2019. december 05., csütörtök , Vilma

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Pedagógiai rendszerek fejlesztése >> A társadalomismeret- és etikaoktatás módszertana >> A társadalomismeret- és etikaoktatás európai gyakorlata

Tanuljanak-e a gyerekek etikát?

2009. június 17.

Tanuljanak-e a gyerekek etikát?

Joseph Flay: Erkölcsös-e a gyerekeknek etikát tanítani?

A szerző ebben az esszében alapvetően amellett érvel, hogy ne tanítsunk a diákoknak erkölcstant. Érvelésének két fő eleme van. Az egyik a gyermek szemszögéből közelíti meg a kérdést, a másik a világ felépítésével van összefüggésben. Az írás olvasásakor figyelembe kell venni, hogy ez elsősorban az amerikai társadalomra vonatkozik, annak ellenére, hogy természetesen egyes következtetések más kultúrákra is vonatkozhatnak. Az első részben tehát a gyermek nézőpontjából láthatjuk a problémát.

Mindannyian tudjuk, hogy a felnőtté válás krízis. Ez az összezavarodás az elidegenedés időszaka. Egyrészről szabadnak érzi magát az ember, más oldalról viszont olyan helyzetekkel találkozunk, amelyben nem tudunk eligazodni, nem tudjuk kezelni azt. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján a szakemberek úgy vélték, hogy ez az oktatás hiányosságának a következménye. (Tudniillik, hogy a fiatal felkészületlenül kerül a nagy betűs életbe.)

Régebbi időkben a felnőtté válást a társadalomban élő hagyományok és a felmenők tapasztalatai segítették. Ma iskolák vannak helyettük, melyek megpróbálják megismertetni a gyerekekkel a világ technikai és társadalmi jellemzőit. Mi más lehetne megfelelőbb közeg az etika tanítására? Teszi fel a kérdést e szerző. (A „Bevezetés az etikába” kötelező tantárgy az iskolákban.)

Miért nem támogatja J. Flay mégsem az etikaoktatást? Miért nem gondolja úgy, hogy a tanároknak segíteniük kellene a gyerekeknek abban, hogyha majdan befejezik az iskolát, elhagyják a szülői házat, akkor könnyebben tudják kezelni a felmerülő, erkölcsi kérdéseket is felvető problémákat? Talán közelebb visz a megfejtéshez, ha felidézünk két neves filozófust két különböző korból. Elsőként Arisztotelészt hívja segítségül a szerző.

A bölcselő szerint nem való a gyerekeknek erkölcstant tanítani, melyről a „Nikomakhoszi Etika” című művében ír részletesen. Szerinte minden ember jól ítéli meg azokat a dolgokat, amelyeket ismer. De csak azokat. Eszerint, aki képzett egy tárgyban, helyesen látja azt, és aki általános oktatásban részesült, az általában megfelelő döntéseket fog tudni hozni. Ennélfogva egy fiatalnak nem való a politika tudománya, mert még nem szerzett kellő tapasztalatot ahhoz, hogy erről beszélni is tudjon. (A politika a görögöknél magában foglalta azt, amit mi ma erkölcstannak nevezünk.) Arisztotelész szerint nem a valós életkor, hanem az ember erkölcsi fejlettségének a szintje a meghatározó. A másik megfigyelése a filozófusnak, hogy az etika természeténél fogva sem tanulható könyvből, vagy tanártól, mivel az nem olyan egzakt tárgy, mint például a matematika.

Tehát az etika tanulásának legalább két alapfeltétele van: (1) az alanynak kellő tapasztalattal kell rendelkeznie az életben, (2) ne a szenvedélyei és a szeszélyei szerint, hanem racionális alapelveknek megfelelően cselekedjen.

Természetesen Arisztotelész gondolatait kellő finomsággal kell kezelni. Nem szabad elfelejteni a görög poliszok és a mai modern nemzetállamok gazdasági, társadalmi és politikai struktúrájának különbözőségét. Az esszé írója nem egy az egyben kívánja az ókori szerző nézeteit beolvasztani, hanem, mint egy óvatos megfigyelő személyt idézi, aki segíthet a probléma megvilágításában.

A racionalista Arisztotelész után nézzük meg, hogy vélekedik az egzisztencialista Simone de Beauvoir a kérdéskörről. Igaz ő elsősorban a felnőttek etikai viselkedését vizsgálta, figyelemre méltó megfigyeléseket tett a gyerekek erkölcsről alkotott tudásával kapcsolatban is „A kétértelműség etikája” című munkájában. Véleménye szerint a gyerek egy olyan világban találja magát, melyet nem ő alkotott, formált, ami olyan, mint egy abszolútum, amelyet csak tudomásul lehet venni, de alakítani nem lehet. Az ő szemében az emberi tettek, szavak, jelmezek, értékek adottak, csakúgy, mint a kék ég, mint a fák. Ez az jelenti, hogy az a világ, amelyben él az igazi, a komoly világ. Ettől a gyerek még nem az. Épp ellenkezőleg: neki megengedjük, hogy játsszon. Igaz, csak a saját körein belül. A felnőttek világa más, ott már be kell tartani a szabályokat, engedelmeskedni kell. A naiv áldozat pedig a szülei, tanárai létezésében hisz, isteneknek képzeli őket, amiket azok hiú módon meg is próbálnak elhitetni. Jutalmak, büntetések, dicsérő szavak, vagy éppen hibáztatások megerősítik azt az érzést, hogy létezik a jó és a rossz, mint a Nap és a Hold. Úgy gondolja, hogy azok a dolgok a meghatározóak és lényegesek, amelyek a felnőttek számára azok. Ő a jó kisfiú, vagy éppen a semmirekellő és ő élvezi ezt. Ha valami mélyen belül megingatja a meggyőződését, eltitkolja ezt a tökéletlenséget, megvigasztalja magát, hogy majd később ő is egy nagy impozáns szoborrá válik.

