2019. november 21., csütörtök , Olivér

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1999 május

Új Pedagógiai Szemle 1999 május

2009. június 17.

Bölcsészhallgatóként nagyon szerettem a Természettudományi Kar Múzeum körúti épületébe átjárni. Számomra ez az épület testesítette meg a klasszikus egyetemet, részint, mert itt igazi nagy előadótermek voltak, részint, mert a folyosók és előadók üvegszekrényeiben megannyi kőzet- és ásványmintában, rovargyűjteményben, hüllő- és madárpreparátumokban gyönyörködhetett a magamfajta hozzá nem értő filosz. A Pesti Barnabás utcai, toldozott-foldozott bölcsészkari épület nem igazán idézte fel bennem a Déry- és Németh László-regények pesti egyetemének hangulatát. A TTK iránti csodálatom azonban igazában nem is a patinás klinkertéglás épületnek, a legendás múltnak, hanem maguknak a természettudományoknak szólt, e diszciplínákban tetten érhető egzaktságnak, a mérésekkel, matematikai levezetésekkel bizonyítható törvényszerűségek szépségének.

A humaniórákban, az irodalomban, filozófiában való elmélyedésem, mint annyi filosz esetében, valójában a reáliákban elszenvedett kudarcaimnak volt köszönhető. Olyan korban voltam gyerek, amikor a természettudományokban óriási felfedezések születtek. 12 éves lehettem, amikor Watson és Crick leírták a kettős spirál elméletét, azt a folyamatot, ahogyan a DNS átörökíti a genetikai tulajdonságokat. Kiskamaszkorom az űrkutatás látványos eredményeinek jegyében telt. Ma is felidéződik bennem az, hogy mit jelentett számomra egy tudományos kiállításon látni a Földre lehozott első holdkőzetmintákat vagy a Vosztok 1 űrkabinjának leszállóegységét. Máig emlékezetes az a Központi Fizikai Kutatóintézetben tett tanulmányi kirándulás, amelyen megláthattam az első kísérleti atomreaktort, s az ott lévő "csodát", az Urál számítógépet, amelyről elmondták, hogy egy perc alatt matematikai számítások százait tudja elvégezni. Az ott kapott perforált, szám- és betűhieroglifákkal telenyomtatott leporellódarabkát hosszú ideig fontos ereklyeként őriztem Gagarin szkafanderes képe és a Real Madrid budapesti mérkőzésén készült csoportfotója mellett. Jól emlékszem még arra az érzésre is, amikor 13 évesen az Uránia Csillagvizsgáló tükrös teleszkópján megláthattam a Nagy Medve csillagképet, s különböző fényfoltokat, amelyek több millió fényévnyi távolságra lévő extragalaxisok létezésére utaltak. Életre szóló élményem az a pillanat, amikor diákmikroszkópomon először megláttam a pocsolyavízben mozgó ostoros moszat, az Eugléna képét. Gyermeki örömmel éltem meg a természet tágasságának és egyszersmind mikrovilágának felfedezhetőségét.

Mind a kor, mind az engem közvetlenül körülvevő szűkebb világ arra sarkallt, hogy természettudománnyal foglalkozzam, vagy legalábbis olyan pályára menjek, amelyen alkalmazni kell a reáliák gazdag ismeretanyagát. Ám a gimnáziumban rám kényszerített temérdek fizika és kémia példa egyre inkább eltávolított ettől a világtól, s a körülmények furcsa összjátéka az irodalom, a filozófia, a pszichológia felé fordította érdeklődésem fókuszát. A természettudományok iránti vonzalmam azonban sohasem szűnt meg, mindmáig szeretném megérteni az újabb és újabb kémiai, fizikai, biológiai felfedezések lényegét.

Talán ezzel a sajátos viszonyulásommal is magyarázható, hogy némiképp mondvacsináltnak tartottam a hatvanas években lezajlott vitát a "két kultúráról". Akkoriban magyarul is megjelent C.P. Snow jeles angol esszéista könyve, A két kultúra és a tudományos forradalom, amelyben egyértelművé tette, hogy a természettudományok fejlődése következtében a XX. század második felében értelmetlen az irodalmi-művészeti kultúrára leszűkíteni a "kultúra" fogalmát. A természetre vonatkozó ismeretek éppúgy részei a műveltségnek, éppúgy szükségesek a mindennapi életben történő eligazodáshoz, s éppúgy közvetítik a személyiség fejlődését segítő értékeket, mint a humán kultúra.

