2019. szeptember 23., hétfő , Tekla

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Konferenciák, rendezvények eredményei >> Hatékonyság és minőség: aktuális kérdések a hazai közoktatásban - Közoktatás és versenyképesség >> A plenáris ülésen elhangzott előadások

A versenyképesség európai dimenziói

2009. június 17.

Ságvári Bence

A versenyképesség európai dimenziói

Bevezetés

Az egységes piac, az euró bevezetése és a lisszaboni menetrend nyomán az Európai Unió­nak kétségtelenül vissza kellett volna találnia a prosperitáshoz. Csakhogy túl sok ígéret ma­radt betartatlanul. E pillanatban úgy tűnik, hogy az unió – egészét tekintve – kudarcot vallott a növekedés és a foglalkoztatottság terén. Jelenleg inkább az a cél, hogy a hagyo­má­­nyo­san gazdasági és tudományos nagyhatalom Egyesült Államok és a viharos sebes­ség­gel fej­lődő Kína, illetve más távol-keleti országok „erőterében” ne romoljanak tovább látvá­nyo­san az öreg kontinens pozíciói, a nem túl távoli jövőben is megmaradjanak Európa esélyei arra, hogy megtarthassa, illetve javíthassa globális pozícióit.

Míg a berlini fal leomlása azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a hidegháborús megosztottság lezárásával Európa számára egy új, szerencsésebb korszak kezdődik, mára vi­lá­go­san látható, hogy a 21. század kihívásaira kontinensünk sajnos még nem találta meg a vá­laszo­kat. Ez a stagnálás különösen aggályos a nagy reményekkel és társadalmi illúzi­ók­kal csatlakozó új tagországok, így Magyarország számára.

Néhány tény

Európa gazdasága összességében az 1980-as évek óta veszít pozícióiból az Egyesült Álla­mokhoz képest. Az említett időszak óta az EU15-ök egy főre jutó nemzeti jövedelme nem volt képes meghaladni az amerikai hasonló adat 70 százalékát.1

Az 1990-es évek közepe óta Európa egyike a világ azon térségeinek, amelyekben a leg­kisebb a növekedés. 1995 és 2005 között a tizenöt uniós tagállam átlagos éves növekedési mértéke csupán 2% volt, szemben az Egyesült Államokbeli 3,5 és a kínai 8,5%-kal. Két év­ti­zeddel ezelőtt a világban megtermelt javaknak még csak 10 százalékát állították elő az ún. fejlődő országok. Napjainkban ennek aránya már 25 százalék, és ha ezen országok (elsősorban Kína és India) növekedési üteme tovább folytatódik, 2020-ra elérheti az 50 százalékot. Európa globális pozícióvesztését jól jelzi, hogy 1980-ban a jelenlegi 25 uniós tagállam összesen a világtermelés 26 százalékát állította elő, ez 2003-ra 22-re csökkent, és 2015-re várhatóan már csak 17 százalék lesz.

A fenti adatok mögött meghúzódó okok részben az európai munkaerő alacsonyabb átlagos termelékenységére, a rövidebb munkaidőre és az alacsonyabb foglalkoztatottsági rá­tára vezethetők vissza. Ezek természetesen nem önkényesen választott versenyhátrányok, ha­nem az európai szociális modell jellegzetességeiből fakadnak. Ez a mo­dell sem egy­sé­ges, hanem meglehetősen vegyes képet mutat. Egészen más jellemzi az északi (skandi­náv) országokat, a hagyományos, korporativista nagy európai gazdaságokat (Németország, Franciaország, Olaszország), az angolszász modellt követő liberális Egye­sült Királyságot és Írországot, a déli, mediterrán országokat (Spanyolország, Portugália, Görögország), illetve a posztszocialista örökséget a mai napig magukban hordozó, többnyire nyitott ke­let-európai gazdaságokat, így Magyarországot is.

Európa gyengélkedő gazdaságairól, merev munkaerőpiacairól, elöregedő társadalmairól írni ma már közhelyszámba megy. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen az unió egészét nem lehet egységesen kezelni. Jó néhány olyan országot találunk, amely a kon­­tinens egészét érintő globális pozícióvesztés ellenére továbbra is őrzi helyét az élvo­nalban, vagy az évtizedes elmaradottságból kiemelkedve, a kor kihívásaira reagálva siker­rel állította új növekedési pályára a gazdaságát.

