2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2004 június

Segítő szakmák az iskolában – Az iskolaorvos

2009. június 17.

Az iskolai segítő szakmák sorában fontos szerepet töltenek be az iskolaorvosok. A szerző áttekintést ad arról, hogy néhány európai országban milyen feladatok hárulnak az iskolaorvosokra. A legtöbb országban az iskolaorvos részese az iskolai egészségnevelési és prevenciós programnak. E tevékenységében kapcsolatot alakít ki a pedagógusokkal. Egyre több országban specializálódik az iskolaorvosok szűrő-megelőző tevékenysége, s szintén egyre több helyen vállalnak mentálhigiénés prevenciós és konkrét kezelési-gondozási funkciót. A serdülők körében végzett munka fontos része a szexuális felvilágosítás, illetve a serdülőkori terhességek megelőzése, valamint a terhes fiatalok helyzetével való törődés.

Segítő szakmák az iskolában

Az iskolaorvos

Az iskolai egészségügy intézményesítésével kapcsolatban az első dátum 1887: Franciaországban – elsőként – akkor hoztak létre elemi iskolák tanulói számára iskolaorvosi státust.1 Alig fél évszázaddal ezután – 1936-ban – az államigazgatásban az egészségügyi nevelés számára önálló államtitkárságot létesítettek, majd 1945-ben kialakították a mai formájában is működő iskolaorvosi hálózatot, melyet 1991-ben végérvényesen a közoktatás intézményrendszerébe integráltak. 1965-ben döntés született az iskolában foglalkoztatott védőnők szakmai testületének megalakításáról is, és 1978-ban miniszteri körlevélben tették egyértelművé azt, hogy az iskolaorvosoknak – és a védőnőknek – az egészségre, valamint a higiénére nevelés során együtt kell működniük az iskola nevelőtestületének tagjaival.

Ezekben az évtizedekben a többi európai országban is létrehozták azt a szakorvosi testületet, amelynek tagjai elsősorban az iskolába járó gyermekek és fiatalok egészségügyi ellátására specializálódtak. Ezek az orvosok azonban – akárcsak Németh László tette azt a Medve utcai polgári iskolában – nemcsak a tanulók rendszeres szűrését, vizsgálatát és gondozását vállalták magukra, hanem rendszerint az egészségre nevelés helyi feladatait is teljesítették. Sőt az utóbbi évtizedekben ez a kötelezettség mind több helyen kiegészült a szexuális felvilágosítás és a nemi betegségek megelőzésére való felkészítés tennivalóival is,2 olyannyira, hogy ezekben a témákban újabban már a tananyag- és programfejlesztés is az iskolaorvosok hatáskörébe került.

Az iskolaorvosok tevékenységének jelentőségét mutatja az is, hogy a szakma Európában dolgozó képviselői, vagyis azok, akik az oktatási intézményekben tanuló gyermekek és fiatalok egészségügyi ellátásáért felelősek, 1981 óta már saját szakmai szervezetet3 is létrehoztak (természetesen saját publikációs fórumokkal együtt), és kétévenként, mindig más európai városban kongresszust is rendeznek, amelynek résztvevői számba veszik tevékenységük eredményeit, és meghatározzák további feladataikat is.

Az iskolaorvosok megnövekedett felelősségének okai

Miért vál(hat)tak ennyire fontossá az utóbbi évtizedekben az iskolások egészségügyi ellátásának kérdései, illetve az iskola-egészségügyi szakma képviselői? Az okok közül csak a legfontosabbakat emeljük ki.

Az utóbbi években-évtizedekben nagyon megszaporodtak az oktatási intézményekben tanulók egészségügyi problémái. A már idézett franciaországi dokumentum adatai szerint ugyanis 2001-ben náluk az iskolás populáció – pontosabban a 11 és 19 évesek – hét százaléka komoly depressziós tüneteket mutatott (az iskolai kudarcokat elszenvedők esetében ugyanez az arány 75% volt!), 17 százalékuk volt rövidlátó (ez az arány évről évre növekszik; 1987 és 1993 között pl. hét százalékkal nőtt az érintett tanulók aránya). 17 százalékuknak állandóan gyógyszert kellett szedniük; arról nem is beszélve, hogy a tanulók 11 éves kora után minden oktatási intézményben szinte „menetrendszerűen” megjelennek azok a problémák is, amelyek az alkoholfogyasztásból és a rendszeres dohányzásból következnek, sőt a kissé idősebbek 16 százalékát érintő drogabúzus miatt később is jelentkeznek orvosi problémák. Ezenkívül évente csak Franciaországban 40 000 iskolás kísérel meg öngyilkosságot (szerencsére, ennek csak töredéke sikerül), és a beiskolázott hatévesek 12 százaléka már túlvan legalább egy pszichoterápiás kezeléssorozaton; velük – és a többi, előbb említett tanulóval is – minden bizonnyal az iskolaorvosnak is sok éven át kell még foglalkoznia.