A két kultúráról szóló világszerte lezajlott vita legfőbb hozadékaként a humán értelmiség is felismerte egyrészt saját műveltségének meglehetős egyoldalúságát, másrészt elfogadta azt, hogy a természettudományoknak hangsúlyosan kell teret kapniuk a társadalmilag kívánatosnak tekintett műveltségképben. Ettől az időtől kezdődően indult meg annak a szemléletnek a visszaszorulása, amely korábban a reáliákat olyan pragmatikus ismerethalmaznak tekintette, amelyre elsősorban a munkavégzéshez szükséges ismeretek oktatásának megalapozása érdekében van szükség. Ebben az időben fogalmazódott meg az az új pedagógiai paradigma, amelyben a természettel kapcsolatos ismeretek oktatásának alapvető célja a természet iránti pozitív attitűdök kialakítása, a természet világában való eligazodás képességének fejlesztése, a természeti környezet megóvásához szükséges környezettudatos szemlélet, érték- és normarendszer átadása.

A természettudományi műveltség felértékelődése együtt járt a természettudományi nevelésben közvetített ismeretek gyors ütemű növekedésével, egyre bonyolultabb törvényszerűségek megtanításával. Úgy tűnik, a hazai természettudományi nevelés - számos elismerésre méltó eredménye mellett - mintha némiképp szem elől tévesztette volna az alapvető célt: a természet megértésének elősegítését, a természettel való értelmes együttélés képességének fejlesztését.

Ma már nem az az alapkérdés, hogy a természetre vonatkozó ismeretek kellő súllyal vannak-e jelen a műveltségképben, hanem az, hogy a most felnövő generáció mekkora hányada képes befogadni azt a természettudományi ismerethalmazt, amelyet mai tanterveink meghatároznak.

Jó lenne, ha a most felnövő gyerekek is olyan örömmel fedezhetnék fel a Nagy Medvét és az Euglénát, mint idestova négy évtizeddel ezelőtt jómagam. Hogy így legyen, hallgassunk Seneca bölcs tanácsára: Facilius natura intellegitur quam enarratur, azaz: könnyebb megismerni a természetet, mint megmagyarázni.


Tartalom

Természet--tudomány--iskola

Hol a hiba? Mi vezetett oda, hogy tanulóink teljesítménye ma már az átlag alatt található? Mit rontottunk el, s ebből következően mit lehetne tenni? Ez a tanulmány erről szól, a helyzet analíziséről, az okok kereséséről, a magyar és a fejlett országokbeli természettudományos nevelés különbségeiről, s arról, merre keressük az újra felkapaszkodás lehetőségeit. 
[3–12. oldal]
Csányi Vilmos akadémikus, etológus professzor szerint a természettudományok oktatásához készült tantervek azért válnak túlméretezetté, mert a tantervkészítők nem veszik figyelembe az ismeretszerzés folyamatában az elmúlt évtizedekben lejátszódott változásokat. Ma a gyerekek zöme nem csak és nem is elsősorban az iskolában szerzi a természet világára vonatkozó ismereteit, hanem az egyre gazdagabb folyóirat- és könyvkínálatból, a műholdas ismeretterjesztő csatornákból és az Internetből. A professzor szerint az iskolai természettudományi nevelésnek azt az ismeretszerzési és gondolkodási módot kell megmutatnia, ahogyan a tudomány művelői összegyűjtik a természetre vonatkozó sokféle ismeretet. 
[23–32. oldal]
Pálinkás József akadémikus, fizikus professzor, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkára szerint a természettudományi nevelés alapvető célja a világban való eligazodás segítése, a természet jelenségeinek megértetése. Pálinkás József szerint a természettudományi tantárgyak tanulása során a diákok nagy hányadának azért vannak megértési problémái, mert a megtanulandó ismeretek egy jó részére vonatkozóan nincs lehetősége közvetlen tapasztalatok megszerzésére. A professzor úgy látja, hogy a természettudományi ismereteknek egy viszonylag szűk körét kellene tanítani, azokat amelyeknek megértéséhez nincs szükség bonyolult matematikai apparátusra, amelyek a mindennapi valóságban megtapasztalhatók. 
[33–42. oldal]

Nézőpontok

[43–59. oldal]
A nyolcvanas évek közepétől az egymással összevethető hazai és a nemzetközi felmérések szerint a magyar közoktatás tanulóinak tudása csökken. Az a kérdés, hogy elromlott-e a felvilágosodás gyökerű, ész(tudás)kultuszon alapuló kontinentális közoktatás-fejlesztés modell, vagy pedig ettől eltérő, új modell születik. A cikk valószínűsíti, hogy 1985-től kezdődően olyan két évszázados kultúrát gyengítő oktatáspolitika uralkodik Magyarországon, amely egyfelől követi az e szakításon az ötvenes-hatvanas években már túljutott nyugat-európai mintát (megkésve és átértelmezve), másfelől pedig az iskola és az iskolarendszer hatékonyságánál és elszámoltathatóságánál előbbre valónak tartja a pedagógus, a tantestület önállóságát, védelmét az igazgatótól, az iskolafenntartótól, az oktatási kormányzattól. 
[62–71. oldal]

