2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 március

A társadalmi környezet „kapaszkodóinak” rendszere. Gondolatok Célestin Freinet fordítása közben

2009. június 17.

A Kritika-Figyelő rovatban nem szoktunk készülő művekről hírt adni, illetve részleteket közölni még meg nem jelent könyvekből. Az alábbiakban Celestin Frenet Tanulmányok a pszichológiai érzékenységről című híres munkájának fordítása közben megfogalmazott jegyzeteket adjuk közre. Az eredeti szövegekhez fűzött gondolatok segíthetik a mű értelmezését.

A társadalmi környezet „kapaszkodóinak” rendszere

Gondolatok Célestin Freinet fordítása közben

A kisgyerek, mivel még rendkívül gyenge és a környezetétől függ, a kívülről jövő segítségre támaszkodik. Az első segítséget a család nyújtja, ezen belül is elsősorban az anya.

A kisgyerek fiziológiailag nem szakad el az anyától, lelkileg még úgy sem. Az anya a gyerek lassacskán kibomló életerőinek kiegészítője, úgy használja őt a gyerek, mint a saját testét, amelyet – bár még ügyetlen és tapasztalatlan – szintén szívesen használ. A szülők, elsősorban az anya révén alakul ki a külső kapaszkodók rendszere, amelyek segítségével felgyorsul a növekedés üteme és a gyereknek a külvilág ingereire adott reakciókészsége.

Ha az anya segít a gyerek belső szükségleteinek kielégítésében, a gyerek sikerélményt él meg, amelynek az az eredménye, hogy további sikeres akciókba kezd, és ezek a tapasztalatok alakítják személyiségét.

Ezzel szemben, ha az anya visszautasítja azt, hogy gyermeke szükségleteit készséggel kielégítse, a gyerek arra kényszerül, hogy megpróbáljon mást találni. Csak az anya-gyerek alaphelyzetből kiindulva – abból, hogy az anya a gyerek fizikai és pszichikai lényének folytatása – tudjuk megérteni a társas kapcsolatokat. Amilyen az anya-gyerek kapcsolat, olyan lesz később – bár tompítottabb formában – a szélesebb környezethez való viszonyulás a kapaszkodók tekintetében.

Az anyával való sikeres első tapasztalattól megerősödve a gyerek megpróbál a saját hatáskörébe vonni más embereket és a környezetet. A legalapvetőbb szinten is tudatában van az egyén annak, hogy a környezet valamilyen értelemben az ő folytatása.

A kapaszkodók

Mikor fordul az egyén a környezetéhez?

Milyen helyzetek következnek ebből? Milyen törvényszerűségeket tudunk feltárni a külső segítséghez fordulás bonyolult magatartásformáinak alapján?

Ha a gyerek kereső lényként „ellenséges erőbe” ütközik, frusztráció keletkezik, kerülő utat („rést”) vág, ennek nyomán létrejön egy teljes fejlődési irányváltozás, amely az egész viselkedésrendszert átalakíthatja, és életvitellé válhat.

A „rés”, mint a pszichikai kiútkeresés egyik eleme, több módon jöhet létre. Adódhat

  • kemény harcból, amelyhez az szükséges, hogy az egész ember megkeményedjék, vagy tartalékait hívja segítségül, cselt alkalmazzon (csaljon), időlegesen visszakozzék, meglepő fordulatot keressen stb.;
  • szimpátiából, azaz a szemben álló ellenség megértéséből és meggyőzéséből, aki bizonyos feltételek mellett hajlandó meghatározott engedményeket tenni, amelyek lehetővé teszik, hogy kisebb-nagyobb „rés” keletkezzék;
  • az ellenséget jellemző gyámoltalanságból, gyengeségből, korruptságból, gerinctelenségből, rossz gyakorlatból, mely egyértelműen ahhoz vezet, hogy a győztest kell szolgálnia, és annak rabszolgájává kell válnia.

Az egyén magatartását erősen befolyásolja ennek vagy annak a megoldásnak a dominanciája, s a nevelésben hangsúlyozottan oda kell figyelnünk arra, hogyan viszonyul a környezet az erejét próbálgató személyiséghez.