A lényeg tehát – írja Flay –, hogy a gyermek olyan világban él, amelyet azok irányítanak, akiknek a hatalma, az övé fölött áll, és akiknek az értékrendszerét adottnak kell elfogadni. Ez egy olyan – tekintélyen alapuló – világ, ahol az értékeket nem a gondolatok és a döntések, hanem a kultúrálódás olvasztja magába. Ez a tapasztalási folyamat időről-időre terhére lehet a gyereknek, mégis az egészet tekintve olyan élmény, akár jó, akár rossz, ami végső soron a gyakorlati tudást gyarapítja. Ez az „istenek” szabálya.

A felnőtté válásról is ír Simone de Beauvoir. Megállapítja, hogy sajnos a felnőttek nem képesek megőrizni gyermeki mivoltukat is egyben. Már kicsi korunktól kezdve feltesszük a kérdést: Miért kéne nekem ezt, vagy azt csinálni? Miért jó ez? Mi történik akkor, ha én másképp teszek? És felfedezi a saját és mások egyéniségét. Aztán mire eléri a felnőttkort, megtorpan, mert észreveszi, hogy a felnőttek is bizonytalanok, úgy, mint ők. Ők is ugyanolyan gyengék, még egymásnak is ellent mondanak. Aztán kiderül, hogy akiről hittük, hogy istenek, azok nem is azok. Majd felfedezi saját emberi valóságát, elkezdi felismerni, hogy a nyelvek, a jelmezek, az erkölcs, és az értékes dolgok forrása ez a bizonytalan teremtmény. Elérkezik az idő, hogy ő maga is részt vegyen ennek az egésznek a működésében. Döntéseket kell majd hoznia, választania kell. Érthető, hogy ez nagyon nehéz egy fiatal számára és valószínűleg ezért olyan válságos az érett korba lépni. Az egyénnek végső soron saját személyiségét is el kell fogadnia.

Az író szerint ez olyan, mintha másodszor is megszületnénk. Ez az a pont, amikor az egyén arra kényszerül, hogy rendet akarjon maga körül. Az egyén mostantól felelős mindazokért a jelentőségteljes döntésekért, amik mindezidáig csak másoknak okozott problémát.

De Beauvoir leírja azokat az előfeltételeket, amelyeket Arisztotelész megkívánt az etika tanulásához. A gyermek végső soron megszerezte a kellő gyakorlati tudást, igaz egy más, anyagias világban. Elérkezett a pillanat, hogy felismerje az igazi természetétét a felnőttek világának: felelősséget kell vállalnia tetteiért. Ha Arisztotelésznek és de Beauvoir-nak igaza van, a következő kép tárul a gyermek elé: a gyermek egy olyan világban él, amely a felnőttek, tanárok, papok tekintélyén alapszik. Az ő értékeit próbálja majd magáévá tenni, ami azért vezethet mellékvágányra végül, mert a gyermek idővel ráébred a felnőttek világának tökéletlenségére.

Amennyiben közelebbről vesszük szemügyre a világot, mégis úgy találjuk, hogy szükség van arra, hogy tudatosan neveljük a fiatalokat etikus viselkedésre. A család, a templom, az iskola, mind olyan közeg, ahol olyan értékekkel találkoznak, amelyek gyakran nem férnek meg egymással. A „szabadság”, mint érték jól illusztrálja ezt. A különböző intézmények és a hozzájuk kapcsolódó emberek, akik részt vesznek benne, többféle irányt vehetnek, különböző döntéseket hozhatnak, mivel a világ sokfélesége erre lehetőséget ad. Sőt egy embernek meg is kell próbálnia több irányba mozognia, ahhoz, hogy a különböző elvárásoknak tökéletesen megfeleljen.

Míg azonban szabadok vagyunk, mert eltérő döntéseket alkothatunk, úgy ez a forrása a konfliktusoknak, az elidegenedésnek is. Például a karrier és a család különböző értékek követését kívánhatja meg. A vallás, a gyakorlat, a politika, a kultúra által megkövetelt viselkedések gyakran nincsenek tekintettel egymásra; nagyon gyakran pedig le is rombolják a másik által felállított értékeket. Mégis mindegyik területen találunk erkölcsileg pozitív gondolatokat. A szerző úgy írja le a társadalmat, mint centrifugális erőt, amelyben az egyén hiába próbálja egységesíteni, irányítani a különböző irányokat, mégis mindig akad valami, ami ezt a törekvést eltéríti. Ezzel ellentétben a régi, hagyományokon nyugvó társadalmat centripetálisnak fogja fel, ahol a vallás mindig adott valamilyen fogódzkodót, ami kijelölte a helyes irányt. Ennek a rendszernek viszont az volt a gyengesége, hogy hiányzott belőle az egyén szabadsága, elnyomó jellegű volt. A gyermeknél itt nem keletkezett törés, hiszen felnőtt korában folytatódott a kiszolgáltatottsága. Ez volt az ára annak, hogy ne csalódjanak a tekintéllyel felruházottak világáról alkotott képben. A szülők helyett istenek voltak.

J. Flay nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik berendezkedés (centrifugális vagy centripetális társadalom) a helyesebb, csupán felhívja rá a figyelmet, hogy ez a megfigyelés hozzátartozik az alapkérdés vizsgálatához, vagyis hogy tanítsunk-e a gyerekeknek erkölcsösséget.

