2019. június 27., csütörtök , László

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Sajátos nevelési igényű tanulók >> A szervezetfejlesztés jó gyakorlatai

Befogadni, de hogyan?

2009. június 17.

Mayer József

4. fejezet – Befogadni, de hogyan?

amely a sajátos nevelési igényű tanulók integrációjának lehetőségeit járja körül egy fókuszcsoportos beszélgetésben, ahol az együttnevelésben érintett szakértői kör vett részt: befogadó intézmények vezetői és pedagógusai, egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények szakemberei, szaktanácsadók, az oktatási tárca képviselői, pályaválasztással, a munka világával, programfejlesztéssel foglalkozó szakemberek.

A megszólaló szakértői kör tagjai:

Kapcsáné Némethi Júlia, gyógypedagógus, a SuliNova Kht Inklúziós Pedagógiai Fejlesztési Központjának vezetője

Vargáné Mező Lila, a Gyengénlátók Általános Iskolája és Módszertani Központja igazgató helyettese

Vargáné Csigás Erzsébet, a budapesti Benedek Elek Általános Iskola és Módszertani Központ tagozatvezetője

Borda Zsuzsa, a Géza Fejedelem Általános Iskola és Óvoda gyógypedagógusa (Mende)

Csécsi Barnabás Sándor, a budapesti Benedek Elek Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény főigazgatója

Dombai Ottília, a kaposvári Németh István Általános Iskola tanítója

Szegedi Ágnes, a kaposvári Németh István Általános Iskola igazgatója

Nyíri Sándor, a békéscsabai Esély Pedagógiai Központ tanácsadója

Zseák Sándorné, a békéscsabai Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola igazgatóhelyettese

Végh Miklósné, az I. Kerületi Pedagógiai Szolgáltató Intézet szaktanácsadója

Sipkai Zsuzsa, az Oktatási Minisztérium Közoktatási Főosztályának munkatársa

Lancz Tamás, a Laky Demeter Általános Iskola igazgatója (Rezi)

Macsek Anita, a Laky Demeter Általános Iskola pedagógusa (Rezi)

A beszélgetést Singer Péter, az Országos Közoktatási Intézet Iskolafejlesztési és Integrációs Központjának (OKI IIK) igazgatóhelyettese és Kőpatakiné Mészáros Mária, az OKI IIK tudományos munkatársa vezette.

Singer Péter: Az első kérdésem: Milyen tapasztalataik vannak e beszélgetés résztvevőinek a sajátos nevelési igényű tanulók befogadásával kapcsolatban a többségi iskolák esetében?

Csécsi Barnabás Sándor: Két éve próbáljuk az EGYMI-t (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény) megfelelő színvonalon képviselni Dél-Pesten. Az intézmények ellátási körzete ugyan Budapest, de közvetlenül a XX. és XXIII. kerületet látjuk el az alapító okiratunk alapján. A két kerület nem egyforma. A XXIII. kerület nem hajlandó létrehozni, kijelölni olyan intézményeket, ahová sajátos nevelési igényű gyerekeket be tudnánk integrálni. Tehát a munkánk jelen pillanatban csak a XX. kerületre tevődik ki, de ez is nagyon nehéz feladat. Bár két éve működünk, az első év az egyik vezetőnek csak azzal telt el, hogy elfogadtassuk magunkat a lehetséges partnerekkel, és az EGYMI-nek a működését, programját próbáltuk kialakítani.

Erzsébeten nagyon sokféle kapcsolatot próbáltunk kiépíteni az intézményekkel. Végül is odáig jutottunk, hogy nagy unszolásra a kerület hét általános iskolát jelölt ki, de azt is úgy, hogy személyes kapcsolat révén kértük föl, jelentkezzenek az önkormányzatnál, hogy legyenek befogadó intézményekké. Van egy óvodánk is, de ez is azért lett, mert feladat-ellátási problémát vetett föl a helyi önkormányzatnak a sajátos nevelési igényű gyerekek jelenléte.

Kőpatakiné Mászáros Mária: Tehát a befogadás külön feladat nálatok, és a legnagyobb kihívás most a számotokra, hogy erős koordinációs és kapcsolatteremtő tevékenységetek legyen?

Csécsi Barnabás Sándor: Így van.

Singer Péter: És ez azt jelenti ott, hogy ez csak személyes kapcsolatok révén működtethető?

Csécsi Barnabás Sándor: A tapasztalataink alapján igen, mivel ez annyira friss Magyarországon, hogy másképp nem indult volna be. Természetesen meg kellett győzni ennek a pozitív oldaláról is annak az iskolának a fenntartóját – mert ugye én fővárosi fenntartású vagyok, míg a többiek kerületi fenntartásúak –, hogy ebben mi a jó. Miért jó ez nekik is, a gyereknek és mindenkinek.

Singer Péter: Hogyan látod a mostani helyzetet?

Csécsi Barnabás Sándor: Az elején vagyunk még, például a két inkluzív általános iskola közül az egyikben még nincs sajátos nevelési igényű tanuló. De a lehetőség legalább megvan.

Vargáné Mező Lilla: Tudjuk, hogy napjainkban a fogyatékos tanulóknak csaknem az ötven százaléka integrált. Ez egy hatalmas nagy szám, és amikor azt mondjuk, hogy nincs befogadó iskola, akkor nehéz megítélni a valóságos helyzetet. Nem volt még felmérés erről. A jelentési kötelezettséget, tudniillik, hogy van náluk sajátos nevelési igényű tanuló, nem nagyon tartják be az intézmények. Tehát nagyon kevés az igazi adat, és nagyon keveset tud erről a gyógypedagógiai szakma is.

Hadd mondjam el egy saját tapasztalatomat: kérdőívet küldtünk szét minden iskolának szeptemberben, akikkel kapcsolatban 451 integrált óvodás, iskolás, középiskolás gyengénlátót láttunk el, és több mint kétszáz általános iskolába küldtük el ezt a kérdőívet. Nemcsak a látássérültek ellátásával kapcsolatos kérdéseket tettünk fel, hanem inkább az intézményvezetőknek, az intézménynek a befogadással kapcsolatos attitűdje érdekelt, egyáltalán az, hogy hány és milyen típusú fogyatékos gyereket fogadnak.

Az adatok azt mutatták, hogy bizony évfolyamonként, osztályonként jelen vannak a sajátos nevelési igényű gyerekek az általános iskolában. Az már más kérdés, hogy sok helyütt csak azért, mert ott van a gyerek, tehát el kell látni. Aztán, hogy milyen színvonalú az ellátásuk, mennyire sikeres a befogadásuk, mennyire sikeres a tanulásuk, az már nagyon-nagyon sokféle lehet.

Kőpatakiné Mászáros Mária: A befogadás mint külön feladat hogyan jelenik meg annak a konkrét intézménynek az életében, akiket ti most itt képviseltek?

Borda Zsuzsa: Mi sajátos helyzetben vagyunk. Mende egy kis település, mindössze négyezres lélekszámmal. Soha nem volt kérdés az, hogy ezeket a gyerekeket el kell látnunk. Belenőttek az integrációba: együtt voltak az óvodában, tehát a családok ismerik egymást, ismerik a problémát, ismerik a problémás gyerekeket, fel sem vetődik kérdésként, hogy máshova kellene menniük. Ezért nálunk az integráció eleve adott volt, az már más kérdés, hogy ez most adminisztratív problémát jelent.

Az iskolánkban mindenféle típusú gyerek van, most vettünk át egy érzékszervi fogyatékost, egy gyengénlátó kisfiút, van középsúlyos értelmi fogyatékos, két autista, ami ritkán fordul elő egy ilyen pici településen. Ez nekem komoly szakmai probléma. Több szakembert megfinanszírozni az önkormányzat nem tud, tehát nekem kell magamat oly módon képezni, hogy mindenféle fogyatékossághoz szakmailag valamit hozzá tudjak szólni.

