2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2003 október

Tudásmenedzsment a tanuló társadalomban

2009. június 17.

Az OECD Oktatáskutatási és Innovációs Központja a közelmúltban kiadványt jelentetett meg, amelyben a tudásmenedzsment témakörében tartott különböző konferenciák legfontosabb megállapításait adta közre. Az alábbi tanulmány összefoglalja, hogy miként változnak korunkban a tudás megszerzésének, létrehozásának, terjesztésének, közvetítésének tradicionális keretei. Az ismertető bemutatja, miként alakul ki az az új iparág, amelyben a tudás termelése, hatékony elosztása történik.

Tudásmenedzsment a tanuló társadalomban

Az OECD Oktatáskutatási és Innovációs Központjának (CERI) 2000-ben megjelent kiadványa négy konferencia legérdekesebb előadásait és vitaanyagait tartalmazza.1 A fórumokon a politikai döntéshozó testületek, számos tudományos szakterület, magánvállalatok, nemzetközi cégek, valamint az egészségügy és az oktatásirányítás képviselői vettek részt a világ minden tájáról. A téma iránti rendkívüli érdeklődés azt jelzi, hogy a tudás megszerzése, „létrehozása”, átadása, terjesztése és alkalmazása kilépett évszázadokon át hagyományosan használt kereteiből, a társadalmi nagy rendszerben elfoglalt helyéről – az iskola és az oktatásügy falai közül –, és megváltozott tartalommal új életre kelt, a termelés, a gazdaság önálló ágazatává, mozgatóerejévé vált. Erről a szerepről és az ebből következő feladatokról szóltak a fórumok előadói.

Századunkban a fejlődés legfontosabb feltétele a tudás alapú gazdaság és a tudás alapú társadalom megteremtése. A kötetbe gyűjtött előadások különböző oldalakról megközelítve ezzel a két gondolatkörrel foglalkoznak. A tanuló társadalom működésének alapja az, hogy a tudás elsajátításában, közvetítésében és felhasználásában együtt kell működnie a gazdaság minden ágazatának és a társadalom minden rétegének. Az ehhez szükséges teendők megvitatására, megszervezésére, összehangolására, egyszóval a tudás menedzselése érdekében rendezték meg a nagy érdeklődéssel kísért fórumokat. Ahhoz, hogy a hagyományos oktatási rendszer ne marginalizálódjon, hanem az iskola feladatai és céljai beilleszkedjenek az átalakulóban lévő tanuló társadalomba, és az önállóvá váló „tudásiparnak” – ennek az új termelő ágazatnak – ne riválisa, hanem partnere legyen, ki kell dolgozni a különböző szektorok együttműködési stratégiáit.

A kötet két részből áll. Az első rész első átfogó elméleti munkája, a gazdasági innováció nézőpontjából értelmezi újra a tudás és a tanulás ma használatos fogalmát. Áttekinti, hogyan történik a tudás létrehozása, átadása, közvetítése és közvetlen felhasználása a termelésben az egyes ágazatokban: a műszaki fejlesztésben, az egészségügyben, ezen belül a gyógyszerkutatásban és a gyógyszeriparban, valamint az informatikai szektorban és a biotechnológiában. Azt vizsgálja, mi a feladata ebben az oktatási rendszernek, hogyan gyorsíthatja és terjesztheti ki minél szélesebb rétegekre az iskola a tudás elsajátításának folyamatát, hogyan lehetne a működése gazdaságosabb és szervezettebb, mit tehetnek ennek érdekében helyi, regionális vagy országos szinten a termelő ágazatok, a cégek, a gazdasági szervezetek. Kinek mi a dolga azért, hogy az elméleti és az iskolában átadható tudás közelebb kerüljön a mai igényekhez, gazdasági innovációvá váljék, illetve hogy a modern gazdasági innováció ne csak igényeket támasszon az oktatás fejlesztése iránt, hanem részt is vegyen benne.

Mindez azért is érdekes számunkra, mert a tanulmányok az oktatásban mind ez idáig alig használt fogalmakat értelmeznek, amelyekkel a jövőben együtt kell élnünk, ha azt szeretnénk, hogy az iskola ne váljék a múlt rekvizitumává, hanem lépést tartson a megváltozott világgal. Ilyen például a tanuló gazdaság, a tudástőke, a „tudásintenzív szervezet”, a tudás menedzselése. A kötet több tanulmánya új megvilágításba helyezi meglévő ismereteinket a tanulásról és a tudásról, például amikor a közgazdász szemével nézi az elméleti és a gyakorlati tudás szerepét, elmélkedik a rejtett tudásról vagy a szakértelem, a társadalmi helyzet és a kultúra összefüggéseiről. Az előadók elemzik a tudás szerepét a műszaki, az egészségügyi és az iskolai, valamint iskolán kívüli oktatási ágazatban, továbbá az információs és kommunikációs technika felhasználását a különböző területeken megszerezhető tudás összehangolásában.

A kötet második része szintén elméleti tanulmánnyal indul (Tudásmenedzsment a tanuló társadalomban), majd szakértői beszámolókat tartalmaz, amelyek előadói a „tudásgazdaság” megvalósulását tekintik át a különböző termelési ágazatokban. Érdekes gondolatokat fogalmaznak meg arról, hogyan vált el az oktatás az iskolától, miért nem az iskola falain belül történt a megújulás, mi az oka annak, hogy az oktatás – ha sürgősen nem történik változás – az iskolán kívül válik a leghatékonyabban működő jövedelemtermelő ágazattá.

A Columbia Egyetem professzora az emberi szakértelem és a műszaki fejlesztés természetét, egy dániai egyetemi tanár az egészségügy és az oktatási rendszer tudásbázisát, oktatási struktúráját hasonlítja össze, a svéd és a kanadai előadó azt vizsgálja, hogyan függnek össze a tanulással megszerezhető kompetenciablokkok a gazdaság kiválasztási mechanizmusaival, illetve milyen formában kapcsolódik be a gazdaság növekedésébe az egyetemeken és a „tudományparkokban” elsajátítható tudás. Amerikai egyetemi tanár elemzi a tudásipar önállósulását, az iskolák megváltozott szerepét, tanulmányok szólnak részletesen arról, milyen feladatai vannak a tanulás menedzselésének az egészségügyben, a gyógyítás színvonalának javításában, példák mutatják be, hogyan alkalmazzák a számítógépet az orvosi gyakorlatban esetelemzésre és a korszerű gyógyító eljárások, például sebészeti beavatkozások módszereinek terjesztésére Franciaországban, mit tehet a termelő szféra az egészségügy és az oktatáskutatás gazdaságossá tételéért.

