2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 július-augusztus

Törésvonalak a mai magyar társadalomban. Beszélgetés Gombár Csabával

2009. június 17.

A Gombár Csabával készült interjúban a neves szociológus és kérdezője, Mayer József olyan kérdéseket vetett fel, mint például: vannak-e a mai magyar társadalmat fenyegetően megosztó, a szét- vagy kettészakadás rémét keltő, extrém különbségek? Milyen eszközökkel kezelhető, kezelhető-e egyáltalán a ma tapasztalható gazdasági és kulturális értelemben vett kettészakadtság, a szegénység? Hogyan tehetők versenyképessé a társadalom nem versenyképes csoportjai? Alkalmas eszköz-e a hátrányok felszámolására a felnőttek át- és továbbképzése? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kísérelnek meg választ adni a beszélgetőpartnerek.

Törésvonalak a mai magyar társadalomban

Beszélgetés Gombár Csabával

Ha a Ferge Zsuzsa által (is) jegyzett Gyorsjelentés a szegényedésről1, vagy a KSH Népességtudományi Intézete által kibocsátott A társadalmi rétegződés aspektusai című kiadványt, esetleg a TÁRKI2 jelentéseit olvassuk, az a benyomásunk támad(hat), hogy a mai magyar társadalomban gazdasági és kulturális tekintetben éles törésvonalak húzódnak. Ugyanezt tapasztalhatjuk akkor is, ha megkérdezzük erről az iskolákban dolgozó pedagógusokat, akik szintén azt erősítik meg, hogy tanítványaik családjai között jelentős vagyoni és kulturális eredetű különbségek mutatkoznak. A Korridor Kutatócsoport által készített tanulmánygyűjtemény, amely a Két Magyarország?3 címet viseli, egy szerző – Kende Péter – kivételével másképpen beszél erről a jelenségről.

Arról kérdeztük Gombár Csabát, a kötet egyik szerzőjét és szerkesztőjét, aki azt állítja tanulmányában, hogy „…Magyarországon a XXI. század elején nincsenek a társadalmat fenyegetően megosztó, a szét- vagy kettészakadás rémét keltő, extrém különbségek”, hogy milyen tényeket és érvéket tud felhozni állítása igazolására.

Amikor jó másfél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy ebben a kérdésben tájékozódunk, többségünket zavarta az, hogy szinte mindenki, aki nyilvánosságot kapott, kizárólag a magyar társadalom kettészakadását hangoztatta. Mi volt ebben zavaró számunkra? Az láttuk, hogy e kifejezés használói mindig súlyos, vészterhes dolgokra kívántak utalni ezzel. De amikor elgondolkodtunk rajta, nyilvánvalóvá vált számunkra – amint az Romsics Ignác tanulmányából is jól kiolvasható –, hogy a két világháború között teret kapott megnyilvánulásokban és persze még az arra az időszakra való visszaemlékezésekben is egy állandóan ismétlődő kettősség rejlik az effajta gondolkodás hátterében. Kurucok és labancok, virtuális, illetve valóságos Magyarország vagy éppen „hígmagyarok” és „mélymagyarok” dilemmái fogalmazódtak meg, de még ezen kívül is számos formában előfordultak az egymást kizáró „fekete-fehér” sémák.

A vészterhesség valószínűleg amiatt következik be ezekben a szembeállításokban, hogy a 20. században a magyar társadalom három alkalommal is a polgárháború szélére sodródott, gondoljunk 1919-re, 1944-re és 1956-ra. Mind a három alkalommal nagyon veszélyes helyzet alakult ki, és a társadalom kettészakadása ebben az értelemben – konnotációját tekintve – drámai következményekkel járhatott volna.

Úgy gondoltuk, hogy jelenleg nem kell szembenézni ilyen típusú veszélyekkel. Kétségkívül jellemző volt Magyarországra az utóbbi tizenöt évben a politikai szavazatok megoszlása, a pártokhoz kapcsolódó szembenállás, de ez a többpártrendszer következménye, a demokrácia velejárója, a dolgok természetes zajlása.

