2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1998 február

Teendőink NAT után -- Zárszó

2009. június 17.

Báthory Zoltán

Teendőink NAT után

- Zárszó -

A konferencia eredményeit összegző zárszavában Báthory Zoltán azzal a sokat vitatott kérdéssel foglalkozott, hogy a bevezetésre kerülő NAT szinkrónban van-e a magyar iskolaszerkezettel. Álláspontja szerint az iskolatípus mint pedagógiai, oktatásügyi kategória vszít jelentőségéből, s egyre inkább a tanterv válik a szabályozás eszközévé.

Hallgatva ezt az izgalmas és érdekes fórumot, az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír azért, mert mintha túlértékelnénk bizonyos kérdéseket a NAT ürügyén, nevet azért, mert jelentősen megváltozott a vita stílusa. A fórum alatt visszagondoltam 1993. január 13-ára, amikor a Kossuth Klubban igen éles szakmai jellegű politikai vita folyt a NAT-ról, és amely teljes egészében meg is jelent az Új Pedagógiai Szemlében. Bárki megnézheti, hogy milyen stílusú volt az a vita. Ez ahhoz képest nagyon kulturált, szakszerű vita, amely nemcsak a NAT-tal, hanem a magyar közoktatás egészének a helyzetével is foglalkozott. Szeretném megköszönni a parlamenti pártok itt megjelent oktatási szakértőinek azt a tartalmat és stílust, ami ezt a vitát jellemezte. Külön köszönöm azt, amit mindannyiunk füle hallatára ígértek, hogy bár terveznek módosításokat és változtatásokat, az elindult folyamatokat - talán a kisgazdák kivételével - nem kívánják gyökeres mértékben megváltoztatni.

Úgy tűnik, hogy a közoktatás pártpolitikai csatározások tárgyából lassan nemzeti üggyé válik. Egyébként távolról sem vagyok meggyőződve arról, hogy a mérvadó magyar értelmiség és a politizáló elit valóban érti azt, hogy az oktatás nemzeti kérdés. Ha értené, akkor nem lennénk abban a gazdasági szorításban, amelynek következményeként igen alacsonyak a pedagógusbérek, és igen rosszak az iskolák működésének az anyagi feltételei. A parlamenti pártok oktatási képviselőinek - főként az ellenzéki pártok képviselőinek - véleményei alapján szeretnék két szakmai kérdéssel foglalkozni s ehhez néhány gondolatot hozzáfűzni.

Az egyik az iskolaszerkezet és ezen belül az iskolatípusok kérdése. Úgy gondolom, hogy a modern polgári államban egyre kevésbé számít az iskolaszerkezet, egyre kevésbé számít, hogy milyen iskolatípusok vannak, sokkal inkább az számít, hogy az iskolás korú népesség hány százaléka, milyen hosszú ideig vesz részt az iskolázásban. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy ennek a jelenlétnek minőséginek és nem parkoló jelenlétnek kell lennie. Az iskolatípus mint pedagógiai, oktatásügyi kategória veszít jelentőségéből a modern polgári államban.

Milyen érvek támasztják alá az iskolatípus jelentőségének háttérbe szorulását? A gimnáziumhoz mint iskolatípushoz mind a mai napig hozzákötődik egyfajta elit intézményi imázs. Mindez igaz lehetne, ha nem tudnánk, hogy az elit gimnáziumok mellett sok-sok nehéz körülmények között dolgozó gimnázium is létezik. Vannak különböző rangsoraink arról, hogy a tanulmányi versenyeken az egyes iskolák diákjai milyen helyezést érnek el. Ezek azt mutatják, hogy hihetetlen különbségek vannak az egyes gimnáziumok között. Melyik az igazi gimnázium? Mindenki a klasszikus, konzervatív, kicsit németes gimnáziumra gondol, holott gimnáziumból sokféle van, nemcsak az évfolyamok számát tekintve, hanem minőségét, a pedagógiai és a szociális lehetőségeit tekintve is. Ehhez hasonlóan nagyon sokféle szakközépiskola létezik, a világbanki szakközépiskolától kezdve addig a fajta szakközépiskoláig, amely átvállalja a szakmunkásképző intézetek funkcióját. Nem hiszek tehát többé az iskolatípusok kategorizálásának mindenhatóságában. S ezt nemcsak azért hangsúlyozom, hogy megcáfolhassam a kerettantervre vonatkozó állításokat, hanem tényként szeretném bemutatni, hogy úgy tűnik, a 90-es években az iskolatípus, az iskolaszerkezet kevésbé szabályozó tényező, mint mondjuk a 60-as években vagy a második világháború előtti időszakban. Még a nyolcosztályos iskola sem olyan stabil képződmény, amely ne lazult volna fel mára. Sok szempontból fellazult, nemcsak azért, mert nagyon különbözőek az általános iskolák, hanem azért is, mert a középiskolák lefelé terjeszkedése feltörte ezt az egykor egységes szerkezetet. Nagyon korszerű jelenség tehát Európában és szerte a világban a tagolt iskolaszerkezet, ahol azért tagolódnak az iskolák, mert nagyon különböző feladatokat vállalnak, látnak el, nagyon különböző tanulói, szülői igényeket próbálnak kielégíteni és nem utolsósorban nagyon különböző értékek, pedagógiai módszerek mellett kötelezik el magukat. A közoktatást ma tehát egyre kevésbé lehet a hagyományos értelemben vett egységes iskolatípusokkal leírni. Ebből következik az, hogy a modern polgári államban növekszik a tartalmi szabályozás jelentősége.