Azokról az értelmi fogyatékos gyerekekről van szó, akik semmilyen körülmények között nem teljesítik a limit tantervi követelményeket sem, és speciális tanterv szerint kell tanítani nekik egytől nyolcig a harminc valahány tantárgyat. Ez nekem rendkívül nehéz feladat. Az iskola ebben nekünk nem tud segíteni. A tanárok ugyan toleránsak a gyerekekkel, de a tolerancia kimerül abban, hogy igyekeznek eltűrni az óráikon, igyekeznek segíteni nekik, de érdemben nem tudnak hozzájuk nyúlni.

Singer Péter: Arra nincs lehetőség, hogy néhány tanár mégiscsak bevonhatóvá válik ebbe a munkába?

Borda Zsuzsa: Én ezt nehéznek tartom például azért, mert van egy harmincas osztálylétszám, és a pedagógus, akinek a saját óráját kell leadni, hogyan tudna érdemben segíteni nekem, hogy még pluszban odafigyeljen egy-egy különösen nehéz tanuló esetében?!

Kőpatakiné Mászáros Mária: Tehát ez a szakmai kihívás a te egyedüli feladatoddá vált az intézményben?

Borda Zsuzsa: Igen, ez gyakorlatilag így van.

Zseák Sándorné: Lehet, hogy én más szemüveggel tudom nézni ezeket a dolgokat, hiszen nem vagyok gyógypedagógus. Ahogy itt a bemutatkozásban mondtam, én egy két tanítási nyelvű szakközépiskolában dolgozom mint igazgatóhelyettes.

Azt gondolom, hogy a gondolkodásmódban is nagyon-nagyon komoly szemléletváltásra van szükség a befogadó iskolák részéről. Szeretnék mondani egy példát. Most a nyolcadikosok felvételijén vagyunk túl, és a nyolcadikosok között már volt olyan gyerek, akit sajátos nevelési igényűként kellett kezelnünk a felvételi vizsgán. Ez egy probléma volt számunkra, hogy hogyan oldjuk meg? Mert mondjuk diszlexiás, és papírja van erről. Hogyan oldjuk meg a felvételi feladatot, és ha bekerül ebbe az iskolába, hogyan fog továbbtanulni?

Fölmerül bennem az a dilemma, hogy amikor egy-két ilyen gyerek becsöppen egy többségi osztályba, akkor hogyan van mód és lehetőség azt a gyereket másképpen kezelni, mikor ő mellette vannak harmincketten? Hol van erre a tanárnak kompetenciája, energiája? Amikor ezek a gyerekek megjelennek a többségi általános iskolában, úgy gondolom tehát, hogy a szemléletváltásnak azért van nagy jelentősége, mert akkor én fogom megtanulni annak a módszerét, hogy hogyan lehet mondjuk egy informatikai órán azzal a gyerekkel úgy foglalkoznom, hogy az is sikeres legyen!

De miért? Mi mindent kell magamévá tennem, elsajátítanom belső késztetésből? És ezért anyagilag elismernek engem? Megveregetik a vállam, hogy jól van Zseák Marcsi?

Singer Péter: Akkor nálatok az iskolában ez végül is működik?

Zseák Sándorné: Most már vannak elvétve ilyen típusú gyerekeink. Például most – ez is érdekes dolog –, az érettségi évében kezdünk el foglalkozni egy olyan fiúval, aki diszlexiás. Kijár hozzá a gyógypedagógus, gyakorlatilag utazótanár. De én azt gondolom, hogy a befogadó iskoláknak már az is feladatuk kellene legyen, hogy képessé váljanak megtanítani úgy vagy legalábbis hasonló módon ezeket a tanulókat, mint a többit.

Most négy ilyen tanulónk van, jövőre már lehet, hogy nyolc lesz. A két tanítási nyelvű szakközépiskolában ez nagyon komoly pedagógiai feladatot fog jelenteni. A kérdésem az, hogy a fenntartó fogja ezt támogatni, finanszírozni?

Singer Péter: Ez is az intézmény feladata, hogy ezeket a finanszírozási meccseket lejátssza. Jár a fejkvóta így, tehát abból elvileg ezt meg lehet finanszírozni.

Nyíri Sándor: Igen, a dupla fejkvóta jár az iskolának, de az utazópedagógusnak mi jár? Arra az intézményre gondolok, amelyik az utazópedagógust odaküldi, annak milyen normatíva jár?

Lancz Tamás: Reziből érkeztünk. Ez a település Keszthelytől nyolc kilométerre található. Nekünk ott a környezetünk eleve olyan szociális és társadalmi környezet, hogy befogadóvá kellett válnunk, és én úgy gondolom, hogy ennek többé-kevésbé maradéktalanul eleget is tettünk.

Singer Péter: Mit jelent az, hogy befogadóvá kellett válnunk?

Lancz Tamás: Volt rá igény a településen, hogy a részképesség-zavarral küzdő gyerekeket ott helyben foglalkoztassuk, illetve a szomszéd településről egy gyengénlátó kislány került hozzánk. Az élet hozta magával, hogy így alakult, mert az a település, ahol a gyerek óvodába járt, és addig ott felnőtt, ott az iskola nem fogadta be. Nem vállalták azt a pluszfeladatot sem a tantestület, sem a szülők egy része. Így megkerestek bennünket, és mi vállaltuk. Fontos, hogy a szülők megkerestek bennünket, hogy vállalnánk-e ezt a pluszfeladatot.

Singer Péter: És a fenntartó mit szólt hozzá?

Lancz Tamás: A fenntartó többé-kevésbé már meg volt puhítva. Módosítanunk kellett az alapító okiratot a részképesség-zavarosok irányába. Tehát ők már tudták, hogy miről van szó, és úgy fogadtak, hogy ha eddig eljutottunk, és most jött még egy kislány, akkor legyen. Többé-kevésbé azért már fel voltunk rá készülve, és onnantól kezdve nem ütköztünk ellenállásba.

Macsek Anita: Az tehát, hogy befogadóvá kellett válni, nem külső kényszer volt, hanem mi úgy gondoltuk, hogy ezeknek a gyerekeknek, akik a mi településünkön élnek, a legjobb ellátásban kell részesülniük. És a tantestület is abszolút kész volt mozdulni minden új irányába, és elkezdtünk felkészülni már úgy az integrációra, hogy tulajdonképpen akkor még nem is volt erről szó. Elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy mit tehetünk azokért a gyerekekért, akik hozzánk kerültek és tanulási problémáikkal küszködnek. Volt egy mozgássérült kislány is, aki amikor odakerült, akkor még nem is integráció volt az iskolában, csak egyszerű befogadás. Így álltunk a feladathoz.

Singer Péter: Milyen segítséget kaptatok erre?

Macsek Anita: Tulajdonképpen mi a legtöbb és a legnagyobb segítséget a gyengénlátók általános iskolájától kaptuk, és most ezt nemcsak a gyengénlátó kislányunk integrációjára mondom, hanem az összes sajátos nevelési igényű gyerekünk integrációjára.

Tőlük kaptuk a legtöbb segítséget, mert ők voltak a legnyitottabbak a módszertani intézmények közül arra, hogy adjanak abból a módszertani tudásból, ami nekik ott felhalmozódott. És elkezdtünk járni hozzájuk, ők nagyon szívesen kijöttek, aztán a kollégák elkezdtek járni különböző továbbképzésekre. Én például már akkor szereztem egy gyógypedagógusi oklevelet a tanítói pályán. Tehát így volt már egy szemléletem.