Külön feladatot ró az iskolaorvosi hálózatra a különféle fejlődési rendellenességekkel született gyerekek ellátásának és gondozásának, beilleszkedésének megszervezése, már csak amiatt is, mert ezeknek a gyerekeknek is emelkedik az össznépességen belüli aránya: európai statisztikák szerint arányuk az ötéves korosztályokat – tehát a beiskolázást megelőző életkorúakat – tekintve néhány év alatt 2,4-ről 3,3 százalékra emelkedett.

A tanulók körében tapasztalható különféle megbetegedések tekintetében egyébként az iskola is sok szempontból „ludas”; mindenütt terjed az iskolabetegség4 sokféle formája, és szedi áldozatait a gyermekközösségben eluralkodó csúfolódás-piszkálgatás, a sok agresszív cselekmény, melyeknek ugyancsak egyre több, különféle betegségekben is megnyilvánuló következménye van.5 A beteg gyermeknek is tanulnia kell, s ha állapota nem annyira súlyos, hogy ebben megakadályozza, egészséges társaival együtt iskolába kell járnia. Az iskolának tehát fel kell készülnie arra, hogy képes legyen az intézményhez tartozó beteg tanulókat egészségi állapotuknak megfelelően ellátni. Ez elsősorban az iskolaorvos és az iskolai védőnő feladata.

Az iskolai egészségügyi szolgáltatás jelentősége azért is fontos, mert a mai család sokszor nem alkalmas az egészségre nevelés feladatainak ellátására, vagyis még arra sem, hogy a gyermekekkel megismertesse az egészséges életmódot, a megelőzés lehetőségeit, mint ahogy nagymértékben kikerült a családok hatásköréből a gyógyítás feladata is. Tehát az ehhez szükséges – és tegyük hozzá: nélkülözhetetlen – ismeretek átadása is mindinkább professzionális feladattá válik, s ez a feladat is elsősorban az iskolaorvosra vár.

Az iskolaorvosok feladatai tehát igen sokrétűek.6 Egyrészt ők a prevenció kulcsszereplői; nekik kell – nemegyszer sürgősségi jelleggel – közreműködniük a fertőző betegségek felismerésében, terjedésük megállításában; de részt kell venniük az iskolai egészségnevelésben, az egészséges oktatási környezet kialakításában, és meg kell teremteniük azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy – szükség esetén – a tanulók igénybe vegyék az egészségügyi rendszer különféle egyéb szolgáltatásait is. Munkaköri leírásuk szerint – legalábbis a francia iskolákban működő iskolaorvosoknak – szűrést kell végezniük a beiskolázás előtt álló 5-6 évesek körében, az esetleges problémák felderítése céljából; minden tanulóról részletes egészségügyi mérleget kell készíteniük az általános iskola 3. osztályának végére; hasonlóképpen a középiskolák 3. osztályosairól is. Eközben folyamatosan szem előtt kell tartaniuk azokat a tanulókat, akikre a pedagógusok valami miatt felhívták a figyelmüket, és lehetőség szerint meg kell próbálniuk megakadályozni az erőszakos cselekményeket, az áldozattá válást.

Nyilvánvaló, hogy ezeket a feladatokat az iskolaorvosok egyedül nem képesek megoldani; munkájuk során ezért állandó partnerkapcsolatban kell lenniük az oktatószemélyzettel, miközben következetesen ügyelniük kell arra, hogy össze ne zavarodjanak a különféle szerepek. Egy szakmai összejövetelükön7 ezt a következőképpen fogalmazták meg: „Egy tanár a saját mesterségét az összes dimenzióban gyakorolja, az iskolaorvosnak, a terapeutának a tanárok nyomdokain kell haladnia, de csupán egyetlen dimenzióban.” Az iskolaorvosok a pedagógusokhoz hasonlóan kénytelenek szembekerülni olyan kérdésekkel is, melyeket igencsak nehéz a saját hatáskörükben megoldaniuk.