A változás és a változtatás szükségességéről

Az információs és technológiai forradalom, a posztindusztriális társadalmi-gazdasági át­ala­kulás a világ legtöbb országában felrázta a tudomány, a gazdaság és a politika szerep­lőit Csipkerózsika-álmukból, és a figyelem egyre inkább annak megértése felé fordult, hogy mi­ben rejlik egy-egy település, nagyobb régió vagy ország sikeressége. Mindezek hátteré­ben egyre inkább az a globális méretekben jelentkező frusztráció húzódott (és hú­zó­dik) meg, amelyet lényegét tekintve az „aki lemarad, az kimarad” képletével jellemez­he­tünk. Mind­eköz­ben egyre inkább láthatóvá válnak azok a globális erővonalak is, amelyek az el­kö­vet­kezendő évtizedek fejlődési tendenciáit, a vesztesek és a nyertesek közötti választóvo­na­lakat meghatározzák majd.

Eltérő szóhasználattal, különböző narratívákban számtalan javaslat készült már a lehetsé­ges kitörési pályák, az elmaradhatatlan reformfolyamatok felvázolására. Ezek a gyakran túl­ságosan technológia-központú, technokrata megközelítések azonban többnyire már a szü­­letésük pillanatában megfeneklenek, elsősorban az állampolgárok szükséges politikai támogatásának hiánya, illetve a társadalmi-kulturális környezet alapos elemzésének el­ma­­radása miatt. Így változatlanul keresnünk kell azokat az elképzeléseket, amelyek al­kal­ma­­sak lehetnek arra, hogy Európát úgy tegyék valóban versenyképessé, hogy a kulturális sokszínűséget, a tradíciók és életstílusok gazdag sokféleségét, az évtizedek alatt kialakult – a társadalmi szolidaritást is magában foglaló – jóléti modellt is megőrizzék. Ez nemcsak azért fontos, mert kizárólag ilyen konstrukcióhoz lehet megszerezni a szükséges politikai támogatást, hanem azért is, mert a kulturális közeg, a tradíció és a gazdagság – ha sikerül kiak­názni a benne rejlő lehetőségeket – lehet az a versenyelőny, amely Európát az elkö­vet­kezendő évtizedekben visszaemelheti az információs korszak győztesei közé. A vi­har­felhők azonban továbbra is gyülekeznek, a változások kimenetele egyelőre még kétsé­ges. A siker receptje, az elérendő cél nagy vonalakban ismert ugyan, de nem árt tisztában lenni azzal, hogy az ehhez vezető út minden esetben más és más. Ami valamelyik országban működő­képesnek bizonyult, korántsem biztos, hogy egyszerűen lemásolható és be­ve­zet­hető a másikban.

A változtatás szükségessége különösen igaz Magyarország esetében, amelynek egyszerre kell megtalálnia saját szerepét az unión és a világgazdaságon belül. Az elmúlt több mint száz év meglóduló, majd el-elhaló modernizációs kísérleteinek jelentős része igyekezett a kor éppen aktuális kihívásaira válaszolva a tudás és a technológia fejlesztését a felzár­kó­zás szolgálatába állítani. Mindezek azonban néhány részleges sikertől eltekintve érdemben és radikálisan nem voltak képesek megváltoztatni hazánk nemzetközi pozícióit. Ugyan­akkor kétségtelen tény az is, hogy az ország végzetes leszakadása sem következett be. Álta­lá­nos­ságban elmondhatjuk, hogy a helyzet napjainkra sem változott számottevően, hiszen némileg „pongyolán” fogalmazva, Magyarország gazdasági mutatóiban többnyire most is az euró­pai középmezőny „se nem túl jó, se nem túl rossz vidékein egyensúlyoz”. Az elkö­vet­ke­­zendő 5-10 év azonban sorsdöntő lesz abból a szempontból, hogy sikerül-e ezen a pozíción javítani, megmaradunk-e a köztes állapotban, vagy esetleg hátrébb csú­szunk a sereghajtók közé.