Végh Miklósné: Mint a bemutatkozáskor már említettem, a Harmadik Kerületi Pedagógiai Szolgáltatóban dolgozom. Ezt megelőzően az önkormányzatnál dolgoztam. A harmadik kerületre tehát elég nagy rálátásom van.

Most végeztünk ősszel az egyik kolleganővel egy felmérést a kerületben, hogy megnézzük az aktuális helyzetet, és megvizsgáltuk a gyerekeket. Nálunk szeptemberben hagyta jóvá az önkormányzat, hogy egységes gyógypedagógiai módszertani intézmény legyen a Szellő utcai iskola. Ott jelenleg körülbelül 110 fő van, és óvodánkban, iskolánkban pedig a mi naprakész felmérésünk szerint még nyolcvan gyerek van. Azt gondolom, hogy Óbudán nagyon nyitottak az iskolák és óvodák arra, hogy befogadják a gyerekeket. Az ellátás, amennyire meg tudtuk most vizsgálni, szakszerűen folyik. Egy-két gyereknél láttuk, hogy utazó gyógypedagógus nem járt ki, ezt most korrigáltuk.

A gyógypedagógiai módszertani intézetünk még csak kialakulóban van, az utazó-gyógypedagógus-hálózat nincs kiépítve. Tehát nem mondom azt, hogy minden tökéletes, azt sem mondom, hogy nincsenek hiányosságok, de én azt gondolom, hogy – bár a harmadik kerület ebből a szempontból eléggé előrehaladott, de az EGYMI még tulajdonképpen nem igazán épült ki, és most keresi a feladatát.

Az érdekes volt, amikor kint voltunk a Szellő utcában, és akkor fölálltak a többségi iskolából, tehát az iskolaigazgatók, óvodavezetők, és azt mondták, hogy hát most akkor mi most miről beszélünk, mert nálunk már ott vannak a gyerekek. És mi már befogadtuk őket, és mi már megpróbáljuk őket ellátni, mondták. A Váci Géza Általános Iskoláról gondolom sokan hallottak, hogy az már korábban is egy eléggé nyitott iskolatípus volt, ott már korábban sem szegregáltan folyt a fejlesztés a gyerekekkel, hanem integráltan. Ez egy elég jó nevű iskola, és most már ők is felvállalták a sajátos nevelési igényű gyerekeket, az egy nagyon pozitív dolog, hogy ott van mellettük az óvoda, amelyik szintén felvállalta. Tehát már óvodáskortól megtörténik a gyerekeknek a felkészítése.

Kőpatakiné Mészáros Mária: Mi a te munkád sajátossága a befogadásnál?

Végh Miklósné: Én azt gondolom, hogy a befogadás gondolatához azért el kellett jutni, ez nem magától jön létre. Az, hogy én az önkormányzatnál dolgoztam, nagyon sokat segített abban, hogy sikerült kialakítani egyfajta szemléletet az intézményekben. Talán a Szellő utca sem jutott volna el oda, ha én nem vagyok ott a kerületben. Eredetileg el akarták nyírni ott a feladatokat, el akarták vonni. És kiálltam amellett, hogy a közép-súlyos fogyatékosok és az autisták ellátása megmaradjon a kerületben.

Nagyon sokat jelent, hogy van egy olyan polgármester, egy olyan képviselőtestület, akik ebben a kérdésben sokat tudtak segíteni. Nekem inkább ez korábban volt feladatom, hogy megnézzem, hogy azok az óvodák és iskolák, ahol ott vannak ezek a gyerekek, ott biztos, hogy rendesen megkapják-e az ellátást.

Dombai Ottília: Tíz éve kerületünk szembe az integráció problémájával és nálunk is tudatos integrációval indult a dolog. Tehát nem spontán kerültek ide a gyerekek, hanem a két intézmény vette föl a kapcsolatot egymással, s így kezdtünk integrálni. Nagyothallókkal kezdtem, aztán négy évig volt néhány implantáción átesett gyerekem, akik műtétileg kerültek a közösségbe, és a társintézménytől jártak át naponta. Nyolctól délután kettőig voltak az intézményünkben, és utána kerültek vissza, tehát a tanulási időszakban végig ott voltak.

Most jelenleg nincs hallássérült gyerekem, viszont van egy autistám és egy mutistám. Ők is spontán kerültek be hozzánk. Most velük kell foglalkoznom. De a közben megszerzett tízéves tapasztalat nagyon sokban segít, hogy őket is megpróbáljam integrálni és úgy fejleszteni, hogy pozitív legyen a munka végeredménye.

Nem könnyű, és nekünk azért volt mégis könnyebb, mert tudatos háttér volt mögöttünk, mert a siketek intézete gyógypedagógust biztosított. Tehát bármiféle problémám volt, akkor a kapcsolatot fel tudtam venni velük. Eleinte teamben dolgoztunk, és nagyon egyetértek azzal, hogy fokozatosan el kell a többségi iskola pedagógusának is sajátítani ezeket a módszertani dolgokat. Mert a célunk az volt, hogy a gyógypedagógus fokozatosan kikerüljön, kivonuljon az osztályból. Először volt bent tíz órát, aztán már nyolcat, következő évben meg négyet, tehát fokozatosan átadta nekem a szerepet, hogy én is éppúgy tudjak velük foglalkozni, mint a hallókkal. A szülők is elfogadták, a gyerekek is elfogadták, de azért többszöri kört kellett futnom, hogy a halló szülő is megértse, miért van ott az „implantos” gyerek, és azt, hogy velük egy kicsit másképpen kell bánni.

Az is fontos, hogy a gyerek megértse, hogy mi is van ott a füle mögött (ti. hallókészülék), mi az, miért kell arra vigyázni. Szóval ez évek munkája, és azt hiszem, a tantestületünknek a tíz év talán még nem is elég ahhoz, hogy ezek a dolgok mindenkiben hasonlóképpen tudatosuljanak. Ebben az igazgatónőnek nagyon nagy szerepe volt, hogy olyan légkört és olyan problémamegoldást teremtett ott az iskolánkban, hogy azt minden pedagógus elfogadja. Alsós is, felsős is, ki könnyebben, ki nehezebben, de végül is mindenki szembesült a problémával.

Singer Péter: Ki szeretne még ehhez a témához hozzászólni?

Vargáné Cs. Erzsébet: Szeretném egy kicsit kiegészíteni, mert elég sajátos helyzetű a mi EGYMI-nk, hiszen mi a sajátos nevelési igényűek közül papírforma szerint az értelmileg sérülteket volnánk hivatottak ellátni, és a többségi iskolák befogadó készsége velük szemben rendkívül sajátos. Azt vettük észre, hogy sokan féltik az iskolájuk jó hírét a sérültek bekerülésétől. Könnyű annak a kerületnek, ahol fenntartói szinten támogatják a programot. Mert ha a fenntartói szinten kapnak támogatást az iskolák vagy óvodák, akkor könnyebben válnak ők is nyitottá. Ha ez nincs meg, akkor nagyon-nagyon kemény harc folyik az integráció elkerüléséért.

A felmérési kötelezettség valahol mégiscsak létezik, ezért mi azt pontosan tudjuk, hogy hány sajátos nevelési igényű gyerek van, és azon belül milyen típusúak az igények. És hozzá is jutottunk az adatokhoz azért, hogy bebizonyíthassuk azt, hogy a gyerekek vannak, léteznek, bent vannak a többségi iskolában, de senki nem törődik igazán velük. Illetve akkor kezdenek el törődni velük, amikor másodlagos sérülésképpen súlyos magatartási zavarok jelentkeznek. De addig, amíg a konform magatartást mutatják a gyerekek, addig bizony ott tartják őket akkor is, ha semmiféle plusz megsegítést nem kapnak.