Szinte mindenki úgy véli, hogy a tanterv pedagógiai kategória. Ezzel szemben én azt állítom, hogy a tanterv oktatásügyi kategória, mert hiszen szabályozó funkcióval ruházódik fel, átveszi az iskolaszerkezetnek a korábbi szabályozó funkcióját. Ez történik most Magyarországon a NAT ürügyén, s történt mindazokban az országokban, ahol a tartalmi szabályozást mint oktatásügyi szabályozó kategóriát az iskolaszerkezet elé, fölé helyezték, s ezen keresztül próbálják a kormányok a társadalom nevében a befolyásukat érvényesíteni az oktatásban.

A NAT-nak nem az az igazi üzenete, hogy az iskolaszerkezetet 6+6-os vagy 6+4-es tagolásúvá kell átalakítani, hanem az, hogy az általános képzés idejét fel kell emelni, illetve, hogy az egész képzési időt meg kell hosszabbítani. Ezen belül az, hogy az alapozó képzés négy, öt vagy hat év, már alapvetően pedagógiai kérdés. Az alapozó képzés, az alapvető képességek megalapozása persze nagyon fontos kérdéssé válik akkor, ha egy nagy ifjúsági populációt tovább akarunk benntartani és eredményesen akarunk végigvezetni az iskolarendszerben. Nem igaz az, hogy a NAT a 6+6-os vagy a 6+4+2-es iskolaszerkezetet sugallja, a NAT azt sugallja, hogy a most felnövő gyerekeknek tovább kell iskolába járniuk. A társadalom igényei visszaigazolják a NAT készítőinek ezt a gondolatát, mivel a polgárok zöme félti a gyerekeit a munkanélküliségtől. A visszaigazolás abban is érzékelhető, hogy az Országos Képzési Jegyzék a szakmák egy jelentős részét érettségihez köti. Egyre inkább érzékelhetővé válik az a korábban utópisztikusnak ható állítás, hogy az informatika századában, az edukatív társadalomban növekszik az emberek tanulás iránti igénye.

Amennyiben a modern polgári államban az a tartalmi szabályozás funkciója, hogy némileg helyettesítse az iskolaszerkezet korábbi szabályozó funkcióját, akkor egyre kevésbé lehet mit kezdeni az olyan kategóriákkal, mint a kerettanterv vagy a háromszintű tartalmi szabályozás. Már csak azért sem, mert a kerettanterv egy adott iskolatípust tételez. Ha ugyanis az iskolatípusnak nincs már olyan jelentős szerepe, mint ahogy azt ma még sokan hiszik vagy korábban hittük, akkor ez a középszintű szabályozó eszköz funkciótlanná válik a modern polgári állam keretei között.