Sajátos körülmény, hogy Magyarországnak és a térség többi államának az elmúlt másfél év­tizedben kettős kihívással kellett szembenéznie. A legfontosabb feladat – amellyel töb­bé-kevésbé sikerrel birkózott meg az ország – a posztkommunista átmenet végrehajtása volt. Mindeközben azonban jóval kevesebb figyelem irányult az ebben az időszakban min­den eddiginél nagyobb lendületet vevő, a gazdaságban és a kultúrában mélyreható változáso­kat előidéző posztindusztriális átalakulásra, amelynek kihívásaival szemben vi­szont egye­lőre kevésbé biztatóak a kilátásaink.

3T – tehetség, technológia, tolerancia

Az elmúlt évek ünnepelt, ugyanakkor sokat támadott szerzője, az amerikai geográfus köz­gaz­dász Richard Florida nevéhez köthető azon elmélet, amely – az Egyesült Államok pél­dá­ján bemutatva – a regionális gazdasági fejlődést a kreativitással, a kreatív munkaerő jelenlétével magyarázta.2 Legfontosabb állítása – a globális gazdaságról, a világot ke­resz­tül-kasul átszövő hálózatok fontosságáról szóló elméletek dacára, pontosabban ezek­kel párhuzamosan – az volt, hogy a globalizációval párhuzamosan felértékelődni látszik a lo­ka­­litás, vagyis a hely szerepe. Florida a hanyatló és a kistigrisként emelkedő amerikai vá­rosok és régiók példáján keresztül szemléltette, hogy melyek a siker receptjei az új, általa kreatívnak elkeresztelt korban. A szerző a prosperitás zálogát a 3T-ben, azaz a tehetségben, a technológiában és a toleranciában vélte felfedezni.

A tehetség röviden a rendelkezésre álló humánerőforrás minőségét, a technológia az adott terület gazdasági-technológiai fejlettségét foglalja magában, míg a tolerancia – ez hathat a leginkább újdonságként az olvasó számára – azt a befogadó és inspiratív társadalmi-kulturális környezetet jelenti, amelynek alaptulajdonságai a nyitottság, az alkotás és a siker társadalmi megbecsültsége, tisztelete, illetve az egymás iránti tolerancia, az egyéni és ki­sebb­ségi vélemények elfogadása.

Arról van tehát szó, hogy ez a magyar olvasó számára ismerősen csengő, de másfajta asz­szo­­ciációkat3 is ébresztő 3T a gazdasági fejlődés kulcsa abban a lassan, de biztosan kibon­ta­­kozó új világban, ahol a sikerhez, a boldoguláshoz és a jóléthez vezető út féltve őrzött, első számú erőforrása a kreatív munkaerő.

A megváltozott környezet egyik alapvető jellegzetessége, hogy korábban soha nem látott mértékben jellemzővé vált a tehetséges munkaerőért folytatott, egyre élesebb nemzetközi ver­seny. A gyakorlatban röviden arról van szó, hogy az elkövetkezendő időszak sikeres nem­zetei és régió azok lesznek, amelyek képessé válnak az ott élő emberek kreatív kapaci­tását moz­gósítani, és – ami legalább ennyire fontos – a kreatív tehetségeket vonzani a föld minden tájáról. A képzett, gazdasági érték előállítására képes kreatív ember egészen más törvény­szerűségek szerint működik, mint a természet szűkösen rendelkezésre álló kin­csei. Ez a „mo­bil erőforrás” többnyire oda megy, ahol lehetősége van a tehetsége kibon­ta­koz­tatá­sá­ra, ahol rendelkezésére állnak az ehhez szükséges technológiai és társadalmi-kul­turális feltételek.

Florida elméletét az elmúlt években számos kritika és elismerés érte. Legnagyobb érdeme, hogy közérthetően és az általa vizsgált témához hűen, „kreatív” módon kapcsolta össze a gazdasági fejlődéssel kapcsolatos, hosszú ideje bizonyított „kemény” magyarázó ténye­ző­ket (tehetség, technológia) a „puha” kulturális értékdimenzióval (tolerancia), amelynek addig inkább csak mostohaszerep jutott.