Külön fejezet foglalkozik az európai felsőoktatás kutatásával, fejlesztésével, az oktatás- és iskolakutatás támogatási rendszerével, ismerteti az OECD e témakörökben kezdeményezett kutatási programjait, valamint az egyetemeken folyó kutatómunkát, mindezt a gazdasággal, a termeléssel és a szakképzéssel összefüggésben.

Az oktatás új szerepe a közgazdász szemével

Az első rész nagy elméleti tanulmánya szokatlan nézőpontból tekinti át az oktatás szerepét a tanuló társadalomban.

Az oktatási rendszerek folyamatos nyomás alatt állnak. Mindenekelőtt alkalmazkodniuk kell a társadalom változásaihoz, amelyek egyre több, egyre újabb és újabb igényeket támasztanak az oktatás iránt, másfelől az iskola mint a „tudás háza” egyre élesebb versenyben találja magát. Versenytársai között van a tájékoztató ipar, a szórakoztatás, a számítógép, az internet kínálta információáradat, de legfőképpen az iskolától elkülönült oktatási vállalkozás iparága. Mindezek a tudás létrehozóinak és közvetítőinek szerepében kínálják magukat. Ezért szembe kell nézni néhány megkerülhetetlen kérdéssel, amelyekre választ találva talán tisztázódhat az oktatási rendszer új szerepe.

  • Képesek-e megfogalmazni az oktatás irányítói és a gyakorlatban tevékenykedő szakemberek azokat az új feladatokat, amelyek rájuk várnak és csakis ők képesek bármelyik más szereplőnél vagy intézménynél jobban elvégezni a tudás alapú társadalom létrehozásában és kiszolgálásában? Milyen újításokra van ehhez szükség?
  • Megtalálja-e az iskola azokat az eszközöket és módszereket, amelyek segítségével képes folyamatosan emelni az oktatás színvonalát és az igényeknek megfelelően növelni a tanulók teljesítményét? Ha a tudást terméknek tekintjük – márpedig a munkaerőpiacon már elég régóta az –, hogyan állítható elő a mai szinten, miközben a „termelő szervezet” egy évszázad óta szinte változatlan?
  • Tudományos alapokra lehet-e helyezni az oktatást? Lehetséges-e új funkciót adni az iskolának elméleti kutatási eredményekre támaszkodva? Tudományosan kidolgozott rendszerré kell fejleszteni, avagy inkább egyfajta művészet az oktatás, amely olyan mélyen a gyakorlatban gyökerezik, hogy rendszeres oktatáselméleti tudományos alapokra helyezésének semmi haszna nem lenne?

A közgazdász szerző a fogalmak tisztázásával lát neki a válaszok keresésének.

Magán- vagy köztulajdon a tudás?

A gazdasági modellekben kétféleképpen jelenik meg a tudás és az információ. Az egyik szerint egyéni szereplők racionális döntésén alapul, hogy ki mennyi és milyen típusú információval rendelkezik, milyen mértékben képes ezt feldolgozni, mi érdekli őt abból a világból, amelyben tevékenykedik. Azért a folyamatért is ő maga a felelős, amelyben az információk tömege tudássá alakul. Ezen alapvető szemlélet szerint a tudás vagyon, amely bemenetként (input), majd kimenetként (innováció) is megjelenik a termelési folyamatban. Lehet magántulajdon (vagy magáncég vagyona), ilyen formában áruként adható-vehető a piacon, de mindenképpen egyéni befektetés. Ha a tudás vagyon, tisztázni kell, mennyire ruházható át időben és térben az emberek között, valamint hogy létrehozásában, közvetítésében finanszírozásában és értékesítésében (alkalmazásában) mekkora az állam, illetve a közszféra szerepe.

Ha viszont a tudás köztulajdon, amelyhez elméletileg mindenki hozzájuthat, és egyenlően kell elosztani, amint ezt a másik felfogás vallja, akkor a magánszereplőket semmi nem ösztönzi arra, hogy befektessenek a megszerzésébe, hiszen ez az állam és minden érdekelt közszereplő kötelessége. Ha a tudást kevésbé költséges másolni, mint újat létrehozni, akkor a magánvállalkozók nem fektetik pénzüket az oktatásba, mert nem abban, hanem a kész tudás megvásárlásában lesznek érdekeltek. A gazdaságban azonban általában specializált és helyhez kötött egy-egy terület szaktudása, ezért nehezen adható át. Az egyik szakember alig cserélhető fel egy máshol képzett, hasonló tudásúval. Így aztán elkerülhetetlen a képzés, vagyis nem a befektetés a kérdés, hanem az, hogyan, hol, kinek és milyen formában kell hozzájárulnia a befektetéssel az oktatáshoz. Példa erre, hogy bizonyos, nagy tudást igénylő iparágak – a repülőgép- vagy az autógyártás, a gyógyszer- vagy a biotechnológia-ipar – gyakran egy területre összpontosulnak, a helyi képzési rendszerre épülnek, azt fejlesztik befektetéseikkel, és ott versenyképesek is maradnak hosszú időn át. Máshová települve, máshol szerzett szaktudással rendelkező dolgozókkal nehezen maradnak fenn.

A tudás négy válfaja

Közgazdasági megközelítésből tisztázásra vár az, mennyire és milyen formában közvetíthető, adható át a tudás. Mindez válfajainak jellegzetességeitől függ. A tudás kategóriái:

  • a tények ismerete (know-what),
  • az okok ismerete (know-why),
  • az út ismerete (know-how),
  • a megfelelő személyek ismerete (know-who).

