2019. július 17., szerda , Endre, Elek

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2004 december

Szomorú könyv a „mélakórról”

2009. június 17.

Szomorú könyv a „mélakórról”

Már az ókori Egyiptomban leírták a depresszió tüneteit; az ótestamentumi korban is ismertek erre utaló eseteket. Nevét – az oly találó „mélakór” formájában – Hippokratésztől, az „orvostudomány atyjától” kapta. Arisztotelészt olvasván pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy ő nemcsak ismerte, hanem értelmezte is mindazt, amit korában erről a betegségről már tudtak.

Az azóta eltelt évszázadok alatt a depresszió – mondhatni – „világkarriert” futott be, vagyis igazi népbetegséggé vált. Felmérések adataiból azt is megtudhatjuk, hogy mostanában már egy-egy adott esztendőben a mindenkori népesség 6-8 százaléka szenved tőle. Így nem csodálkozhatunk azon az állításon sem, mely szerint az emberek egyötödére igaz, hogy életében legalább egyszer átesett – vagy a jövőben át fog esni – hosszabb-rövidebb depressziós folyamaton. S mivel e betegség minden egyes depressziós személy mellett egy vagy több családtag életvitelére is hatással van, e kór terhei és következményei által – számítások szerint – egyidejűleg akár a társadalom egyharmada is érintettnek tekinthető. A nők közül kétszer-háromszor többen szenvednek a betegségtől, mint a férfiak; bár újabb adatok szerint a fiatalabb generációk tagjai között csökkenni látszanak a különbségek, de ami a legijesztőbb: a depresszió néha már a korai serdülőkorban elkapja áldozatát.

Elizabeth Wurtzel amerikai írónő – például – még tizenkét éves sem volt, amikor a nyári szünidő alatt, táborozáskor első ízben ugyan, de meglehetősen súlyos formában jelentkeztek nála a depresszió tünetei. Sajnos azonban sem ott, sem pedig még éveken keresztül másutt sem ismerték fel betegségét, ami miatt több mint egy évtizednyi szörnyű szenvedések vártak rá. Ő azonban még viszonylag szerencsésnek mondhatja magát: egyetemi évei alatt végül is szakértő kezekbe került, és – az időközben kifejlesztett nagyobb hatékonyságú gyógyszereknek köszönhetően – meggyógyult. (Nem úgy, mint korábban szerencsétlen sorstársa, Sylvia Plath1, akit huszonegy éves korában ugyan még ki tudtak menteni a maga hívta halál karmaiból, de egy évtized múlva már a depresszió bizonyult erősebbnek, és egy újabb öngyilkossággal lezárta csodálatos tehetséget bizonyító életpályáját.)

Elizabeth Wurtzel a Magyarországon is több kiadást megért Prozac-ország című könyvében, mely a Fiatalon és depressziósan Amerikában alcímet viseli, a gyógyuláshoz vezető, de hosszú időn keresztül pokolnak tűnő út történetét meséli el megrázó emberi őszinteséggel, lenyűgöző írói hitelességgel és meglepő szakmai tudatossággal.

A címben szereplő Prozac antidepresszáns gyógyszer: egyike azon készítményeknek, amelyekkel az utóbbi két évtizedben a depressziót – minden korábbi hatóanyagnál eredményesebben – kezelik. E betegségnek az írónő hazájában, Amerikában tapasztalható méreteit az is jelzi, hogy ott a lakosság évente több mint 1,3 milliárd dollárt fizet ki a patikákban Prozacért, amely a második helyen áll az orvosok által leggyakrabban felírt gyógyszerek sorában. (Újabban már az állatorvoslásban is alkalmazzák; a szerző egyik barátnőjének a macskája is ezt kapta kényszeres tüneteinek gyógyításához.)

