2019. december 05., csütörtök , Vilma

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1997 szeptember

Rezervátumból világítótorony

2009. június 17.

Rezervátumból világítótorony

- Az evangéliumi nevelésről szóló ökumenikus tanulmánygyűjtemény margójára -

Az ötvenes évek második felét (amely egyike volt a magyar történelem legkietlenebb periódusainak) számomra bearanyozta az a tény, hogy egy egyházi iskola, a pannonhalmi bencés gimnázium diákja lehettem. Akkor ez kivételes dolognak számított, mivel mindössze tíz felekezeti gimnázium működhetett az országban (ebből nyolc volt katolikus). A félelem általános légkörében, miközben a szülők, az alma mater és - főleg az egyetemi felvétel során - maguk a tanulók a politikai indíttatású negatív diszkrimináció számos megnyilvánulását voltak kénytelenek elviselni, ezekben az iskolákban a közös stigmatizáltság nagyon erős, büszkén viselt mitudatot, már-már a kiválasztottak elittudatát hozta létre. Majd elkövetkeztek a nyolcvanas évek, amikor csökkent a nyomás, és a felpuhult szocialista rendszer - "toleranciája" és szalonképessége bizonyítékaként - afféle rezervátumként kezelte az egyházi iskolákat. A hangadó értelmiségi körök és a médiák (a korábbi agyonhallgatás vagy éppen ellenséges megnyilvánulások után) egyre jobban "felkapták", divatba hozták ezeket az intézményeket. Sikké vált meg-meglátogatni egyiküket-másikukat, és ott - a "másságtisztelet" rítusaként - a színes tollú "bennszülöttekkel" eljárni egy körtáncot.

A helyzet a rendszerváltás pillanatában változott meg ismét, amikor ugyanezek a társadalmi körök megdöbbenve tapasztalták, hogy amit ők a múlt veszélytelen zárványainak hittek, azok virulens alternatívaként jelennek meg a nyilvánosság politikai és kulturális színterein; hogy a rezervátumok lakói eldobják tolldíszeiket és kitódulnak a társadalomba, és - néha némi euforikus túlzással - úgy kezdenek viselkedni, mintha az általuk képviselt értékrend és magatartásforma teljesen "normális" és egyenrangú lenne. Sőt - horribile dictu - elkezdtek újabb, immár drótkerítés nélküli "rezervátumokat" alapítani! Az új, vallásos szellemű (felekezeti, ökumenikus stb.) tanintézmények (bár a közvélemény-kutatások szerint a társadalom széles körei meglehetős toleranciával fogadták őket) létrehozása hirtelen jól szervezett ellenállásba kezdett ütközni, és ezért (is) a rendszerváltozás óta eltelt hét év után az iskoláknak csak kis töredéke mondható egyházi, illetve vallásos szellemiségű (általános vagy középszintű) tanintézetnek.

Nem kis feladat ezen iskolák speciális pedagógiai szellemiségének és oktatási-nevelési gyakorlatának kialakítása úgy, hogy ne csak a "régi dicsőség" nosztalgikus szigetei legyenek, hanem a hagyományokat megőrző, de a zárványszerepet meghaladó, a kor zaklató kérdéseit - a keresztény értékrend alapján - korszerűen megválaszolni képes intézményekké váljanak. Vagyis: rezervátumokból - a társadalom egésze számára egyfajta mintát állító - világítótornyokká. Rendkívül fontos, mondhatni koncepcionális kérdéseket kell meghányni-vetni, elméletben és gyakorlatban kiküzdeni a ma keresztény (és keresztyén) iskoláinak. Például azt, hogy a keresztény szellemiség vonzásának engedve milyen mértékben adnak teret a szeretetpedagógiának, vagy - a gettószituáció újjáéledésétől tartva - milyen mértékben válik céllá a teljesítményelv hajszolása, az elitképzés félelemtől motivált sajátos változata ("neked kétszer annyit kell teljesítened, hogy egyenlőek legyenek az esélyeid"). (A gettószituáció pedagógiai következményeivel - több más mellett - Bencze Lóránt "Jövőképünk" című tanulságos írása foglalkozik a kötetben.) Ezzel és sok más problémával ráadásul úgy kell szembenézniük ezeknek az iskoláknak, hogy (a szerzetestanárokat leszámítva) csak kismértékben áll rendelkezésükre a speciális feladatokra speciális módon felkészített pedagógusréteg: a tanárok jelentős része nevelve nevelődik, és menet közben csiszolódik hozzá (vagy nem) sajátos feladataihoz. Tehát rendkívül fontos és aktuális feladatra vállalkoztak az "Evangéliumi nevelés..." című kötet szerkesztői, amikor a keresztény nevelés elméleti, általános és szakmódszertani kérdéseiről, az eddigi tapasztalatok összegzéséről szóló írásokat összegyűjtötték. És tegyük mindjárt hozzá: munkájuk nemcsak a vállalkozás szándéka, hanem a megvalósítás eredményessége szempontjából is felettébb dicséretesnek mondható.