A kérdés tehát felmerül: Megengedhetjük-e gyerekeinek, hogy ebbe a széthulló világba felvértezetlenül csöppenjenek bele a felnőttkor elérésével? Vállalhatjuk-e, hogy csalódjanak az életben, amikor már egyedül kell döntéseket hozniuk? Mert a csalódás be fog következni, hiszen tudjuk, hogy a világban az egyes értékek versenyeznek egymással és nem mindig a „jó” győz. Ki fog derülni az is, hogy a „nagyok” világa sem olyan egyértelmű, átlátható, megbízható, tiszta, mint amilyennek hitte. Majd megtudja azt is, hogy nincs az értékeknek egy általános kritériuma.

Ebből a nézőpontból tehát az következne, hogy igenis szükség van arra, hogy gyermekeinket felkészítsük a cudar világgal való találkozásra. Mutassuk hát meg nekik minél előbb, hogy a világban való eligazodás nem olyan egyszerű, mint azt most gyerekfejjel hiszik.

Az esszé írója két oldalról próbálja meg bemutatni az etikaoktatás elleni érveit. Először is a gyerekek szempontjából. Számukra a világot a felnőttek teremtik, tekintélyükkel. A megállapodott emberek világa egyértelműnek, tisztának tűnik. Ha azelőtt világosítanánk fel őket a mindenség összetettségéről, többértelműségéről, erőszakkal befolyásolnánk fejlődésüket. Segíteni abban, hogy a gyermekben összeomoljon a kép a világ egységességéről sok esetben megrázó élmény. Mivel a világ természeténél fogva ellentmondásos, a „Bevezetés az etikába” bevezetést jelent a racionalitásba, bevezetés az idegen világba, ami a valóságot jelenti. Arisztotelész szerint eljön az az idő az ember életében, amikor elérkezik erre a megfelelő pillanat, de amíg az egyénben nincs erre késztetés addig nem alkalmas. A lényeg tehát, hogy ne erőltessük azt, aminek még nincs itt az ideje. A természet úgyis elvégzi a feladatát előbb, vagy utóbb, de mindenképpen a természetnek megfelelő tempóban.

Nikos Kazantzakis „Zorba a görög” című történetének lehet ilyen tanulsága. A regény főhőse egy reggel észrevett egy bábot a fa kérgén, amelyen éppen a születendő pillangó egy lyukat kezdett fúrni. Az ember várt, várt de kezdett türelmetlen lenni, nem bírta kivárni, hogy a lepke előtűnjön. Ráhajolt hát, és elkezdte melegíteni a leheletével. Olyan gyorsan melegítette, ahogy csak képes volt rá, hogy a csoda minél előbb megtörténjen, míg végül a burok megrepedt és a pillangó lassanként előmászott belőle. De aztán borzalmas dolog történt. A kis állat szárnyai még nedvesek voltak és nem tudta kibontani azokat. Az ember megpróbált segíteni neki. De hiába. Belátta, hogy nem szabadott volna türelmetlennek lennie. A nap elvégezte volna a feladatát, és szép lassan melegítette volna fel a bábot és így a lepke szárnyait. Sajnos már túl késő volt ehhez a felismeréshez. Leheletével arra kényszerítette az állatot, hogy előbújjon, de a szárnyai összegyűrődtek és végül vergődve a tenyerében pusztult el.

Kazantzakis, csakúgy, mint Nietzsche, Bergson, vagy Marx nem azt kívánja, hogy maradjunk passzívak a természet törvényeivel szemben. Ez inkább a felismerése annak, hogy miközben teremetjük, formáljuk világunkat, vannak bizonyos – elengedhetetlen- feltételek, amelyeknek jelen kell lenniük ahhoz, hogy a tevékenységünk termékeny legyen. A görögök ezt „kairos”-nak nevezték, tudniillik, hogy mindennek megvan a megfelelő ideje. J. Flay szerint ez a modern társadalomra is igaz.

Az etika tanításának bevezetése elleni második fő érv a mai világ széttöredezettségével függ össze. Az etika tanításának bevezetése melletti legnyomósabb érv – vagyis hogy a gyerekek legyenek felkészültek annak a darabokra hullott világnak a befogadására, amely a felnőttek tekintélyén nyugszik – egyben a tárgy bevezetése elleni indok is. Ha bevezetjük a nebulót az etika útvesztőibe, közvetetten éppen a világ szétesettségébe invitáljuk őket. Más dolog a tekintélyt elméletben vagy gyakorlatban megkérdőjelezni. Egy fiatal iskolázottsága folytán felülkerekedhet a szülein, vagy az öregebbeken a társadalmat illető tények, elméletek tárgybeli tudást illetően. Más a helyzet az igazi értékeket, az erkölcsöt tekintve. Ezen utóbbiak életünkben alapvetők.

Egy felnőtt, egy tanár, egy pap könnyedén különbséget tesz az értékek között. Amikor a tanítók világa elkezd a gyermek számára töredezetté válni, ő már úgy látja a különböző értékeket, mint képviselőjük közti ellentmondásosságot, így elkezdi megérteni, hogy az ő világuk önkényességen, relativitáson alapul és felébred benne a vágy, hogy kibújjon a „bábból” idő előtt. Ebben az esetben előbb merülne fel a kérdés, mint ahogy annak indoka testet öltene. Azáltal, hogy felhívjuk a gyerekek figyelmét arra, hogy a világ nem tökéletes, vagyis hogy az értékek állhatnak egymással szemben is, elveszítjük tekintélyünket, hitelességünket.

