2019. szeptember 20., péntek , Friderika

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 október

Új Pedagógiai Szemle 2006 október

2009. június 17.

Egy alternatív iskola harmadik osztályának közelmúltban megtartott szülői értekezletén néhány – eddig toleránsnak tűnő – szülő indulatos hangon vonta kérdőre az osztály egyébként kedvelt tanítónőjét amiatt, hogy az átlagosnál többet foglalkozik az épekkel együtt tanuló két sajátos nevelési igényű gyerekkel. A szülők azért elégedetlenkedtek, mert úgy érezték, hogy az osztályba járó mozgáskoordinációs zavarokkal küzdő kilencéves kislány és a tízéves látássérült kisfiú tanítása sokkal több időt vesz igénybe, mint az ép gyerekekkel való foglalkozás, s így az osztály többi tanulójára szerintük nem jut elég idő. A tanítónő megpróbálta bebizonyítani, hogy egyrészt a kétségtelenül több odafigyelést, törődést igénylő gyerekek tanítása jó tanulásszervezéssel nem jelent olyan terhet, amely rontaná a többi gyerek tanulási feltételeit, másrészt a velük való együttélés során az ép gyerekek számos hasznos tapasztalatot szerezhetnek a mássággal való együttélésről. Az egyedi foglalkozás elveszettnek tűnő perceit kompenzálják azok az élmények, érzelmi hatások, amelyek két társuk segítése során érik őket, és amelyek révén gazdagodik a személyiségük. A szülők egy részét meggyőzték a tanítónő érvei, más részük a szülői értekezlet végén is kitartott amellett, hogy az együttnevelés hátrányosan érinti a többséget.

Az ilyen jellegű konfliktusok gyakran előfordulnak az integrált nevelésre vállalkozó iskolákban, mivel nem mindenki számára egyértelmű, hogy milyen előnyei lehetnek annak, ha az ép gyerekek megismerik a hátrányokkal küzdő, fokozottabb törődést igénylő társaik életét, problémáit, ha természetessé válik számukra az együttélés, a segítés, ha elsajátítják ennek technikáit. Az integráció-szegregáció az egyik olyan kérdés a pedagógiában, amelyben mindmáig nem alakult ki konszenzus sem a szélesebb szakmai közvéleményben, sem a gyógypedagógiai szakmában. A szegregációpártiak és az együttnevelés hívei is érvek sokaságát tudják felsorakoztatni álláspontjuk védelmében.

A speciális nevelési igényű gyerekek elkülönített nevelése mellett érvelők szerint a szegregált iskolában sokkal jobbak az egyénre szabott, szakszerűen összeállított fejlesztőprogramok megvalósításának lehetőségei, mivel gyógypedagógusok irányítják a gyerekek fejlesztését, s csak fejlődésük függvényében, fokozatosan kerül sor társadalmi integrációjukra. Ennek eredményeként érettebb személyiségként tapasztalják meg az épek világát, sérültségükből eredő hátrányaikat könnyebben képesek feldolgozni. Az integrált nevelés hívei ezzel szemben azt vallják, hogy a valamilyen fogyatékkal élő gyerek számára a társadalmi integrációhoz, a társadalmi szerepvállaláshoz szükséges viselkedésminták megtapasztalása sokkal nehezebb szegregált feltételek között, mint egy olyan közegben, ahol leképeződik a társadalom, ahol sokféle személyiségű gyerek él együtt. A velük folytatott interakciók során lényegesen több lehetőség adódik a mindennapi élet mikrotörténéseiben szükséges viselkedés- és szerepkészlet elsajátítására. Mindez persze csak akkor igaz, ha sikerül kialakítani azt a tanulási és emberi környezetet, amely befogadja a sajátos fejlesztést igénylő gyerekeket, természetesnek tekinti másságukat, az irántuk megnyilvánuló fokozottabb figyelmet. A megfelelő tárgyi környezet mellett a sikeres integráció elengedhetetlen feltétele a pedagógus sajátos szakértelme, felkészültsége, amelynek csak egyik eleme a gyógypedagógiai, fejlesztő pedagógiai tudás, hiszen legalább ennyire fontosak az ép gyerekek befogadó, segítő személyiséggé neveléséhez szükséges ismeretek, készségek, attitűdök. Az elfogadó emberi környezet kialakításának ugyanilyen fontos része a szülők szemléletének alakítása is.

