2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 február

Szellem a gépben

2009. június 17.

Szellem a gépben

Arthur Koestler esszéregénye

Arthur Koestlert nálunk eddig főként regényíróként ismerték, mint a sztálini kor léleknyomorító hangulatának mesteri fölidézőjét (Sötétség délben). Pedig Koestler kultúrtörténet-elemző, tudománytörténeti és művészetpszichológiai esszéket is írt. Három vaskos kötetből álló esszéregény-trilógiája a hatvanas években jelent meg (Alvajárók, A teremtés, Szellem a gépben). A grafikusból műfordítóvá lett Makovecz Benjamin és az Európa Kiadó érdeme, hogy a sorozat mára magyarul is olvasható. Az Alvajárók a tudományos kutatás és tudás természetével, a Teremtés a művészi alkotással foglalkozik. "Ez a könyv - írja Koestler a harmadik kötetről - az ember balvégzetének elemzésével zárul. Az emberi szellem kreativitása és kórtana az evolúció pénzverdéjében készült egyazon érem két oldala."

Koestler könyve a hatvanas években - melyet még jórészt a behaviorizmus és pozitivista tudománykép uralt - nagy vitákat és lelkesedést váltott ki. Pedig sokan már akkor is idejétmúltnak nevezték a koestleri kritikát: "Koestler úgy fogalmaz, mintha még mindig az 1930-as években élnénk; akkor, mikor még a behaviourizmus elmélete volt az uralkodó" - írja a könyvről Skinner 1964-ben. (Idézi Koestler a Szellem a gépben függelékében.) Ezeket a bírálatokat - Koestler szavaival - a DLSDET (a Döglött Lovakkal Szembeni Durvaságot Ellenző Társaság) fogalmazza meg azzal a felkiáltással, hogy a bírált jelenségeken már túllépett a tudomány, "döglött lovak", melyek rugdalása legalábbis ízléstelenség. Nos, Koestler könyvét olvasva, majd a hazai ismeretterjesztő és tankönyvekbe lapozva meggyőződhetünk arról, hogy Koestler továbbra is aktuális. Szellemi ellenfelei alakot változtattak ugyan, de élnek és virulnak.

De mire is irányul Koestler bírálata? A "balgaság négy tartóoszlopa", melyen az "ortodoxia fellegvára" nyugszik, Koestler szerint a következő:

"(a) a meggyőződés, hogy a biológiai evolúció a természetes kiválogatódás során megerősítést, igazolást nyert véletlen mutációk eredménye;

(b) a hit, hogy a szellemi evolúció a megerősítés (jutalom) által irányított véletlen próbálkozások következménye;

(c) a vélemény, hogy az élő szervezetek - az embert is beleértve - lényegében a környezet által befolyásolt és irányított passzív automaták, amelyek egyetlen életcélja, hogy alkalmazkodó válaszok adásával minél nagyobb mértékben csökkentsék az őket kínzó feszültségeket, és

(d) a doktrína, hogy a »tudományos« jelzőre méltó egyetlen módszer a mennyiségi mérés, illetve ebből következően: a komplex jelenségek ilyen mérésekkel megközelíthető elemeikre bontandók le, s mindezenközben egy cseppet sem kell attól tartani, hogy a folyamatban eltűnnek szem elől az érintett komplex jelenségek, például az ember sajátos jellegzetességei."

A bírálatok némelyike ismerősnek tűnhet - a (c) pont például a behaviorizmus lorenzi kritikájából, a (d) pont pedig nem más, mint a descartes-i analitikus szemlélet és a Galilei-elv ("A természet nyelve a matematika") kétségbe vonása. Ez sem újdonság egy mai biológusnak vagy diáknak, aki tudja, hogy állatot-embert egyaránt belső késztetések (motivációk) mozgatnak, s hogy az élőlények strukturált rendszerek, mely struktúráknak funkciójuk is van. (Ha eltüntetjük a struktúrát, nyilván elvész a funkció is.) Az (a) és (b) pont pedig a véletlen elutasítása az evolúciós folyamatokban (legyenek azok biológiaiak vagy szellemiek). Mi fűzi össze ezt a négy pontot? S ha elfogadjuk a kritikát: mit állítsunk a helyükbe? Éppen erről szól Koestler könyve.

Alapötlete az, hogy az élő egyedek - individuumok - individualitása viszonylagos, voltaképpen dividuumok, "oszthatóságok", mint a darabjaira szelhető és abból regenerálódó hidra. (A dividuum szó Ludwig Bertalanffy leleménye.) Részeik Koestler kifejezésével élve holonok (a görög rész és egész összevonásából keletkezett szó). Ezekből áll tehát az organizmus, mely "önszabályozó holonok hierarchiája, amelyek (a) autonóm egészekként és alkotórészeik feletteseiként; (b) függő részekként, s a magasabb szintek alárendeltjeiként, illetve (c) a környezetükkel való összehangoltságban végzik funkcióikat".