Kapaszkodók – korlátok

A nevelés titka, művészete, tudománya az úgynevezett kapaszkodók és korlátok optimális megszabása. Ne tegyük túl messzire őket, hogy a gyerek az adott esetben meg tudjon bennük kapaszkodni, de túl közelre se, hogy legyen elég tér az önmegvalósításra és kiteljesedésre. Elég magasra tegyük, hogy az esetleges veszélyekkel szemben védelmet nyújtsanak, elég befoghatók és átjárhatók legyenek, hagyják meg a rálátást a megnyugtató és vonzó távlatokra, és ha kell, tegyék lehetővé a következményekkel nem járó és az egyén számára nagy elrugaszkodást nem jelentő, kicsi kerülő utakat.

A kapaszkodók-korlátok aránya változhat aszerint, hogy a környezet milyen elvárásokat támaszt, milyen adottságaik vannak az egyes személyeknek, milyen mértékű az egyéni reakciókészség, milyen segítséget kér az egyén a környezettől az élethez és az akadályok elhárításához. Egyszer a kapaszkodóé az első hely, máskor a korlát kap nagyobb szerepet; legtöbbször a korlátok nagyon mobilak, az életkorhoz vannak szabva, valamint ahhoz, hogy milyen az egyéni terhelhetőség, milyen nehézségekkel kell szembenézni.

Egykor, néhány generációval ezelőtt a falvakban a család védő-korlátozó működése túlságosan érintette a gyereket, erős volt és korlátozó. A gyerek nagyon korán beleütközött az apai szigorba, az anyagi nehézségekbe, egy olyan életmód törvényeibe, amelyeket sokszor a szegénység és a nyomorúság szabott meg. Ugyanakkor a társadalmi kapaszkodó-korlát rendszer annyira csekély volt, hogy nem kínált sem támaszt, sem korlátot, mégis bizonyos mértékig kiegyensúlyozta az otthoni környezet kemény korlátait. Társadalmi gondviselés híján a gyerek, aki elhagyta a nyomasztó családi légkört, kénytelen volt tapasztaltabb irányító és gyakorlati segítség nélkül egyedül szert tenni tapasztalatokra. Emiatt a gyerek sokkal inkább, mint napjainkban beleütközött a természeti korlátokba. A természet sokszor segítséget is nyújtott, de gyakoribb volt, hogy az életenergiáknak határt szabott. Gyakran egyedül folytattak kemény harcot a gyerekek a természettel, a környezettel, és törvényszerűen kerültek újabb kapaszkodó-korlát rendszerbe, amelyet azok a személyek szabtak, akikhez hozzácsapódtak, akik lehettek barátok vagy ellenségek, a gyerekerő kizsákmányolói vagy sorstársak az életben maradásért folytatott harcban, esetleg jó szándékú társak, akik együttműködtek egy cél vagy egy ideál eléréséért.

Ma már emberségesebb a légkör a családokban, a korlát helyett általában inkább a segítség dominál. Az apa nem játssza többé a hatalmára féltékeny, mindenható családfőt, inkább kenyérkereső, támasz és irányító. A családokban ma már egyre inkább a gyerek a központ.

Ez fejlődést jelent, de sokszor nagy ára van. Ha a család túlságosan is védelmet nyújt a gyerek számára, új csapdák keletkeznek, amelyeket nem lehet mindig kivédeni. Az is megtörténhet, hogy a család természetes korlátozó szerepe teljesen összeomlik. A mai gyerek a saját akaratának és fantazmagóriáinak érvényesítését igyekszik elérni a családban. Az elkényeztetett gyerekek századát éljük, s ez nem helyes. Ugyanakkor a társadalom egyre jobban kezdi megszabni a maga korlátait, s ez éppen nem biztosít kapaszkodót.

A társadalmi kapaszkodók-korlátok aránytalan és gépies túlnövekedése az embertelen korlátok irányában deformálja a természeti kapaszkodók-korlátok rendszerét is. A természet rendjét annyira háttérbe szorítottuk, hogy sem gazdagságának megnyugtató erejét, sem jótékony korlátainak kedvező hatását nem tudjuk hasznosítani.