A trend – a depresszió „diadalútja” – azonban globális méretűnek bizonyul; nemcsak Amerikáról, hanem az európai és a közel-keleti országokról is elmondható, hogy az 1955 után születettek hat százaléka már 21 éves kora előtt megtapasztalja a depresszió súlyosabb vagy kevésbé súlyos formáját. Magyarország adatai nyomán is hasonló jelenségek következtethetők ki; a SOTE Magatartástudományi Intézetében elvégzett vizsgálatok eredményei mindenesetre egybehangzanak az Egészségügyi Világszervezet megállapításaival.

Mondhatjuk persze azt, hogy Elizabeth Wurtzel személyisége a gyermek- és ifjúkora során átéltek következményeként szinte „felkínálta” magát az effajta támadásoknak. Szülei elváltak, apja nem vett részt a nevelésében (még anyagilag sem); anyja, aki agyonhajszolta magát azért, hogy lányának biztosíthassa az elit egyetemen való tanulás lehetőségét, szintén nem tudott jelen lenni serdülő lánya életében. Így a kislány már korán elkezdett inni, nem sokkal ezután drogozni, és belevetette magát különféle zavaros szexuális kalandokba is. Csak rendkívüli intellektusának, kiváló memóriájának és íráskészségének köszönhette, hogy tanulmányait – legfeljebb egy-két vizsgahalasztás miatti kitérővel – nemcsak folytatni tudta, hanem eredménnyel be is fejezte; sőt tanulmányai közben már voltak újságírói próbálkozásai is, melyekkel jövőbeli hivatását alapozta meg.

Pedig a betegség rengeteg energiáját – és rengeteg pénzét – felemésztette. Mivel apjától még a legsúlyosabb időkben – igencsak magas összegekre rúgó orvosi számlái kiegyenlítéséhez – sem kapott anyagi támogatást, tanulmányai mellett, ha állapota engedte, még dolgoznia is kellett. A depresszió pedig újból és újból támadott; s ő hiába próbálkozott különféle partnerváltási és életmód-változtatási trükkökkel, állapota mind súlyosabbá vált, mígnem nála is elvezetett egy öngyilkossági kísérlethez. Ekkorra azonban már kapcsolatban volt azzal a pszichiáterrel, aki végül is hozzá tudta segíteni a gyógyuláshoz, megadva neki ezzel az alkotó élet perspektíváját is.

Ezt a könyvét – mint mondja – elsősorban a fiataloknak írta; azért, hogy lehangoltságukban olyan olvasmányt adjon a kezükbe, amilyen neki nem állt rendelkezésére, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. A könyv valóban alkalmas ezt a hiánypótló szerepet betölteni; mivel szövege elejétől végig egy tízen-, majd huszonéves fiatal kíméletlenül őszinte önvallomásaként árad-hömpölyög, és minden bizonnyal hitelesen tudja meggyőzni a hasonló életkorú, hasonló problémákkal küszködő olvasókat arról, hogy ebből a pokolból is van/lehet menekvés.

De talán még ennél is fontosabb, hogy a felnőttek s közülük is elsősorban a pedagógusok megismerkedjenek Prozac-ország „történelmével és földrajzával”. A depresszióra ugyanis továbbra is fenyegető rémként kell tekintenünk: a WHO jelentése szerint 2020-tól kezdődően az egészségügy számára a legnagyobb problémát a pszichiátriai megbetegedések mind súlyosabb következményei fogják jelenteni. A szakemberek úgy látják: akkortájt már a 15–44 év közti korosztály valamennyi megbetegedés által okozott egészséges életévveszteségeinek 30 százaléka a lelki egészség zavarai miatt következik be, s ebben a folyamatban, amint látjuk, a serdülők is komoly szerephez fognak jutni. Nagyon fontos tehát, hogy akik velük foglalkoznak, időben felismerjék a veszélyt, és tudják, kitől miként lehet segítséget szerezni a veszélyeztetetteknek.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország. Fiatalon és depressziósan Amerikában. Fordította: Zentai Éva. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Mihály Ildikó

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.