2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2009 január

Papp Júlia :: Kislakás- és iskolaépítés Budapesten a 20. század elején

2009. szeptember 30.

Bárczy István (1866–1943) polgármester vezetésével 1909–1912 között nagy­szabású bérház-, kislakás- és iskolaépítési program valósult meg Budapesten, melynek során 6000 új lakás, 55 iskola (közel 1000 tanteremmel), illetve két szo­ciális és közművelődési feladatokat ellátó közintézmény épült fel. Az iskolákat úgy rendezték be, hogy összhangban legyenek a századelő legmodernebb pedagógiai kutatásainak eredményeivel: a tornatermek, diákkönyvtárak mellett például a gyakorlati életre és a felnőttkori munkára nevelést elősegítő „szlöjd” (barkácsolás) és „háztartási iskola” termeket is kialakítottak. A Budapesti Történeti Mú­zeum Kiscelli Múzeuma 2008-ban azokból a fotográfiákból rendezett kiállítást, amelyeket Erdélyi Mór (1866–1934) fényképész a főváros megbízására az építési program eredményeiről készített. A fényképész az új iskolák mellett az oktatás egyes mozzanatait – rajzórát, tornaórát – is megörökítette.

Kiállítás Erdélyi Mór fényképeiből

A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában 2008. április 24-én Erdélyi Mór munkáiból nyílt kiállítás. A múzeum több mint hatvanat mutatott be azokból a fotográfiákból, amelyeken Erdélyi Mór az 1909–1912 között Budapesten folyt nagyszabású bérház-, kislakás- és iskolaépítési program eredményeit örökítette meg. A kiállítás egy sorozat része volt: Erdélyi Mór fényképeivel az érdeklődők már 2007 őszén, a Budapesti Történeti Mú­zeum Metszettárában is találkozhattak. A BTM Kiscelli Múzeumának fényképtárában őrzött több mint ezer Erdélyi Mór-fotográfia közül akkor csaknem 90 eredeti méretű, a fényképész nevével vagy jelzésével ellátott fényképet mutattak be. A budapesti város- és zsánerképek megismertették a látogatókkal a lebontásra ítélt régi Városházát, az átalakítás előtt álló királyi palotát, a régi Óbudát és az új Országház környékét, illetve a nagyváros életének köznapi jeleneteit. Kiállítottak néhányat azokból a fényképekből is, melyek – a mostani kiállítás fő témájaként – az újonnan épült budapesti iskolákat mutatták be.

Erdélyi Mór fényképészi tevékenysége


Erdélyi Mór (1866–1934)
2

1896-ban, a millennium évében rendezett mezőgazdasági kiállításon fényképeket készített a díjnyertes tenyészállatokról, majd a felvételeket – jó üzleti érzékkel – elküldte a tenyésztőknek. A címzettek közül néhányan – legtöbbjük a magyar arisztokrácia körébe tartozott – meghívták, hogy örökítse meg vidéki kastélyaikat. Munkatársaival bejárta az egész országot a Felvidéktől Erdélyig, s a kastélyok mellett fotókat készített a tájakról, az emberekről, építészeti és néprajzi nevezetességekről. Hét, fényképet tartalmazó, önálló albumban mutatta be az ország különböző pontjain a millenniumi ünnepségek alkalmából felállított, szimbolikus térfoglalást jelképező emlékműveket. A többéves munka eredményeit 1909-ben egy Magyarország című, 680 képet tartalmazó, több nyelvre lefordított albumban tette közzé, amelynek megjelenését – a témából adódóan nyilván marketingszempontoktól sem mentesen – a Magyar Államvasutak támogatta. 1898-ban Bánffy Dezső miniszterelnöknek felajánlotta, hogy az 1900-as párizsi világkiállításra – Magyarország méltó bemutatása érdekében – sztereoszkóp felvételeket készít az ország jellegzetes és különleges tájairól, amelyeket a látogatók a helyszínen felállított 50 darab, kiváló optikai lencsékkel felszerelt sztereoszkópkészülékben tekinthetnek meg. A kiállított anyagért aranyéremmel jutalmazták Párizsban. Erdélyi önálló albumban megjelentette a magyar részlegről készített felvételeket, ennek egy példányát a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi.