A véletlen elutasításának gondolati alapja tehát egy olyan világ képe, mely hierarchikusan szervezett, és részei visszacsatolások révén egymáshoz kapcsoltak. Ebben a közegben a véletlen csak viszonylagos lehet (az alacsonyabb szint felől nézve véletlen, "fölülről" viszont nem). Másképpen fogalmazva: a környezet (ami szelektál) maga is része egy szervezetnek, így aztán a változások nem is lesznek benne véletlenszerűek. Koestler elképzelése filozófiailag vagy teológiailag nem újdonság - Aquinói Tamás is hasonlóképpen érvel -, ám a természettudományokban, különösen a század hatvanas éveiben nagy megrökönyödést keltett. A célszerűség (teleológia) különösen a biológusok körében áll rossz hírben, mintha valaki azt képzelné, hogy egy vonat azért mozog, mert abba lovakat zártak, vagy mert "szellem van a gépben" (G. Ryle metaforája, mely a kötet címlapjára került). Koestler bizonyos értelemben visszatér a test/lélek dualista ellentétéhez, ám nem az eredeti descartes-i értelemben. "A klasszikus dualizmus csakis a test-lélek határvonalat ismeri; a hierarchikus szemlélet a dualisztikus helyett szerialisztikus megközelítést igényel. ... A szellem-gép dichotómia nem egyetlen, az ego és a környezet között húzódó, éles határ mentén szerveződik; jelen van a hierarchia minden emeletén" - írja (275. p.). (E ponton ismét érdemes a múltba tekinteni: mennyi a hasonlóság Koestler felfogása és Arisztotelész szintén hierarchikus lélekleírása között!)

A holonok koestleri hierarchiája azonban korántsem olyan békés és rendezett, mint volt Arisztotelészé vagy Aquinói Tamásé. Pesszimizmusa az emberi elme és a társadalom konfliktusait elemezve válik világossá. Agyunk Koestler szerint az evolúció "kéretlen ajándéka, melynek használatáról fogalmunk sincs". Nem adaptációk során tettünk szert rá, hiszen ősünk "sok hasznát nem vette, barlanglakó maradt, miközben ... koponyájában készen állt az eszköz, amelynek segítségével holnap már a Holdra utazhatunk". (A könyv megjelenését követő évben ez meg is történt.) E gondolatmenet ismét régi vitát elevenít föl: Darwinét Wallace-szal, amelyet Gould idéz föl egyik ragyogó esszéjében (in A panda hüvelykujja. Európa Zsebkönyvek, 1990). A problémát az okozza, hogy a "kéretlen ajándék" - az agykéreg szellemi teljesítményei - összekapcsolódnak az agy mélyebb, ősibb struktúráival, melyek feltétlen, irracionális csoporthűséget és önfeláldozást követelnek. A fő baj Koestler szerint nem is az, hogy a csoportkötődés akadályozza az elmében rejlő lehetőségek kibontakozását, hanem az, hogy saját szolgálatába állítja azokat, s így az (ön)pusztítás ördögi körébe kerül (fegyverkezés). A hét főbűnnél sokkal veszélyesebb ez az egy, a feltétel nélküli önátadás - állítja, s példái az azték emberáldozatoktól a középkori inkvizíción át a sztálini Szovjetunió feltétlen párthűségéig ívelnek. A holon, a zsarnoki egység itt a csoport, melyhez egyszerűen genetikai okból nem lehet racionális módon viszonyulni. (A csoportok szerepéről szóló hatalmas irodalomból kiemelhető Csányi Vilmos nemrég megjelent két könyve, a "Van itt valaki?" és az "Emberi természet", annál is inkább, mert a hazai szerzők közül bevallottan rá gyakorolt legnagyobb hatást Koestler - noha hasonló kiindulásból Csányi más következtetésre jut.) Fajunk jövője így a biztos öngyilkosság, hacsak valami jótékony mutáció meg nem változtatja egész mentalitásunkat. Koestler javaslata: változtassunk magunkon, illetve agyunkon a szó konkrét biológiai értelmében. Fantáziája itt elszabadul, és a nyugtatók, fogamzásgátlók, serkentőszerek mellé felsorakozhat a vágyott "szellemi stabilizátor" is. Koestler nem "a pszichiátriai zárt osztályokra gondol, ... a normális emberekre, vagyis az egész emberiségre jellemző paranoia kezeléséről van szó...". Utópiája - hiába tiltakozik ellene - igencsak emlékeztet a híres antiutópiákra: Huxleyére (Szép új világ), Orwellére (1984) és Lem Álmatlanságára. Bár vannak erre utaló jelek, a recenzens csak remélni tudja, hogy Koestler gyógymódja nem terjed el - talán még annál is szörnyűbb volna, mint amit orvosolni akar.

Az olvasó vegyes érzésekkel teszi le a könyvet. Koestler kétségkívül nagy műveltségű polihisztor, csapongó, de lebilincselő stílusú író, így vezetésével gondolatébresztő utazást tehetünk térben és időben. Érveit tényekkel támasztja alá, méghozzá olyanokkal, melyeket nem összefüggéseiből kiragadva idéz, inkább új összefüggésekbe helyez. Nem sci-fi, nem áltudományos ezotéria: becsületes esszé. A könyv olvastán többször is átélhetjük a megvilágosodás híres aha! élményét. Ezek nagy erények, és csak kevés írásról mondhatók el. Mégis - a bosszantó kémiai konklúziót most nem említve - marad valami bizonytalan rossz érzésünk. Mintha Koestler a maga szellemi elvárásait, vízióját túlságosan is erőszakosan vetítené ki a vizsgált jelenségekre. Ahogy Vekerdi László tanár úr fogalmazott karácsonyi ajándékdobozát bontogatva: Látják, ez a baj Koestlerrel! Ő még ki sem bontotta a dobozt, de már előre tudja, hogy minek kell abban lennie... Én inkább megnézem, jobban bízom az empíriában.

Csorba F. László

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.