2019. június 21., péntek , Alajos, Leila

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Felnőttoktatás, élethosszig tartó tanulás >> A felnőttek iskolái >> I. rész

3. 1989 és ami utána történt

2009. június 17.

3. 1989 és ami utána történt…

Az iskolarendszerű felnőttoktatás alap- és középfokú intézményeit az 1989-ben bekövetkezett politikai változások nehéz helyzet elé állították. A „rendszerváltó” pártok oktatáspolitikai elképzeléseibe a felnőttek oktatásával összefüggő kérdések ekkor még „nem fértek bele”. 1 A legfontosabb, az oktatási rendszer egészét érintő modernizációs változtatások elsősorban a nappali tagozatokon tanuló fiatalokat érintették. A győztes politikai elit(ek) érdekeit kifejezésre juttatva lezajlott – bár mind a mai napig vitatható módon – a négyosztályos gimnáziumok szerkezetváltása, megtörtént a szakképzés modernizációját célzó ún. ifjúsági szakképzési világbanki program beindítása, és ugyanez volt a szándéka a hagyományos szakképzés átalakítását célzó lépéseknek is. Ez utóbbit érintő, elementárisnak ígérkező, ám aztán sokkal nehezebben formálódó változások igazi mozgatója – függetlenül az oktatási kormányzat szándékaitól – a szocialista nagyipar drámai gyorsaságú összeomlása volt.

Fontos időszak lehetett volna a felnőttoktatás számára a közoktatás egészére ható, a tartalmi változásokat előtérbe állító – bár politikai szándékoktól egyáltalán nem mentes – NAT-viták időszaka. De nem lett az, mégpedig azért nem, mert a mindenkori NAT-változatok kidolgozói egyszerűen elfeledkeztek az iskolarendszerű felnőttoktatásról. A NAT végső változatának megítélése ezért ebből a nézőpontból ezért nem lehetséges. A kérdés ugyanis itt nem az, hogy a NAT jó vagy nem jó, sőt még az sem, hogy mennyire veszi figyelembe vagy sem a hagyományos (vagy annak tekintett) magyar iskolaszerkezetet, hanem az, hogy a NAT egyik változatában sem alkalmas jelentős változtatások nélkül arra, hogy azt a felnőttoktatás hasznosítani tudja (vagy tudta volna). 2

  • Állításunk tehát az, hogy az iskolarendszerű alap- és középfokú felnőttoktatás – nyilván nem önhibájából – egy eleve korszerűtlen intézményi struktúrával, egy korábbi időszak oktatáspolitikai (és politikai!) szándékait kifejezésre juttató tantárgyi rendszerrel, azon belül sok esetben korszerűtlennek tekinthető műveltségi tartalommal érkezett el a rendszerváltozáshoz.
  • Az igazi problémát véleményünk szerint tehát az okozta és okozza, hogy a következő évtizedben mindez tovább konzerválódott. A közoktatás alrendszerének modernizációja 3többek között azért maradt el, mert ehhez a szándék mind az oktatást irányítók, mind pedig a rendszerben foglalkoztatottak oldaláról egyaránt elmaradt.

Mindazok a változások, amelyek ebben az évtizedben ezen a területen a gondolkodást jellemezték, valamint azok a dokumentumok, amelyek jelezték e változás irányát, a hazai felhasználók többsége számára ismeretlenek maradtak. A nemzetközi méretekben bekövetkezett paradigmaváltás – az LLL térhódítása, a „Memorandum” születése, majd vitája – reflexió nélkül maradt.

Ennek a hasznát – meglehetősen paradox módon – azok a „felhasználók” látták, akik ezekben az években jártak a rendszer csatornáiban. A modernizáció helyett az erős társadalmi nyomásra különösen középfokon bekövetkezett az – amit másutt rejtett szerkezetváltásnak neveztem 4 –, hogy a képzési idő drasztikusan csökkent, immár (és újra) tömegeket érintő méretekben.

Ennek a helyzetnek az összes, sok esetben különösen az iskolák szempontjából hátrányokkal is járó következményét részletesen itt nem lehet taglalni, de arra mindenképpen érdemes utalni, hogy a helyzetben meglévő előnyök kihasználása semmilyen szempontból nem történt meg.

A képzési idő már említett csökkentése alkalmas lehetett volna a módszertani kultúra felfrissítésére vagy például a tananyag újszerű, moduláris elrendezésére. Az újonnan fellángoló vita ezekben az években viszont a már ismert kánon szerint a színvonal csökkenéséről szólt, ám a valódi kérdés, a napi érdekekért feláldozott (amúgy is torzított és ezért felemás) innováció alig vagy egyáltalán nem került szóba.

A ’90-es évek semmiképpen sem voltak tanulság nélküliek. A kudarcok végső soron új, termékeny irányt adtak a gondolkodásunknak, alkalmassá tették azt arra, hogy megfogalmazhassuk a szükséges fejlesztési koncepciót.