Visszacsatlakozva az eredeti problémához, azt gondolom tehát, hogy ezzel érdemes volna a szakmának sokat foglalkozni, közösen kitalálni olyan működő formákat, amelyek a befogadó intézmények számára vonzóak is lehetnének.

Kőpatakiné Mészáros Mária: Az elmondottakból jól látható a szemléletformálás kiemelt szerepe: a fenntartónál, a többségi pedagógusnál, a szülőknél és természetesen nagyon fontos a gyerekeknél. Mi a véleményetek erről?

Csécsi Barnabás Sándor: A szemléletváltás nemcsak az iskolákban kell, kell a fenntartónál is, és a kormányzati oldalon is kellene szemléletváltás. Tehát ennek végig kellene futnia egészen le a pedagógusig, a pedagógusképzésen keresztül egészen az újonnan diplomás pedagógusig, hogy már egy megfelelő szemlélettel jöjjön ki a felsőoktatási intézményből.

Lehet, hogy még nem tud hozzányúlni a problémához, de tudja, hogy egyáltalán valakihez segítségért fordulhat.

Sipkai Zsuzsa: Most az a kérdés, hogy a mi szempontunkból is, az én szempontomból is a befogadás, mint olyan, hogyan jelenik meg. Hogy ez mit jelent, akkor azt gondolom, hogy azok a szakértő kollégák, akikkel együtt dolgoztunk azokon a programokon, hogy hogyan lehet az együttnevelést támogatni, akkor akár félig elégedetten – de csak félig – hátradőlhetünk. Mert azt vélem most látni, hogy jól gondolták a kollégák, illetve jól gondoltuk a kollégákkal, hogy milyen módon kell az intézményeket és a kollégákat a befogadó intézményekben is és a speciális intézményekben egyaránt megsegíteni.

Olyan programok és szolgáltatások kerülnek most kialakításra, fejlesztésre, amelyekkel mind a befogadó intézmények pedagógusainak és mindazon szereplőknek, akik az együttnevelésben részt vesznek, együtt kell majd dolgozniuk. Fontos, hogy ez a probléma nemcsak a pedagógust, meg nemcsak a gyógypedagógust, hanem sokkal tágabb kört érint. Mindazon szereplőknek, akik részt vesznek ebben a folyamatban, tud majd ez a program segítséget és támogatást nyújtani.

A támogatás pillanatnyilag leszűkül a pályázó intézményekre, akik pályáztak a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében, de azok a szolgáltatások, amelyeket most az intézmények térítésmentesen kapnak meg, azok hamarosan hozzáférhetőkké válnak minden intézmény számára. Speciális intézmények számára is, akik gyógypedagógiai vagy módszertani intézménnyé kívánnak átalakulni.

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy gyógypedagógusként mi nem készültünk fel arra, hogy mit jelent az együttnevelés. Nem arra készítettek fel bennünket, hogy hogyan kell a fogyatékos kisgyerekeknek majd a többiekkel együtt nevelődni. Ezt a gyógypedagógusoknak is meg kell tanulniuk. Új kompetenciák jelennek meg a munkájuk során, és ezenkívül olyan eszközrendszerek is megjelennek, amik konkrét kézzelfogható segítséget adnak minden szereplő számára.

Azt tudnám most megfogalmazni saját szempontomból, szempontunkból, hogy azok a kollégák, akik tervezték vagy részt vettek ennek a programnak a tervezésében, jól gondolkodtak akkor, amikor ezekre a fejlesztési területekre fókuszáltak. Hiszen tényleg olyan segítséget lehet nyújtani, ami mindenkinek a gyakorlatban azonnali válaszokat tud adni.

Még valamit szeretnék hozzátenni. A magam nevében szülőként szeretnék nyilatkozni, mert az én két gyerekem itt Budapesten alternatív iskolába járt és többségi iskolában integráltan kezdett el tanulni ’92-ben. Mind a kettő az orvosi egyetemre jelentkezik, de hihetetlenül sok nehézségen keresztül verekedtük át magunkat mindazzal, amit itt elmondtatok. Vállalkozó szellemű szülőként hihetetlen sok aggállyal néztem, hogy jó helyen van-e a gyerek? Nem túl sok a befogadott sajátos nevelési igényű tanuló az osztályban, hányat bír el egy osztály, mi történik majd a közösséggel? De most már látom, hogy érdemes kitartani ezzel a dologgal, mert olyan más szemléletű nemzedék nő föl, ami megér minden munkát.

Két dolog még fontos szerintem. A szemléletváltás és a pedagógusképzés vagy pedagógus-továbbképzés kérdése. És hogy ezt valahogy a politikán átnyomni, hogy mindenféle kormánytól és irányzattól függetlenül ezt igenis támogatni kell, az oktatásnak szerintem ez a jövője. Szóval biztos, hogy mindig kell majd a módszertani intézmény. A szakmát nem lehet elveszteni, szóval a dilettantizmus a legnagyobb veszély, ami érheti a többségi gyereket, meg a sajátos nevelési igényűt. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a szakmánk támogatása a fontos olyan módon, hogy a szemlélete integráló legyen. Ez lenne a feladat, de hát ez egy hosszú feladat.

Singer Péter: Bár többen is érintettétek itt a külső-belső támogató vagy kevésbé támogató tényezőket, egy gyors körkérdésre próbáljunk válaszolni! Mennyiben támogatják, kik támogatják, és kik azok, akik kevésbé támogatják az integráció folyamatát az egyes intézményeken belül.

Kőpatakiné Mészáros Mária: Azaz: van-e befogadás, kik támogatják azt és hogyan, mivel?

Vargáné Csigás Erzsébet: A befogadást támogatja mindenki, addig, amíg szembekerül egy magatartásproblémás gyerekkel. És ha szembe kerül vele, és el kell viselnie, ott már időnként kenyértörésre kerül sor. Ennek egy része nem pedagógiai, hanem szociális kérdés, amit nem lehet fejlesztéssel megoldani, ez egy patthelyzet szerintem.

Csécsi Barnabás Sándor: Csak egy zárójeles megjegyzést szeretnék tenni. Szerintem az a baj, hogy az a név, hogy sajátos nevelési igényű, ez a legnagyobb probléma.

Kőpatakiné Mészáros Mária: Miért?

Csécsi Barnabás Sándor: A speciális iskolából csak a többségi iskolába lehet integrálni. Lefelé miért nem? (Ti. a speciális iskolába a súlyosan halmozottan sérült gyerekeket.) Az is integráció. Én is befogadok középsúlyosan, meg halmozottan sérülteket, meg mozgássérülteket. Meg elmebeteget is. Tehát ha nem ez lenne a neve, hanem ugyanúgy, mint régen, konkrétan meg lenne nevezve, hogy tanulásban akadályozott, értelmileg akadályozott, akkor szerintem nem lenne probléma.

Zseák Sándorné: Szeretnék egy kis tájékoztatót nyújtani arról, hogy Békéscsaba városa hogyan áll ehhez a kérdéshez. Békéscsabán ezt úgy oldották meg, hogy létrehoztak egy mamutintézményt, ami egyébként speciális általános iskola volt, ami mindenkit befogadott, aki jött hozzájuk. De szegregáltan nevelt. Ebben a szegregáltan nevelő intézményben fölhalmozódott egy olyan tudás a gyógypedagógusok részéről, akik létrehoztak munkacsoportokat – nevelési tanácsadót, szakértői és rehabilitációs bizottságot. Az általános iskolásoknál most elinduló körzetesítéssel a befogadás, azt hiszem, hamar elintéződik. Mert akinek nem lesz szakértői véleménye, ami alapján speciális iskolában kell nevelni, ottfogják a többségi általános iskolákban. A középiskolákban viszont Békéscsabán felvételi rendszerrel felvesznek mindenkit, akit fölvehetnek.