Floridának a londoni Demos kiadásában, 2004-ben megjelent tanulmánya a fent említett három dimenzió (3T) mentén vizsgálta az Európai Unió akkori 15 tagállamát.4 Fő állítása az volt, hogy Európa kreatív középpontja, a gazdasági fejlődés igazi motorja fokozatosan az északi országok (Finnország és Svédország) felé tolódik el, kikezdve ezzel Európa ha­gyo­mányosan robusztus – de jelenleg mélyreható strukturális problémákkal küzdő – gazdaságainak pozícióit, sőt még az Egyesült Államokét is.

A tanulmányt olvasva magától értetődőnek tűnt, hogy az immáron 25 tagúra bővült unió­ban, illetve a 2007-ben csatlakozó országokban is el kellene végezni ezt az elemzést, hogy Közép-Kelet-Európát és ezen belül Magyarországot is felrajzolhassuk a „kreatív kor” glo­bális térképére. Ezen megfontolások alapján született meg 2006 tavaszán a Demos Ma­gyarország berkein belül egy tanulmány, amely alapvetően a Richard Florida által alkal­ma­zott módszertan továbbgondolásán alapult.5

E rövid írás keretein belül nincs lehetőség arra, hogy részletesen áttekintsük az említett elem­zést és bemutassuk a 3T-dimenzió részletes alkotóelemeit, illetve az egyes országok ezen szem­pontok alapján rangsorolt teljesítményét. Érdemes azonban egy pillantást vetnünk a tanulmánynak arra az összefoglaló táblázatára, amely a 25 vizsgált európai ország össze­sí­tett rangsorát tartalmazza.6

1. táblázat – Az országok rangsora a tehetség-, a technológia- és a toleranciaindex értékei alapján

Rangsor Ország Helyezés
Tehetség Technológia Tolerancia
1. Svédország 5 1 1
2. Finnország 1 2 7
3. Dánia 4 4 2
4. Svájc 9 3 5
5. Hollandia 7 7 3
6. Belgium 2 9 9
7. Németország 10 5 8
8. Norvégia 6 10 4
9. Írország 3 11 16
10. Ausztria 15 6 11
11. Spanyolország 11 13 6
12. Franciaország 18 8 12
13. Szlovénia 14 14 10
14. Észtország 8 18 17
15. Görögország 13 20 15
16. Olaszország 24 12 13
17. Csehország 21 15 14
18. Litvánia 12 21 21
19. Lettország 17 19 20
20. Portugália 23 17 18
21. Magyarország 16 16 25
22. Szlovákia 22 23 19
23. Lengyelország 20 22 23
24. Bulgária 19 24 24
25. Románia 25 25 22

A lista élén álló három ország, Svédország, Finnország és Dánia mindhárom dimenzió men­tén egyértelműen Európa élvonalába tartozik. Összességében – és a valóságot némileg leegyszerűsítve – azt mondhatjuk, hogy képesek voltak olyan mélyreható gazdasági, és ami talán még ennél is fontosabb, társadalmi reformokat végrehajtani, amelyek lehe­tő­vé tették az alkalmazkodást a posztindusztriális társadalom követelményrendszeréhez.

Mindhárom ország jelentős beruházásokat valósított meg az innovatív technológiák, és ami még ennél is fontosabb, az oktatás területén. Dánia stratégiája egyértelműen az információs techno­lógiák széles körű elterjesztésén, jól működő technológiai klaszterek kiala­kí­­tásán alapult. Finn­ország mind a gazdaság szerkezetváltásában, mind pedig a kormány­zat tevé­keny­ségében példaszerűen használta ki az információs technológia által kínált lehető­sé­geket. Az ország penetrációs mutatói jobbak az Egyesült Államok adatainál is. Svéd­ország elsősorban a K+F-re költött összegek tekintetében „magasodik” ki – nemcsak európai, ha­nem világviszonylatban is. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy ezt nem érhette volna el a minőségi közoktatás és főleg felsőoktatás megteremtése nélkül.