A tények ismerete az, ami van. Mennyi London lakóinak száma, mikor volt a mohácsi csata, hogyan készül a palacsinta stb. Általában ezt nevezzük információnak, jellemzője, hogy kisebb egységekre bontható, rendszerezhető, csoportosítható, továbbítható. A számítógép használata óriásira növelte a megszerezhető információk tömegét, az egyénnek csak meg kell találnia és ki kell választania a számára szükségeseket. Ez a tudás azonban még messze van a tökéletestől, hiszen az információ keresését, szelektálását és felhasználását is tanulni kell.

Az okok ismerete a természetben, az emberi elmében és a társadalomban végbemenő változások alapelveinek és törvényeinek ismerete. Nagy jelentősége van a természettudományokban, számos iparágban, a technológia fejlesztésében, tájékozódásban jogi, politikai és társadalmi kérdésekben. E tudás megszerzéséhez elengedhetetlen a befektetés a tudományok és a közoktatás fejlesztésébe, a képzésben pedig nélkülözhetetlen a kísérletezés, a terepmunka, a tapasztalatszerzés.

Az út ismerete a hozzáértés, a dolgok elvégzéséhez szükséges szakértelem. A képességek és a készségek fejlesztésével sajátítható el, és minden gazdasági tevékenységben óriási szerepe van. Egy új termék piaci kilátásait latolgató üzletember, egy befektetni szándékozó vagy új munkatársak felvételével megbízott személy ezt a képességet használja ugyanúgy, mint egy kiváló sebészorvos vagy szakácsmester. Az út ismerete a tudás legkevésbé megközelíthető és a legbonyolultabban átadható válfaja. A szakértelmet a legnehezebb mások által is használható információvá alakítani, hiszen elsajátítása folyamán is szüntelenül változik a tartalma. Van elméleti és gyakorlati része, nemcsak egyénekben, hanem közös területen működő csoportokban is kifejlődhet.

A megfelelő személyek ismerete egyre fontosabbá válik a termelésben és az említett három tudásfajta megszerzésében is. Az információkhoz jutás és a szociális kapcsolatok tartoznak a körébe. Vannak ugyan hozzáférhető adatbázisok, de nem elég ismerni az információ forrásait, annak érdekében, hogy összetettebb, hálózatba rendeződő tudás jöjjön létre, feltétel a személyes kapcsolat valakivel, akinek a tudásában bízhatunk, aki segít az eligazodásban. Hiába könnyíti meg a technika a tudás bizonyos formáinak terjesztését, az emberek közreműködése nélkül továbbra sem lehetséges az információk megszerzése, tudássá szervezése, hasznosítása. A gazdaságban és a versenyszférában sok múlik azon, hogy megtalálják az adott feladathoz a megfelelő személyt. Rendszerint itt sem elegendő a szaktudás, a munka világában is szerepet kap a bizalom, a megbízhatóság, az emberi tulajdonságok. Ez a tudásfajta magában foglalja a társas kapcsolatokra való készséget, a kommunikáció és az együttműködés képességét is.

Mindebből következik, hogy nagyon kevés az a tudás, amely tökéletesen köztulajdon. Még a tények ismerete kategóriába tartozó tudás is elérhetetlen azok számára, akik nem férnek hozzá az információk forrásaihoz a számítógép hiánya, vagy a területi, helyi hátrányok, esetleg az anyagi helyzet miatt, vagy azért, mert nem tudnak kapcsolatba lépni a szükséges társadalmi csoporttal, intézménnyel. S a számítástechnika sem érhető el mindenki számára, de még ha elérhető is, sokat kell befektetnie az egyénnek ahhoz, hogy célszerűen használja, és az információk megértéséhez szükséges alapismereteket megszerezze.

Az a tudás is kevés azonban, amely hosszú távon is teljesen magántulajdon maradhat. Még a leginkább saját, egyéni tudást, a szakértelmet, az út ismeretét is megosztják egymással az emberek, a mester a tanítványával, a szülő vagy nagyszülő az utódaival, és a kollégák, csoportok, testületek, szakmabeliek is legalább törekednek erre.

A modern közgazdaságtan szerint a tudás részben magán-, részben közvagyon, olyan társadalmi tőke, amely társadalmi, kulturális és technikai feltételek függvényében alakul ki és gyarapszik. Ez az alapja annak, hogy az államok többsége támogatja, némelyik teljesen magára is vállalja a tudás magszerzésének, közvetítésének feladatát. Minden országnak, közösségnek van olyan közös tudáskészlete, amely a történelem folyamán alakult ki, az amely beépül oktatás tartalmába és jellemző a módszereire.

Mit tartalmaz a társadalom minden tagja számára nélkülözhetetlen tudáskészlet? Erre azért nehéz választ adni, mert a tudás mind a négy válfajához korlátozott az egyén hozzáférése. Ennek ellenére minden társadalom arra törekszik, hogy a tudás közvetítése szervezett és könnyen hozzáférhető legyen, mert ez a közös szellemi tőke növekedésének, az egész ország sikerességének alapfeltétele.

A tudás közvetítése többnyire kódolt formában, szervezett keretek között történik, fiatalok számára az iskolában, később számos más formában tankönyvek, dokumentumok és más írásos anyagok segítségével. A szaktudást, a hozzáértést, amely a munka világában ma a legfontosabb a boldoguláshoz, az elismertséghez, nehéz sémákba szorítani. Ahhoz, hogy ez is átadható legyen, ismerni kell a rejtett tudás természetét, és meg kell vizsgálni, kódolt formába lehet-e azt önteni.

A rejtett tudás és az oktatás

Közgazdászok körében élénk vita folyik arról, milyen szerepe van egy vállalat, cég, iparág, illetve egy régió sikerességében a rejtett tudásnak. A klasszikus közgazdaságtan egyszerűsítő feltételezése szerint létezik egy globális tudás- és mintakészlet, amelyből bárki meríthet, ha például valaminek a termelését meg akarja kezdeni. Ez a gondolkodás figyelmen kívül hagyja azt, hogy egyfelől a már rendelkezésre álló gazdasági ismereteket csak megfelelő alaptudású (oktatás!) szereplők tudják hasznosítani, másfelől külön tudást igényel az a nem könnyű feladat, amelynek során valaki a szaktudást mintává kívánja alakítani.

