2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 július-augusztus

Tudásgyár vagy papírgyár?

2009. június 17.

Tudásgyár vagy papírgyár?

Polónyi István és Timár János új könyvéről

Vannak könyvek, amelyek elolvasása után az ember napokon, heteken át tűnődik az olvasott gondolatokon, mert azok megingatják a témával kapcsolatban korábban kialakult álláspontját. Polónyi Istvánnak és Timár Jánosnak a magyar oktatás hatékonysági problémáiról írott könyve jellegzetesen ilyen. A szerzőpáros alaptétele szerint hibás feltételezés azt hinni, hogy az oktatás erőltetett, a tényleges gazdasági szükségleteket meghaladó fejlesztése képes gyorsítani a gazdasági növekedést. A szerzők úgy vélik, hogy ez az ezerkilencszáznegyvenes évek végén kialakult - ma is élő - gyakorlat nem éri el a kívánt célt, nem vonja maga után az oktatás minőségének javulását, sőt a folyamatos oktatási expanzió a színvonal csökkenéséhez vezet. Különösen a felsőoktatás gyors ütemű, a gazdaság valóságos igényeit messze meghaladó mértékű fejlesztése jár minőségi romlással. A szerzők szerint az oktatás minőségének romlásában mindemellett jelentős szerepe van a pedagógusok rossz bérezésének, amely évtizedek óta egyre erőteljesebben kontraszelektálja a pedagóguspályára kerülő értelmiséget.

Olyan időszakban olvastam a könyvet, amikor a nemzetközi és a hazai pedagógiai, oktatás-gazdaságtani s mindenekelőtt az oktatáspolitikai szakirodalom, nemkülönben a széles közvéleménynek szóló médiaüzenetek épp a tudás alapú társadalom és gazdaság beköszöntéről szólnak. A jelenlegi - és a rendszerváltás utáni két - kormány oktatáspolitikájának egyik lényegi eleme a felsőfokú képzés expanziója. Közismert, hogy a kormányok és a potenciálisan hatalomra kerülhető ellenzéki pártok is egyetértenek abban, hogy Magyarország versenyelőnyének egyik biztosítéka a meglévő munkaerő magas képzettségében rejlik, s az előny növelése csak jelentős közép- és felsőfokú expanzióval képzelhető el. Ehhez képest a két jeles oktatás-gazdaságtani szakértő ebben a könyvben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az erőltetett, nem organikusan, nem a gazdaság szükségletei által kikényszerített módon bekövetkező oktatási expanzió növeli a munkaerőpiac és a képzettségi szint eltéréseiből származó feszültségeket. Azaz, amennyiben valóra válik a kormány 2010-re tervezett elképzelése, amely szerint egy-egy korosztály 50 százaléka kerül be a felsőoktatásba, a munkaerő jelentős része a gazdaság akkori fejlettségéhez képest - ez már minden bizonnyal egy EU-tag Magyarország gazdasága lesz! - is túlképzetté válik. Ez az inkongruenciának is nevezett eltérés jelentős társadalmi feszültségek forrásává válhat, mivel a mainál sokkal nagyobb mérvű diplomás-munkanélküliséghez, illetve a megszerzett szakképzettségnél sokkal alacsonyabbat igénylő munkakörökben való foglalkoztatáshoz vezet.

A szerzők utalnak arra, hogy a Magyarországnál gazdaságilag fejlettebb OECD-tagországokban is visszafogottabb a - kétségtelenül ott is érzékelhető - felsőfokú képzés expanziója, illetve a fiatal korosztályok egyre nagyobb arányú bevonása a felsőoktatásba nem a klasszikus egyetemi-főiskolai képzésben részt vevők számának növelésével történik, hanem sokkal inkább a fél-felsőfokú, postsecondary képzés szélesítésével.