A versenyképesség sokszor kiüresedett, tartalom nélküli, csak technológiai-gazdasági fo­lya­matokat érintő oldalát némileg félretéve látnunk kell, hogy az említett országokban azt is sikerült elérni, hogy a gazdasági prosperitás, az ebből következő jólét ne csak a társa­da­lom egy szűk rétegének privilégiuma legyen. Az északi országokban világviszonylatban is az egyik leg­alacsonyabb a gazdasági egyenlőtlenség, ezen belül az ennek újraterme­lő­dé­sét alapvetően meghatározó gyermekszegénység szintje. A reformfolyamatok eredmé­nyekép­pen létrejött egy olyan munkaerőpiac, amely képes volt egyesíteni a jóléti állam ál­tal korábban garantált biztonságot az új kihívásokra reagáló flexibilitással.

Fontos megjegyeznünk azonban azt is, hogy mind Svédország, mind Finnország az 1980-as évtized végére, az 1990-es évek elejére súlyos gazdasági – illetve ebből következő társa­dalmi – nehézségekkel volt kénytelen szembenézni. A szovjet piac összeomlása, a svéd jó­léti állam ellehetetlenülése olyan krízist, majd gyors kijózanodást eredményezett, amely szinte ma­gá­ban hordozta a változtatás kényszerét és széles társadalmi igényét.

Az unió „éltanulói” mellett érdemes még megemlítenünk néhány olyan országot, ahol szin­­tén nagyszabású – részelemeit tekintve példamutató – átalakítások indultak el. Ezek közé tartozik a hosszú évtizedekig súlyos válságban lévő Írország, amely valóságos gazdasági cso­dát vitt véghez az elmúlt két évtizedben, de ebbe a csoportba tartozik még Hollandia, az Egyesült Királyság és Spanyolország is.

A táblázat egyik legfontosabb tanulsága, hogy az unió legnagyobb országai, az összesen több mint 200 milliós lakossággal rendelkező (a teljes EU 40%-át kitevő) Németország, Fran­ciaország és Olaszország más-más problémákból fakadóan, de egyelőre nem találja a megoldást a sürgető átalakítások véghezvitelére. Ennek oka elsősorban a különböző tár­sa­dalmi részérdekek összeegyeztethetetlenségében keresendő.

A társadalmi környezet és a kultúra szerepe

E rövid írás talán legfontosabb üzenete az 1. táblázat harmadik oszlopa, az országok tole­ranciaindex-érték szerinti rangsora. Alapvető tételünk, hogy a társadalmi-kulturális kör­nye­zet és egy-egy város, nagyobb regionális egység vagy éppen ország gazdasági fej­lett­sé­ge között kimutatható kapcsolat van. Ezt erősítette meg a Ronald Inglehardt-féle nemzetközi ér­ték­kutatás is, amelynek eredményei alapján szoros kapcsolatra derült fény a posztin­duszt­riális, tudásra és kreativitásra épülő társadalom (gazdaság), illetve a racionalitást, toleranciát, bizalmat előtérbe helyező értékrendszerek között.7

A tolerancia mértékét kifejező mutatókra (illetve az országok ezek alapján kialakult sor­rend­jére) úgy kell tekintenünk, mint a minket körülvevő kreatív ökoszisztémák legfon­to­sabb jelzőszámaira. Ahol ennek szintje magas, ott olyan nyitott társadalmi környezet a meg­határozó, amelyben biztosított az emberek közötti kooperáció, a kreatív energiákat fel­színre hozó interakció, és ahol a ragyogó ötletek nem ütköznek falakba, nem nyomják el őket, hanem minden lehetőség adott ahhoz, hogy sikeres projektekké és vállalkozások­ká alakulhassanak. Azok a régiók és nemzetek, amelyeket ilyen társadalmi ökoszisztémák jellemez­nek, s amelyek a legjobban használják ki minél több ember különböző jellegű krea­tív tehetségét, óriási versenybeli előnyt szereznek.