A tudás akkor rejtett, ha az, aki rendelkezik vele és használja, nem dokumentálja, nem teszi explicitté. Leginkább ilyen típusú tudás az út ismerete. Ha a rejtett tudás nem egyéni, hanem egy teamben, csoportban, vállalatban testesül meg, akkor mintákon és áthagyományozáson keresztül marad fenn és bővül, így képes hosszú időn át versenyképességet biztosítani. A magas színvonalú szaktudással rendelkező, kimagasló szakemberek foglalkoztatása és magbecsülése önmagában is a sikeresség biztosítéka lehet. Átadható-e a rejtett tudás?

Az ismeretek kódolt formába öntött része, a tankönyvek, kézikönyvek, minták, tehát a lejegyzett tudás is csak azok számára hozzáférhető, akik ismerik a kódot, mindenekelőtt a nyelvet, a szaknyelvet, ábrát, mintát, sablont stb., a szövegértés, a gondolkodás magasabb szintjén állnak. Ezért vannak az iskolák, a tanárok, erre kell a tanári magyarázat, a bemutatás, a kísérlet. Ez azonban korántsem elég. Szükséges, de nem könnyű a szaktudás közvetítése, írott formába öntése, specializált, szakmai vagy helyi zsargont használó kódrendszerek készítése és továbbítása, és még az is kérdés, hogy ez kinek a dolga. A közoktatásé nem lehet, hiszen annak éppen az a feladata, hogy mindenki számára elérhető tudást közvetítsen. A rejtett tudás pedig nem ilyen, annak elsajátítását laikusok vagy kezdő felhasználók számára éppen a kódrendszer hiánya vagy „rejtettsége” akadályozza. Ennek átadása kevésbé történhet formális úton, az oktatás megszokott keretei között, mint informálisan vagy újabban a tanításban az ismét felfedezett mester-inas közötti személyes kapcsolatban, tapasztalati megfigyelés, betanítás formájában. Az orvos- és tanárképzést vizsgáló tanulmányban a szerző feleleveníti a pályakezdők betanításának módszereként a mester-tanonc viszonyt. Annak tudatában, hogy az egyetemi képzés főleg elméletből áll, nagy jelentőséget tulajdonít a munkába állást követő első évben a gyakorlati tanulásnak, a tapasztalt munkatárs rejtett tudása megfigyelésének és a minta átvételének. Az ilyen típusú tanulásban a szereplők teljes személyiségükkel részt vesznek, együttműködésük feltétele a kölcsönös tisztelet és bizalom. Ezért nem mindegy, hogyan közvetíti a magyarázó személy a kódolt vagy kódolatlan (rejtett) tudást. Ez főleg attól függ, hogy ő maga milyen formában sajátította el azt.

A Stanford Egyetemen megtartott szemináriumon szóba került, hogyan írják át az összetett információs eszközök a nem rejtett (kódolt) és a rejtett tudás közti határvonalat. Az új típusú keresőeszközök például potenciálisan a könyvtáros helyére léphetnek, aki azért volt képes a szükséges tudást kiemelni az információk tengeréből, mert felismerte, hogy mire van szüksége a hozzá fordulónak. A keresőeszközök erre nem képesek, ezért a rejtett tudás nagy részének kódolt formába öntése valószínűleg lehetetlen.

Az iskolai oktatásra éppen az jellemző, hogy a tanárok szakmai tudásának java része rejtett, kódolatlan, ezért munkájuk során főleg az egyéni tapasztalatokra és módszerekre, rejtett tudásukra és nem a képzés során elsajátított ismeretekre támaszkodnak. Ha kifaggatnánk egy sikeres tanárt arról, hogyan éri el a kiváló eredményeket, a sikeres orvossal, mérnökkel ellentétben legtöbbször nem tudna elfogadható szakmai vagy tudományos választ adni. Nem lenne képes a tevékenységét írásba foglalni. Az oktatás kódjainak magyarázat nélkülisége lehet az egyik akadálya annak, hogy pontosan megismerjük, mi történik az egyes iskolákban, miért születnek kiváló eredmények az egyikben és miért nem a másikban. A tanítás tudáskészlete írásos formába öntésének hiánya megnehezíti a gyakorlatban bevált módszerek terjesztését, és többek között emiatt nehéz az oktatás módszereinek szervezett fejlesztése.

A közgazdászok úgy tartják számon az oktatást, mint a rejtett technikákkal jellemezhető termelési folyamat tipikus példáját.

A tudás közvetítése és az innováció

A globális gazdaság hosszú távú, dinamikus fejlődésének feltétele, hogy az emberek mind nagyobb többsége hozzájusson a szellemi tőkéhez és felhasználja azt. Ez a felismerés vezetett arra, hogy a „tudásipar” egyre jelentősebb termelő ágazattá vált. A legtöbb OECD-országban a leggyorsabban fejlődő iparágak közvetlenül részt vesznek a tudás létrehozásában és eladásában. A foglalkoztatottak száma és a hozzáadott érték szempontjából a leggyorsabban növekvő ágazat ma a tudást hasznosító üzleti szolgáltatás. A tudás közvetítése történhet piaci alapon, a kereslet-kínálat változása szerint, rugalmasan alkalmazkodva a munka világának igényeihez, lehet személyes, interaktív folyamat (például egy tanonc szerződést köt a mesterével), történhet egyének, csoportok, szervezetek tudásának megvásárlásával (szakértők, konzulensek, tudományos intézetek, szabadalmak, licencek, szerzői jogok stb.)

A közgazdaságtan új elméletei szoros kapcsolatot tételeznek fel a tudás mennyiségének növekedése és a termelés fejlődésének sebessége között, ezért úgy vélik, hogy a további növekedés alapja az oktatásba és a kutatásba való befektetés. Így került az oktatás és az oktatáskutatás a közgazdasági kutatás homlokterébe. Az OECD új kutatási területet hozott létre, amelyben összekapcsolja a természettudományt és a technológiai kutatást. A tudománypolitika, a technológiai fejlesztés, az innováció, valamint az oktatáskutatás és -fejlesztés pedig elfogadott szakterületté vált az egyetemeken.