Számos nemzetközi példát találhatunk a társadalomban kialakuló éles politikai szembenállásra. Elég az Egyesült Államokat megemlíteni, ahol az előző elnökválasztás alkalmával a nagyon szoros szavazási eredmények miatt végül is a Legfelsőbb Bíróság döntött a végeredményről. De közelebbi példát is hozhatunk. Ausztriában, amely számunkra hosszú évtizedek óta a kívánatos ország képében jelent meg, a „vörösök” és a „feketék” küzdelme szinte a munkahelyek részvezetői beosztásának elosztásáig a kettészakadt társadalom képét mutathatja. Vagy nézhetjük a közelmúltban lezajlott olaszországi választásokat, ahol Prodi néhány szavazattöbbséggel tudta csak legyőzni Berlusconit. A nemzetközi kitekintés jól mutatja, hogy az utóbbi időben számos országban éles belpolitikai ellentétek jellemzik a választásokat.

De fontos a nemzetközi kitekintés más vonatkozásban is. Ugyanis azt látjuk, hogy Magyarország társadalma számos uniós tagállam társadalmához képest homogénnek tűnik. Sem vallási, sem nyelvi, sem etnikai vonatkozásban nincsenek olyan szélsőséges, nagy társadalmi szakadékok, mint például Ausztriában, ahol a lakosság 10 százaléka bevándorló, többnyire más kultúrájú, jelentős számban más vallású. Ehhez képest Magyarországon egyneműnek tetszik a társadalom. De a legfontosabb az – ezt nem győzőm hangsúlyozni –, hogy nem kell szembenéznünk olyan drámai helyzetekkel, mint például a polgárháborús fenyegetettség. Huszár Tibor Kádár-monográfiájából például azt lehet látni, hogy az ötvenes évek második feléhez képest boldog korban élünk. Ezért merem megkockáztatni azt az állítást, hogy béke és nyugalom van, és alaptalannak és értelmetlennek tekintem azokat a törekvéseket, amelyek azzal riogatnak, hogy szétszakad a társadalom, és ennek következtében mi majd egymásnak esünk.

Ehhez még egy dolgot szeretnék hozzátenni a mi belső vitáinkról. Vásárhelyi Mária az indulásnál, amikor hozzáláttunk ennek a kérdésnek a megközelítéséhez, azt mondta, hogy itt gyakorlatilag oly mértékben ketté van repedve az ország, hogy a családokban, a barátságokban is szélsőséges szembenállások vannak. Utána megnézett számos szociológiai vizsgálatot, közvélemény-kutatást, és azt látta, hogy empíria ezt semmilyen módon nem igazolja. Csupán az az egy dolog látszott, hogy hogyan adjuk le a választások alkalmával a szavazatainkat.

De ez így politikai probléma. Arról van szó tehát, hogy a szemben álló erők Magyarországon sem 1990-ben, sem napjainkban, kiélezett ellentétek során sem juttatták az országot polgárháborús helyzetbe. Más kérdés az, hogy a társadalom egy része, 15-20 százaléka meglehetősen szegény. Erről állítják a szakértők, hogy éles és mély törésvonal. Arról is lehet olvasni, hogy több olyan térség található az országban, ahol olyan súlyos az elmaradás és a hátrány, hogy ennek a felszámolása rendkívül nehéz, csaknem reménytelen feladatnak látszik. Tehát arra hívják fel a figyelmet, hogy a területi hovatartozás alapján is jelentős törésvonalak alakultak ki. Kevés esély mutatkozik arra, hogy ezek a területek, illetve a szóban forgó társadalmi csoportok felzárkózhassanak az ország, illetve a társadalom többi részéhez. Nem gondolja senki azt, hogy e törésvonalak miatt polgárháborús helyzet fog itt kialakulni, de azt igen, hogy ezek valóságos és súlyos problémák. Hogyan tudjuk ezeket a törésvonalakat értelmezni?

Más kérdés ez, mint amivel a sajtóban találkozunk. Nem kétséges, hogy mondjuk a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest a gazdasági állapotokat tekintve Magyarországon óriási különbségek vannak abban az értelemben, hogy a nagyon nyomorult körülmények között és a nagyon jó körülmények között élők között növekedett a távolság. A TÁRKI szerint ez most állítólag megállt, tehát nem növekszik tovább. De a rendkívül nagy különbség létezik a legjobban élő és a legrosszabbul élő 10 százalék között, és ez a tény nálunk jelentős társadalmi feszültségek hordozójává lett.