E folyamat következtében elkerülhetetlenül károsodik az egyének kapaszkodó-korlát rendszere. Azok az emberek, akiket korlátok sanyargatnak, olyan mértékig nem találják többé önmagukat, hogy jellegtelenné vált életükben félrevezetések, tévedések eszközei, szenvedő alanyai lesznek.

Tapogatózásai során az ember nemcsak a saját erőit próbálja ki és használja fel, hanem a közvetlen környezetéhez is fordul segítségért azért, hogy erejét megnövelhesse. A környezet azonban nem mindig egyformán együttérző, együttműködő és hasznos. Néha támaszt nyújt, máskor korlátoz, leggyakrabban azonban a kettő összefonódik. A segítő-korlátozó tényezők együttes milyenségéből, összhatásából és működéséből alakul ki az egyén viszonya a családi, társadalmi, természeti, egyéni környezetéhez.

Az élettevékenység összetett dinamizmusa

Egy olyan hegyi patakhoz hasonlítjuk az ember útját, amely a völgy felé halad, közben hol könnyű partot ér, melyet kedvére csipkézhet, hol kemény sziklába, vad vagy nyugodt folyású mellékzuhatagba ütközik. Nyílegyenesen igyekszik haladni rendeltetése szerint, miközben a kapaszkodók-korlátok visszaszorítják, mederbe terelik, vagy éppen egyengetik az útját.

Az embert bizonyos energiamennyiség viszi az életben. Az életerő késztet arra, hogy az alapvető szükségletek a lehető legteljesebben kielégüljenek, s mindig előre haladjunk növekvő lendülettel és erővel. Az életerő több, mint az alapvető szükségletek kielégítése. Minden emberben van egy sajátos szükséglet: az ismeretlen megismerésének szomja, amely makacsul arra késztet, hogy meghaladjuk természeti létünket. Ha utunkba kerül egy akadály, mint a sebes hegyi patak, egy pillanatra összegyűjtjük minden energiánkat, egész erőtartalékunkat, felülkerekedünk az akadályon, és nagy lendülettel átmegyünk rajta. Folytatjuk, mintha semmi sem akadályozta volna az utunkat, sőt újult erővel, a győzelem euforikus érzésével, e fontos szükséglet kielégítése után haladunk tovább.

Az ember folytatja az útját, de mi történik, ha olyan akadállyal szembesül, amelyet az adott pillanatban nem tud legyőzni?

Sokk, frusztráció, egyensúlyvesztés, űr keletkezik. Minden – mint egy húzóerő – azt akarja, hogy a forgóba került hegyi patak újra akadálytalanul folytassa útját, egy feszült pillanat után az életerő újra felülkerekedik, és igyekszik visszaállítani az emberben az egyensúlyt, betölteni a keletkezett űrt.