A tudás létrehozásának eredménye a gazdaságban az innováció. Más szóval az innováció inputja a tudás, a készségek, a szakértelem. Megfordítva: a tudás akkor gyarapodik, ha alkotóelemeit (input), a készségeket és a szakértelmet minél többet használják. Tehát az innováció is input, táplálja, fejleszti a már meglévő tudást és készségeket.

Az új tudás létrejöttének és az innovációnak velejárója a „teremtő rombolás”. A változás sebességének gyorsulása miatt a már elsajátított szellemi tőke leértékelődik, a szaktudás, az ismeretek elavulnak. Ezért az innováció sikeressége nem a konkrét ismeretektől, a tudás mennyiségétől, hanem a gyarapítására való képességtől, vagyis mindennél inkább a tanulástól függ. A változások gyorsulásában szerepet játszik a globális piac kinyílása, új meg új versenytársak színre lépése, a munkavállalás nemzetközi lehetőségei, a piac csökkenő stabilitása. Így a cégek, régiók, országok sikeressége mindennél inkább a társadalom tanulási képességeitől függ.

A termelési folyamatban a vállalatoknál egyre inkább leépül a belső hierarchia, jellemzően a tanuló szervezet lép a helyébe. A hagyományos vezetői magatartás elavul, helyette főszerephez jut a gyakorlati ismeret (a gépek működtetése, gyártás, karbantartás), a műszaki elméleti tudás (mérnökök), az információk gyűjtése, továbbítása, kezelése (számítástechnikai szakemberek), a piac szervezése, a marketing, a tárgyalási képesség, az üzletkötés „művészete”. A jövő egyik nagy feladata, hogy az iskolák az ilyen termelési egységekhez hasonló „tanuló szervezetekként” működjenek.

A tanulás egyfelől az egyén innovációja, ismeretek, készségek és szakértelem elsajátítása, amellyel sikeresebben érheti el a saját vagy annak a szervezetnek a céljait, amelynek tagja. A rejtett készségek elsajátítása azonban mindig társadalmi folyamat, másokkal való interakcióban megy végbe, vagyis a tanulás egyéni és társadalmi folyamat is egyszerre. Az így megszerzett tudás társadalmi tőke, a közösség felelőssége, hogy minél szélesebb kör számára elérhetővé tegye és folyamatosan megújítsa. Ez nemzedékről nemzedékre gazdagítja a társadalmat, sikeressé teheti az országot. A folyamat azonban visszájára is fordulhat, fennáll ugyanis az a veszély, hogy a lassabban haladók, a rosszabb háttérrel rendelkezők vagy bármilyen más hátrányt szenvedők kizáródnak a sikeres és gyors tanulásból. Ha a társadalom nem tesz meg mindent ez ellen, akkor a tanuló gazdaság gyengíti a társadalmi kohéziót, polarizálódást idéz elő, a leszakadók nagy száma sújtja a munkaerő-piaci helyzetet, elakad a szellemi tőke megújulása, mindez nehezíti a gazdaság és az ország sikerességét. Ennek megfékezése az oktatási rendszer feladata.

Az iskola szerepe a tanuló társadalomban

A gazdaság számos új követelményt támaszt az oktatás iránt.

  • A tanulókat a gyorsan változó szakmai életre kell felkészíteni.
  • A gazdasági siker és a társadalmi kohézió feltétele a másokkal való interakciókon keresztüli tanulás.
  • A lassabban haladó tanulóknak biztosítani kell a feltételeket ahhoz, hogy részt vegyenek a gazdasági tevékenységekben és a társadalom életében.
  • Az egész életen át tartó tanulás érdekében meg kell szervezni a felnőttképzés széles választékát.
  • A társadalmi tőke növeléséhez való hozzájárulás morális kérdés is, ezért nő a nevelés felelőssége.
  • Az oktatás és a nevelés eredményessé tétele nem várható el egyedül az oktatási intézményektől. Új munkamegosztásra és együttműködésre van szükség a termelő ágazatok, a magánszektor, valamint a tanulás régi és új helyszínei között.
  • A gazdaság egyes területein eltérőek a szükséges ismeretek és készségek és az ennek megfelelő tanulási körülmények. Ezért sokszínűvé kell alakítani a közoktatást, fel kell tárni a specializált oktatás iránti konkrét igényeket, és ennek érdekében fejlesztésre szorul az oktatáskutatás is.

Az iskolai oktatás tehát sürgős változtatásra szorul. Hiába használják jól és adják át kiválóan tudásukat a pedagógusok, hiába végzik oly magas szinten munkájukat, ha a rejtett tudásukra támaszkodnak, és – például az orvostudománytól eltérően – nem vált hagyománnyá az új technikák és módszerek átadása, terjesztése, közkinccsé tétele. Pedig sokfelől nagy nyomás nehezedik a pedagógusokra. A szülők, a politikusok, a gazdaság szereplői eredményesebbnek szeretnék látni az iskolai munkát. Ugyancsak igény a legrosszabbul tanulók teljesítményeinek javítása, és az, hogy az iskola minden egyes növendékét tanítsa meg tanulni. Mindehhez fejleszteni kell a pedagógusok tudását, és meg kell találni azt a módot, ahogyan az iskolák mérhetik, értékelhetik saját teljesítményüket, és céljaik, feladataik meghatározásával elhelyezhetik magukat az oktatási rendszer egészében.

Köztudott azonban, hogy az oktatásnak a történelme során kialakult, kulturális tradíciókban gyökerező, bevésődött szokásokat és elvárásokat tükröző rendjét nehéz megváltoztatni, ez csak hosszadalmas megújulási folyamaton át lehetséges. Ezért a tanárjelöltek alapképzésében kell kezdeni. A tanárképzés azonban a legtöbb országban alapvetően konzervatív, az adott időszak normáit építi be a tanárok magatartásába. A pedagógusképző intézmények rendszerint egy bizonyos szemléletet testesítenek meg, be sem engedik falaik közé az oktatáskutatás új eredményeit. Nem kétséges, hogy ha ez így marad, akkor a közpénzből finanszírozott közoktatás megreked, átveszi szerepét a „tudásipar”, amely kevesebbeket, talán kisebb szakértelemmel, magánkezdeményezésből vagy egy-egy csoport szervezésében, fizetett formában, rugalmasabb működéssel oktat.