Létezik az a „miért”, mely akkor merül fel, mikor a gyerekben összeomlott a kép a felnőttek világáról; és létezik egy másik, mely éppen oka ennek az összeomlásnak. E két „miért” között óriási a különbség. Az előző esetben a miért és az ésszerű döntéshozatal lassan kitölti a falon keletkezett repedéseket. Itt az okkeresés építő jellegű. A második verzió szerint ugyanez rombolóvá válik. Kötelező lesz a miért, és nem játékból, ahogy azt a gyerekeknél szeretnénk, hanem teljes komolysággal. Ebből alakul ki a szkepticizmus és a cinizmus.

Összegezve tehát: a világ széttöredezettségét növeli, ha azt idő előtt megismertetjük a gyerekkel. Az, hogy szándékosan segítséget nyújtsunk az összeomláshoz, és mi magunk okozzuk a széthullást erkölcsileg támadható, mert cinizmushoz, unalomhoz és elidegenedéshez vezet. Sokkal inkább tűnik morálisnak, ha hagyjuk, hogy a világ magától hulljon darabokra a gyermek szemében. Egy kérdés azonban még mindig megválaszolatlan marad, vagyis hogy mikor érkezik el a megfelelő idő a fiatal életében ahhoz, hogy az etikát valóban gyümölcsözően tanítani lehessen.

Clyde Evans: Megvalósítható-e az erkölcsi nevelés?

Az író filozófusként dolgozott gyerekekkel óvódás korúaktól, tizenkét évesekig bezárólag. Ebben az írásában a harmadik, negyedikes osztályos tanulók tanítása során szerzett tapasztalatairól számol be.

Egyszer felkérték, hogy oktasson etikát a Hillsdale Általános Iskolában. Az volt a feladata, hogy a diákokkal olyan rövidfilmeket nézessen meg, melyben hasonló korúak vallanak az igazmondásról, az ígéretek megtartásáról, a szabályok betartásáról, a tulajdonjogról. A történetek mindig egy nyitva hagyott kérdéssel fejeződtek be. Miután a gyerekek megpróbálták befejezni a történeteket, vagyis megoldani a problémákat, kiderült, hogy eltérő véleményük van ugyanarról a dologról. Ezután kis csoportokba kellett rendeződniük, és közös álláspontot kellett kialakítaniuk.

Aki még mindig bizonytalan volt, a tanárnővel leülhetett beszélgetni. A gyerekek megtalálták a véleményüket alátámasztó és azokat támadó érveket is. Annak érdekében, hogy megismerjék a többiek álláspontját is, csoportot kellett váltaniuk.

Az írónő finoman felügyelte őket, nem, mint résztvevő, inkább, mint kívülálló. A lényeg nem az volt, hogy ki melyik nézetet választotta, hanem, hogy milyen módon jutott el a határozott véleményéig. Az óra végére ismét egy egységet alkotott a húsz-huszonöt fős osztály, ahol mindenki elmondhatta véleményét, ha azt meg is indokolta. Vállalniuk kellett, hogy miért mondják azt, amit.

Hogy jobban megértsük miről volt szó, a szerző leír egy rövid történetet. Az édesapa lányának hetedik születésnapjára megígéri, hogy elviszi őt a vursliba, ahol öt játékot választhat, melyet kipróbálhat. Igen ám, de az édesapa csak a helyszínen veszi észre, hogy otthon hagyta a pénztárcáját és csak annyi pénze van, hogy a belépődíjat kifizesse. Megmondja a lányának, hogy választania kell: befizetik a belépődíjat, de akkor benn csak nézelődhetnek, vagy azt mondja a kislány, hogy csak hat éves és akkor a fele pénzt kell belépőre fordítani, így marad elég a játékokra. A film azzal zárul, hogy az édesapa azt mondja „Jónapot kívánok! Két jegyet kérek szépen!” Mire a bejáratnál álló jegyárus odafordul a kislányhoz: „Akkor lássuk csak, egy felnőtt és egy… Kislány hány éves is vagy?” Itt véget ér a film. A nézők választhattak, hogy igazat mondanak, vagy hazudnak. Néhány érv a hazugság mellett:

  • Egy egész évet vártam erre a napra!
  • Ez a mulatság utolsó napja, nem lesz több alkalom!
  • Nem bántok vele senkit!
  • Nem tehetek róla, hogy apám otthon hagyta a pénztárcáját!
  • A vurslin úgyis becsapják az embert, nem nagy baj, ha egy kicsit én is becsapom őket!

Néhány érv az igazság mellett:

  • Nem szabad hazudni!
  • Olyan rosszul érezném magam, ha hazudnék, hogy nem tudnám élvezni a játékokat!
  • Apám soha nem bízna bennem
  • Lehet, hogy lebukom
  • Lehet, hogy rászoknék a hazudozásra
  • Nem tudnék szembenézni a többi hét évessel, akik a teljes árat fizették

Ez az eset nagyon jó példa volt arra, hogy lássuk, milyen sokféleképpen lehet megindokolni egy-egy döntést. Ezt a gyerekek is észrevették. Így például Margie és Walter ugyanazon az állásponton volt azt illetően, hogy az igazat kell mondaniuk. Mégis egyikük ezt azzal indokolta, hogy nem lenne becsületes a többi hét évessel szemben, ha hazudna; ugyanez az érvelés Walter számára elfogadhatatlan volt. Így megtapasztalhatták a diákok, hogy milyen fontos összefüggés van döntéseik és azok miértjei között. Voltak olyan gyerekek is – igaz kisebb számban –, akik nem sarkosították ennyire a problémát, hanem köztes megoldást választottak. Például úgy gondolták, hogy be kell vallania a történetben szereplő kislánynak, hogy hány éves, mert lehet, hogy a mulatság területén majd véletlenül pénzt talál, és akkor minden megoldódna. Az általános azért mégis az volt, hogy mindenki állást foglalt és megpróbálták egymást meggyőzni saját igazukról.