Nehéz kérdés viszont annak eldöntése, hogy „melyik van előbb”, azaz arról beszélhe­tünk–e, hogy a gazdasági fejlődés egy társadalom értékvilágának a megváltoztatója, vagy éppen fordítva, a gazdasági fejlődés előtti utat teszi kevésbé göröngyössé a sokat idézett, termé­keny táptalajt nyújtó társadalmi-kulturális környezet. Az azonban biztos, hogy ha egy társadalom aktuális értékrendje ellentmondásban van a posztindusztriális átalakulás ér­ték­vi­lá­gával, ez hosszabb távon komoly akadályokat jelent a gazdasági fejlődés számá­ra.

Természetesen azzal is tisztában kell lennünk, hogy ezen értékek megváltozása csak hosz­szú, generációváltásokon keresztül zajló folyamat lehet. És az is nyilvánvaló, hogy az em­be­rek jó­léte nagyban meghatározza azt, hogy miképpen gondolkodnak az életükről.

A táblázat adataiból látható, hogy Magyarország a 3T „tolerancia” dimenziójában a vizsgált országok „sereghajtói” közé került. Terjedelmi korlátok miatt itt most nincs lehetőség arra, hogy külön-külön bemutassuk az index egyes összetevőit. Röviden azt mondhatjuk, hogy Magyarország általánosságban a komfortérzet hiányával, a biztonságra és a túlélésre tö­rek­véssel, általános rosszkedvvel, a kockázatvállalási hajlandóság hiányával jellemez­hető. A már többek által leírt szorongás össztársadalmi kultúrája tart össze bennünket. De fon­tos megemlítenünk a teljesítmény, a tehetség társadalmi elismerésének hiányát is. (A társadalom egészét leíró statisztikai mutatók a lakosságra jellemző átlagos értékeket fejezik ki, így természetesen ez az „átlagos magyar ember” a valóságban nem létezik.)

Számunkra elsősorban az a nagy kérdés, hogy hol lesz/van a helye ebben a kontinentális és egyben globális versenyben Kelet-Közép-Európa újonnan csatlakozott országainak és ezen belül Magyarországnak.

Összességében elmondhatjuk, hogy Magyarország nem a legjobb pozícióból indul a „kre­a­­tív kor” globális gazdasági versenyében. Az alapok azonban megteremtődtek ahhoz, hogy jól átgondolt, tudatos stratégiával, de leginkább annak nem „elsumákolt” végrehajtásával jelentősen javítsuk pozícióinkat.

A tehetetlenség és a változtatás kényszere egyszerre van jelen Magyarországon. Míg az el­múlt másfél évtizedben mind a gazdaság, mind a társadalom nagy része hatalmas válto­zá­son ment keresztül, addig számos intézmény, illetve alapvető struktúra változatlan ma­radt. A valódi és feloldásért kiáltó feszültség e régi intézmények és a teljesen új folyama­tok és elvárások között feszül. Ha azonban a változásoktól való szorongást nem leszünk képesek feloldani sem egyéni, sem társadalmi szinten, ha nem tanulunk meg az őszin­te be­széd­del élni és nyílt lapokkal játszani, akkor az elkövetkezendő néhány év, esetleg évtized által felkínált történelmi pillanat nagyon hamar szertefoszlik.

Ebben a folyamatban óriási az oktatás, ezen belül a közoktatás felelőssége. Anélkül, hogy nagy szavakat használnánk, ki kell jelentenünk, hogy a szükséges szemléletbeli, kulturális váltás elsődleges terepének az iskolának kell lennie. Azt talán már nem nagyon kell bi­zony­­gatni sem a tudományos kutatók, sem pedig a politikai döntéshozók és előkészítők számá­ra, hogy az új kor merőben más kihívásokat jelent az oktatás számára.

Különös helyzetben vannak azok az országok, amelyekben a tervgazdasági rendszerek bu­kása olyan átmeneti gazdasági környezetben következett be, ahol a hagyományos ipari kapi­talizmus már nem, az „új” viszont még nem működött. A jelek szerint korántsem prob­lé­mamentes az alkalmazkodás napjainkban, amikor már láthatóvá váltak korunk új játékszabályai. A kérdés az, hogy sikerül-e végrehajtani ezt az újabb ugrást, azaz sikerrel tudunk-e megbirkózni a ránk váró korszakváltás feladatával.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.