A tudás megszerzése a különböző ágazatokban

Az OECD, a CERI, az oktatási szakemberek azt kutatják, mit tanulhat az oktatás azoktól az ágazatoktól, amelyek képesek voltak a teljes megújulásra. Hogyan történik ezekben a tudás átadása, mi teszi lehetővé, hogy olyan sebességű az innováció, melynek következtében a termékek néhány év alatt elavulnak és az újak elterjednek. Gondolhatunk az új műtéti eljárásokra a gyógyításban, és arra, hogy az orvostudomány terén megvalósult fejlesztéseket viszonylag rövid idő alatt megismerik az orvosok az egész világon.

Az intézményes oktatás sokat tanulhat abból, hogyan történik a tudás átadása, hasznosítása más ágazatokban, hogyan sikerül megbirkózni a folyamatos tanulás problémáival. A kötet második részének előadói összevetik a tanárképzést az egészségügyi, valamint a mérnöki, műszaki fejlesztési szektorral, ahol a tudás átadása a felsőoktatás különböző szintjein, de hasonló módon, klasszikus formában, mégis eredményesebben történik. Az összehasonlíthatóság egyik alapja az, hogy az említett ágazatok fejlődésében is kiemelkedő szerepet játszanak a kulturális tényezők. A másik az az új felismerés, hogy az egyéni tudás megléténél fontosabb a szervezet felépítése, irányítása, a meglévő összes tudás menedzselése, vagyis az, hogy az iskola mennyire képes szellemi tőkéjét (tudás és hozzáértés) és szociális tőkéjét (bizalom, együttműködés) felmérni és kamatoztatni, valamint a külső információkat felismerni, feldolgozni és kiaknázni.

Elsajátíthatja az oktatás más szektoroktól az elméleti és a gyakorlati tudás összekapcsolását, a kísérlet, a terepen tanulás meghonosításának módszereit, a más intézményekkel való munkamegosztást és a tanulás menedzselését. Míg a műszaki oktatás leginkább explicit és kodifikált tudás alapján kialakult szaknyelven történik, interaktív módon, sok gyakorlattal és személyek közötti közvetlen betanulással, inaskodással, a pedagógusképzésben mindez alig van jelen. A szakértelem komplex természetét, azt, hogy magában foglalja a megértést, a szaktudást és a gyakorlatot egyaránt, a tanárképzés nem veszi kellően figyelembe.

„Azok, akiknek az érdeklődése a mesterséges intelligencia felé fordul, az emberi megértésre helyezik a hangsúlyt, a szándékos emberi cselekvést a logikai információfeldolgozás, a tanult tények és azok kapcsolatai által meghatározottnak látják. Ezzel ellentétben mások a hatékony emberi cselekvést más kontextusban úgy tartják számon, mint amit a próbálkozásokon és visszacsatolásokon alapuló tanulás alakít ki, és amely csak korlátozottan támaszkodik a tanult tényekre, a logikára, sokkal inkább begyakorlásra vagy rögtönzésre.”2

A tanárok szellemi tőkéje kevéssé hasonlít a mérnökökéhez vagy az orvosokéhoz. Nincs megfelelő mennyiségű egzakt ismeretgyűjtemény, amely működő megoldásokat tartalmazna konkrét problémákra. A pedagógusok személyes tapasztalataikból épített szakértelmüket esetleg a kollégákkal való beszélgetésekkel, vitákkal egészítik ki. Az osztályteremben legalább annyira érzéseken és benyomásokon alapul a magatartásuk, mint racionális gondolkodáson vagy logikán. A mérnökökkel és az orvosokkal ellentétben a kezdő tanárnak mindent elölről kell kezdenie, anélkül, hogy elegendő információt kaphatna a gyakorlati problémák megoldásáról, az esetleges alternatív megközelítések lehetőségéről.

Amit a tanárjelölt megtanul a tanításról, az főként intuitív és utánzó tudás, világszemléletére, emberismeretére, rejtett tudására támaszkodhat. Nem csoda, ha a tanárok a tanulók teljesítményének mérését vagy az ennek javítására, illetve a saját szakmai fejlődésükre irányuló reformokat gyakran fenyegető nyomásként érzékelik. Ezzel szemben gondoljunk például a sebészorvosra, aki olyan, mint egy zenekart vezénylő karmester, a legapróbb részletekig tisztában van az operáció teljes folyamatával és a saját szerepével. A műtét minden résztvevője pontosan ismeri a saját feladatát, és az együttműködésben sem lehet hiba. Ebben a tudásban is sok a rejtett elem, az egészet mégis le lehet írni, közös szakmai értékké lehet formálni.

A tanári szakma legtöbb problémája – a közgazdaságtan nézőpontjából – abból fakad, hogy a tudás természete egyrészt homályos, másrészt állandó viták tárgya. A következménye pedig az, hogy még az egyes országokon belül sincs közmegegyezés a tanári alapképzés tartalmáról és felépítéséről. Országonként eltérő a képzés időtartama, és még mindig általános az a felfogás, hogy a szakmai hozzáértés legfontosabb eleme az adott szaktárgy alapos ismerete. A tokiói konferencia témája volt az elméleti és a gyakorlati tudás összehasonlítása, a tanulás és tanítás régi-új formája, a példa után, terepen történő tanulás és az elmúlt években újra felfedezett mentori rendszer tapasztalatainak ismertetése. Ha az elméleti és a gyakorlati tudás interakciója nem valósul meg a képzésben, az élethosszig tartó tanulás gyorsan terjedő igénye felerősíti az iskolai és az iskolán kívüli ellentmondásokat. A különböző ágazatokban kialakult oktatási formák megerősítik ezt a megállapítást. Az oktatáskutatás fejlesztése sokat segíthetne, megkönnyíthetné az új tanulási módszerek átvételét. Az új ismeretek közvetítésének és alkalmazásának sebessége jelenleg az oktatási ágazatban a leglassúbb, a műszaki és orvosi területen sokkal gyorsabb. Ez nem véletlen, hiszen a kutatásra és fejlesztésre költött összegek aránya is az oktatásban a legalacsonyabb. A tanonckodást alkalmazó képzési formák, amelyek elősegítik a szakmabeliek szocializációját, beilleszkedését a szakmai hálózatba, az oktatásban a legritkábbak, a műszaki szektorban a leggyakoribbak.