A következőkben meggyőződhetünk arról, hogy a gyerekek igenis kellő komolysággal rendelkeznek ahhoz, hogy az erkölcsről lehessen velük beszélgetni. Az előző esetnél előfordult, hogy egy lány azért tartotta helyesnek, hogy igazat mondjon, mert úgy érezte, hogy különben becsapná a vele egykorúakat. Erre egy kisfiú azt mondta, hogy: tényleg, ez nem is jutott az eszembe! És megváltoztatta a véleményét növelve ezzel az igazmondók táborát. Igaz ez nem fordult elő gyakran, mégis jelen esetben érezhető volt, hogy valós párbeszéd zajlott a gyerekek között.

A tanárnő végig hallgatott saját véleményéről, csak miután már mindenki kifejtette álláspontját, mondta el ő is az övét. Természetesen meg is indokolta, majd hozzátette, hogy ez is csak egy vélemény a többi közt. Ekkor azok a gyerekek, akik szintén ezt a megoldást gondolták helyesnek, úgy érezték, hogy „győztek”. Volt azonban arra is példa, hogy egy hasonló esetben a „vesztesek” csoportjából egy lányka felkiáltott: Attól még nincsen igazatok! És ez volt az igazi sikerélmény – vallja be az esszé írója.

Mi köze van mindennek a filozófiához?

Ezen alkalmakkor nem ismerték meg a gyerekek Lucretiust, Aquinast, vagy Wittgensteint. Nem tanultak filozófiatörténetet, filozófiai irányzatokat. Nem hallottak a lélek és a test kettősségéről, a tudás természetéről vagy a logikai szükségszerűségről sem, vagyis azokról a főbb kérdésekről, amelyekről a nagy gondolkodók elmélkedtek, hogy közelebb kerüljenek létünk értelmének feltárásához. Azt sem tudták meg mi a filozófia valójában, és, hogy mik a korlátai. Mégis mi volt benne akkor filozofikus? Az író szerint három szempontból voltak ezek az órák filozófiainak nevezhetők. E három témakör a következő: (1) Elvárások, (2) Filozófiai jártasság, (3) Alapvető filozófiai kérdések.

Elvárások
  1. Először is a gyerekek ne legyenek részre hajlók, hanem legyenek tárgyilagosak. Ne befolyásolják őket érdekek, vagy egyes személyek az osztályból úgy, mint barátok, vagy ellenségek. Mindenkinek a véleménye ugyanolyan súllyal essen a latba. Ne legyenek előítéleteik, hanem objektíven mérlegeljék a többiek álláspontját. Mivel azt szeretnénk, hogy a legjobb megoldást találjuk meg a vita végén, szükség van rá, hogy mások nézetét is megismerjük. Ezt követheti aztán az érvek latolgatása. Mások véleményének figyelembe vétele alapvető a filozófiában, ilyenformán a gyerekekkel szemben is azok az elvárások érvényesülnek, mint a filozófusokkal szemben.
  2. Lényeges, hogy csak a tárgyhoz tartozó kritériumokat vegyék számításba a tanulók. Mert lehet valaki teljesen objektív, pártatlan beszélgetőtárs, aki viszont nem érinti a kérdés lényegét. Természetesen nem mindig könnyű eldönteni, hogy mi a lényeges mi nem. Ez tehát ismét egy olyan elvárás, amelyet egy filozófustól is elvárnánk.
  3. Legyenek következetesek! Ne csak az ellenvetés legyen a vezérfonaluk, az, hogy ellent mondjanak az előttük szólónak.
  4. Legyenek érthetőek, követhetőek! Ha mondanak valamit, azt a beszélgetés későbbi folyamán nem hagyhatják figyelmen kívül, csak azért, mert az akkori érdekük úgy kívánja.
  5. Úgy kell tekinteniük a többiekre a beszélgetés során, mint vitapartnerünkre, mint aki a lehetséges jó megoldást tudhatja, mint akinek alapos érvei vannak. Ha megtaláljuk a legjobb megoldást, végül is mindegy, hogy honnan származott az ötlet. Lehet, hogy pont attól a személytől, akit senki nem szeret az osztályban, akkor is nyitottnak kell maradnunk a véleménye előtt.
  6. Érveket kell keresniük, még pedig olyanokat, amelyre aztán döntésüket alapozhatják, ami szerint viselkedhetnek.

Ezek olyan elvárások, melyekre minden olyan csoportos munka során szükség van, ahol emberek beszélgetnek egymással. Alapja ez bármilyen filozófiával kapcsolatos foglalatosságnak, legyen az egyetemi, vagy általános iskolai színvonal.
A szerző úgy nem megtanította a gyerekeknek ezeket az alapelvet, hanem rávezette őket, azáltal, hogy olyan helyzetet teremtett, ahol ezeket felismerhették. A morális kérdéseket feszegető beszélgetések során önkéntelenül is kénytelenek voltak a tanulók észrevenni ezeket a követelményeket.