Nyilván akinek olyan szakértői véleménye van, és megkapják a fejkvótát, és úgy gondolják, hogy ők tudják nevelni, akkor ahhoz ez az intézmény utazópedagógusokat biztosít és így támogatja ezt a fajta integrációt. A középiskolában és az általános iskolában is egyaránt.

Singer Péter: Ez az utazópedagógus-ellátás mennyiben elégíti ki az igényeket?

Zseák Sándorné: A középiskolát szerintem kielégíti. És talán ennek annyi előnye van, hogy tudnak egymással konzultálni, tehát logopédus a logopédussal, kisebb csoportocskákban. Talán a szakmai kihívás jobban koncentrálódik.

Mivel városi kézben van a feladatellátás, pontosan tudják, hogy mely intézményben milyen sajátos nevelési igénnyel rendelkező tanuló van jelen, és azok a gyerekek, akiket így ellátnak, azok mind megkapják a szükséges ellátást. Az előbb említett mamutiskolának erre van is kapacitása, mert biztosítja a város az anyagi forrásokat, a személyi feltételeket, meg mindent. És mivel egy helyen van, így jobban elosztható vagy jobban figyelemmel kísérhető ez az egész dolog.

Szegedi Ágnes: Én csak azt szeretném mondani, hogy az egy kalap alá vevés az tulajdonképpen nagyon hibás dolog, mert minden szakvéleményben szerepel, hogy ilyen-olyan fogyatékos a tanuló, és emiatt sajátos nevelési igényű. Amikor egy igazgató fölvesz egy sajátos nevelési igényű tanulót, akkor ő pontosan tudja, hogy milyen okból sajátos nevelési igényű az a gyerek. Eggyel tudja összevetni a felkészültségét, hogy megvan-e az iskolákban az ellátásához szükséges kompetencia vagy nincs. Mi kell még? Tehát én szerintem ez nagyon fontos lépés. És a szakvéleménynek a szerepe majdhogynem nagyobb, mert azt, hogy pontosan miről van szó, azt valóban pontosítani kell.

Lassan bekerül a pedagógusok köztudatába is az, hogy egy-egy tanuló sajátos nevelési igényű, de azért utánuk kell nézni, hogy mitől azok. Ezt a szakmai körökben mindenki tudni fogja, de nekünk, pedagógusoknak nagyon fontos ezzel tisztában lenni. Hát különben hogy adjuk meg a sajátos nevelési igényeinek megfelelő egyéni bánásmódot, differenciálást?

Dombai Ottília: Nekem mindig is fontos volt az a fajta támogatás, ami az intézményben való részvételt segíti. Tehát konkrétan a siketek ott vannak velünk és az intézmény annyi segítséget ad, amennyire a gyereknek szüksége van. Tehát annyi órában kap ő segítséget a gyógypedagógiai intézménytől, ahány órában ott szükség van rá. És ez mobil, ez változik, mert ha kell, egy évig dupla és utána nagyon kevés.

Ez attól függ, hogy mi a probléma, és ez egy nagyon fontos dolog. Tehát nálunk is az van, hogy a módszertani intézmény kapja meg a fejkvótát, amit az én papírom alapján leigényel a fenntartó, és tőle gyakorlatilag bármilyen típusú problémához kaphatok segítséget.

Kőpatakiné Mészáros Mária: Milyennek látjátok az EGYMI működését „belülről”, az átalakuló speciális intézmény szemszögéből? Milyen szolgáltatások vagy milyen tevékenységek azok, amiket tudtok ajánlani az integráló iskoláknak?

Csécsi Barnabás Sándor: Mint szolgáltató, mi már elég rég óta segítjük az integráltan tanulókat, egészen ’78 óta. Ez a majdnem harminc év elég volt ahhoz, hogy minden olyan szolgáltatást biztosítsunk, ami a törvényben van. Majdnem azt mondom – de tényleg így van –, hogy amiket mi csináltunk, azokra szükség van és azok lassan bekerültek az irányelvekbe, bekerültek a törvényekbe. Mi tehát képviseltük azokat a tényezőket, amikre nagy szükség van az integráció megvalósításához.

Határozott irányai vannak a megsegítésnek. Egyrészt a gyerekre irányuló segítségnyújtásról van szó, másrészt a szülők támogatása is nagyon fontos, és a pedagógusoknak nyújtott segítség is. A szakmai szolgáltatások megvalósítása rendkívül fontos, ennek keretében egyéni fejlesztő foglalkozásokat lehet és kell biztosítani.

A többségi óvodába járó gyerekek között van olyan, hogy Tokajból, Pécsről, Mosonmagyaróvárról jön speciális fejlesztő napra hozzánk. Ez a szülőkre elég komoly terhet ró, azzal együtt, hogy mindenféle kedvezményt kapnak. Útiköltség-térítést, egyebeket. Ez azt jelenti, hogy mondjuk egy fejlesztő napra való felutazás esetén már előző este – mivel hajnalban kell indulni – a család másik kisgyerekét el kell vinni valamelyik nagyszülőhöz aludni. Ezt csak azért mondom, hogy látható legyen, hogy az egész család életét számos nehézség befolyásolja, ha van egy sajátos nevelési igényű gyerekük. És akkor még ő többségi óvodába jár és még nem iskolás.

A különböző életkorban, különböző mértékű egyéni segítésnek megvan az értelme és sokszor az eredménye is, mert hát azért vagyunk valóban, és azért tevékenykedünk, hogy maradjon is meg mindenki az integrációban, maradhasson többségi intézményben – ugye először óvodában, aztán később iskolában. Kis korban az egyéni fejlesztés elég hangsúlyos, a későbbiekben is elég jelentős, de aztán ez egyre inkább csökken, és mi úgy gondoljuk, hogy mi akkor teljesítjük igazán a feladatunkat, ha egyre kevésbé vagyunk benne a gyerek életében.

Ez vonatkozik az intézmények, illetve a pedagógusok megsegítésére is. Meggyőződésem, hogy nem pótolható a tanító, tehát egy-két órában, tíz órában sem elegendő a gyógypedagógus egyéni fejlesztésben való részvétele. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy az osztályban tanító tanítók meg tanárok vegyék át, illetve legyenek a helyükön, ott oldják meg a feladataikat, tudják figyelembe venni a tanulók sajátos nevelési igényeit, a fogyatékosság alapján szükséges sérülés-specifikus eszközöket alkalmazzák.

A pedagógus-továbbképzés az egyszerű tanácsadás, a helyben történő látogatás vagy a nyílt napos rendszer, vagy a tanfolyami keretek között történik. Gyakorlatilag mindegy, mert ennek sokféle lehetősége van, és a sokféle mód természetesen nagyon fontos.

A befogadó pedagógus számára tehát van egyfajta alapképzés, a pedagógus-továbbképzés, és utána az EGYMI-ken keresztül elérhető továbbképzés. Ennek a szerepe nagyon jelentős. A többségi pedagógusok természetesen nem lesznek gyógypedagógusok, de erre nincs is szükség, hiszen ők a saját munkájukban megjelenő sajátos nevelési igényű tanítványukkal kapcsolatos tudnivalókat kapják meg. Tehát az EGYMI feladata szerintem az is, hogy konzultációt, hospitálási lehetőséget, segédanyagot nyújtson a többségi iskolákban tanító pedagógusoknak.

Singer Péter: Akkor nagy változást jelentett az iskolátokban az EGYMI-vé válás?