Látókör

Már kétezer-ötszáz évvel ezelőtt, amikor még a Föld természeti kincsei romlatlan szépségükben pompáztak, a Sákjamuni Buddha megfogalmazta természettel kapcsolatos etikai nézeteit. A környezetre vonatkozó tanításai olyan morális viselkedésrendszernek a részét képezték, amely a létezés szenvedésének megszüntetését a magas szintű koncentrációra alapozott moralitásban keresi. Ez a minden szándékot, mozdulatot és gondolatot átható erkölcsiség mutatta az utat a természet méltánylása és teljes elfogadása felé. Ez a személet olyan életmódot igényel, amelyben az emberek számára minden élőlény és természeti képződmény szenvedésének csökkentése és igényeik elfogadása válik a fő célkitűzéssé.
A nyugati ember a természetet jogos birtokaként kezeli, amelyet igényei és vágyai szerint öncélúan használhat. Ez a hozzáállás vezetett környezetünk nagymértékű károsodásához. 
[73–82. oldal]

Esettanulmány

Most kezdődő sorozatunkban szeretnénk bemutatni néhány olyan iskolát, amelyik a hagyományostól eltérő módon szerveződik. A 80-as évek második felében egyre színesebbé vált az addig egységes közoktatási rendszer. Kezdetben magániskolák alakultak, többnyire különleges pedagógiai elvek alapján szerveződő programmal, később több állami iskola is változtatott a hagyományos 8 + 4-es tagolású iskolaszerkezeten, és megjelentek a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok. Bár ezek az iskolák egyre népszerűbbek, úgy tűnik, hogy mindennapi életükről, belső problémáikról és eredményeikről is viszonylag keveset tud mind a szülői, mind a szakmai közvélemény. Írásunk célja, hogy pontosabb képet nyújtsunk az iskolák működéséről, megismertessük a tanárok, a diákok és a szülők véleményét az eltérő iskolatípusokról. Szeretnénk segítséget adni a szülőknek a választáshoz, a szakembereknek pedig a döntések előkészítéséhez.
Elsőként a budapesti Eötvös József Gimnáziumot mutatjuk be, ahol 1992-ben elsők között tértek át a hatosztályos gimnáziumi oktatásra, de megtartották a négy évfolyamos képzést is. 
[84–83. oldal]

Műhely

A magyarországi környezeti nevelés helyzetét feltáró kérdőíves vizsgálat során a kutatók arra kerestek választ, hogy a pedagógusok mennyire tartják fontosnak a környezeti nevelést, milyen eszközöket használnak munkájuk során, milyen nehézségeik, problémáik vannak. A helyi hiányosságok és lehetőségek feltárásával mód nyílik a kapcsolódó iskolai feladatok és a szükséges feltételek meghatározására. 
[97–96. oldal]
Mire jó az iskolai filozófiaóra: ismeretátadásra és/vagy a képességek fejlesztésére? Másképpen: fontos-e a filozófiatörténeti anyagon túl a filozofikus (a beszélgetve-vitatkozva tájékozódó, így minél szélesebb összefüggésekben látni kívánó, sőt a fantázia felé is nyitni szándékozó) gondolkodásmód megjelenése a tanórán? Ha fontos, hogyan lehet ezt elérni? És milyen életkortól ajánlatos ezen gondolkodásmód elsajátítását-gyakorlását elkezdeni? Továbbá: elvárható-e a filozófiaórától, hogy az egyes tantárgyakban tanult, széttagolt ismeretanyagot a világról szóló valamifajta egységes tudásanyaggá segítsen összerendezni? Egyáltalán: miféle szellemi tulajdonságokkal rendelkező emberre van szüksége a mai világnak - és milyen útravalót ad az élethez a diáknak ma a közoktatás? Ezek a kérdések, úgy tűnik, egyre megkerülhetetlenebbek a szakemberek számára. De nem féltek körüljárni azokat a diákok sem, akikkel az alábbi eszmecserét folytattuk folyóiratunk filozófiaoktatásról indított beszélgetéssorozatának utolsó részeként. 
[105–104. oldal]

Kritika-figyelő

Kritika-Figyelő rovatunkban új sorozatot kezdünk: frissen megjelent nagy jelentőségű könyvekről nem hagyományos recenziót adunk közre, hanem a mű témájával foglalkozó szakértők vitáján keresztül mutatjuk be a könyv gondolatvilágát. Pataki Ferenc Tömegek évszázada című könyvéről 1999 februárjában a Magyar Televízió Tudósklub című műsorában vitáztak jeles tudósok. A beszélgetés szerkesztett változatát az alábbiakban adjuk közre. 
[113–112. oldal]

Európa-melléklet

Az Európai Unió tagállamainak politikájában kitüntetett szerepe van az európaizációt előmozdító oktatáspolitikának. Az alábbi tanulmányrészlet elemzi a közoktatási és felsőoktatási tantervek változásának jelentőségét és problémáit - a történelem és a nyelvi tantervek példáján - a fiatalok európai polgárrá nevelésében. 
[119–135. oldal]
[128–127. oldal]

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.