Filozófiai jártasság

Ezen azokat az eszközöket kell értenünk, melyekkel azok rendelkeznek, akik filozófiát érintő témához nyúlnak. Szükség van valamilyen szintű gyakorlatra, hogy kialakulhasson a racionális gondolkodás. Ezt meg is kapták a tanulók ezeken a morális témákat feldolgozó órákon. Lehet, hogy nem volt mindig tudatos a részükről, mégis felébresztette bennük az igényt, hogy tapasztalatot szerezzenek az erkölcsöt érintő problémák kezelésére. A gyerekek idővel érezték, hogy gyakorlati haszna van, ha egy kérdést teljes egészében tudnak vizsgálni, ha mérlegelni tudják az álláspontokat. Lassanként külön választották az alapproblémát, az érvelési folyamattól, az egyes álláspontokat alátámasztó és azt gyengítő nézetektől. Megfogalmazták, mitől alapos egy érv, felismerték a nyelv szerepét, az egyes gondolatok formába öntésének nehézségét. Lássunk most három példát, hogyan használták a gyerekek a gyakorlatot, melyre szert tettek.

Először is megtanulták, hogy állást kell foglalniuk egy konkrét döntést igénylő szituációban. Rá kellett jönniük, hogy a két lehetséges megoldás közül kénytelenek választani. Például, hogyha valakinek megtiltotta az édesapja, hogy fára másszon, ugyanakkor meg kell menteni a fán kapaszkodó kiscica életét, választani kell. Látniuk kellett azt is, hogy mindenképp két nehéz döntést kell hozniuk, akár így, akár úgy döntenek. Ezt a tudást gyakorlatinak nevezhetjük.

Másodszor nézzük a logika kérdését. Az előzőekben leírt történetnél (a kislány a vursliban) egyesek azzal támasztották alá a hazugságot, hogy csak kis összegről van szó, vagyis erkölcsi döntésük alapja az volt, hogy mennyi pénzről van szó. Mások erre azt mondták, hogy ez nem igaz, mert ha mindenki hazudik, akkor a mulatság szervezői nagyobb összegtől esnek el. Erre az előbbiek azt felelték, hogy nem baj, mert valószínűleg a vursliban úgyis becsapják az embert. Ez az érvelés logikátlan, nem következetes, mert ugyanazt az érvet egyszer nézetük alátámasztására használták, más esetben viszont figyelmen kívül hagyták. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a gyerekek általában elfogadták, hogy ha csak egyvalaki hazudik, azt azonban már nem tudták megemészteni, hogy mindenki hazudjon.

Végül nézzük, hogyan kapcsolódott egymáshoz a gyakorlati tudás és az elvárások egyike. Ehhez ismét vissza kell kanyarodnunk az első történethez. Volt valaki a csoportban, aki azt mondta, hogy azért nem szabad hazudni, mert akkor az ember notórius hazudozóvá válik. Erre többen azt felelték, hogy attól, mert valaki egyszer egy kis dologban hazudott, az nem jelenti azt, hogy már soha nem fog igazat mondani, mintegy rámutatva ezzel a fiú érvelésének gyengeségére. Ösztönösen megérezték, hogy a diák, aki az igazmondás mellet próbált meg érveket felhozni, ingoványos talajra tévedt. Ennek ellenére tovább védte igazát, mondván, hogy ez pont olyan, mintha valaki egyszer eldobja a cukros papírt, majd mindig szemetelni fog. Ez természetesen egy újabb gyenge érv volt, melyet nem lehetett további indokokkal megerősíteni. A fiú ezzel egy közhely mögé bújt és nem alakította ki a saját határozott álláspontját. Nem tett eleget a tárgyilagosság követelményének.

Bebizonyosodott tehát, hogy a gyerekek bármilyen tárgyi tudás ismerete nélkül képesek filozófusok módjára gondolkozni, hiszen ők is olyan alapproblémákkal küzdöttek, amilyenekkel a nagy gondolkodóknak is szembe kellett nézniük.

Alapvető filozófiai kérdések

A tanulók ezeken az órákon látszólag hétköznapi témákról beszélgettek és közben észrevétlenül olyan kérdéseket feszegettek, melyekről a nagy filozófusok, mint Platón, Arisztotelész, vagy Russell értekeztek. A sokszor tárgyalt történetnél egyesek azért döntöttek úgy, ahogy, mert nézetüket helyesnek tartották. Ez azt feltételezi, hogy valamilyen szinten foglalkoztak azzal, hogy mit is jelent, az, hogy valami helyes, vagy helytelen. Ehhez képest már csak egy lépés az igazságosság fogalma, mely a filozófusokat, kezdve Szókratésszel, az ókor óta foglalkoztatta.

A gyerekek döntésének alapja gyakran egy alapvető filozófiai fogalom volt. Akik azt mondták, hogy hazudni helytelen, Imannuel Kant kategorikus imperatívuszát használták ösztönösen. Mások a helyes és helytelen fogalmát alkalmazták, akár csak Hume. Volt, aki azért azzal érvelt, hogy döntése azért elfogadható, mert az önmagának jó. Erről is hallhattuk már Platón „A köztársaságról” című művében. Bentham és Mill utilitarizmusa is visszaköszönt némelyeknél, amikor azt mondták, hogy döntésüket az befolyásolta, hogy az, hogyan hat másokra. Tehát, ha rejtetten is, de filozófiai alapproblémákkal találkoztak a nebulók.

Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy a gyerekek valóban filozófiát tanultak volna. Az óravezető tanár csupán azt szerette volna, hogy a tanulók közelebb kerüljenek a „bölcsesség szeretetéhez”. Az esszé írója szerint nincs jelentős különbség egy értelmes beszélgetés és egy filozofikus társalgás között, hiszen minden racionális eszmecserének van valami köze a filozófiához és fordítva egy filozófiai alapon nyugvó párbeszéd csak egy hagyományos ésszerűséget követelő diskurzus, melynek többletcélja van. A gyerekek viszont éppen hogy e kritériumoknak megfelelő beszélgetést folytattak, tehát nevezhetjük az ilyen órákat filozófia órának, mindamellett, hogy tudjuk, hogy ez csak az elementáris szintje e tudománynak. Ha, tehát azt mondjuk, hogy a tanulók ezeken az órákon nem filozofáltak, akkor nagyon kevés dolog marad a világban, amit filozófiainak nevezhetünk, és akkor bármivel foglalkozunk a gyerekekkel az órán, az soha nem fogja kimeríteni a filozófia fogalmát.