Csécsi Barnabás Sándor: Több feladatunk lett. Mindig több és több a feladat. Először ketten, aztán négyen, majd hatan voltak a szakmai szolgáltató munkacsoport tagjai, vagyis mindig volt egy kis sejt, amelyik ezen dolgozott, és egyre többen lettünk. Mióta EGYMI-k lettünk, nem nagyobb a pedagóguslétszámunk.

Vargáné Csigás Erzsébet: Az átalakulásunkat én oda tenném először, hogy szerintem a mi iskolatípusunkba változást hozott, amikor a törvényi szabályozás több lehetőséget adott arra, hogy képesség-, készségfejlesztés lehessen bizonyos százalékban, tehát órakeretet kaptunk arra, hogy megvalósulhasson a habilitáció és a rehabilitáció.

Mi, gyógypedagógusok itt azért jobban koncentráltunk azokra a tudásokra, amit el tudunk fogadtatni a többségi pedagógusokkal. Mert ez az a közös pont – természetesen más a domináns egy értelmében érintettnél, mint egy magatartás-zavarosnál –, tehát az a pont közös, hogy a figyelmét, az emlékezetét mindenkinek fejleszteni kell.

Úgy kezdeném az EGYMI-vé kiépülésünket, hogy először a szakszolgálat keretén belül volt egy olyan fajta tudásfelhalmozás, ami már komoly adatbank volt. Tehát tudatosodott bennünk is, hogy ezek a tudások sokféleképpen hasznosíthatók. És utána, amikor módszertani intézménnyé, illetve EGYMI-vé alakultunk, akkor gyakorlatilag azt próbáljuk meg, hogy ezeket a tudásokat kilopjuk ilyen-olyan formában a többi intézmény felé. Azt gondolom, hogy másképp működünk mi az óvodánkban, mert az óvoda az egy kiépült rendszer volt. Ők már befogadtak korábban is sérült gyerekeket, tehát ott már a szemlélet nagyjából kialakult. Igazság szerint azért fogadtak el minket nagyon könnyen, mert nekik már nagyon kellett a segítő szakember, mert ők maguk hiába képezték tovább magukat. Ma már gyógypedagógusok is vannak közöttük. Tehát mi ott közvetlenül a gyerekek fejlesztésébe tudtunk bekapcsolódni, a szemléletformálás ott már kevésbé feladat, de még mindig szükség van rá.

Az iskola esetében egy rendszert kellett kiépíteni. Ott azzal a helyzettel találtuk szembe magunkat, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek már bent voltak a rendszerben. Esetleg volt az intézménynek egy fejlesztő pedagógusa.

A rendszer kiépítésével párhuzamosan ment az abszolút szemléletformálás. Nekünk vannak nagyon komoly terveink, amit nem tudom, hogy mennyi idő alatt fogunk megvalósítani, mert mi azt gondoljuk, hogy a szemléletformálás az a legnehezebb kérdés. Már arra volt lehetőségünk, és csináltuk is, hogy nyílt napokat tartottunk, és jöttek a pedagógusok és megnézték, hogy miket tudunk. De hosszú távon mi azt szeretnénk majd, hogy olyan terápiákat tudjunk kiajánlani az utazó tanári hálózat mellett, ami plusz megsegítés lehetne. Hosszú távon azt is szeretnénk, hogy valóban aktívan működjön az a szülői klub, meg segítő hálózat, ami a továbbtanulást, egyáltalán az életben maradást, a családi működést lehetővé teszi.

Macsek Anita: Én azt gondolom, hogy a többségi iskolák oldaláról nézve nagyon örvendetes, és nagyon jó az, hogy az egységes gyógypedagógiai intézetek megalakulnak, létrejönnek. Egész speciális területet képviselnek, óriási tudás, tapasztalat halmozódik föl náluk, amit próbálnak közkinccsé tenni, elérhetővé tenni. Ez nagyon jó a többségi iskolának, hiszen amikor hozzánk érkezik egy sajátos nevelésű gyerek, akkor én tudom, hogy ha az látássérült valamilyen fokon, akkor én hova forduljak tanácsért. És az is szerencsés, ha engem az EGYMI módszertanilag megpróbál segíteni, kiutazik hozzám, és akkor megfogja a kezem, és azt mondja, hogy ezt így kellene csinálni.

Tehát én azt gondolom, hogy az EGYMI-k egymás mellett működése is nagyon-nagyon fontos, illetve nagyon fontos a többségi és a gyógypedagógusnak az együttműködése, mert e nélkül elképzelhetetlen az integráció.

Dombai Ottília: Ezt a gondolatot tovább szeretném vinni, hogy mivel tanítóképző, főiskola, egyetem működik a városunkban, ezért hallgatókat is kapunk. Kijönnek úgy a hallgatók, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi az hogy implantáció, nem hallják, ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy ők ebbe a körbe beépülve kerüljenek tovább. A másik, hogy szeretném én is, hogy a gyógypedagógus elérhetősége még többféle legyen.

Borda Zsuzsa: Én pedig szeretném a pedagógusokra tenni a hangsúlyt a gyerekeken kívül. Fontos, hogy képesek legyenek elfogadni e tanulókat, fontos, hogy a konfliktusaikkal mit csinálnak, leviszik az igazgatóhoz vagy nem viszik, vagy hol teszik le? Ebben azt gondolom, hogy az EGYMI nagyon sokat tudna segíteni.

Kapcsáné Némethi Júlia: Éppen a fejlesztési programok kapcsán nagyon sok helyre eljutottunk személyesen, konzultáltunk kollegákkal, nagyon sokrétű, ez a fajta tapasztalatunk. Amiket itt megfogalmaztatok, hogy milyen nagy felelősség van az EGYMI-k vállán, annak alapján én azt látom kialakulóban, nem tudom, hogyan kell kezelni, a kényszer EGYMI-vé válás. Bizonyos intézmények azért nyomják magukat, hogy EGYMI-k legyenek, hogy fennmaradjanak. Amit a lehető legrosszabb stratégiának tartok, ugyanis attitűdjükben nem készültek fel arra, hogy ők azt a szolgáltatást, azt a támogatást megadják, ami miatt az EGYMI-k megjelentek a jogszabályokban. Azaz támogató, szolgáltató tevékenységet lásson el az együttnevelés kapcsán. A befogadó intézményeknek fontos lesz az, hogy azokhoz az intézményekhez forduljanak, akik valóban tudják azokat a minőségi szolgáltatásokat nyújtani, amikre szükség van, és nem kényszerpálya miatt választották ezt az utat.

Macsek Anita: Szerintem ez is egyfajta szolgáltatás, hogy amikor egy többségi iskola felkeres egy intézményt azzal, hogy segítséget igényel, kap-e komoly segítséget vagy nem. És onnantól kezdve, ha nem jön a segítség, akkor annak híre van, és én azt gondolom, biztos, hogy ezt is csak nagyon-nagyon jól szabad csinálni, mert különben nem lesz életképes.

És akkor még egy kicsit az elvárásokhoz: mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert mi egy nagyon jól működő EGYMI-vel vagyunk kapcsolatban. Nekünk a Lilláékkal való kapcsolat az tényleg olyan, hogy mi felültünk egy robogó vonatra, és egyszerűen kell gondolkodni, hogy mit csináljunk, mert mindig jönnek az új feladatok, és bombáznak minket, és mi is őket. Ez egy nagyon-nagyon élő kapcsolat, ennek aztán az a következménye, hogy tényleg nem filozofálgatunk az integrációról, mert csináljuk.