A kötet olvastán érzett örömömet és elismerésemet fokozta az a tény, hogy a közös feladatnak közös erőbevetéssel feszült neki a három történelmi keresztény-keresztyén felekezet: az evangélikus, a református és a katolikus. Ez az ökumenikus összefogás nemcsak praktikus okokból üdvözlendő: gyümölcsöző lehet abból a szempontból is, hogy az egyes felekezetek jobban megismerhetik egymás nyelvezetét, kulturális és hitbeli mentalitását, művelődéstörténeti hagyományvilágát. Kontra György, Karácsony Sándor egykori tanítványa, a Debreceni Református Kollégium régi s egyúttal modern pedagógiai hagyományainak felidézése közben utal rá, hogy a kollégium homlokzatát az "orando et laborando" szavak díszítik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a könyv kiadásában serénykedő (és a kötetnek több szerzőt is kölcsönző) Szent Benedek-rend ősi jelmondata - "ora et labora" - mennyire hasonlít az előbbihez, elmondhatjuk, hogy a lényeg (az ima és a munkálkodás együttes programja) azonos: az igék közösek, csak másképpen ragozzuk őket.

A tanulmánykötet (ugyancsak ökumenikus) szerkesztőgárdája négy tematikus fejezetbe sorolta be a részint a kötet számára írt, részint már korábban megjelent írásokat. Az első fejezet - amelyet Hegedűs Lóránt református püspök és Seregély István egri (római katolikus) érsek egy-egy előadása vezet be - néhány alapvető kérdést próbál tisztázni. Főképpen azt, hogy milyennek kell lennie a mai kor keresztény-keresztyén iskolájának. A főbb kritériumok között szerepel az a tény, hogy nem zár ki senkit falai közül, aki vállalja az iskola követelményeit. Az egyházak - az állami iskolákkal azonos feltételek között - csak annyi iskolát kívánnak létesíteni, amennyit a szülők igényelnek. A pedagógus személyének fontosságát többek között a Pápai Református Gimnázium munkaközössége is hangsúlyozza: rajta áll elsősorban, hogy az iskola ne csak külsőségeiben legyen református és keresztyén, hanem szellemiségében és lelkiségében is. A pápaiak a dicséretre orientált, ugyanakkor kemény munkát követelő iskola mellett teszik le a voksukat, és mint fontos nevelési célt: a kisebb és nagyobb közösségeink (család, nemzet) iránti felelősség kialakítását hangsúlyozzák. Visszatérő gondolat - lásd Korzenszky Richárd ("Műveltségtartalom és a katolikus iskola") és Tőkéczki László ("Új típusú régi iskolák...") fontos elvi tanulmányait -, hogy a mai szekularizált kor keresztény iskolái különböznek a régi (vallásos) korok felekezeti iskoláitól. A szerzők az egész iskolát belengő világszemlélet keresztyén jellegét tartják a fő "differentia specificá"-nak, s nem annyira a műveltségkép és műveltséganyag tartalmi elemeit; valamint mindketten kiemelik a "jellemtőke-termelés" (Tőkéczki), vagyis az erkölcsi nevelés fontosságát. Lényegében ezt az értékrendet képviseli a fejezet többi tanárszerzője: Dizseri Sándor, Győri L. János és Arany János is.