A NAT szabályozási tartományának kiterjesztése egyébként valóban elkerülhetetlenné válik. 2010-ig mindenképpen el kell készülnie egy olyan Nemzeti alaptantervnek, amely az 1-től a 12. évfolyamig szabályoz. Azért pont 2010-re, mert a közoktatási törvény szerint az 1998-ban az iskolarendszerbe belépő első osztályosok már 12 évig járnak iskolába. Természetesen ahhoz, hogy az bevezethető legyen, 2005 táján már készen kell lennie ennek az új NAT-nak. A 10., illetve a 12. évfolyamig tartó szabályozás problémájáról szóló vitával kapcsolatban ide kívánkozik egy megjegyzés. Meggyőződésem, hogy a 12. évig terjedő szabályozást nem most kellett volna megcsinálni, mivel a 16-18 éveseknek ma még az 50%-a sem jár érettségit adó középiskolába. Az erre vonatkozó követelésnek épp ezért ma még nincs igazán létjogosultsága.

Egy kormányzati oktatáspolitikát meg lehet ítélni, le lehet mérni a szabályozás jellegén is, ám ennél talán sokkal fontosabb a minőség kérdése. Olyan kérdéseket sorolok a minőség problémakörébe, hogy mi legyen a leszakadókkal, a marginalizálódókkal, mi történjen a tehetségesekkel, a lassan tanulókkal, a diszlexiásokkal, mi történjék a fogyatékosokkal, integrálódjanak-e a fogyatékosok a normál közoktatási rendszerbe, mi történjék a nemzeti-etnikai kisebbségek oktatásában. De ide sorolódnak a mérés, értékelés problémái, például a nyolcadik osztály utáni országos vizsga ügye. Semmi nem tiltja meg, hogy akár rövid időn belül meglegyen. Jogosnak tűnik egy ilyen vizsga iránti igény, mivel a magyar iskolaszerkezet dominánsan még 8+3-as, illetve 8+4-es. Mindenképpen van pedagógiai racionalitása egy ilyen vizsgának. Abban is biztos vagyok, hogy az alapműveltségi vizsga vissza fogja kapni a törvényi megerősítését, kötelező jellegét abban a pillanatban, amint el tudjuk érni azt, hogy a 16-18 éves korú népesség nagy többsége középiskolába járjon.

Mélyen egyetértek azokkal az észrevételekkel, amelyek a pedagógusképzés és -továbbképzés problémáira, fáziskésésére hívták fel a figyelmet. Egyetértek mind Pokorni Zoltánnal, mind Kulin Ferenccel abban, hogy e nélkül nincs reform, továbbá azzal is, hogy a gimnáziumi pedagógiát nem lehet exportálni. Amennyiben a középiskolai tanárság pedagógiai kultúrájában nem történik változás, akkor a középiskolai oktatás expanzióját nem lehet a gyerek és a szülő szempontjából értelmesen megvalósítani. Ezért is az erőfeszítések jelentős részét a tanárképzésre és a tanár-továbbképzésre kell fordítani. Ez nagyon nehéz feladat, mert a főiskolák és az egyetemek autonóm intézmények, amelyek esetében tartalmi kérdésekbe nagyon nehéz beleszólni. Komoly, nagy csaták folynak ezekkel az intézményekkel, próbáljuk érzékeltetni, hogy a közoktatásnak most és néhány éven belül milyen értékrendű, milyen pedagógiai és szakmai tudású tanárokra lenne szüksége.

A vitában elhangzott, hogy a kormány a maga propagandájára költi a NAT népszerűsítésére szolgáló pénzeket. A Magyar Televízió messzemenően távol tartotta magát a NAT-kampánytól. A Magyar Televízióban - akár kormánypárti, akár nem - nem lehetett elérni, sem 1990-94 között, sem azóta, hogy megfelelő időpontban legyenek a NAT-tal foglalkozó műsorok. Olyan időpontban vannak a NAT-ról szóló műsorok, amikor az érdekeltek nem tudják nézni azokat. Sajnos emiatt nem derül ki az a nyilvánosság számára, hogy ezekben milyen sok kolléga jelenik meg, s fogalmazza meg igen kemény, kritikus hangvételű szakmai észrevételeit a NAT-ról. Aki elolvasta az Élet és Irodalom nyári NAT vitáját vagy a Tarnóy Gizella által ebből a vitából szerkesztett Kis magyar aNATómia című kötetet, az érzékelheti, hogy milyen rossz ennek a kormánynak a NAT-propagandája. A cikkek között messze túlsúlyban vannak a NAT-ot bíráló írások. Hoffmann Rózsa ki is mutatta, hogy a 24 írásból, ha kettő-három - többek között az enyém és még egy-két hozzászólóé - olyan, amely a NAT értékeit méltatja, az összes többi ellene sorol fel érveket. Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy megjelent ez a vita, mert jól összegzi a NAT-tal kapcsolatos álláspontokat. Itt szeretném elmondani, milyen nagyra becsülöm azt, hogy Kulin Ferenc megtette azt a gesztust, hogy elismerte, miszerint a NAT III. zátonyra futása az akkori vezető pártok oktatáspolitikusainak a belső viszályai következtében történt, s nem az akkori ellenzék obstrukciója következtében. (...)