3.1. A rendszerváltás évei (1989/90), és az azt követő évtized

Már-már közhelyé vált annak hangoztatása, hogy 1989 jelentős fordulata a 20. századi magyar történelemnek. A rendszerváltozás folyamata, amely számottevő módon megváltoztatta a társadalom szerkezetét és a gazdaság feltételrendszerét, az adott történelmi pillanatban szinte a közvélemény (és a politika szereplőinek) teljes egyetértésével zajlott. Az eufória azonban rövid ideig tartott, mert hamarosan kiderült, hogy a lezajlott folyamatoknak ára van, és ezt minden jel szerint a társadalom egészének vagy, és ez tűnt valószínűbbnek, azoknak kell majd különösen megfizetni, akik nem vagy csak csekély eredménnyel tudják a maguk, illetve családjuk lehetőségeit a pici viszonyokhoz igazítani. 5

Az – immár a demokrácia által támasztott feltételrendszerben – meginduló politikai csatározások hátterében súlyos, nehezen kezelhető tényezők mutatkoztak. Rendkívül látványos módon elkezdődött a társadalom kettészakadása. Egyrészt kialakult egy olyan réteg, amelynek a fogyasztása, életstílusa a fejlett nyugat-európai társadalmakra alkalmazható fogalmak segítségével volt csak leírható, másrészt megindult egy széles tömegeket érintő „leszakadási” tendencia, amely – akár vizuálisan is – egyre nyilvánvalóbb módon mutatkozott meg. 6

A piacosítás folyamatai, a privatizáció törvényszerűen magával hozta a „kádári” teljes foglalkoztatottság ideáljának azonnali bukását. A kvázi munkahelyek, a veszteségesen termelő egységek megszűntek, felszámolás alá kerültek, és a felszabaduló, ám többnyire alacsony képzettségű munkaerő számára már nem akadt új állás és legális munkalehetőség. Mindez együtt járt a nagy állami beruházások leállításával, amely tovább növelte – és ráadásul regionálisan alig tette kezelhetővé – a munkanélküliséget. 7

Bár a ’80-as években számos példa alapján állíthatjuk, hogy a társadalomban voltak alkalmazkodási kísérletek, eredményes kezdeményezések a szocialista gazdaságon belül működő, valódi versenyt is támasztó piaci jelenségekhez, 8 ez mégis csak a társadalom innovatívabb elemeit érinthette meg.

Az emberek többsége az állami szektor „relatív biztonságában” bízva lavírozott a késő kádári időkben.

Ezért sem lehetett meglepő, hogy a ’90-es évek első felében már rekord-létszámú munkanélkülit regisztráltak, ám e probléma átfogó kezelésére nem szület(het)tek megfelelő, a kérdést komplex módon kezelni képes megoldások.

A sok ok mellett az egyik, tárgyunk szempontjából a legfontosabb az volt, hogy a munkanélkülivé válók, az állásvesztéstől veszélyeztetettek többsége nem vagy csak relatíve alacsony iskolai végzettséggel rendelkezett, ráadásul ezekre nem vagy csak jelentős költségekkel lehetett olyan továbbképzéseket, átképzéseket szervezni, amelyek a formálódó piac szempontjából releváns tudást lettek volna képesek közvetíteni.

A másik ok, amely ezeket a rétegeket távol tartotta az iskoláktól az volt, hogy a támogatások rendszere Európában szokatlan módon rendkívül puha korlátokkal működött, és így a jogosultak mind a munkahelykeresés, mind pedig az életpálya további szakaszait megalapozó tanulás kérdésében erősen alulmotiváltak voltak.

A leírtak egybeestek egy másik, eddig nem érintett folyamattal. Az oktatáspolitika döntései nyomán ezekben az években vált tömegessé a középfokú oktatás, és ez a tény alapjaiban teremtett új helyzetet nemcsak a közoktatás egészén belül, hanem a munkaerő-piac számos vonatkozásában is. 9

Ez a pillanat értékelte fel az iskolarendszerű (kevéssé az alap-, sokkal inkább a középfokú) felnőttoktatást, mert itt egy olyan, sokak számára jól járható csatorna mutatkozott, amelyen viszonylag kisebb erőfeszítéssel lehetett keresztülmenni és ezáltal az egyéni életpályáknak új irányt vetni.

A munkában állók számára a többnyire „gyorsan” megszerzett érettségik mindenképpen a „helyzet” stabilitását jelentették, azaz a munkahely pillanatnyi megtartásának a lehetőségét, néhányuk számára még talán az előrelépés lehetőségét is.

A ’90-es évtized második fele a korábban kialakult, sokszor valóban drámainak tetsző helyzetet nem tudta alapvetően megváltoztatni. Az évtized első felében kialakult struktúrák és pozíciók most már nehezen voltak változtathatóak, így az egyes alkotóelemek mozdíthatósága kétségessé vált. A gazdasági folyamatok makroszintjén véget ért az újraelosztás, 10 amelynek révén számos vegyes, illetve tiszta külföldi tulajdonú vállalat alakult.

Ez a helyzet – természetes módon – új igényeket vetett fel a közoktatás egészével szemben. Erre a kihívásra a rendszer egésze nem reagált rosszul. Egyrészt a rendszert korszerűsítő elemek révén valóban új, korszerű tudástartalommal, műveltséggel rendelkező fiatalok ezrei hagyták maguk mögött az iskolákat, akik különösebb gond nélkül akár a munkaerő-piacra is léphettek.

De voltak olyanok, nem kis számban, akik ezt (így) nem tudták megtenni. A fiatal, pályakezdő munkanélküliek megjelenése az egyik legégetőbb társadalmi és politikai problémát jelentette. A munkában állók zöme, amennyiben iskolai végzettségét kívánta pótolni, ezt – mint láttuk – többnyire az iskolarendszerben tehette meg. Az eltelt évek itt azonban nem sok jóval kecsegtettek. Kevés olyan intézmény adódott az iskolarendszerű felnőttoktatásban, amely képes lett volna programja révén a valós munkaerő-piaci igények kielégítésére.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.