Tehát amikor mi bekapcsolódtunk, akkor én végignéztem leendő tanító néniként, hogy hogyan készítik fel az iskolákra a gyengénlátó tanulómat. Én már ott komoly segítséget kaptam, hogy hogyan készüljek az első osztályra. Utána elhívtak minket egy közös táborba, szülőt, gyereket, leendő pedagógust, és ott én már találkoztam olyan kollegákkal, akik ugyanúgy elsős tanító nénik lesznek, és egymással meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Ott konkrét segítséget kaptunk, és egy nagyon-nagyon oldott légkörben barátkoztunk, ismerkedtünk a szülővel, a gyerekkel, tehát mire elindult szeptemberben az év, addigra tulajdonképpen nekem már rengeteg ismerősöm lett ebből a körből.

Elkezdtünk feljárni a szakmai nyílt napokra, és hospitáltunk, akkor fogalmaztuk meg közösen, hogy nagyon jó, de hát ez egy szegregált intézmény. Sok módszertani ötletet hazaviszünk, de gondoltuk, hogy meg kellene nézni, hogy működik ez egy többségi iskolában.

Akkor Lilláék azonnal lecsaptak az ötletre és megszervezték, hogy legyen egy nyílt nap, ami nálunk volt, amire nagyon sokan eljöttek, nagyon sok többségi iskolából, ahol integráltan tanulnak sajátos nevelési igényű gyerekek, és ami nagyon pozitív, hogy elindult egy konzultáció. Összeírtam, hogy miben kértek tőlünk már konkrét segítséget. Abban például, hogy hogyan módosítottuk az alapító okiratot. Megnézték a pedagógiai programunkat, hogy milyen kiegészítéseket tettünk bele. Aztán amiben a legnagyobb hiány volt, hogy egyszerűen nem tudták a kollégák, hogy hogyan kell egyéni fejlesztési tervet készíteni. Aztán a különböző eszközök elérhetősége. Lilláéknál már olyan kölcsönözhető eszköztár van, ahová fölmehet a szülő a gyerekkel, vagy akár a pedagógus, és ott válogathat és kölcsönözhet a számára legmegfelelőbb eszközök közül.

Aztán speciális munkafüzeteket, feladatlapokat kaptunk. Tehát annyi mindent tudtunk így átadni, és érdekes, hogy a bizalom hamar megteremtődött, tehát egy többségi iskolának a többségi felé.

Dombai Ottília: A közös meder azért megvan. Abból kell kiindulni, hogy a gyerek a fontos. Ha ez a közös meder megvan, itt már csak azokat a – szerintem – mesterségesen fölállított határokat kell gyakorlatilag nekünk megszüntetni, ami van az intézménytípusok között.

Macsek Anita: Van egy Magyarország-térképük az irodájukban, és kis zászlóval meg vannak jelölve rajta a gyerekek, és amikor én ezt először láttam, akkor éreztem, hogy itt nagyon komoly dologról van szó. Ez egy egyszerű dolog, de hogy nekem ez azt sugallta, hogy minden gyerekre figyelnek. Tehát, hogy igen, integráció, de akkor az legyen olyan, hogy érdemes legyen a gyereknek oda járni, és nem veszhet el, nem kallódhat el.

Kőpatakiné Mászáros Mária: Nagyon szépen körvonalazódtak az EGYMI-k kínálatai, az együttműködés tartalmai. Van-e egyéb „megrendelés” az EGYMI felé?

Sipkai Zsuzsa: Az biztos, hogy a jó gyakorlatoknak az összegyűjtése pótolhatatlan. És van ebben szakmai felelősség, ami a tárcáé meg az oktatáspolitikáé. Az, hogy ez a munka ne esetleges, és ne az egyes intézmények aktív, lelkes munkatársainak az eredménye legyen, hanem valami hivatalos megrendelés.

Ezért borzasztóan fontos, amit a Juli mond, hogy olyan EGYMI-knek kellene lenniük, amelyek nem a saját fennmaradásukért – tehát nem egy öncélú és nyilvánvalóan sehova sem vezető ok miatt fognak EGYMI-vé válni, hanem a belső hajtóerők miatt. Talán ez idővel mégiscsak elválik egymástól, mert működni csak az fog, amelyik emiatt jött létre. Azon töröm a fejem, hogyan lehetne megtámogatni azokat az EGYMI-ket, és azt a hálózatot segíteni kiépülni, ami valóban értelmes, és ami valóban segítséget nyújt a többségi iskoláknak. Megrendelésem nincs, gondolataim vannak ez ügyben.

Csécsi Barnabás Sándor: Egy dologról nem esett itt szó, még pedig arról, hogy az EGYMI amennyire szolgáltat, „vásárol” is. Tudniillik a mi EGYMI-nk mint intézmény nemcsak szolgáltat a többségi felé, hanem egy másik EGYMI-től vásárol szolgáltatást is. Például az utazótanári hálózatoktól a halmozottan sérült gyerekeimhez, például a mozgássérültektől, a nagyot hallóktól, tehát a társintézményektől, a társ EGYMI-ktől ugyanúgy megvásárolom az utazótanári szolgáltatást is.

Vargáné Mező Lilla: Mondjuk a vásárló kifejezés erős túlzás.

Csécsi Barnabás Sándor: Tavaly vásároltam tőled tanfolyamot.

Vargáné Mező Lilla: A törvény tényleg lehetőséget adott arra, hogy kérjünk a tanfolyamokért, továbbképzésekért pénzt, és valamilyen minimális összeget kértünk is a nyílt napokért. Érdekes módon rendkívül sokan jelentkeztek, sokkal többen, mint amikor ingyenes volt. Viszont akkor jó néhány iskola nem tudott eljönni, és az olyan kínos, hogy tőlük kérünk, a másiktól nem. Szóval így aztán ingyenes megint.

Vargáné Csigás Erzsébet: Egy pillanatra, én nagyon örülök, hogy mondtátok azt, hogy a jó EGYMI majd életképes lesz, és akkor milyen szépen fog működni, de jó lenne, ha gondolnátok arra majd, hogy a fenntartóknak és a hatáskörüknek, illetve a hatósugárnak nagyon sokszor határt szab az alapító okirat. De itt mindig egy komoly egyezkedés megy, lehet, hogy egy EGYMI már nagyon jól működik, lehet, hogy a szomszéd kerületből x intézmény igényelné, de nem igényelheti, és akkor innen már érdemes lenne ennek az átgondolása.

Borda Zsuzsa: Megjegyezném itt, hogy 260 intézmény tartozik Ceglédhez, de még egy pedagógiai szakszolgálat sincs. Semmi nincs. Én például mint gyakorló pedagógus örülnék nagyon több segédanyagnak, módszertani címjegyzéknek, könyveknek. Pesten, amikor fent voltam, szemem-szám elállt, hogy mennyi könyv van. Akkor vettem a Különös kutya, meg a Különös gyerek c. könyveket, akkor kezdtem olvasni az autistákról, szóval, hogy tudjak róla, hogy ilyen is van, ilyen is létezik. Megvettük, meg még egy másik könyvet, és azt olvasgatom, és rájövök, hogy tényleg, ez a gyerek itt most nálam autista, és akkor szembesülök azzal a gyógypedagógiai csodálatos dologgal, amit ott leírnak, amiről én nem tudok, mint többségi iskolás, mert én sem tanultam, ahogy te sem tanultad. Egy címjegyzék kellene, amiből én tudnék válogatni.

Kapcsáné Némethi Júlia: Lesznek módszertani intézményi útmutatók, amik leírják ezeknek az intézményeknek a szolgáltatásait, bemutatják, mit lehet tőlük megrendelni. Lesz eszköztár és eszközrendszer is.

Singer Péter: Milyen egyéb támogatásra lehet szükségük a befogadó intézményeknek?