A tudás alapú gazdaságról kialakult képnek különösen ellentmondanak a szerzőknek a munkaerő-szükségletek alakulására vonatkozó előrejelzései. A hazai oktatási nyilvánosságban évek óta jelen van az a feltételezés, hogy a tudásgazdaságban áttevődik a súlypont az anyagi termelésről a tudás, az információ termelésére. Mindez azzal jár, hogy egyre inkább nőnek az anyagi javak termelésében foglalkoztatott munkaerő szakképzettségével kapcsolatos követelmények, azaz egyre nagyobb ütemben nő az igény a diplomás, illetve a középfokon képzett és ehhez még különböző tanfolyami képzettségeket szerzett fiatalok iránt. A szerzők ezzel szemben úgy vélik, hogy az új technológiák meghonosodása korántsem jár a munkaerő képzettségi szerkezetének ilyen jellegű változásával, ellenkezőleg - amint ezt számokkal próbálják igazolni -, a fejlett országokban egyre inkább az alacsonyan képzett munkaerő iránti kereslet növekedésének tendenciája érzékelhető, amelyet egyébként a kevéssé iskolázott bevándorlókból próbálnak fedezni.

A szerzők az erőltetett felsőoktatási expanzió legnagyobb veszélyének a színvonal drasztikus csökkenését tartják, mivel úgy látják, hogy a felsőoktatás kiterjesztése erőforrásokat von el a közoktatástól, mindenekelőtt a középfok minőségi fejlesztésétől, s ezzel szűkíti azt a merítési bázist, amely esélyt adhatna a felsőfokú képzésre jelentkezők közötti minőségi válogatásra.

A szerzők szerint a felsőoktatás minőségromlásának megállítása szempontjából a közoktatás fejlesztésére vonatkozó eddigi stratégiai elképzelések jó része is elhibázott volt. Különösen éles kritikával szemlélik a teljes középfokú képzésben részt vevők arányának növelésére vonatkozó stratégiai elképzeléseket, mindenekelőtt azért, mert az elmúlt évtizedek - különösen a rendszerváltás óta eltelt egy évtized - alatt folyamatosan romlott a magyar közoktatás korábbi jó teljesítménye. E megállapításaikat a nemzetközi összehasonlító tudásszintmérések alapján elfoglalt magyar helyezésekre, továbbá a hazai mérések egyre nyugtalanítóbb eredményeire alapozzák. A színvonalcsökkenést és az oktatás minőségében egyre erőteljesebben jelentkező problémákat alapvetően a pedagógusok egyre alacsonyabb reálértéket biztosító bérezésével magyarázzák. A könyvnek a pedagógusbérre vonatkozó fejezeteivel nem lehet sok vitája az olvasónak, hiszen összehasonlító adatok egész sora igazolja azt a szinte mindenki által ismert tényt, hogy a magyar pedagóguskeresetek messze elmaradnak az ország gazdasági fejlettségétől. Ugyanakkor a szerzők jelzik, hogy a jóval fejlettebb OECD-országokban - ahol kétségtelenül nagyságrendekkel jobban megfizetik a pedagógusokat - arányaiban lényegesen kevesebb pedagógust foglalkoztatnak, illetve a foglalkoztatott pedagógusok terhelése nagyobb hazai kollégáikénál. Azaz felvetik az alacsonyan fizetett sok pedagógus vagy a magasan fizetett kevesebb pedagógus Magyarországon régóta jelen lévő dilemmáját.

A középfokú képzés 75-80 százalékos kiterjesztésének - a közoktatás mai legfontosabb stratégiai céljának - lehetőségeit illetően is meglehetősen szkeptikusak a szerzők. Úgy vélik, hogy a kiszélesítést nem előzte meg az általános iskola hatékonyságában kimutatható hiányosságok kezelése, megszüntetése. A tervezett expanzió ugyanis olyan társadalmi csoportok bevonását is indokolttá teszi a középiskolázásba, amelyeknek gyermekei számára nagy nehézséget okoz a középfok tradicionális követelményeinek teljesítése. Hiányolják azoknak a pedagógiai, elsősorban a felzárkóztatást segítő eljárásoknak a tömeges jelenlétét is, amelyek nélkül a nehezen nevelhető, kevéssé motivált, szocializációs, illetve tanulási problémákkal küzdő fiatalok nem vezethetők végig eredményesen a középiskolázáson. Ezek nélkül tömeges lemorzsolódással vagy a követelmények, a színvonal további drasztikus csökkenésével kell számolni. Azaz a tömegesedő középiskolázás sem válik "tudásgyárrá", csak "papírgyár" marad.