De szeretném hangsúlyozni, hogy mindazok, akik a sajtóban és a televízióban a társadalom kettészakadását emlegetik, nem a magyar társadalomról folytatnak diskurzust, hanem a középosztály azon két csoportjáról, amely egymással lökdösődik a különféle kedvező társadalmi pozíciókért. Itt szó sincs az elesett és magára hagyott rétegekről vagy az országnak azokról a területeiről, amelyek ténylegesen leszakadtak az ország többi részéről. A társadalmi és a gazdasági különbségek valóban nagyon jelentősek, de ezek nem jelennek meg a politikában. Ott az egymással szemben állók, egymást országvesztőnek nevezők közötti állandó civakodás tapasztalható, és nem a szegény, magukra hagyott, politikailag névtelenek problémája jelenik meg.

Magyarországon a lakosság 10, 15 vagy 20 százaléka szegénynek minősíthető. A kérdés tehát az, tudunk-e valamiféle megoldást találni arra, hogy a veszélyeztetett társadalmi csoportok, a nyugdíjasok, a nagycsaládosok, a romák, a gyermekeiket egyedül nevelők helyzete javítható legyen, és egy gazdasági és társadalmi értelemben egységes(ebb) társadalomról beszélhessünk. Vannak-e eszközeink ennek a helyzetnek a kezelésére?

Erre már nehezebb válaszolni, sőt nem is biztos, hogy képes vagyok ennek a megfogalmazására. Az elmúlt két évtizedben nagyon jelentős pozíciókra tett szert a liberális gazdaságpolitika, a politikusok a thacheri, valamint a reageni időszak óta azokat a gazdasági tanácsokat fogadták meg leginkább, amelyek alapvetően liberális szemléletből fakadtak. Az intézkedések, a folyamatok többnyire a jóléti állam és a kiegyenlítő szociálpolitika ellen hatottak. Ha csak az aktuális eseményeket tekintjük4, azt tapasztalhatjuk, hogy a magyar tőkések különböző kiáltványokkal ostromolják a frissen megalakult kormányt. Törekvéseik arra irányulnak, hogy vállalkozásaik előtt szabadabban és könnyebben nyíljanak meg az utak a gazdaságban, mert felfogásuk szerint ez biztosítja a versenyképességet.

Az Európai Unión és Magyarországon belül a „szociális Európa” elgondolása szemben áll a „nyers” piacgazdasági szemlélettel, amely az Amerikai Egyesült Államok ilyen irányú filozófiáit jellemzi. Nehéz lenne megjósolni vagy megítélni, hogy mi lesz ennek a kimenetele. Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy Európa magja, gyakorlatilag a kibővült Európai Unió a világ egyik legkívánatosabb helyévé vált. De nem azért, amiért mások vágyakozva tekintenek az Egyesült Államokra. Európában ugyanis nem kívánatos az a fajta versenyszituáció, az a karrierverseny, az a fajta piacgazdaság, amely ugyan nagyon sikeres és globálisan hat, de csak roppant rövid távú célokat képes megfogalmazni. (Minden tavasszal a részvénytársaságok közgyűlésére profitot kell a menedzsmentnek bemutatnia. Ezért az újságok szalagcímében gyakran olvasható, hogy két multinacionális vállalat egyesült, és elbocsátottak öt- vagy tízezer embert. A karcsúsítás, a könnyítés, magyarul az elbocsátás már sikernek számít.)

Természetesen létezik a magyar gazdaságnak az ún. ikerdeficitje, de a nagyvállalatok óriási profittömegre tesznek szert. Nyilván még inkább versenyképesek lennének, ha még valamilyen állami engedményt kapnának. A kérdés most már úgy fogalmazódik meg, hogy ezek valóban liberális megközelítései-e a dolgoknak. Nem arról van szó, hogy a piac működik, és az állam akadályozza azt, hanem a piac nagy és tehetős reprezentánsai állami kényszert követelnek, hogy az általuk kívánt változások lehetőség szerint minél gyorsabban bekövetkezzenek. Erre gondolok akkor, amikor azt mondom, hogy ez nem liberális megközelítése a dolgoknak.