Országjárása mellett folytatta a budapesti városkép változásainak megörökítését is. Lefényképezte a lebontásra ítélt belvárosi és Kerepesi úti házakat, majd a fővárosi iskolákat. Városképei egy részét felajánlotta megvételre a Fővárosi Múzeumnak, majd megrendeléseket is kapott a múzeumtól egyes városrészek, épületek megörökítésére.

1903-ban azzal a javaslattal fordult a Fővárosi Tanácshoz, hogy a közoktatásban hasznosítsák Magyarország történeti, művészettörténeti nevezetességeiről készített diapozitívjait. A főváros által kinevezett szakértő bizottság 200 darabból álló, oktatási célra alkalmas kollekciót válogatott össze munkáiból, amelyre 1903 és 1917 között folyamatosan kapott megrendeléseket. A fényképészetet és az ismeretterjesztést összekapcsoló programjának továbbfejlesztéseként 1908-ban „Uránia szemléltető taneszközök gyára” néven céget alapított, amelynek tevékenysége – Európában elsőként – a vetített képes szemléltető oktatás rendszerének kidolgozására irányult. A geográfiai és művészettörténeti oktatáshoz szükséges vetíthető üvegképeket (diapozitív lemezek) katalógusokban mutatta be, s cégének mechanikai műhelyében vetítőgépeket és objektíveket is gyártott. Kapcsolatban állt az 1899-ben a tudományok és közhasznú ismeretek terjesztésére alakult, a vetített képeket széles körben felhasználó Uránia színházzal, amely Erdélyit 1916-ban igazgatósági tagjai közé választotta. Tevékenyen részt vett a magyar fotográfiai életben, és szaklapokban is publikált. A Magyar Fotográfiában 1927-ben jelent meg Fényképészet az idegenforgalom szolgálatában című írása. Felismerte, milyen döntő szerepet játszik a képi információ az idegenforgalom világméretű fejlődésében. A kép „minden reklám, hír magja, lényege, kvintesszenciája (…) az idegenforgalom egybeesik azzal az idővel, amikor a legegyszerűbb közvetlenséggel élethű fotografikus reprodukciókban kaphatta meg mindannak a képét, ami kép a világon van, és oly kolosszális tömegekben, hogy belőlük eljutott bőven királyok palotáitól le a legegyszerűbb kunyhókig”3 – hangsúlyozta a tömegturizmus és a tömegkultúra szoros kapcsolatát a vizuális kommunikációval. 1926 után a film felé fordult az érdeklődése.

Erdélyi Mór hatalmas életművéből jelenlegi ismereteink szerint csak azok a felvételek maradtak meg, amelyek még életében közgyűjteménybe kerültek, mivel a műtermében tárolt hatalmas, kb. 150 000 felvételből álló fénykép- és üveglemez-állomány megsemmisült. Az utókorra maradt riport-, táj-, épület- és életképei legtöbbjét a BTM Kiscelli Múzeuma és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár őrzi, s fogalmat adnak munkásságáról a fényképeiből összeállított albumok (Kossuth temetése, a Vaskapu, az Akadémia, az Országház, a Széchenyi fürdő, a Magyar királyi postaházak) is.

Bárczy István 1909–1912-es budapesti építési programja

Erdélyi Mór feltehetően a Fővárosi Tanácstól kapott megbízást a budapesti bérház-, kis­lakás- és iskolaépítési program (1909–1912) eredményeinek képi dokumentálására, hiszen a megvalósult épületekről és a díszítőművészeti alkotások terveiről készített több mint 130 fényképe illusztrálta a programot ismertető kiadványt.4