Bevallom, Polónyi István és Timár János könyve nem tudta megingatni a tudás alapú társadalomról bennem mostanában kialakult képet. Voltak pillanataim, amikor felidéződött előttem a hetvenes évek voluntarista ábrándképe a tudományos-technikai forradalomról, amelyben a tudomány egyre inkább "termelőerővé" válik. Vajon most is csak egy politikai céloktól vezérelt agymosás áldozatai lennénk a tudás alapú gazdaság próféciáját illetően? - vetődik föl a kérdés. Valami azt mondatja velem, hogy most másról van szó. Magyarország az uniós tagság kapujában ténylegesen nem tehet mást, mint hogy forrásokat csoportosít át az oktatásba, hogy vállalja a munkaerőpiacra belépő új generáció esetleges túlképzését, mert az elkövetkező évtizedekben a munkaerő képzettségi szerkezetére vonatkozó igények tekintetében jelentős változások bekövetkezésére kell számítani. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek súlyos igazságok ebben a könyvben. Mindannyian tudjuk, hogy a közoktatás évtizedek óta küzd a hatékonyság hiányával, hogy az általános iskolából kilépők 25-30 százaléka az elemi kompetenciák tekintetében sem felel meg a követelményeknek. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy a középfok expanziója úgy megy végbe, hogy az érettségit adó középiskolázás követelményeinek nem vagy csak részben megfelelő tanulók számára nem alakultak ki a hatékony felzárkóztatás szervezeti formái, pedagógiai módszerei. S azt is tudjuk, hogy a felsőoktatási intézmények az integráció ellenére nagyon eltérő színvonalon oktatnak. Nem is elsősorban az oktatók felkészültségének különbözősége, sokkal inkább a merítési bázis szűkülése, az input, a középiskolából kilépők gyakran nem megfelelő színtű tudása miatt.

A képlet jól ismert az ötvenes évek Amerikájából: a társadalmi feszültségek, mindenekelőtt a színes bőrűek társadalmi integrációjának, egyenjogúsításának problémája csak a felsőfok gyors, tehát korántsem organikus expanziója révén valósulhatott meg. Ezzel is magyarázható az, hogy ma az USA egy-egy fiatal korosztályában rendkívül magas a felsőoktatásban részt vevők aránya. Ha nem is ilyen ütemben, de Nyugat-Európában is végbement ez a folyamat, majdnem függetlenül attól, hogy igényelte-e a gazdaság fejlettsége. Lehet, hogy a szerzőknek igazuk van abban, hogy a felsőoktatásba fektetett források önmagukban nem gyorsítják meg a gazdaság növekedésének ütemét, nem fokozzák a GDP mértékét, egy azonban biztos: esélyt adnak egy kulturáltabb, humanizáltabban működő társadalom létrejöttéhez. Talán ezért nem jelent akkora problémát, társadalmi feszültséget az a túlképzés, amelyre oly drámaian figyelmeztet ez a könyv.

Ugyanakkor komolyan kell venni a köz- és felsőoktatás minőségével, hatékonyságával kapcsolatban megfogalmazott súlyos gondokat. A képzésbe - lehet, hogy ma még a túlképzésbe - fektetett erőforrások nyomán csak akkor válhat kultúráltabbá a társadalom, javulhat az életminőség, ha a képzésbe bevont egyre szélesebb rétegek személyiségébe valóban beépülnek azok az értékek, amelyek csak a tanulás, a tanultság révén közvetítődhetnek.

Timár János és Polónyi István Tudásgyár vagy papírgyár? című munkájának elolvasása után is hiszek abban, hogy a tudás alapú társadalom kapui előtt állunk, csak egy kicsit nyugtalanabbul tekintek arra az oktatásra - óvodától az egyetemig -, amely felkészíti a belépésre a most felnövő generációkat. De hát végtére is azok a jó könyvek, amelyek nyugtalanná tesznek, amelyek kizökkentenek mindennapjaink gondolkodási kereteiből, amelyek megkérdőjelezik lassan, észrevétlenül kialakuló sztereotípiáinkat.

Polónyi István - Timár János: Tudásgyár vagy papírgyár? Budapest, 2001, Új Mandátum Könyvkiadó. 165 p.

Schüttler Tamás

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.