Persze a közalkalmazottak és a szegények „államfüggőek”, többnyire az államtól várnak segítséget. Jellemző, hogy a hazai politikai pártok mindegyike rátapad az államra, abból él, és az is igaz, hogy a gazdaság vállalkozói is állandóan állami segítségért ácsingóznak. Abban a versenyben, ahol mindenki állami segítséget kér, roppant előnyös pozíciói vannak a tehetős nagyvállalkozónak, szemben a szegényebb csoportokkal vagy éppen a hátrányos helyzetű térségekkel.

Elhangzott egy kulcselem: a versenyképesség fogalma. Hogyan tehetők versenyképessé a jelenleg nem versenyképes társadalmi csoportokhoz tartozók? Hogyan lesznek ők a gazdaság szempontjából kívánatos fogyasztókká?

A gazdaság pörgéséhez valóban nagyszámú fogyasztó kell. Azt azonban nem hiszem, hogy azok a középrétegek, amelyek egymással tülekednek a jobb pozíciókért, a hatalmi posztokért, feltétlenül kívánnának még több versenyképes tényezőt a maguk számára. Ha rétegérdekeket körvonalazni lehet, akkor ez általában nem szokott a megfogalmazott érdekek körébe tartozni. Elég versenyző van már így is. A fizetőképes keresletre viszont szükség van, mert a gazdasági ésszerűség ezt diktálja. A probléma az, hogy egyszerre többféle, egymással horzsolódó racionalitás van a társadalomban, így nemcsak gazdasági, hanem kulturális és politikai ésszerűség is jelen van. Már a szocializmus időszakára is jellemző volt egész Kelet-Európában, hogy a gazdasági ésszerűség került privilegizált pozícióba, amikor tanácsadásról, ötletekről volt szó. Általában közgazdászoktól szokás valamilyen megoldást kérni errefelé, de köztük is jelentős nézetkülönbségek vannak ezen a téren.

Szó esett az elbocsátásokról is. A fiatalok egyre több időt töltenek el különféle iskolákban, hosszú tanulmányi idővel. Egyre többen rendelkeznek magasabb képzettséggel. Erre nyilván szükség van a tudásigényes munkahelyek betöltéséhez. Az elbocsátások azonban, szemben a korábbi évtizeddel, már nemcsak a tanulatlan és képzetlen munkavállalót érintik, hanem a tanultabbakat is. Jó példát kínál erre a közalkalmazottak jelenlegi helyzete és kilátásaik. A kérdés az, hogy nem mutatnak-e kedvezőtlen irányba ezek a tendenciák például a tanuló társadalom szempontjából.

Egyelőre még nem tartok a fiatal generációk túlképzésétől, túlképzettségétől. Még mindig keveset költünk az oktatásra, ha összevetjük számos más európai országgal. Sokkal többre lenne szükség, mint amennyit jelenleg erre áldozunk. Annak érdekében, hogy a munkanélküliség számai ne az egeket verdessék, jó megoldásnak látszik az, hogy a fiatalok az iskolában ülnek. Mindenképpen látni kell, hogy általános az igény arra, hogy a jelenleginél magasabb arányban kerüljenek az emberek egyetemre, főiskolára.

Erről persze vannak viták. Például arról, hogy az egyetemek diplomagyárakként működnek. A részletekben valóban sok probléma lehet, de nehéz ezt hibátlanul tervezni. Korábban is voltak tervezések, és ezekben sok helyütt komoly problémák mutatkoztak, a korrekciókat nem volt könnyű végrehajtani. Az nem baj tehát, ha az emberek iskolába járnak és egyre több dologhoz értenek. Itt az arányokat kellene eltalálni – ha lehet.

De még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az igazi gondot az jelenti, hogy az oktatásra a költségvetés hitványul kevés pénzt biztosít. Hosszú évtizedek óta tisztázott dolog ez. A politikusok is hallhattak eleget arról, hogy az igazán jó tőkebefektetés az, ha az iskolarendszerre költenek. Elvben ezt mindenki belátja, de a döntések mégsem így születnek.