  • Első segítségként önmagunkhoz folyamodunk ilyenkor. A bajban levő ember mozgósítja erőit, megkísérli elhárítani az akadályt a tapasztalatgyűjtő tapogatózási folyamat szerint.
  • Gyakran előfordul, főleg életünk kezdeti szakaszában, hogy az önsegítés nem valósítható meg, nem érheti el a célját, így megpróbálunk magunk körül keresgélni és külső segítséget találni, onnan venni azt az energiát, amely szükséges ahhoz, hogy az utunkban levő akadályt elhárítsuk, és továbbhaladjunk.
  • A külső segítség mindenekelőtt a család. E segítségforráson belül három megoldás lehetséges (egyéb segítségnyújtás esetében is érvényes).
    • A család maradéktalanul ellátja segítő funkcióját: megadja az őt segítségül hívónak mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy betöltse a benne keletkezett űrt, kielégítse szükségleteit. Feléleszti az életerejét, segít tovább folytatni az útját. Az ilyen típusú család meg is tartja ezt a segítő szerepét, hagyja, hogy a rászoruló a legjobban hasznosítsa a segítséget az életfolyam kiteljesítéséhez.
    • Van olyan eset – gyakrabban, mint gondolnánk –, hogy a család segíti a gyereket abban, hogy kibontsa, megtartsa és fokozza életerejét, de eközben nem a gyerek a fontos, hanem maga a család, amely a segítséget saját örömforrásnak, élvezetnek, előnynek tekinti, s csak ezekért a kellemes érzésekért segít. Nem a hozzá forduló gyerek ereje számít, hanem a saját hatóereje, rosszabb esetben a hatalom érzete, amelynek érdekében képes kockáztatni az uralma alatt tartott gyerek életerejét.
    • Az volna a cél, hogy segítse a gyereket a nehézségek ellenére továbblépni. A család meg is semmisíti a nehézségeket, de a gyerek ezután már nem a saját útját folytatja. Félő, hogy az életét nem a saját mértéke szerint fogja élni, hanem a család elvárásai szerint, s ezzel eltérítik a maga heroikus küzdelmeitől.
    • A család visszautasítja a természetes segítő szerepét, nem segít a bajba jutott gyereken, sőt akadályozóvá válik. Bizonyos esetekben egyfajta szadizmus is tapasztalható, amely a nehézségeket még súlyosabbá teszi.
    Egyértelmű, hogy egyedül az önzetlenül segítő család elégítheti ki az egyensúlyát kereső és az életfolyamát célba vezetni vágyó gyerek szükségleteit.
  • Ha a gyerek nem találja meg a családban a számára szükséges támaszt, ha szenved attól az egyensúlyvesztéstől, űrtől és erőcsökkenéstől, amely az akadály miatti sokk következménye, megpróbál a családon kívül megoldást találni. Olyan, mint a patak vize, amelyet az akadály eltérített, egyensúlyát és erejét vesztve nyugtalanul körbeforog.
  • A tapogatózás tapasztalatára támaszkodva más segítség után néz tehát, például a társadalomhoz fordul. Az ilyen segítségkérés esélyei megegyeznek a családéval: vagy segít az, akihez fordul, ilyenkor az egyén egyensúlyát és erejét újra megtalálva legyőzi a nehézségeket, vagy – sajnos ez a gyakoribb eset – a társadalom elnyeli, elutasítja a hozzá fordulót, ebből újabb megpróbáltatás és ismételt segélykérés következik.
  • Lehet, hogy a természethez fordul újabb segítségért, ez szintén lehet szerencsés vagy szerencsétlen és kudarccal végződő.
  • Végül egy lehetőség: az emberekhez fordulni. Ennek eredménye ugyancsak kétesélyes: vagy talál önzetlen segítőt, vagy ismét kegyetlen elutasításban részesül.

Ha valamelyik segítségkérés kedvezően alakul, a gyerek újra megerősödve legyőzi az akadályt, és továbbhalad. Ha a támaszkeresés sikertelenül végződik, az egyén elkeseredetté, nyugtalanná, reményvesztetté válik: újra meg újra megpróbál ugyanazokon az ajtókon kopogtatni, végső kétségbeesésében a legkisebb ponton is megkapaszkodni, hogy megmenekülhessen.

Milyen segítséget kérnek a bajbajutottak? Miért éppen egy bizonyos segítséget kér és miért nem egy másikat? Van-e ennek valamilyen törvényszerűsége? Tudatos érzelmi tevékenységhez kapcsolódó racionális választásról van szó?

Láttuk, hogy a család, a természet, a társadalom, az egyes emberek a gyerek lényének, reakcióinak és erőterének kiegészítőjeként működnek, szinte úgy, mint a saját testének és erejének összetevői. A gyerek a kapaszkodókat egy bizonyos választási rend szerint keresi, és nem mindig a személyes lehetőségeket használja ki elsősorban. Példa erre az a gyerek, aki kényelmesebbnek találja, hogy az édesanyja etesse meg, minthogy a saját kezét használja az evéshez.

Amikor az egyén elsődleges kapaszkodót keres, ez nem értelmes választás, hanem gyakorlati keresgélés, amely kezdetben egészen ösztönös, később a sikeres próbálkozások irányába orientálódik. A sikeres próbálkozások ismétlésre vezetnek, majd általános törekvéssé, életviteli szabállyá kezdenek válni.