Következtetés

Ez az írás nem tett mást, mint bemutatott egy csoport embert, jelen esetben gyerekeket, akik olyan dolgokról gondolkoznak, amiket fontosnak tartanak. Sok-sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak ez által, de csak három olyan következtetésre tértünk ki, melyek kapcsolatba hozhatók a filozófiával.

Láttuk, hogy szükség van némi gyakorlatra, ahhoz, hogy ilyen témákról beszélgetni lehessen. A gyerekeknek meg kell tanulniuk elemezni, megállapítani dolgokat, tudniuk kell érvelni. Meg kellett látniuk, hogy meg kell felelniük bizonyos követelményeknek (pártatlanság, következetesség, stb.), ha racionálisan gondolkodó lényekké, akár filozófussá akarnak válni. Végül észrevehettük, hogy a gyerekek hétköznapi beszélgetésnek tűnő játékban nagyon is komoly filozófiai alapproblémákat boncolgattak, és már nem is tűnt olyan nagynak és elérhetetlennek a filozófia, mint tudománynak a megközelítése.

Clyde Evans szeretné, ha a filozófia mindenkié lenne, nemcsak a kiváltságosoké, szeretné, ha mindenkinek köze lenne hozzá, még ha csak alapfokú szinten is. Akkor gazdagabbá tehetné az emberek életét, akár a kilenc évesét, hogy ne szedje rá a jegyszedőt, akár a kilencven évesét, hogy ne érezze magát feleslegesnek, magányosnak. A filozófia segíthet értelmet adni azok létének, akik vágynak rá, hogy megismerjék azt. Evans ebben szeretne segíteni.

Richard M. Hare: Értékek oktatása a plurális társadalomban

Az esszé írója feladatának érzi bemutatni, milyen szerepet vállalhatnak a tanárok abban, hogy az emberek szembesüljenek az értékek, ideológiák, életutak közti választással.

Elméletének bebizonyításához a Humanities Curriculum Project (Humán Tárgyak Tanterve Projekt) nyújt segítséget. Annak ellenére, hogy a projekt nagy port vert fel Nagy-Britanniába, az Egyesült Államokban nem vált ismertté. A tanterv kidolgozói John Elliott és Lawrence Stenhouse a Kelet-Anglia Egyetem munkatársai. Célja az volt, hogy a gyerekek elgondolkozzanak rajta, melyek az értékes dolgok az életben. A tanulók újságcikkeket, rajzfilmeket, fotókat, rövid történetek kivonatait, filmeket, hangszalagokat kaptak. A tanárok felszerelése meglehetősen vastag volt. A különböző témákhoz (háború és társadalom, család, nemek közti kapcsolat, stb.) különböző anyagok tartoztak. A tanárok szabad kezet kaptak abban, hogy milyen nehézségű kelléket használjanak fel az osztály befogadóképességétől függően. Ajánlott volt a tanár semleges hozzáállása is. Ragaszkodhatott a következetesség megtartatásához, a relevanciához érvelésnél vagy más tisztán intellektuális szabályokhoz, de személyes véleményének nem adhatott hangot.

Egyesek azt mondták, hogy a tanárnak aktívabb szerepet kell vállalnia, rá kellene vezetnie a gyerekeket a társadalomban a legtöbbek által elfogadott értékek választására. E nézet ellenzői szerint a tanároknak nem hogy tevőlegesebbnek kell lenniük, hanem a tekintélyüket is fel kell adniuk, mielőtt segítséget nyújthatnának a gyerekeknek a gondolkodáshoz.

Néhányan úgy gondolják, hogy a problémát a tanárok és az oktatás okozzák. Szerintük régebben nem volt kérdéses, hogy mi a jó és mi a rossz, természetes volt. Álláspontjuk szerint a tanárok korrumpálják a tanulókat és ezért lesz mind több gyermekből huligán, bűnöző, iskolakerülő.

Ha elfogadnánk ezt a hozzáállást, nem kéne mást tennünk, mint visszatérni a jól bevált módszerhez, mely visszaállítaná a rendet a társadalomban. Samuel Butlers egy novellája szerint annak a szülőnek, aki békés életet szeretne élni, azt kell mondania a gyerekének, az rossz, sőt rosszabb, mint a többiek általában. Mutassunk rá néhány példás magaviseletű csemete magatartására, majd éreztessük a gyerekkel, hogy ő alacsonyabb rendű. Ezt hívjuk erkölcsi befolyásolásnak. Mivel többszörös túlerőben vagyunk a gyerekkel szemben, nem fog rajta kapni, hogy hazudunk, vagy hogy nem vagyunk olyan tökéletesek, mint amilyennek látszani szeretnénk. Ha így kordában tartjuk őket, meg tudjuk akadályozni azt is, hogy vizsgálódni kezdjenek moralitás kérdésében. Később a gyerek rájön az igazságra, de addigra már kikerül hatókörünkből és nem lesz kényelmetlen a felismerése számunkra.

