen a munkavégzés módja, ritmusa stb. (Jelentés..., 2003). Az elemzések arra is rámutattak, hogy sem a település típusától, sem a fenntartótól nem függ az iskola légkörének jellege. Annak, hogy egy iskola kistelepülésen vagy nagyvárosban működik, nincs szignifikáns hatása a tantestület légkörére.

10. táblázat •  Az igazgatók véleménye a tantestület légköréről (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
A tantestület légköre A minta átlaga
 
Feszült (1) – oldott, jó hangulatú (5) 3,99 (N=1165)
A kezdeményezőkészség csekély (1) – ösztönző (5) 3,74 (N=1164)
Merev, kevéssé innovatív (1) – haladó szellemű (5) 3,90 (N=1164)
Kicsinyes, irigykedő – nagyvonalú (5) 3,69 (N=1158)

11. táblázat •  A tantestület légkörének összefüggése a tanári kar átlagos életkorának tendenciájával, az igazgatói vélemények alapján (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
A tanári kar átlagos életkora Feszült (1) – oldott (5) Merev, kevéssé innovatív (1) – haladó szellemű (5)
 
Növekvő 3,88 3,82
Csökkenő 4,08 3,95
Nem változik 4,02 3,93

Amellett, hogy a tantestület légkörének minősége alapvetően meghatározza a pedagógusok közérzetét és ezen keresztül a munkájuk hatékonyságát, maguk a tanárok is befolyásolják ezt a légkört, elsősorban lelki-szellemi állapotukkal. Az igazgatók válaszai azt mutatják, hogy ahol oldottabb a tantestületi légkör, ott kisebb problémaként érzékelték a tanárok pszichés-mentális állapotát. Ahol pedig feszültebb hangulatról számoltak be, ott a lelki-szellemi kondíciót is rosszabbnak ítélték meg (lásd 12. táblázat).

12. táblázat •  A tantestület légkörének összefüggése a tanárok lelki-szellemi kondíciójával az igazgatói vélemények alapján (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
A tantestület légköre (feszült – oldott) N Tanárok lelki-szellemi kondíciója* (átlag)
 
1 24 2,38
2 53 2,66
3 223 2,32
4 472 2,13
5 394 1,72
Összesen 1165 2,04

* Az értéke 0 és 5 között változhat, 0=nem probléma; 5=nagy probléma.

Érdekes azt is megfigyelni, hogy az iskolák vezetői mekkora problémaként látják a pedagógusok lelki-szellemi állapotát, más faktorokkal összehasonlítva. Többségük úgy gondolja, hogy az intézmény életében ez nem tartozik a legnagyobb gondok közé, bár semmiképpen sem elhanyagolható (lásd 9. táblázat). A pedagógusok közérzetét számos tényező befolyásolhatja, függhet a már említett légkörtől, a tantestület átlagos életkorától, a munkaterhek nagyságától, az adott iskola földrajzi elhelyezkedésétől, a település vagy a fenntartó típusától. Elemzésünk e két utóbbi tényező esetében talált szignifikáns összefüggést. Az adatok szerint a kisvárosi, illetve a községi iskolákban az igazgatók kisebb problémának érzékelik a tanárok lelki-szellemi kondícióját, mint a nagyvárosi vagy budapesti iskolákban, ahol nagyobb arányban válaszolták azt, hogy nagy gondot jelent a tanárok (rossz) közérzete. Másrészt szembetűnő a különbség a különböző fenntartású iskolák esetében, azt láthatjuk, hogy a települési önkormányzatok által fenntartott és az egyéb állami iskolákban az igazgatók jóval nagyobb problémaként jelölték meg a tanárok lelki-szellemi állapotát, mint a nem állami (alapítványi, egyházi stb.) iskolák vezetői (lásd 13. táblázat).

13. táblázat •  A tanárok lelki-szellemi kondíciójának összefüggése a településtípussal és a fenntartóval (átlagosztályzatok ötfokú skálán)
N A probléma nagysága*
 
Településtípus
Budapest 154 2,45
Megyei jogú város és/vagy megyeszékhely 215 2,22
Egyéb település 817 1,91
 
Fenntartó
Települési önkormányzat 1025 2,07
Egyéb állami 72 2,18
Nem állami 89 1,53

* Az értéke 0 és 5 között változhat, 0=nem probléma; 5=nagy probléma.

Összegzés

Bár hazánkban jelenleg nem kell a tanárhiány jelenségével szembesülni, s így a pálya vonzóvá tétele sem sürgető kényszer, a tanári szakma hazai megbecsültsége azért javítható. A fejlett országok oktatásügyi szakértői és döntéshozói által kitűzött cél, mely szerint vonzóvá kell tenni a pályaválasztás előtt álló értelmes, kreatív fiatalok számára ezt a hivatást, Magyarországon sem mellékes. Itt is jó lenne, ha élethosszig tartó hivatásként tudnák a fiatal pályakezdők megélni ezt a szakmát. Ehhez azonban nem biztos, hogy elegendő a belső elszántság. Sok olyan feltétel van, amit azért is kellene biztosítani, hogy a kezdeti lelkesedést a későbbiekben meg lehessen őrizni. A leggyakrabban emlegetett feltétel a megfelelő bérnagyság biztosítása, mely többek között a közalkalmazotti lét eredményeként relatíve alacsony. Ennek azonban megvan az előnyös oldala, mely még a többgyermekes családanyáknak is megadja az álláshely biztonságát. A pedagógus-munkakör viszonylagos stabilitása azonban a közoktatási rendszer egészében a munkaerő-gazdálkodás rugalmatlanságát eredményezheti. Ez pedig nem kedvez a fiatal, tettre kész tanárok pályára kerülésének, mely hosszú távon gátolja a tantestület megújulását. Holott a pályakezdők lelkesedése, kezdeti jó hangulata jelentősen megnöveli teherbírásukat, melyek kiaknázhatók lennének a tanulók fejlődése érdekében. Természetesen nekik is szükségük van támogatókra, mentorokra és a pedagógiai munkát közvetlenül is segítő szakemberekre. Nélkülük kisebb teljesítményre lennének képesek, részvételük azonban sokszor (még) hiányzik az iskolákból.

Irodalom

Buda Béla (2003): A lélek egészsége. A mentálhigiéné alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Education at a Glance (2000): OECD, Paris.

Galasi Péter (2002): Pedagógusdiplomával rendelkező pályakezdők munkaerő-piaci helyzete. Kézirat. Országos Közoktatási Intézet Kutatási Központ.

Jelentés a magyar közoktatásról 2003 (2003): Szerk.: Halász Gábor – Lannert Judit. Országos Közoktatási Intézet, Budapest

Key Topics in education in Europe. Supply and demand (2002): Eurydice – European Commission, Brussels.

Key Topics in education in Europe. Working conditions and pay (2003): Eurydice – European Commission, Brussels.

Teacher demand and supply (2001): Improving teaching quality and addressing teacher shortages. OECD DEELSA/ED (2001/9), Paris.

Vágó Irén (1999): Tartalmi változások a közoktatásban. A rejtett tantervektől a valóságos helyi tantervekig. In: Vágó Irén (szerk.): Tartalmi változások a közoktatásban a 90-es években. Okker Kiadó, Budapest.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.