Kevés figyelmet kapnak a tanárképzésben a speciális pedagógiai ismeretek és az oktatással kapcsolatos kutatások is. Az OECD jelentése szerint „mély szakadékok tátonganak az oktatással foglalkozó kutatók és az oktatásban dolgozó szakemberek között”. A kutatási eredmények szinte egyáltalán nem hatnak a tanítási gyakorlatra. Ennek egyik oka az is lehet, hogy a kutatás nem elég meggyőző vagy egyértelmű, nem kötődik elég szorosan a gyakorlathoz, nem foglalkozik a tanárok által felvetett kérdésekkel, esetleg a pedagógusok hozzá sem férnek a kutatási eredményekhez. Az is lehet, hogy az oktatási rendszer olyan öntörvényű és változásra képtelen, vagy épp ellenkezőleg, annyira instabil és divatok hatása alatt áll, hogy szisztematikus változtatás nem indulhat el benne.

A tudás megszerzése az oktatási ágazatban

Mi szükséges ahhoz, hogy az oktatás felzárkózzék a többi fejlődő ágazathoz? Az emberek egész életükben nemcsak iskolai körülmények között, hanem szabadidejükben, munka közben és otthon is tanulnak, saját céljaikhoz, életvitelükhöz igazítják a tanulást. Az oktatási rendszernek alkalmazkodnia kell ehhez. Az iskolai oktatás feladata lesz, hogy kifejlessze a tanuláshoz szükséges kompetenciákat, metakognitív készségeket, mindenkit képessé tegyen a tudás megszerzésére.

  • Ahogy az emberek egyre gyakrabban változtatnak munkahelyet, esetleg szakmát, egyes készségek gyorsabban elavulnak. Ez teszi szükségessé, hogy a munkahelyeken folyó oktatás kiegészítse az iskolait. A költségkímélő, könnyen alkalmazkodó képzési formák iránti igény megváltoztathatja a hagyományos iskola funkcióját és struktúráját.
  • Az oktatóknak szükségük van az információs és kommunikációs technológiai készségekre és a technika rendszeres használatára, ezért lehetővé kell tenni, hogy elsajátítsák azt. Az IKT olyan kiegészítő szolgáltatásokat nyújthat a formális oktatás számára, amellyel számolni kell.
  • A tudás egy része gyorsan elavul, ezért számot kell vetni azzal, hogy mely ismeretek merülhetnek gyorsan feledésbe, ezeket esetleg fel lehet cserélni másokkal és melyeket kell megőrizni és szüntelenül továbbépíteni.
  • A kínált oktatási szolgáltatások választéka bővülni fog, a szélesedő lehetőségek között lesz a felnőtt- és a távoktatás, az IKT.
  • A posztszekunder intézmények széles ügyfélkörre számíthatnak, keresik a helyüket és a kapcsolatokat, és a piachoz igazodva az azonnal hasznosítható tudás átadására törekednek. A tudás minősége is változatossá válik, az „ügyfélkör” igényei szerint. Fenntartásukból lassan kiszorul az oktatási kormányzat, így a minőség garantálása és ellenőrzése is lehetetlenné válik.
  • Elmosódottabbá válnak a határvonalak a formális és informális tanulás, a szakmára való felkészülés, a szabadidős tevékenységek, az iskola és más közösségek vagyis az élet és az iskola között. Várható, hogy az iskola, a munkahely és az otthon között szorosabb kapcsolat alakul ki. Az iskolák többfunkciós, sok korcsoportot kiszolgáló, könnyebben használható, hosszabb nyitvatartási idővel működő közösségi tanulási központokká fejlődnek tovább, rugalmas munkarendjükbe bevonják a háztartásokat, a munkahelyeket, a civil szervezeteket, és tanulási hálózatba szerveződnek.
  • Egyre inkább elvárható az iskoláktól, hogy kivegyék részüket az erkölcsi és állampolgári nevelésből, készítsenek fel a felnőtt élet kötelességeire és jogaira, a közösségi együttélés szabályaira, a törvények betartására, a társadalmi rend és a szociális kohézió fenntartására vagy kiépítésére.

Az oktatási intézmények működését mindezen előre látható változások miatt új elvi alapokra kell helyezni, át kell alakítani struktúrájukat és kultúrájukat. Miután már meghatároztuk, milyen tudásra lesz szükség a jövőben és azt is tudjuk, melyek a legjobb módok a megszerzésére, azt kell átgondolni, milyen kapacitású és tartalmú legyen az oktatási rendszer.

A tudásmenedzsment

A tanuló gazdaság jelenlegi szakaszának egyik fő ismérve a tudás alapú hálózatok létrehozása, amelyek lehetnek lokálisak vagy országhatárokon átívelők. Cégek, kutatóintézetek, -csoportok, tanuló szervezetek számára létfontosságú lehet a tudás megosztottságának felszámolása, a hálózatok elérése, az információs infrastruktúra kiépítése. Többek között a hálózatok szervezése is a tudás menedzselésének feladata. Azokban az iparágakban, amelyekben a szakértelem erősen megosztott, az innováció alapja az egyes szervezetek és csoportok közötti hálózatok kialakítása és az együttműködés. Ezzel alkalmassá teszik az egyes csoportokat a gyors tanulásra, az erőforrások rugalmas felhasználására, a külső és a belső szakértelem összehangolására.

A hálózatba szerveződés a jövőben az iskolának is feladata lesz, de az is rajta múlik, hogy minél többen váljanak képessé az abban való részvételre, és minél kevesebben rekesztődjenek ki belőle.