A második blokk főleg pszichológiai jellegű tanulmányokat tartalmaz. Ismét, immár lélektani szempontból merül fel a rideg, büntető és a meleg, elfogadó pedagógiai magatartás dilemmája. Horváth-Szabó Katalin a dicséret és bírálat 5:2, illetve 3:1 arányát tartja optimálisnak. Bagdy Emőke mély humanizmussal átitatott gondolatfüzére a krízishelyzetekkel foglalkozik. Írása ismételt figyelmeztetés: sebzett, identitászavaros korban élünk, amelyben az egyházak által inspirált tartalmas személyközi kapcsolatokra és a türelmes-megértő pedagógiára oly nagy szükség van, mint egy falat kenyérre. Süle Ferenc pszichoterápiás megközelítéssel (amelyben különösen a Jung-féle mélylélektani irányzat használhatóságát hangsúlyozza) az egészséges vallásosság lélektani jegyeit körvonalazza. Pálhegyi Ferenc alapvető írása ("Van-e keresztyén pedagógia?") szemléletes áttekintést ad a pedagógia- és pszichológiatörténet legfontosabb irányzatairól. A mechanikus, a biológiai és a humanista szemléletmód mellé odaállítja az "istenképűség helyreállításán" fáradozó keresztyén pedagógia alternatíváját. Deme Tamás lendületes esszéje a Család-Iskola-Kultúra hármasságát; Pintér Ambrus - szerzetestanári tapasztalatával átitatva - a megértő szeretet pedagógiájának fontosságát hangsúlyozza. Szűcs Ferenc az egyházi iskolák személyiségfejlesztő tevékenységét, s azon belül az egészséges identitástudat szerepét elemzi.

A harmadik fejezet a hitre nevelés témája köré gyűjtött írásokat, amelyek hol a lelkivezető szerzetestanár líraibb (Jelenits István), hol empirikus (Lukács László) megközelítését prezentálják; hol a hitnevelés általános társadalmi feltételeinek elemzésével foglalkoznak (Lampérth Gyula), hol pedig a hitoktatás szakdidaktikájához járulnak hozzá (Kelemenné Farkas Márta).

Végül a negyedik blokk az egyes tantárgyak oktatásának egyházi iskolákban felmerülő speciális vonásait veszi sorra: a természettudományos tárgyakat (Korzenszky Richárd és Lang Jánosné); az énekoktatást (Bence Gábor); az osztályfőnöki órák szerepét (Pónya László és Farkas Márta); valamint két speciális témát: a szexuális nevelést Dobos László és a tehetséggondozást Harsányi István tollából.

Ebből a vázlatos ismertetésből is kitűnhet, hogy a kötet milyen sokféle és gazdag anyagot sorakoztatott fel a vallásos nevelés aktuális problémáinak tisztázása, az ilyen szellemben működő iskolák szakmai megsegítése céljából. Az sem baj, ha ez a sokféleség - a vissza-visszatérő gondolatok miatt - néha csak látszólagos, hisz ez a tény a különböző felekezetű és különböző generációkhoz tartozó szerzők közötti konszenzus magas szintjét jelzi. Ezek után már csak azt kívánhatjuk, hogy az érintett pedagógusok olvassák is el, és szakmai fórumokon tárgyalják meg ezt a tanulságos kötetet, hogy a keresztény iskolák valóban ne rezervátumokká, hanem - az egész társadalomra kisugárzó s a legszélesebb értelemben vett közjót szolgáló - világítótornyokká válhassanak.

Evangéliumi nevelés lélekben és igazságban. Szerk. Jancsó Kálmánné, Kelemenné Farkas Márta és Korzenszky Richárd. Pannonhalma, 1996, Bencés Kiadó és Terjesztő Kft., 312 p.

Gereben Ferenc

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.