Azt hiszem, minden kommunikációs hiba ellenére azért a NAT-ot szakmai értelemben jól jelenítettük meg. Nemrégiben végeztek egy ezerfős mintán közvélemény-kutatást, amely szerint az utcán megkérdezett emberek 35%-a tudta, hogy a NAT betűszava mit jelent. Ha ezt az eredményt abban az összefüggésben szemléljük, hogy az oktatásügy a nem szakértő közvéleményt csak azon a szinten érdekli, hogy milyen iskolája van a gyermekének, unokájának, akkor tulajdonképpen nem lehet okunk elégedetlenségre. Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy az oktatás ügye mind a mai napig nem vált közüggyé.

Ennek a problémának a kapcsán szeretnék hozzáfűzni egy gondolatot a mostanában gyakran felmerülő, Pokorni Zoltán hozzászólásában is érintett kérdéshez, a centralizáció/recentralizáció problémájához. Nem sok esélyt jósolok bármilyen centralizációs kísérletnek, mivel meggyőződésem, hogy a magyar oktatásügy és az oktatáspolitika belefáradt a centralizációba. Világosan látja annak kudarcait. A pártállami idők legfontosabb tanulsága, hogy tantervi ügyekben, a tartalom meghatározásában és a finanszírozásban nem jó a centralizálás. Nem jobb, ha a Pénzügyminisztériumban osztják ki a pénzt, mint ha ebben az ügyben az iskolafenntartó dönt. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ma már látjuk, hogy a teljes decentralizációnak sok káros, veszélyes hatása is van, amelyeket korrigálni kell. Ebből azonban nem következik az, hogy újra központosítani kell az oktatás ügyét. Sokkal inkább az következik, hogy a jövőben az államnak az egyensúly kialakulását kell szabályozási eszközökkel elősegítenie. Az általam ma többször említett modern polgári állam úgy működik, hogy megpróbál a társadalom nevében fellépő kormányzat és a helyi társadalom nevében fellépő önkormányzat között egyensúlyt létrehozni az irányításban, a finanszírozásban és a tantervpolitikában. Ez utóbbi új vonás, s megerősíti az imént elmondott álláspontomat, amely szerint a szabályozásban az iskolaszerkezet, az iskolatípusok szabályozásánál sokkal erőteljesebb a tartalom szabályozó szerepe. Épp ezért igen óvatosan kell bánni minden felvilágosult recentralizációs törekvéssel, mert az sokkal inkább ahhoz visz közel bennünket, ahonnan el akartunk mozdulni, azaz nem kínál valódi megoldást oktatásügyi problémáinkra, bajainkra. Véleményem szerint az oktatás közüggyé válását mindenképpen jobban segíti, ha az oktatásügyi döntésekben kellő szerepet kap a helyi társadalom érdekeit megjelenítő önkormányzat.

Remélem, ebből a rövid összegzésből nem tűnik úgy, hogy túlságosan kormánypárti lennék, azt remélem, hogy sokkal inkább az derül ki, hogy létezik egyfajta szakmai együttgondolkodás a NAT körül kialakult szakmai táborban. Úgy gondolom, van egy olyan rétege a magyar pedagógusoknak, amely hosszú távon úgy vélekedik, hogy az államnak nem kell minden oktatásügyi kérdésbe folytonosan beleszólnia, de ugyanakkor időről időre nem haszontalan állást foglalnia - a tartalmi szabályozás eszközével - abban, hogy melyek az alapvető értékek, fejlesztendő képességek. Abban is bízom, hogy széles konszenzus alakult ki abban, hogy a társadalomnak és az egyénnek egyaránt jó azoknak a kereteknek a megteremtése, amelyek lehetővé teszik, hogy minél tovább, minél jobb iskolába járhassanak a gyerekek.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.