Fontos továbbá az is, hogy a felnövekvő nemzedékeket megmentsük attól, hogy unalomba fulladjon az életük, mert ez az egyik legjelentősebb társadalmi veszély. Ezt már a két világháború között jó néhány ember felismerte. A szabadidőmérlegek már ezelőtt 20-30 évvel a fejük tetejére fordultak. Régebben minél kevésbé volt iskolázott valaki, annál többet kellett dolgoznia. Most viszont azt látjuk, hogy a vezető beosztásokban lévők: brókerek, bankárok, biztosításnál dolgozók, magasan kvalifikált szakemberek napi 10-14-16 órát dolgoznak, ezzel szemben az alacsony végzettségűek, az iskolázatlanok kényszerű szabadidejükben vegetálnak. Nem tudják magukat konstruktívan elfoglalni. (Eszembe jut Scitovszky Tibor műve, Az örömtelen társadalom, amely már 15 éve itt is megjelent erről a témáról.) Mindennek ebben van a veszélye a drogfogyasztástól a futballhuliganizmusig. A tartalmatlan időt nehezen viselik az emberek, ezért kell hogy történjen valami, ami ezeket a csoportokat megmenti az unalomtól. Az iskolarendszer egyik legfontosabb feladata ez lehetne, hogy felkészítse ezekre a helyzetekre a fiatalokat.

A munkahellyel rendelkezők és a munkanélküliek között is van törésvonal. A munkanélküliek esetében a forráshiány nem teszi lehetővé a bőségessé vált szabadidő igényes kihasználást. Mi lehet itt a megoldás?

A munkaügyi szakemberek erre elsorolnák, hogy mennyi pályázat, át- és továbbképzési lehetőség van, amelyet igénybe lehet venni. De jól látható, hogy ezekkel van azért valami probléma. Ezért mondom azt, hogy az iskolarendszernek kellene megelőznie ezt, és ott kellene olyan alapokat nyújtania, amelyek készségeket, nyitottságra való hajlandóságot, kíváncsiságot ébresztenek arra, hogy a fiatalok ezekben a helyzetekben tudatosan válasszák a tanulást, a továbbképzést. Romsics Ignácnak is az a vesszőparipája, hogy a forráshiány – vagyis, hogy nem az iskolára, a közoktatásra, hanem másra költik a pénzt – nem teszi lehetővé azt, hogy ezt a világosan felismert társadalmi problémát meg lehessen oldani.

Sokan azt mondják, hogy ezeknek a súlyos társadalmi problémáknak a megoldása már nem várható az iskoláktól, amelyek többnyire csak pedagógiai eszközöket tudnak és akarnak alkalmazni. A nemzedékek óta hátrányos helyzetű családokból érkező gyerekek esetében lehet, hogy ez már nem működik. Én azt látom, hogy ezeket a nehézségeket az iskola már nem tudja eredményesen kezelni a hagyományos pedagógiai repertoárral. A kultúra hiánya, a tanulás alulértékelése, a perspektívanélküliség csak részben orvosolható az iskolában. Ezért mondtam azt, hogy ezeket a csoportokat mély törésvonal választja el a társadalom szerencsésebb felétől, és a törésvonal feltöltése nem tűnik egyszerű feladatnak.