Külön szólnak a dokumentumok az iskolai védőnők sajátos szerepéről; ők ugyanis helyzetükből adódóan sokkal közvetlenebb kapcsolatban állnak a gyerekekkel, mint az orvosok; velük a tanulók bizalmasabbak, mint bárki mással az iskolai kommunikációs folyamatokban. Egy felmérés8 szerint például a családorvos és a családi fogorvos után az iskolai védőnők állnak a harmadik helyen az egészségügyi foglalkozások gyakoriságát tekintve. Nem véletlen tehát, hogy a francia oktatási minisztérium – az orvosok mellett – külön körlevélben foglalkozott a védőnők tevékenységének egészségpolitikai jelentőségével is.9

Országok – iskolaorvosok – feladatok Európában

Az iskolaorvosok már fentebb is hivatkozott szakmai szervezetének, az EUSHUM-nak 2003-ban Ljubljanában megtartott 12. kongresszusán a „Caring of Europoe’s young generation” (Európa fiatal nemzedékének ellátása) címmel10 tekintették át az európai iskolaorvoslás gyakorlatát, valamint a munka során elindított gyermek-egészségügyi programok sokszínűségét; a továbbiakban mi is ennek a seregszemlének az alapján emeljük ki az iskolaorvoslásban ma tapasztalható legjellemzőbb kezdeményezéseket és azok eredményeit is.

Hollandiában az egészségügyi rendszerben a megelőző gondozás és a gyógyítás élesen elkülönül egymástól; a gondozórendszerben általános orvosok és klinikai specialisták egyidejűleg foglalkoznak a gyerekekkel. Egy 1995-ben tartott szakmai konferenciájukon elhatározták: e vonatkozásban is javítani kell a gyermekellátás minőségén; ennek alapján 1998-ra kidolgozták az ifjúság egészségügyi gondozásának módszereit, és ennek jegyében az alábbi három irányban határozták el a korai felismerés szükségességét:

  • a siketség,
  • a látássérülés,
  • a gerincferdülés eseteinek mielőbbi diagnosztizálása.

Most készítik elő az öröklött szívbetegségek és az abúzusok másodlagos megelőzésének programjait, melyeket – az előzőekhez hasonlóan – módszertani levél formájában juttatnak el – mégpedig a tervek szerint igencsak hamarosan – az időközben már háromszáz főre növelt ifjúsági gondozóközpont orvosaihoz. A magas vérnyomásúak kiszűrése is az ő feladatuk: ezzel ugyanis nemcsak egy nagyon fontos rizikófaktor jelenlétéről szereznek tudomást, hanem időben megkezdhetik az egyes gyermekre vonatkozó gyógyító munkát is.

Ugyancsak Hollandiában vezettek be 2003 elején egy ún. „gyermek-közegészségügyi csomagot”, amely a kisiskolások pszichoszociális megelőző programjának is tekinthető; ennek keretén belül a közeljövőben 110 olyan specialistát kívánnak kiképezni, akik alkalmasak lesznek e konkrét feladatok ellátására is. (Rotterdam iskoláiban egyébként öt éven keresztül végeztek egy olyan követéses vizsgálatot, mely megerősítette a szakmát abban a meggyőződésében, hogy közvetlen összefüggés van a gyermekek és a serdülők mentális egészsége, valamint szociális körülményeik között; e felismerés alapján minden bizonnyal konkrét tennivalókat is megfogalmaznak majd a pszichoszociális megelőző programba bevont szakemberek számára.)

Belgium iskolaorvosait elsősorban az asztmás tanulók számának állandó növekedése foglalkoztatja; beszámolójuk szerint – a 2001/2002-es tanévben elvégzett felmérés tapasztalatai alapján – ma már a korosztályok 5-10 százaléka szorul e téren speciális gondozásra. A másik kiemelt feladat az ország vakcinációs politikájának továbbfejlesztése; az utóbbi években ugyanis egyre több súlyos betegség megelőzésére alkalmas védőoltás szérumát tudják előállítani: azt szeretnék tehát, ha ezek közül minél többhöz már az iskolákban hozzájuttathatnák a gyerekeket. A főváros, Brüsszel iskoláinak tanulói pedig a közelmúltban egy számítógépes egészségvédelmi tájékoztató programmal is megismerkedhettek.