Lehet, hogy volt olyan idő, amikor ez a módszer bevált. Vajon most miért olyan nehéz felnevelni egy gyereket úgy, hogy az, neki is a legjobb legyen? A válasz a társadalmak különbözőségében rejlik. Egyesek szerint a régi módszer már csak elszigetelt közösségekben alkalmazható, ahol még mindig az ősök szava számít. Csakhogy olyan társadalomban élünk, amely ettől teljesen különbözik, amely pluralitáson és liberalizmuson alapszik. Elképzelhetetlen tűnik, akár egy jobb, akár egy baloldali totalitárius hatalomátvétel, amely megmásítaná ezt. Nem tilthatjuk be a könyveket, melyeket a fiatalok olvashatnak, nem fordíthatjuk vissza az időt. Éppen ezért segíteni kell nekik, hogy racionális döntéseket hozhassanak, melyeket később is vállalhatnak. Segíthetünk nekik, hogy ne csak a csordaszellem befolyásolja őket. Mivel nem tudjuk végigkísérni gyermekeink életét, be fog következni az az idő, amikor teljesen egyedül kell majd dönteniük. Ehhez viszont megfelelő alapot tudunk teremteni. Ehhez elvileg elegendő lenne, ha a Platón és más filozófusok nézeteinek ismeretében nevelnénk a gyerekeket. Csakhogy a világ, főleg a mostani, nagyon gyorsan változik, újabb és újabb kérdések merülnek fel (például környezetvédelem), ami azelőtt nem. Újabb lehetőség adódik az értékek ütközésére. Egy ilyen plurális társadalomban senkinek nincs hatalma hozzá, hogy mindenkit nevelhessen. Az egyetlen lehetőség, ha minél több embert tanítunk meg gondolkodni a lehető leghelyesebben. Ezért kettős szellemi életet kell élnünk, melyben egyrészről színt vallunk az általunk igaznak vélt értékekről, másrészről pedig folyamatosan megkérdőjelezzük azok igazságosságát, hogy kritikusainknak válaszolhassunk.

A tanterv kidolgozói szerint a tanárnak mindenképpen semleges pozíciót kell elfoglalnia, és tekintélyét is fel kell adnia. Természetesen be kell tartatni a gyerekekkel bizonyos szellemi szabályokat. Vannak módszertani szabályok és vannak alapvető kérdések amelyekre keressük a választ. Lehetséges, hogy olyan személyek nem értik meg egymást lényeges kérdésekben, akik az érvelési technikában egyetértenek. A legjobb módja, hogy a gyerekeknek segítsünk megfogalmazni válaszaikat az alapigazságokat illetően, meg kell tanítani őket logikusan, világosan érvelni, vagyis az érvelés módszerével kell megismertetni őket.

Kétféle embercsoport létezik, azok közt, akik nem tartják fontosnak a módszertant. Az egyik szerint az, hogy mit tekintünk értékesnek szubjektív, ezért az érvelést nem irányíthatják szabályok, módszertani előírások. Az esszé írója ezt cáfolja. Az, hogy döntésünket végül is saját szívünkre, eszünkre alapozva hozzuk, még nem jelenti azt, hogy a szemben álló partnerünktől ne tanulhatnánk meg jó érvelési technikát. A másik csoport tagadja, hogy különbség lenne a tény- és a morális kérdések között. Ennek a csoportnak két alosztálya létezik. Az egyik szerint nem lehet értékmentes ítéletet hozni társadalmi, vagy más embert érintő kérdésben. (Ezt a nézetet képviseli a szociológusok balszárnya.) A másik alosztály szerint nem is lehetséges elválasztani a tényeket az értékektől, mert a morális kérdések egyszerűen alcsoportját képezik a ténykérdéseknek. Eszerint a morális dolgok mércéje az kell, hogy legyen, hogy azok használnak, vagy ártanak az emberiségnek. Azt azonban nem határozták meg, hogy ez tényszerűen mit jelent. Ha ez ilyen egyszerű lenne, vagyis a tényekből következtetni lehetne az értékes dogokra, akkor lennének jó és rossz válaszok, melyeket a tanár tekintélyénél fogva megfogalmazna. Az esszé írója szerint attól, hogy megértjük a moralitás lényegét és tisztába jövünk az erkölcsi alapfogalmakkal, attól azok még nem lesznek tényszerűek.

Különbséget kell tennünk azon tanárok között, akik tekintélyüknél fogva szeretnék, hogy a gyerekek megtanulják, amit mond és azon tanárok között, akik azt szeretnék, hogy diákjaik a racionalitás szabályai miatt jegyezzék meg, hogy hétszer nyolc, az ötvennégy.

Létezik azonban egy fontosabb különbségtétel, mely nem az egyik tantárgyat választja el a másiktól, hanem tanítási módszereket különít el. A projekt kidolgozói szerint a legeredményesebb módszer a gyerek szempontjából, ha a tanár semleges marad, vagyis nem érvényesíti tekintélyét. Ez a metodika alkalmazható úgy matematika órán, mint francia órán. Ha például tudni akarjuk, hogy az „avoir” ige hogyan ragozódik, akkor azt a módszert kell követnünk, amit a nyelvész mond, mégpedig azért mert ő azt mondta. Ugyanúgy megtanulhat azonban ragozni az is, akinek egy jó tanár elmagyarázza, hogy miért pont a nevezett szabályokat kell alkalmazni.

Végül vizsgáljuk meg, hogy mi a helyzet az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó tantárgy tanításánál. Milyen módszereket használhatunk ebben az esetben? Fontos, hogy a módszert és a következtetést mindenképpen elhatároljuk egymástól. Alapvető fontossággal bír, hogy a gyerekek aktívan részt vegyenek ezeken az órákon. Azt is lényeges hangsúlyoznunk, hogy a tanárnak nem feltétlenül szükséges feladnia a tekintélyét minden téren; a módszert, logikát tekintve szükség van a befolyására.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.