Persze, ez nagyon komplikált feladat. Ezen a téren semmiképpen sem kívánnék optimista jövőt festeni, mert magam sem vagyok különösebben bizakodó. Az ilyen értelmű törésvonalak valóban léteznek, akkor is, ha nem politizálódnak. Nem társadalmi osztályok, rétegek szerint gondolkodunk, nem így szerveződik ma a politikai élet. Azok, akik szerencsétlen körülmények között vannak, politikailag névtelenül maradnak, mert más problémák foglalkoztatják azokat az embereket, akik a politikai közvéleményben szóhoz jutnak vagy azt alakítják. Ráadásul mivel már jó ideje államkisebbítésről, karcsúsításról lehet hallani, kénytelen vagyok konstatálni, hogy lassan államhívővé kezdek válni. Úgy gondolom ugyanis, hogy éppen az előbb említett probléma miatt a jogrendszertől az adórendszeren keresztül az egészségügyi ellátásokig bezárólag csak az egész társadalmat átfogó nagyrendszerek együttműködésének valamifajta pozitív összhatásaként képzelhető el a rászorulók pozíciójának javulása. Még az is, hogy a művelődés, a kultúra, a tanulás iránti igény megmoccanjon. Ezt valóban nem csak az iskolának kellene kialakítania és erősítenie. A mi kívánalmaink és megszokásaink szerint a piac soha nem fogja ezeknek a megoldását nyújtani. Ezért kellenének a támogató- és védőrendszerek.

A kötetben Kende Péter tanulmánya másképpen gondolkodik a törésvonalak kérdéséről, mint a többiek.

Ez adta belső vitáink érdekességét is, mert Kende Péter úgy közelítette meg a kérdést, hogy szerinte valóban létezik a magyar társadalomban a szembenállás, és ezt nem a most létező politikai pártok csinálták, nem ők hozták létre az egymással folytatott vitáik során. Azt állítja, hogy a történelem alakította így ezt a helyzetet. Szerinte a 20. század második felében történtek, a második világháború utáni események, az „urak futása” után, amikor nagy társadalmi átalakulások zajlottak Magyarországon, akkor a vesztesek és a nyertesek pozícióharcai, a kölcsönösen egymásnak okozott sebek nem gyógyultak be, hanem ezeket valaki mindig elkapargatta. Lengyel László szokta úgy fogalmazni, hogy ha azt nézzük, mi mindig más lakásában élünk, a falakon mások festményei vannak. Ugyanis Magyarországon a 20. században nagy társadalmi rétegeket többször is kisemmiztek. Elvették a tulajdonukat azért, mert zsidók voltak, mert kuláknak tekintették őket, vagy éppen pusztán csak gazdag embernek tartották. Olyan mértékű megfosztás történt az egyéni és családi tulajdontól, amely a családi hagyományokban, az egyes emberek szocializációja során feldolgozhatatlan sérelemként élt tovább. Ezek a történelemben összeadódtak, erre építi álláspontját Kende Péter. Nem a pártok teremtették meg a szakadékokat, a törésvonalakat a magyar társadalomban, hanem a 20. század eseményei. De ezek a törésvonalak továbbra is a politika körén belül maradnak mint kezelhető dolgok, éppenséggel a sebek vakargatása is itt zajlik, ez is a politika terrénumához tartozik.

De ha a társadalmat egészében nézzük, elismerve, hogy abban gazdasági és társadalmi, de akár vallási és kulturális értelemben is sokféle törésvonal létezik, és ha ezt összevetjük azzal, ami a körülöttünk lévő országokban van, semmi különös és rendkívüli dolgot nem észlelünk. Ezért mondtam azt, hogy másokhoz képest mi egységes társadalomban élünk. Ezzel nem akarom sem elkenni, sem pedig letagadni azt, hogy törésvonalak vannak, és konfliktusokat okoznak, de az nem igaz, hogy Magyarország kettészakadt. Ha törésvonalakról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyon sokféle Magyarország van. Lengyel László már tizenöt éve emlegeti ezt, például azzal, hogy a területi szakadásokat tekintve Hunniát szembeállítja Pannóniával. A különböző kulturális és más jellegű törekvéseket illetően tehát sokféle Magyarország van, de ez nem áll össze két egymással szemben álló tömbbé. Ezt csak a politikai pártok képviselői szuggerálják belénk. Ez nem hangzik jól azok számára, akik rosszul érzik magukat és rossz körülmények között élnek, de kénytelen vagyok ezt mondani nemzetközi és történeti összehasonlítások nyomán.