A nagyszabású lakás- és iskolaépítési akció Bárczy István (1866–1943) nevéhez kapcsolódott. Bárczy 1889-ben lépett a főváros szolgálatába, 1906-tól 1917-ig Budapest polgármestereként, 1917–18-ban főpolgármestereként tevékenykedett. A modern magyar várospolitika egyik úttörőjeként újjászervezte a fővárosi közigazgatást és az oktatást, a főváros kezébe juttatta a meglévő közüzemeket, s irányította a további közművesítést.5 Gazdag intézményhálózattal felszerelt, intenzív szociálpolitikát folytató „jóléti városállamot” akart létrehozni. Városfejlesztési elképzelései megvalósításában a századelő progresszív szellemi áramlatait képviselő munkatársaira támaszkodott. Programja tudományos alapját azok a modern demográfiai és szociológiai kutatások jelentették, melyek megvilágították a városi élet különböző aspektusait, az életviszonyokat, amelyek eredményeit a Bárczy által létrehozott Városi Szemle című folyóirat tette közzé.

Budapest 19. századi rohamos fejlődése – a lakosság száma 100 év alatt a tizenötszörösére (hatvanezerről majdnem egymillióra) emelkedett – a 20. század elejére elodázhatatlanná tette a két legégetőbb probléma, a lakás- és a közoktatásügy megoldását. A szegényebb kispolgárság és az ipari munkásság a drága budapesti lakbérek miatt csak a környező községekben tudott lakáshoz jutni, s bár 1873–1880 között 55-ről 77-re emelkedett a fővárosi nyilvános népiskolák száma, a századfordulóra a főváros oktatásügye egyre nehezebb helyzetbe került. A krónikus iskolahiányt úgy próbálták enyhíteni, hogy a gyerekeket bérházakban kialakított iskolákban zsúfolták össze, ezek többsége azonban sem pedagógiai, sem közegészségügyi szempontból nem felelt meg a célnak.

A lakhatás és a közoktatás kérdésének együttes megoldása érdekében a főváros – Bárczy István kezdeményezésére – 1909-ben nagy volumenű építési programot indított el. Az új szociálpolitikai koncepció alapján készült tervekben az erősödő polgári középosztály számára bérlakások, a szegényebb munkásrétegek lehetőségeire szabott kislakásos telepek, illetve végleges és ideiglenes, szállítható rendszerű barakkiskolák felépítése szerepelt. A közegészségügyileg veszélyes ágybérletet népszállók építésével kívánták visszaszorítani. A tervezett népotthonok elsődleges funkciója volt a legszegényebbek kulturális felemelése, a magasabb művelődési igények felkeltése és kielégítése, s a színvonalas szórakoztatás biztosítása. A népotthonokban könyvtár, olvasóterem, írószoba, társalgó, hangversenyek és színielőadások, bálok rendezésére alkalmas nagyterem, vetített képes ismeretterjesztő előadások tartására alkalmas helyiség, ebédlő, kert, gyermekjátszótér s fürdőhelyiségek kaptak volna helyet. A szegényebb rétegek kulturális felemelését célozta az is, hogy a kislakásos telepekhez ún. „népjóléti épületeket” – kölcsönkönyvtárat, előadótermet, óvodát, bölcsődét – terveztek.

A tervek többszöri módosítása6 után az akció eredményeként, 1909 és 1912 között három ciklusban, a főváros tulajdonában lévő üres telkeken felépült 25 bérház, 19 lakástelep – összesen 6000 új lakás – , illetve 55 iskola (bennük 24 óvoda) majdnem ezer tanteremmel. A nagyrészt francia és angol kölcsönökből biztosított 62 millió korona összköltség egyik felét a lakásépítés, másik felét az iskolaépítés tette ki. A második ciklusban épült fel az Aréna úton a Népszálló 417 lakófülkével, illetve a szociális és közművelődési célokat egyaránt szolgáló Vág utcai Népház. A Népszálló üzleti alapon működött, a bérleti díjból származó jövedelemből az építés költségeit törlesztették. A Népház közjótékonysági intézményként funkcionált, a munkanélküliek foglalkoztatását, a keresőképtelenek ellátását, a felügyelet nélküli gyermekek gondozását végző népotthon működési költségeit a főváros fedezte.