Nem véletlen, hogy az integrált nevelés ma egyre inkább inkluzív, azaz befogadó nevelésként jelenik meg a szakirodalomban, s a gyakorlatban a sérült, hátrányos gyerek számára jelentkező előnyök mellett legalább akkora nevelési, személyiségfejlesztési értéke van a befogadó iskolába járó gyerekek – előzőekben már említett – széles körű szociális tanulásának. A sérült gyerekekkel való együttélés során, megfelelő pedagógiai irányítás mellett a közösség tagjaiban kialakulnak az észrevétlen segítés sajátos technikái, természetessé válik számukra, hogy fogyatékkal élő embertársaink is képesek a teljes értékű emberi életre. Ez utóbbinak azért is nagy jelentősége van, mert a veleszületett, esetleg gyermekkorban szerzett sérülésből eredő fogyatékkal élők létének megtapasztalása, a velük folytatott interakciók révén olyan sajátos példák épülnek be az épek személyiségébe, tudatuk mélyrétegeibe, amelyek megkönnyíthetik az életútjuk során bekövetkező traumák feldolgozását, a fizikai és lelki felépülést.

Az eddig leírtak egyértelművé teszik, hogy laikusként integráció-, még inkább inklúziópárti vagyok, de figyelemre méltónak tartom a főként a gyógypedagógiai szakma képviselőiből álló szegregációpártiak érveit, aggályait, amelyeket a befogadó neveléssel foglalkozók tevékenységének szakszerűségével kapcsolatban fogalmaznak meg. Az e téren képzetlen pedagógus ugyanis nem képes a sajátos nevelési igényű gyerek képességeit kibontakoztatni, helyrehozhatatlan károkat okozva ezzel a gyerek fejlődésében, önértékelésében. Az iskola tehát csak akkor vállalkozhat az együttnevelésre, ha az érintett pedagógusok rendelkeznek az e téren szükséges ismeretekkel, és folyamatos szakmai konzultációt folytatnak gyógypedagógusokkal és fejlesztő pedagógiai szakemberekkel. Ez a szakmai együttműködés legalább olyan fontos, mint az akadálymentessé tett iskolai színterek, a fogyatékosság jellegéhez illeszkedő speciális taneszközök megléte. Mint ahogy az is valószínű, hogy a speciális nevelési szükségletnek van egy olyan szintje, amely a lehető legjobb szakmai és tárgyi feltételek biztosítása esetén sem teszi lehetővé az együttnevelést.

Az integráció, az inklúzió nem csodaszer, de a sajátos nevelési igényű gyerekek jelentős hányada számára esélyt adhat arra, hogy könnyebben jussanak azoknak a készségeknek a birtokába, amelyek a teljes élet éléséhez szükségesek. Az épek, a szerencsés többség számára pedig lehetőség a tolerancia, a másokra való fokozottabb, ámde észrevétlen odafigyelés eszközeinek az elsajátítására.