A tudás menedzselése egy intézmény szellemi tőkéjének feltárása, fenntartása, fejlesztése és legjobb kihasználása a kitűzött célok érdekében. Nem új dolog, több mint egy évtizede működik a tudást intenzíven alkalmazó iparágakban, például az elektronikában, a biotechnológiában, a gyógyszeriparban. Új benne az a tudatosság, hogy a tudást erőforrásként kell menedzselni az egyének vagy közösségek sikere érdekében. Több OECD-országban dolgoznak az oktatási tudásmenedzsment feladatainak kidolgozásán. Az első lépés az iskolában dolgozók szakmai tudásának fölmérése, az iskola jellemzőinek leírása, az önértékelési, önellenőrzési rendszer kidolgozása.

Az iskolában fölhalmozott tudás felszínre hozása felismertetné a közös tudásban rejlő lehetőségeket, a hiányosságokat és azok pótlásának lehetséges módjait. Ez – az iparhoz hasonlóan – jobb kihasználásra ösztönözne. A tanárok munkájának velejárója az önfejlesztés, a folyamatos tanulás, önképzés. A tudásmenedzsment gondoskodna arról, hogy ez az igényekhez igazodva egyénileg vagy csoportokban, esetleg hálózatok szervezésével, kapcsolatok építésével történjen. Különösen nagy segítség lenne ez a kezdő tanárok számára. A legtöbb iskola sokat tanulhatna azoktól a cégektől, amelyek időről időre tréningeket szerveznek munkatársaik számára, ahol nem szégyen a kudarc, a próbálkozás, ahol lehet egymástól tanulni. A tanárok fejlődésének egyik feltétele, hogy képessé váljanak tanulni a szakmai hibákból és kudarcokból is. Az iparban a legfejlettebb cégeknél már természetes része a sikerkultúrának, hogy földolgozzák a hibákat és tanulnak belőlük. „Ha nincs lehetőség a kudarcra, akkor nincs lehetőség a tanulásra, ezért a kudarc elfogadása feltétlenül szükséges a sikerhez. Ha nem toleráljuk a kudarcot, nem engedjük meg a sikert. A sikeres emberek sokkal több kudarcot élnek át, mint a vesztesek.”3

Az oktatás gyakorlati szakembereinek maguknak kellene részt vállalniuk a tudás menedzselésében. Könnyű lenne ez, ha hálózatban és nem elszigetelten dolgozhatnának, támaszkodhatnának a tanártársadalom közös tapasztalataira, és nem kellene minden tanárnak mindent mindig újra felfedeznie. A kompetencia és a szakmai tudás könnyebben szerezhető meg szituációs tanulással, ha valaki olyan csoport közös munkájában vesz részt, amelynek tagjai már rendelkeznek ezzel a kompetenciával. A kezdők ilyen közösségben gyakorlati jártasságokra és készségekre tehetnek szert. A csoportban tanulás egybeolvad a munkával, a tudás megszerzése együtt jár a tanárszemélyiség kialakulásával, hiszen egyszerre tanul meg valamit csinálni, valahol lenni, valahová tartozni. A közösségben gyakorlás ismeretszerzésre, formális és informális, véletlenszerű tanulásra is lehetőséget ad, és nem utolsósorban kifejleszti az élethosszig tartó tanulás igényét.

Valamilyen módon minden iskola hálózatos szervezet, ha hálózatnak tekintjük a tudatosan vagy spontán kiépült külső és belső kapcsolatokat. Csak abban van különbség, hogy az iskola felhasználja, erősíti a tantestületen belüli és a szülőkkel, fenntartóval, más iskolákkal való kapcsolatokat, vagy elhanyagolja őket. A hálózati együttműködés kibővítéséhez, fenntartásához, a ma már nélkülözhetetlen pályázati sikerességhez szükséges a tudásmenedzsment. Az IKT óriási lehetőséget nyújt a tanárok közötti szakmai hálózatok működéséhez, például a virtuális tanári központokkal, adatbázisok felállításával, vitafórumok kialakításával.

A tudás menedzselésének feladata lenne az egyetemek és a közoktatási intézmények kapcsolatainak újjáélesztése, valamint az iskolák és a munka világa közötti párbeszéd fenntartása. Az oktatásban, más területekhez hasonlóan nem „nagy ötleteken”, átfogó reformkísérleteken, technológiai áttörésen múlik az innováció, sokkal inkább a meglévő szakmai tudás és tanítási technológiák jobb kihasználásán. Infrastruktúra hiányában, spontán módon nem jön létre a tudásmenedzsment az iskolában. Ehhez forrásokra, támogatókra, szervezőkre, irányítókra és eszközökre van szükség. Az első lépés a képzés. Az országos oktatási szervek feladata felkészíteni az igazgatókat arra, hogy támogassák intézményükben az infrastruktúra fejlesztését, a hálózatok kiépítését, készek legyenek a kapcsolatok kiépítésére, és az iskola programjában tegyék hangsúlyos feladattá a tanulás menedzselését.

Épüljön ki az IKT-hálózat, amely összeköti egymással a partnereket. A tudásmenedzsment irányítóinak és tagjainak képzésére időt és pénzt kell biztosítani.

A tudásmenedzsment összekapcsolja az oktatásban dolgozók szakmai fejlődését az iskolafejlesztési stratégiákkal, tanulásukat az iskola céljaihoz és a minőség javításához kötve szervezi. Az OECD több formában támogatja ezeket a törekvéseket. Tisztában van azzal, hogy ezzel segítheti az iskolákat a tudás közvetítése mellett a társadalmi tőke gazdagításáért, a kirekesztődés ellen, az állampolgári tudat kialakításáért és erősítéséért, az erkölcsi normák betartásáért, a szolidaritás és az együttműködés kifejlesztéséért vállalt feladataik végrehajtásában is.

Ha az iskolák tantestülete rendelkezik ezzel a társadalmi tőkével, nem csupán hatékonyabb lesz a tudás menedzselésében, hanem átadja diákjainak a kölcsönösség, a bizalom, az együttműködés képességének normáit és erejét.

Összeállította: Győri Anna

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.