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy a politika részéről csábító dolog drámai színekkel, a dráma szabályai szerint kiélezett és feloldhatatlan konfliktusokként bemutatni problematikus helyzeteket. De említetted, hogy a társadalom leírására ma már kevéssé alkalmasak az olyan fogalmak, mint például az osztály vagy réteg. Korábban ezek nélkül nem lehetett a társadalmakról érdemben szót ejteni. Szilágyi Ákos ebben a kötetben élményközösségekről beszél, mások a fogyasztási szokások mentén elrendeződő társadalmi csoportokról szólnak. Így nyilván igaz az, amit az előbb mondtál, hogy sokféle Magyarország van. Hogyan írhatjuk le akkor most a társadalom képletét?

A szociológiai vizsgálatok, amelyeket évek óta figyelemmel kísérünk, azt állapítják meg, hogy az osztályok és a rendek kimentek a divatból, nem találunk már társadalmi osztályokat. A szociológusok sem az egyes társadalmi rétegekre kíváncsiak, hanem etnikai mozgásokra, vallási csoportosulásokra meg a nemek különbözőségéből adódó kérdésekre. Ebben egyelőre nehéz tisztán látni.

A hátrányos helyzetű társadalmi csoportokról például már nem osztály- vagy rétegkategóriák alapján gondolkodunk. Jellemző, hogy a politikai pártok sem így szerveződnek. A 20. század elején a pártok még osztálypártok voltak, és küzdelmeik osztályharcként jelentek meg. Jelenleg azonban az információs és/vagy kommunikációs társadalom kialakulása tart. Meghatározóvá válnak a képek, s többnyire ezek hatására alakulhatnak ki az élményközösségek.

Például négy évvel ezelőtt, amikor egy választási vereséget követően nagygyűlést tartottak a Parlament előtt, a résztvevőknek ez fantasztikus élményt, összekovácsolódást jelentett, a szolidaritás kialakulását, valaminek az érzelmi átélését. Milyen osztályhoz vagy réteghez köthető ez? Milyen osztályhoz vagy réteghez kössük a pártszimpátiákat? Lehet erőlködni, de nem lehet úgy tisztázni a dolgot, ahogy ötven vagy hetven évvel ezelőtt gondoltuk.

Szilágyi Ákos még tovább lépett a gondolkodásban, a 2000 című lap 2006. márciusi és az áprilisi számában Bourdieu fogalmaira építve úgy fogalmazza meg a társadalmi különbséget, hogy a középrétegek között alakul a törésvonal. Ha úgy tetszik, az első generációsok és az örökölt, nagy kulturális örökséggel, tőkével rendelkezők között bontakozik ki a konfliktus. Itt nem egyszerűen pénztőkéről van szó, hanem az otthonról hozott jelentős kulturális tőke és az ezt éppen most megszerzők tőkéjének a konfliktusáról. A tét, a cél mind a két esetben az, hogy ezt a tőkét hogyan lehet politikai tőkévé konvertálni. Az érettségi és a diploma ebben az értelemben olyan kulturális tőkének fogható fel, amelyet jól át lehet váltani. Ha ez társadalmi méretekben jelentkezik, akkor – ezt állítja Szilágyi Ákos – előáll egy olyan állapot, hogy az első generációsok, a frissen tudástőkére szert tevők szembekerülnek azokkal, akik ezzel és a kulturális tőkével már régóta rendelkeznek. Ez a megközelítés az aktuális politikai értelmezéseken túl is gyümölcsöző lehet, mert így is el lehet bárkit helyezni a kulturális tőke egyfajta térképén. Látható tehát, hogy itt is van egy törésvonal. Tehát nem csak az a kérdés, amit hagyományosan feszegetnek, hogy például vidékiek vagy fővárosiak, vagy urbánusok és népiek állnak-e a két oldalon.

Ma középfokon a tanulók több mint hetvenöt százaléka érettségit nyújtó képzésben folytatja tanulmányait. Köztük nyilván sokan vannak és lesznek olyanok, akik a családjukban elsőnek szereznek érettségit. Az ismeretszerzésnek nagy szerepe lesz abban, hogyan tudnak majd lavírozni abban a társadalomban, amelyet információs vagy kommunikációs társadalomnak nevezünk. Itt is látni jelentős különbségeket. Sokan említik a digitális szakadék problémáját. Mi lesz azokkal, akik nem tudnak bekapcsolódni ebbe a világba?