Tartalom

Tanulmányok

Napjainkban több különböző pedagógiai kultúra, tanulás- és tudásszerveződési forma van jelen a magyar iskolákban. Önmagában mindegyik jól működő, koherens rendszert alkot, de egymás mellett való létezésük nagyon sok zűrzavart, ellentmondást okoz. A tanulmány elsősorban az ellentmondásos viszonyrendszer torzító hatásait mutatja be, mindenekelőtt azt, hogy az oktatásügy különböző helyzetű szereplői – rövid távú érdekeiktől vezérelve – hogyan válnak az általuk is rossznak és hamisnak tartott rendszer fenntartóivá. Másodsorban arra hívja fel a figyelmet, hogy e sajátos „rövidlátás” miatt a pedagógustársadalom – különösen a történelemtanárok – nem készülhet fel arra, hogy munkáját egyre inkább a munkaerőpiac, nem pedig a hagyományos műveltségeszmény határozza meg. 
[3–20. oldal]
A 2005-ben bevezetett kétszintű érettségi vizsga talán a történelem tantárgyban hozta a legmarkánsabb változásokat. A szerzők mérleget készítenek az új történelemérettségiről, feltárva a vizsgafeladatokban mutatkozó problémákat. Elemzik, hogy a feladatokban mennyire érvényesülnek az új, a korábbitól eltérő tudástartalmak, hogyan valósul meg a kompetencia-központúság, amely visszahat a történelemtanítás folyamatára. 
[21–35. oldal]
Az alábbi írást egy nagy tekintélyű laptársunk nem kívánta közölni. Az Új Pedagógiai Szemle szerkesztősége a folyóirat szerkesztőbizottságának elnökével folytatott konzultáció után azért vállalta az írás megjelentetését, mert úgy érezte, hogy az abban foglalt vélemény az oktatáspolitikai nyilvánosság egy jelentős szegmensének álláspontját tükrözi. A tanulmányt vitacikknek szánjuk. A szerző kritikát fogalmaz meg a liberális oktatáspolitika alapelveivel és tanügyi intézkedéseivel kapcsolatban, s egyszersmind felvázolja, miként gondolkodott az Eötvös és Trefort nevével fémjelzett nemzeti liberális oktatáspolitika ugyanezekről a kulcskérdésekről. A szerző úgy látja, hogy a 19. századi polgárosodás liberális felfogása szerint a szabadon választott politikusok szolgálják a közoktatás országos és helyi szintű közügyét is. Ezzel ellentétes politika többek között az, ha a gyermekek érdekeit képviselik a felnőttek társadalmával szemben, ha elutasítják a minél több tudást hirdető észkultuszt, a piacgazdaságtól elválaszthatatlan verseny erényét. 
[36–55. oldal]
A testkultúra és az egyetemes emberi kultúra közötti kapcsolat feltárása régóta tartó szakmai viták és nézeteltérések tárgya. Hosszú évtizedek alatt tudományelméleti és tudományfilozófiai vitakérdéssé vált a testkultúra értelmezése, az egyetemes kultúrában elfoglalt helye, illetve az emberek mindennapjaiban betöltött szerepe. A tanulmány elsődleges célja, hogy a címben vázolt elgondolás mentén áttekintést nyújtson az egyetemes kultúra és a testkultúra szimbiózisáról. A szerző arra vállalkozik, hogy a testkulturálisan aktív életformát integráló, modern kultúrafelfogást ütköztesse a régmúltban gyökerező – ám ma is jelen lévő – nagypolgári kultúrakoncepcióval. A cikk megszületése előtti elméleti felvetés szerint a nyugat-európai – főként német és angolszász – demokráciák körében lezajlott kulturális paradigmaváltás eredményeként ezeken a területeken a testkultúrát már az egyetemes kultúra integráns részeként kezelik. 
[56–67. oldal]

Műhely

A fenntarthatóság mint a pedagógia egészét átfogó szemlélet egyre nagyobb teret kap az oktatásban-nevelésben. Ennek egyik fontos eszköze a projektoktatás. A tanulmány bemutatja, hogy a projektpedagógia eszközei miként alkalmazhatók a fenntartható fejlődés szemléletének mindennapi gyakorlatba történő átültetéséhez szükséges összetett ismeretek közvetítésében, a képességek, attitűdök fejlesztésében. 
[68–74. oldal]
Magyarországon a pedagógia egyik fontos, ám kevés figyelmet kapó területe a különböző betegséggel élő gyerekek speciális oktatása. A szerző egy több éve működő kezdeményezés, a Bátor Tábor kapcsán végzett kutatás eredményeit adja közre. A táborban alkalmazott terápia révén javul a programban részt vevő gyerekek pszichés állapota; mindenekelőtt a társas kapcsolataikban szükséges beállítódásaik válnak pozitívabbá, csökken az agresszivitásuk, s jobban elfogadják a betegségükből eredő sajátos élethelyzetüket. 
[75–86. oldal]

LLL

A sajátos nevelési igényű tanulók – minden segítő törekvés ellenére – felnőttkorukban nehezen tudnak beilleszkedni a munka világába, ezért az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges készségek megszerzése kiemelten fontos számukra. A tanulmány e nagyszámú tanulói réteg iskolai nevelésének sajátosságaival ismerteti meg az olvasót. Különösen érdekesek a sajátos nevelési igényű tanulók középfokú szakképzését, az abban jelentkező sajátos ellentmondásokat bemutató részek. 
[87–113. oldal]
Az élethosszig tartó tanulás eszméje és a lifelong learning oktatáspolitikai koncepció különleges módon összefügg a felnőttkori tanulással. Ezt mutatja többek között az is, hogy a koncepció nagyon hamar kedvező fogadtatásra lelt a felnőttoktatásban, míg az oktatási rendszer más területein hosszú ideig nem foglalkoztak vele. A tanulmány a lifelong learning koncepciója és a felnőttkori tanulás kapcsolódási pontjait világítja meg. 
[114–125. oldal]

Kritika-figyelő

[126–127. oldal]

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.