Horvátországban az iskola-egészségügyi szolgálatokat a közegészségügyi intézményrendszerben működtetik. Az előírások szerint 5000 gyerekre jut egy-egy védőnő és egy-egy iskolaorvos (az iskola-orvoslástan tudományának elsajátításáról az orvosok külön szakvizsgán kötelesek számot adni). Az iskolaorvosoknak itt is meghatározott vizsgálati rendet kell követniük, akárcsak Franciaországban. Az általános iskolai évek alatt három, a középiskolában egy alkalommal kell teljes kivizsgálást végezniük, s a pedagógusokkal egyeztetve ők végzik az egészségre nevelést, valamint a krónikusan beteg gyermekek gondozását is. Az utóbbi öt évben egyébként a horvátországi iskolaorvosi munkában mind nagyobb hangsúlyt helyeznek a megelőzésre, s ennek érdekében az itt dolgozók egyre eredményesebben találják meg a családorvossal való együttműködés hatékony formáit is. Az orvosok külön programot indítottak a roma gyerekek speciális egészségügyi ellátásának megszervezésére, kidolgozták a Hepatitis B elleni védőoltások rendszerét, és 2001 óta teljes egészében átvették a szexuális ismeretek iskolai oktatását. Legújabban pedig már különféle járványügyi kutatásokat is végeznek az iskolások körében. Sőt a dubrovniki földrengés után komoly szerepet játszottak nemcsak a testileg megsérült, hanem az események miatt pszichés károsodást szenvedett gyerekek kezelésében is.

A horvát iskolások körében 2001-ben teljes körű felmérést végeztek annak érdekében, hogy feltárják: a társadalmi csoportok különféle viselkedési szokásai milyen hatással vannak a gyerekek egészségére, illetve azok milyen prognózissal szolgál(hat)nak a felnőttkori szív- és érrendszeri betegségek kialakulásához. Külön értékelték a testmagasság, a testsúly, a vérnyomás és a pulzusszám adatait; s megállapították, hogy a 15 évvel korábbi adatokhoz képest igen nagy változások tapasztalhatóak, elsősorban a települések jellegzetességei szerint. (A rosszabbodó értékek egyértelműen az urbanizált körülmények között élő gyermekeket jellemezték.) Különösen megdöbbentőnek találták, hogy a vizsgált időszakban a fiúk 7, a lányok 15 százaléka naponta csak egy, legfeljebb két alkalommal evett; hogy a fiúk 46, a lányok 37 százaléka hetente három vagy több alkalommal hamburgert ebédelt; hogy mindkét nembeli gyerekek ártalmas mértékben cukrozzák a teát és a kávét, és hogy már a korai serdülőkorúak 20 százaléka napi rendszerességgel cigarettázik.

2002-ben az iskolai mobbingjelenségek nagyságrendjét és ennek következményeit vizsgálták a horvát iskolaorvosok: megállapításaik szerint náluk ez a probléma legsúlyosabban az általános iskola 5. és 7. osztályosai között, valamint a középiskolák elsősei körében jelentkezik (és az érintett életkori csoportok mintegy 30 százalékánál szomatikus tüneteket – fej-, hát- és hasfájást, alvászavarokat, szédülést és depressziós állapotokat – is okoz).

Szlovénia iskoláiban 35 éve működnek iskolaorvosok. Az eltelt időszak alatt dinamikus változásokat figyeltek meg a tanulók körében. A fiúk és a lányok között végzett antropometriai felméréseik alapján azt állapították meg, hogy a lányok eseteiben pozitív, a fiúkénál pedig negatív trendek voltak tapasztalhatók (a mérések alapjául a testsúly, a fej- és a felsőkar méreteinek alakulása szolgált), e változások pedig kétségbevonhatatlanul szocioökonómiai hatásokat tükröznek, és azokat generálnak. Mindenképpen oda kell tehát rájuk figyelni! – hangsúlyozták. Közel két évtizedes múltra tekint vissza a szlovén iskolák tanulóinak körében megszervezett fogászati és szájhigiéniai ellátás is.

Komoly egészségügyi problémaként értékelik a szlovén iskolaorvosok a serdülőkori öngyilkosságot; itt ugyanis – Európa többi országával összevetve – nagyon magas a suicid kísérletek száma, hasonlóképpen sok a befejezett öngyilkosság is. A serdülőkori halálozások egyharmadáért is az öngyilkosság tehető felelőssé Szlovéniában. Az iskolaorvosi hálózat tehát nemrégiben ún. öngyilkosság-prevenciós program elfogadása mellett döntött, melynek értelmében szakembereik kulcsszerepet vállalnak magukra az öngyilkossági szándékokra utaló előzmények, elsősorban a tanulók erre utaló viselkedésének a felismerésében, és a megelőzés módjának megtalálásában. 1990 óta rendszeresen olyan felméréseket is végeznek, amelyek célja a gyermekeket-fiatalokat érő radonsugárzás mértékének megállapítása; eddig 750 óvoda, 890 iskola tanulóit vizsgálták meg, ezer, véletlenszerűen kiválasztott ház lakóival együtt: tapasztalataikat környezetvédelmi és higiéniai programok tervezése során hasznosítják.