Vargáné Mező Lilla: Az irányelvek előírták a befogadó iskolák számára, hogy kell egy dokumentumot vezetni a habilitációs és rehabilitációs fejlesztésekről. Ez a naplóügy elindított egy lavinát, mert az iskolák rájöttek, hogy ez most komoly, ezt most számon kérik rajtuk. Tehát amíg eddig befogadtam, rajtam múlott szinte minden: jótékonykodtam, emberbarát voltam, szinte mindegy volt az, hogy mennyit tudtam hozzátenni szakszerűségből. Most dokumentálni kell, és ez már komoly.

És erre gyorsan mindenki kapcsolt, és azóta nekünk újabb feladatunk és újabb szolgáltatásunk, hogy segítünk ezeket a fejlesztési terveket összeállítani és megírni.

Végül is a hálózathoz úgy jutunk el, hogy ezt a pedagógusnak kell végezni, gyógypedagógusnak kellene végezni a habitációs, rehabilitációs fejlesztő munkát, de nagyon kevés a gyógypedagógus. Ezért nagyon nagy problémája az egész integrációnak, hogy kevés a segítő szakember, ezt biztos, hogy valamilyen módon meg kell oldani rohamléptekkel, és most az iskolák is ébredeznek – és ez a gyakorlat –, hogy a környékükön a speciális iskolák kollegáit vagy az iskolákat megkeresik, a kollégákkal szerződést kötnek, akik túlórában megbízási szerződéssel dolgoznak és ellátják azt az egy-két gyereket, akit el tudnak – ez megoldás ugyan, de nem igazán jó.

Az lenne az ideális, ha a gyógypedagógus nemcsak egyéni fejlesztést vagy utazó tanári munkát végezne el, hanem folyamatosan megsegíthetné a többségi pedagógust egy nagyon jó szoros, kölcsönös szakmai kapcsolattal. Kellene kis centrumoknak lenni, kis EGYMI-knek vagy mindegy, hogy hívjuk őket.

Dombai Ottília: Jó kezdeményezések vannak, ez működik például Barcson. Remekül mozgolódtak ott lenn a határ szélén, és van is nekünk ott egy sejtünk, alakul már. Kaposváron vagy egy alközpont, akik ellátnak majd hárommegyényi, vagy két és fél megyényi látássérült gyereket. Mert ez nagyon fontos, hogy minél közelebb legyen a segítség, elérhetőbb legyen, tehát ott épüljenek ki ezek a hálózati megsegítések, ahol erre szükség van. És ez egy újabb gondot vetít előre, hogy akkor ezeket a vidéki sejteket tovább kell képezni, tehát a szakmai továbbképzést országos viszonylatban kell megoldani, de meg kellene keresni azokat a specifikus intézményeket, akik ebben segíteni tudnak.

Borda Zsuzsa: A sajátos nevelési igényű gyerekek az átlagnépesség tíz százalékát alkotják. Ha azt számoljuk, hogy minden egyes iskola kitermeli majd a maga egy szem gyógypedagógusát, akkor ez jó arány lesz. Előbb-utóbb lényegesen több a disz-es és a tanulási nehézséges gyermek. Ez lenne szerintem a legpraktikusabb megoldás.

Végh Miklósné: Ez nagyon veszélyes abból a szempontból, hogy vannak kerületek, ahol már nagyon jól kidolgozott EGYMI-t létrehozni tudó intézmények vannak, tantervvel, minden feltétellel, szakemberrel. Ha az önkormányzat úgy döntött, hogy ott ne EGYMI legyen, hanem minden iskolához odatelepítik a gyógypedagógust, akkor az lehet, hogy problémákat fog okozni. Én azt gondolom, hogy az EGYMI-nek egész más szerepe van. Nagyon jó dolog, ha az iskolában ott van a gyógypedagógus, de ez egy módszertani központ, módszertani intézet, és erről nem szabad megfeledkeznünk, hogy ennek tulajdonképpen ez a funkciója. Én legalábbis így gondolom.

Kőpatakiné Mészáros Mária: A záró kör van hátra. Arra kérünk benneteket, hogy amit még lényegesnek gondoltok akár az EGYMI továbbéléséről, akár a saját szakmai életetekről, azt mondjátok el.

Csécsi Barnabás Sándor: Kérdés tehát, hogy mi hívta életre az EGYMI-ket? Ezekben az intézményekben mindenütt fölhalmozódott egy speciális tudás, amit egyrészről ők szerettek volna továbbadni, másrészt pedig igény merült föl arra, hogy megismerjék ezt a tudást, akár a befogadó iskolában, akár máshol vagy másmilyen körülmények között. Én azt látom, hogy ennek az intézménytípusnak jelenleg még mindig van egy konkurenciája, a szakszolgálatok, amik ugyanúgy működnek. Ezek a speciális módszertani intézmények, úgy gondolom, hogy mivel ők foglalkoznak konkrétan ezekkel a tudásokkal, meg ezekkel a gyerekekkel, szerintem életképesebbek, meg gyakorlatközelibbek, mint a szakszolgálatok. És ez jelenti – szerintem – az előnyét ennek a fajta intézményrendszernek, és egyben ez a jövője is, hiszen ott a gyakorlati tudás, ezt lehet továbbadni a többieknek.

Vargáné Csigás Erzsébet: Én a módszertani szóba szeretnék belekapaszkodni. Teljesen egyetértek azzal, hogy a fölhalmozott tudást kell módszertanilag továbbítani a gyógypedagógusoknak a többségi iskolák felé. És ennek az útjait megtalálni, hogy hogyan?

Borda Zsuzsa: Látok egy olyan tendenciát, hogy a hátrányos helyzetűek integrációjával összekapcsolódik az itt használt integráció fogalma. Szerintem veszélyes szemlélet.

Sipkai Zsuzsa: Ami alapvetően hiányzik az integrációhoz, az a pénz. Az elkövetkezendő tervezési időszakban én szerintem pénzt másból, mint az NFT-ből, nem lehet szerezni. Most az NFT 2 során viszont úgy néz ki, hogy azért a régi jog szerepe jelentősen megnő, mert az uniós szándék az, hogy a pénzt helybe viszik, tehát nem központi intézkedések zömébe, hanem az adott területre. Ott lenne nagyon fontos, hogy – akár az EGYMI-k révén – a helyi ismeretet a fenntartóknál, a régióknál képviseljék valahol.

A tárca nagy erőket fektet abba, hogy a régióknál ott legyenek azok az oktatási szakemberek, akik helyben képviselni tudják valamilyen szinten azt az akaratot, ami a szakmai fejlesztéshez vagy a tartalmi fejlesztéshez az infrastruktúrát biztosítja. Mert az adott régiónak mindig szimpatikusabb lesz egy útépítés, mint egy iskolafelújítás, ezen oknál fogva, de ha ott van az erő és az igény, akkor azért erre van mód.

Azt gondolom, hogy pont ezért fontos az, hogy egy EGYMI úgy nézzen ki, ahogy szakmailag elfogadható; elismerhető legyen, és a szakmai igényesség az mindenképpen mögötte álljon, és bizonyítsa, mert akkor a környező többségi iskolák szívesen fordulnak hozzá, ettől van egy hitele. Ettől egy picit nagyobb szava lesz a régiónál, ez egészen biztos, és hogy a fenntartó is minden alkalommal kénytelen lesz hallgatni rá.

Az a mi felelősségünk, hogy a jövő tervezési szakaszban a régiós ügynökségeknél, tehát annál a régiós szervezetnél, amelyik végül is a tervezést ott helyben az adott régióban végezni fogja, az oktatás, illetve az integrált oktatás különösen úgy legyen képviselve, hogy szavuk legyen, és azokat a pénzeket onnan kell megszerezni.

Singer Péter: Köszönjük a megjelenést és az aktív részvételt.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.