Bár mai szemmel nézve a kislakásos telepek komfort nélküli lakásai – fürdőszoba csak a belvárosi bérházak háromszobás lakásaiban volt – elmaradottságot tükröznek, ezek a világos, száraz, kiskertes lakrészek a szegényebb tisztviselő- és munkáscsaládok számára felemelkedést jelentettek. Jól mutatja ezt az akció hallatlan népszerűsége. A Wekerle-kormány elengedte az állami házadót az új lakásokra az önköltség megtérüléséig, így a piaci áraknál 25–30%-kal olcsóbban tudták bérbe adni őket, ezért a kiadásra meghirdetett lakásokat már a felépülésük előtt 8-10-szeresen túljegyezték a jelentkezők. A változatos építészeti megoldások lehetőséget adtak a hagyománytörő kísérletezésekre is: az egyik belvárosi bérház lakbéreit például úgy tudták jóval az átlag alatt tartani, hogy a szobák a Magyarországon szokásosnál kisebb méretűek lettek. Bevált a hagyományos négyméteres belmagasság csökkentése is, ez lehetővé tette, hogy a drága belvárosi telkeken növeljék az emeletek, így a lakások számát.


Városmajor utcai óvoda és iskola

A mecénás alkatú Bárczy István azon törekvése, hogy a programban ne csak a jóléti, szociális szemlélet valósuljon meg, hanem az esztétikai „mintaadás” is, sok kortárs szerint felesleges fényűzéshez, pazarláshoz vezetett. Az építkezéseket meglátogató külföldi szakértőket is meglepte a széles körű szociálpolitikai és kulturális tevékenység, ugyanakkor néhányuk eltúlzottnak minősítette az iskolák és a Népszálló felszerelését és eleganciáját. 1913-ban a romló gazdasági környezet, majd a háború kitörése miatt előbb ideiglenesen, utóbb véglegesen le kellett állítani a beruházásokat.

Az iskolaépítési program

A főváros vezetése – ezt dokumentálják Erdélyi Mórnak a BTM Kiscelli Múzeumában kiállított fényképei is – az építési programban kiemelt figyelmet fordított az iskolákra. A századfordulón új filozófiai irányzatok s ehhez kapcsolódóan modern pedagógiai, pszichológiai és szociológiai törekvések jelentek meg. A külföldi tapasztalatokat felhasználó gyermekközpontú reformpedagógia, amely a poroszos iskolarendszer merev szemléletét kívánta módosítani, befolyásolta Bárczyék iskolaépítési törekvéseit is.7

A legmodernebb higiéniai és pedagógiai törekvéseknek megfelelő, esztétikai szempontból is magas színvonalat képviselő iskoláknak – a teljesen eltérő életformából, szokásrendszerből és kulturális miliőből érkező gyermekek nagy száma miatt – az oktatási mellett szocializációs funkciót is el kellett látniuk. Csaknem mindegyik iskolában kialakítottak akkor újdonságnak számító tornatermet (a nagyobbakban kettőt), tanári és diákkönyvtárt és – a lakásokból hiányzó fürdőszobák miatt – iskolafürdőket is. Figyelmet fordítottak a kényelmes és praktikus padrendszerekre, a tantermek és a folyosók méretét is úgy határozták meg, hogy minden gyerekre megfelelő átlagos tér jusson. Ma már megrökönyödünk azon, hogy 48–60 fő között volt az egy tanteremben tanulók létszáma, a 20. század elején azonban ez – a korábbi, gyakran 100 fős osztályokhoz képest – előrelépést jelentett.