Ha egy jó szándékú és nagylelkű személy adódik, s fölajánlja segítségét a bajban levőnek, akkor lehet, hogy a későbbiekben az egyes emberektől való segítségkérés dominál majd az adott személy életében, akár az anya az a személy, akitől az első komoly segítséget kapta, akár más. Ha a természet nyújt élvezetet, és végtelen jótéteményeit adja, akkor az elsődleges vigasz a természet lesz. Más körülmények esetében a társadalomé lesz a vezető szerep, ha pedig a gyerek belefárad a segítségkérésbe, befelé forduló lesz, kiábrándultan önsegélyezővé válik.

Az az ember, aki az élete kezdetén olyan legyőzhetetlen akadályokba ütközik, amelyek alapvető szükségleteinek kielégítésében gátolják, egy kicsit olyan, mint a tapasztalatlan utas, aki először lép ki otthonából, az állomásra megy, amelyet egyáltalán nem ismer. Azt az egyet tudja csak, hogy ha jön a vonat, melyik irányban kell fölszállnia.

Ha nem adódik valaki, aki vállalja a segítő szerepét, az utas csak próbálkozhat. Nem tehet mást, mint fölszáll az első érkező vonatra. Ha észreveszi, hogy a vonat nem abba az irányba megy, amerre ő akar menni, leszáll, visszafordul. A következő alkalommal pedig már tudni fogja, melyik irányba kell mennie.

Az utas a korai életszakaszban nem gondol még arra, hogy változtasson a magatartásán, az intelligenciáját és az ismereteit még nem hívhatja segítségül, mivel tapasztalat és cselekvés híján még az alapjai sincsenek meg ezeknek az adottságoknak. Úgy cselekszik, ahogy tud. Elsősorban tehát a környezetétől függ, hogy milyen a külső segítség, mennyire hatékony és hasznos. Az egyén csak a maga életerejével, a tapasztalatból adódó tanulságokra adott reakció gyorsaságával, a tapasztalatra való nyitottsággal tud a környezeti tényezőkre hatni. De még a tapasztalat is függ a környezettől, rákényszerülhet az egyén arra, hogy többször próbálkozzék, sokat tévedjen, a tévedésekkel járó meghátrálásokat is beleértve. A tapasztalat nagymértében csökkentheti a tettrekészséget, az új próbálkozásokat.

Hogyan reagál az egyén az útjában álló akadályokra? Kezdetben úgy reagál, ahogy tud. Addig próbálkozik, amíg a tapasztalat meg nem tanítja. Ha felszállt egy olyan vonatra, amelyik rossz irányba megy, a legközelebbi állomáson leszáll, és megpróbál más megoldást keresni. Ha időben figyelmeztetik, elhagyja a fülkét; de baj van, ha nincs, aki figyelmeztesse, vagy segítse felszállni a jó irányba induló vonatra. Ha az egyik fülkéből kiszorítják, megpróbál bejutni egy másikba, és így tovább, egészen addig, amíg meg nem találja a megfelelő megoldást. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az utas akkor sem érzi jól magát a fülkében, ha kedvesen fogadják, mivel nincs meg az alapvető biztonságérzete az ott lévők között. Kimegy a fülkéből, és megpróbál máshol letelepedni.

Korlátok – szabadság

Gyakran azt hisszük, hogy a gyerekbe kívülről bele lehet plántálni saját tapasztalatunk tanulságait. Ettől az illúziótól jobb megszabadulnunk: azt hisszük, hogy megértettünk valamit, aminek részesei voltunk, a gyakorlatban azonban kiderül, hogy csak olyan mértékben vagyunk benne, amilyen mértékben az a saját tapasztalatunk. Csak a személyes tapasztalat számít. Minden szóbeli magyarázat a meleg fizikai tulajdonságairól, megannyi szemléletes kép, ismétlődő jó tanács hasztalan annak a gyereknek az esetében, akit ellenállhatatlanul vonz a tűz. Akkor érti meg igazán, mi is a meleg, amikor egy kicsit megégeti magát.