A társadalomban mindig lesznek problémák, amelyek közül az egyiket jobban, a másikat kevésbé tudjuk kezelni. A társadalmi élet dinamikáját a különféle problémák közötti horzsolódások adják. Ha teljesen absztrakt módon gondolkodunk, akkor cinikus módon azt kellene mondani, hogy ha nem lennének ellentmondások a társadalomban, akkor az fagyott állapotba kerülne. De ez a veszély egyelőre nem fenyeget bennünket.

A számítógépek gyors elterjedése, a kommunikációs eszközök sokrétű jelenléte bizonyos illúziók megfogalmazására adott alkalmat. Voltak olyanok, akik egyenesen ettől várták az igazi demokrácia kialakulását a társadalmakban. Úgy látták, hogy ezek az eszközök mindenki számára képesek lesznek biztosítani a pozíciók egyenlőségét. Ebbe a helyzetbe kerülnek majd a társadalom hierarchikusan elrendeződő csoportjai. Ez azonban nem így következett be. Az iskolázottak, a nagy kultúrával rendelkezők még hatványozottabban tudják érvényesíteni az előnyeiket az új és gyors technikai eszközökkel. Aki nyitott a világra és képes jól tájékozódni, az ma számos helyen tudja képviselni az érdekeit akár a tanulmányai, akár a munkavállalás kapcsán.

Akik nincsenek így megpatkolva kulturálisan, azoknak hiába áll a rendelkezésükre ez a technika, nem tudják az előnyeit kihasználni. És itt nem a technikai tudásra gondolok elsősorban, hanem a versenyképesség növelésére.

Lehet olvasni arról, hogy például honfitársaink megjelennek Angliában a Victoria-pályaudvar környékén munkát vállalni. Számítógép, információs társadalom ide vagy oda, senki sem tájékoztatja ezeket az embereket arról, hogy ezekben a helyzetekben mit kellene tenniük, és ők sem érdeklődnek sehol, annak ellenére, hogy az információkhoz ingyen hozzá lehet jutni az interneten. Odamennek üres zsebbel, hajléktalanokká válnak olyanok, akiknek az életében addig ez a probléma fel sem merülhetett volna. A gazdasági emigrációra például senkit sem készítenek fel.

A világban való tájékozódás képessége valóban nagyon különböző. Ez a törésvonal biztosan jobban kinyílt, mint ahogy ezt korábban gondoltuk vagy láttuk. Illúzió az, hogy a technikai lehetőség majd megoldja az egyenlősítést. Nagy konfliktusokat kell vállalniuk a politikai pártoknak, a mozgalmaknak, hogy ezen a téren valami eredményt el tudjanak érni. Margaret Thacher azt mondta: „nincs olyan, hogy társadalom”, amivel negligálta, anullálta azt a szemléletet, amellyel a 20. század pozitív törekvései, a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták és a liberálisok jelentős része is segíteni akart. Az elmúlt negyedszázadban a versenyképesség, a profitra való törekvés vált minden mással szemben, minden mást megelőző módon jelszóvá, és ez a jóléti állam eredményeinek a visszaszorításával járt. De Nyugat-Európa országaiban olyan a társadalom szövete, olyan intézmények vannak, hogy nagymértékben meg tudták állítani a „visszaszorító” törekvéseket. Kornai János beszélt a késői Kádár-korszakról abban az értelemben, hogy az egy „koraszülött jóléti állam volt”. Lehet így nevezni azt, ami abban az időszakban volt, de az azért nem volt jóléti állam. Ezért nagy gond nálunk az, hogy a társadalmi intézmények terén is egyfajta visszavétel történik, holott nálunk minden közalkalmazottból, így tanítóból, tanárból, orvosból, rendőrből többre lenne szükség. Az államnak növelnie kellene a szolgáltatásait a bűnmegelőzéstől a drogmegelőzésig. Mindez persze több ember kíván, ezért én úgy látom, hogy százával és ezrével kellenének a diplomás, kvalifikált emberek. Ezeket persze valakinek meg kell fizetnie. A profitorientált vállalatok ezekért a dolgokért nem fognak fizetni.

A beszélgetést Mayer József készítette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.