Az öngyilkosság Litvániában is sok gondot okoz az iskolaorvosoknak, bár az utóbbi két esztendőben e téren már némi javulást tapasztalhattak. Változatlanul problémát okoz viszont számukra az, hogy járványügyi tekintetben az iskolások körében náluk mindeddig semmi pozitív változás nem érződik. A litván iskola-egészségügyi szakemberek 1986 óta együttműködnek a WHO szakmai szervezeteivel is; azóta folyamatos a világszervezettel összehangolt adatgyűjtés az iskoláskorúak körében.

Kongresszusi beszámolójukban a litván orvosok azt állították, hogy – szerintük – az iskolás gyermekek életében legkritikusabbnak az iskolában töltött első esztendő bizonyul. 2000/2001-ben negyven iskolában végeztek felméréseket 7-8 éves gyerekek és tanáraik, szüleik körében. Ezek a megfigyelések a gyerekek egészségi állapotán kívül kiterjedtek az iskolával kapcsolatos attitűdökre, az intézményen belüli szociális viszonylatok felismerésére is. Kiderült, hogy a fiúk sokkal kevésbé szeretnek iskolába járni, mint a lányok, hogy a lányok jobban szeretnek tanulni, mint a fiúk, és hogy az iskolában töltött napjaik során a lányok sokkal többet kommunikálnak tanítóikkal, mint a fiúk. Ezeket az – egyébként sokak által már ismert – adatokat azonban az iskolaorvosok egyszersmind a majdani tanulmányi kudarcok bekövetkeztének és bizonyos iskolabetegségek kialakulásának előjeleként is értékelték, és feladatul tűzték ki a szakma elé a problémák mielőbbi megelőzésének segítését.

Olaszországban az iskolai egészséggondozás kiemelt területe a környezetszennyezettség következményeinek vizsgálata. Szakembereik figyelemmel követik a légkör, a víz szennyezettségi adatainak, valamint a gyerekek környezetében mérhető zajszintnek az alakulását, de ezzel együtt rögzítik a mozgásszegény életmód, a gyermekek különböző szociális csoportjait jellemző alul-, illetve túltápláltság mértékét, valamint ezeknek az adatoknak a gyerekek tanulmányi eredményeire gyakorolt közvetlen vagy közvetett befolyását is.

Macedóniában az iskolaorvosi hálózat fél évszázados múltra tekint vissza; azóta sikerült visszaszorítaniuk a diftériát, a gyermekbénulást, a tetanuszt, és számottevően csökkenteni tudták a mumpsz és a rubeola gyakoriságát. Feladataikat – a felderítésen és az egészségre nevelésen kívül – ők is a tanulók körében végzett rendszeres vizsgálatokban határozzák meg.

Külön témát jelentenek az iskolaorvosi gyakorlatban a serdülőkori terhességek, melyek száma az utóbbi években egész Európában – szinte drámai mértékben – megemelkedett. Veszélyességük túlmegy a fiatal anyát és a gyermeket fenyegető egészségügyi komplikációkon, mert legtöbb esetben a tanulás félbehagyását, emiatt az anya későbbi munkanélküliségét is okozhatják, ami miatt viszont szinte előre megjósolható az érintettekre váró súlyos szegénység is. Hollandiában például ezer terhességre tizenegy tinédzserterhesség jut (Magyarországon ez az arány hatvan!); ami pedig a tizenévesek körében elvégzett abortuszokat illeti, ezer beavatkozás közül Görögországban átlagosan 1,3, Nagy-Britanniában két esetnek fiatalkorú az elszenvedője. (Nálunk ez a szám harminc.) Csak az észak-európai országok statisztikáiban tapasztalható e vonatkozásban némi csökkenés az utóbbi egy-két évben. Mindez – természetesen – az iskolaorvosokat is különféle megoldások keresésére sarkallja: Horvátországban például az 1997/98-as tanévben bevezettek a középiskolákban egy nőgyógyászati gondozóprogramot, s ott is, máshol is egyre nagyobb mértékben kapcsolódnak be az iskolaorvosok az iskolákban folyó szexuális felvilágosító munkába.11

Összeállította: Mihály Ildikó

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.