Ebben a vonatkozásban egy súlyos tévedés romboló hatása érvényesül az iskolákban. A legfontosabb nevelési elv az lett, hogy a tapasztalatot szabállyal, törvénnyel, magyarázattal kell helyettesíteni. A törvény szövege hasztalan és veszélyes. A megértésre kell törekednünk, ezt kell a gyerek magatartásába beépíteni. Olyan pedagógiai elvről van itt szó, amely nagymértékben megszabja az oktatás-nevelés minőségét és a pedagógiai módszerekről alkotott elképzelésünket. Azt gondoljuk, hagyni kell, hogy a gyerek saját maga szerezze meg tapasztalatait, sokáig kísérletezgessen, mert csak így erősödhet meg az értelme, alakulhat ki a gondolkodása.

Hagyni kell, hogy a vonaton kitartóan keresgélje a neki megfelelő fülkét, sőt még azt is, hogy rossz vonatra szálljon, amely nem a kívánt irányba viszi. Azt hisszük, mi már túl vagyunk ezen az életszakaszon, ezért gyakran úgy véljük, hogy a kezdeti nehéz próbálkozások lelassítják az egyén fejlődését. Hajlunk arra, hogy mi nyissuk ki a nekünk tetsző fülkét, s tereljük be a tapasztalatlan gyereket. Ez olyan, mintha azért, hogy a kisgyerek gyorsabban tanuljon meg járni, meg akarnánk spórolni neki az első egyensúlykereső lépések tapogatózását, s egy ugrással oda vinnénk őt, ahova akar, vagy mennie kell. Szívesen megtenné a gyerek ezt az ugrást, mivel egy pillanatra a győzelem illúzióját kínálná, de ha meg kellene ismételnie az ugrást egyedül, nem tudná megtenni, tehát nem helyes helyette cselekedni. Kivételt képeznek talán azok a tapasztalatok, amelyek túl veszélyesek lehetnek a gyerek számára. A veszély megítélésekor is némi nagyvonalúságra van szükség, mert ha túlságosan meg akarjuk tisztítani az életet a kockázatoktól, csökkenthetjük a lendületet, megzavarhatjuk azt az erő és cél irányába haladó megfékezhetetlen folyamatot, amely a fiatal, elszánt emberekre jellemző.

Kérdezhetnénk, hogy az a sok tapasztalat, amelyet a gyerek tudatlansága és életkora miatt nem tud megszerezni, nem segít-e abban, hogy elképzeléseket alkothasson, elméleti magyarázatokhoz jusson, szabályokat tanuljon meg.

Vigyázat, az ilyen ismeretek, képzetek, magyarázatok, szabályok csak akkor értékesek, ha valamilyen tapasztalathoz kapcsolhatók! Hiábavaló a munkánk, ha egy olyan gyerekkel akarjuk megértetni, érzékeltetni a síkságot, aki mindig hegyekkel körülvett völgyben élt; és fordítva, ha mindig síkságon élt, sohasem érzékeli igazán a hegyet. Azok a fogalmak, amelyeket úgy tanítunk, hogy nem kötődnek előzetes tapasztalatokhoz, csupán tévedésekhez vezető, üres szavakként rögzülnek. Ezzel magyarázható például az, milyen rosszul és nehezen értik meg a gyerekek a történelmet, amelynek megértése feltételezi az idő és az időtartam fogalmának ismeretét. Ez azonban csak személyes tapasztalat átélésével szerezhető meg.

Megállapíthatjuk, hogy a neveléssel foglalkozók – az iskola és a család – tisztességtelen harcba fogtak a személyes tapasztalattal szemben. Az iskola azt mondja, túl sok a megtanítanivaló, túl sok mindent kellene valamihez kötni, s ha mindenhez tapasztalatot kapcsolna, soha nem érne végére az ismeretek átadásának, ezért egyedül a mechanikus emlékezetre épít. Tanuljuk a magyarázatokat, a szabályokat, a törvényeket is verbálisan ismerjük meg. De az ilyen tudás – lehet mégoly nagy is – semmihez sem kötődik, teljesen haszontalan az ember tökéletesedése szempontjából, mindig külsődleges marad, az egyéntől elidegenedett kultúrát hoz létre. Az ilyen kultúra csak szellemi szétszórtsághoz vezet, ha nem indul el a valódi életből merített tapasztalatok irányába.

A család is szemben áll a tapasztalat elsődlegességének elvével, de más okból. Túlságosan önző módon foglalkoznak a családban a gyerekekkel, mindent megadva nekik. Teljesülnek a szükségletek, még mielőtt kialakulhatnának, s minden akadály elhárítódik az útból. Az ilyen családi környezetben felnőtt gyerek kevesebbet próbálkozik; kevesebb a lehetősége a tévedésre, mert folyton vezetik, irányítják őt. Ebből adódóan könnyebben tesz szert egy fejlettnek látszó életvitelre. De amilyen mértékben megakadályozták a személyes, a családon belüli, a természeti, társadalmi környezettel, idegen emberekkel kapcsolatos tapasztalatok megszerzését, annyira lesz töredékes az intelligenciája, amely csak abban a családi környezetben működik, ahol kialakult, e körön kívül azonban tökéletlen.

Az elkényeztetett, lassan érő gyerek a szülei jóindulatára alapozza az életét. A szülők pedig a legjelentéktelenebb igényeket is hanyatt-homlok rohanva igyekeznek kielégíteni. A gyereknek nincs saját rendelkezésére álló ideje, nincs meg a lehetősége, hogy maga keresse meg a számára kedvező kapaszkodókat. A szülők helyette is éreznek, gondolkodnak, reagálnak. Olyan életforma ivódik belé, amelyet a szélsőséges szülői segítség biztosít számára. Az ilyen gyerek azt képzeli, hogy a világ így működik, a szülők egyedüli feladata az, hogy az ő szükségleteit kielégítsék, s nem mások, mint az ő jólétének elsődleges előmozdítói. A szülők szemmel láthatóan örülnek is ennek. De amikor a gyengécske növény elhagyja az üvegházat… Az életre rosszul felkészített gyerek joggal fogja vádolni a szüleit azzal, hogy nem töltötték be szülői hivatásukat: követelőzni és kellemetlenkedni kezd. A rossz szülő-gyerek kapcsolatból hiányos rendszer alakul ki, amely egy rövid ideig kellemes lehet, de később tragikus zsákutcához vezethet.

Láthatjuk az ilyen nevelés veszélyeit az iskolában. Figyeljük meg a gyereket, akit elkényeztettek a családban, akit azért nem hagytak vízzel játszani, mert a víz túl hideg, az esővel azért, mert átnedvesít, a hóval, mert attól meg lehet hűlni, aki az útra nem mehet, mert bármikor jöhet egy autó és elgázolja, a mezőre azért, mert ott koszos lehet, és a ruháját elszakíthatja. Hasonlítsuk össze azzal a többgyerekes családból jött társával, akit jó korán kicsaptak az életbe. Az ilyen gyerek számára a természeti erők, a hideg, a víz, a hó, a szél, de a társadalmi bonyodalmak sem tartogatnak sok titkot. Azt érezzük, hogy az ilyen gyereknek óriási tapasztalata van, fejlett gyakorlati intelligenciája is korán kialakul. Olyan meglepően és magabiztosan reagál a különböző eseményekre, amely vitathatatlanul magasabb rendű az elkényeztetett gyerek mesterséges élettechnikájánál.

Az elkényeztetettség vonatkozik az iskolára is. Az iskola nem ugyanolyan módon kényeztet, mint a szülő, a gyereket mégis ugyanúgy megakadályozza abban, hogy saját tapasztalatokat szerezzen. Hozzászoktatják ahhoz, hogy másokra hagyatkozzék, s az ugyancsak mások által szerzett, könyvekben és törvényekben rögzített tapasztalatokra támaszkodjék. A gyerek olyan életvitelt sajátít el, amely csaknem teljesen eltekint az egyéni tapasztalatszerzéstől, vagy gyakorlatilag nem is számol vele.

Célestin Freinet: Essai de psychologie sensible I. Delchaux et Niestlé – Neuchatel Suisse, 1968 (ford.: Orlovics Ibolya).

Orlovics Ibolya

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.