A Mária Terézia téri iskola (ma Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium) tetőterasza

A gyakorlati életre és a felnőttkori munkára nevelést segítették a svédországi munkaiskolák mintájára kialakított ún. „szlöjd” termek, amelyekben kézügyességi foglalkozás, barkácsolás folyt, illetve a „háztartási iskola” termek, ahol – elsősorban a lányok – különféle házimunkákat gyakorolhattak. A gyakorlati életre nevelést szolgálták a felső kereskedelmi iskolákban létrehozott mintairodák, amelyek egy valóságos bank berendezését követték. A jól felszerelt szaktermek és szertárak emelték az oktatás színvonalát, és a szakoktatás bevezetésére is lehetőséget nyújtottak a polgári iskolákban. Tíz belvárosi iskolában, ahol nem tudtak megfelelő nagyságú udvart kialakítani, tetőteraszt építettek, ahol nemcsak szabad játékra, napfürdőzésre volt lehetőség, hanem egyes tanórák – rajz, testnevelés – megtartására is. Erdélyi Mór fényképei segítségével rekonstruálhatók az azóta sok helyen eltűnt tetőteraszok, elpusztult belsőépítészeti részletek, díszítések éppúgy, mint – fontos oktatástörténeti forrásokként – a szaktermek, szertárak, tornatermek, irodák felszerelése, bútorzata is.

Erdélyi figyelmet szentelt az iskolák építészeti részleteire és belső díszítésére is. A Szentendrei úti iskolát Beck Ö. Fülöp reliefjei, az 1911–1912-ben épült Vas utcai iskolát Pór Bertalan mozaikja és Moiret Ödön lépcsőházi szobrai díszítik. Az épület lépcsőházáról készült felvétel olyan szuggesztíven hangsúlyozza a belső tér racionális, mértani, konstruktivista szerkezetét, mint egy Mondrian-festmény.

A gyermekközpontú, modern pedagógiai törekvések térhódítását jelzik az Egressy úti iskoláról készült képek, amelyeken a jól felszerelt fizikatermen kívül „Játszóterem” feliratú ajtót is látunk (ez az iskolában működő óvodához tartozott), a Fehérvári úti iskola udvarán épített homokozó vagy a Kiscelli úti iskola és óvoda Márffy Ödön freskóival díszített udvari játszóháza. A Kiscelli úti iskola udvarán készített, homokozó gyerekeket és két ülő óvónőt ábrázoló képen jól megfigyelhető a hosszú expozíciós idő: végigkövethetjük azt a távolságot, amelyet az elmozduló, szellemalakká változott gyerek megtett a homokozótól az udvaron keresztül.

Erdélyi bemutatta az iskolák tetőteraszain folyó tevékenységet is: a Márvány utcai iskola emeleti teraszán kislányok játszanak a tanárnőjükkel, a Kertész utcai polgári fiúiskola tetőteraszán pedig a szabadban folyó rajzórát láthatunk. A kiállítás rendezői a bemutatóterem közepén rekonstruálták ezt a jelenetet: az újonnan készítettek mellett két régi rajzbakot is kiállítottak, s ugyanolyan mértani testeket helyeztek el közöttük, mint amilyenek a fény­képen látható „modellek” voltak. A korabeli iskolai élet hangulatát idézik fel a két tárlóban elhelyezett 20. század eleji iskolaszerek, tankönyvek, bizonyítványok. Néhány fénykép az új telepek életét örökítette meg: a Százados úti kislakásos telep mellé épített egyemeletes barakkiskola udvarán tartott tornaórát, a telepi gyerekek rongylabdás focimeccsét, illetve a Budafoki úti telepen játszó gyerekeket.

Erdélyi – akinek az iskolaépítési akció eredményeinek dokumentálása volt a feladata – ezeken a beállított „zsánerképeken” a korszerű épületrészek (tetőterasz, játszóudvar) funkcióit mutatta be. A frissen felhúzott épületek előtt álldogáló városi polgárok vagy a jól felszerelt, modern tornatermekben tornasorba állított fiúk inkább csak a felvételeket élénkítő staffázsfigurák voltak. Ezzel az illusztratív szemlélettel találkozunk a Thomas Edison 1911-es budapesti és pozsonyi látogatása alkalmából megjelentetett díszalbumban8 is. A híres amerikai feltaláló fogadásáról készült fényképek, magyar közéleti előkelőségek arcképei, illetve budapesti és pozsonyi látképek után Erdélyi egy olyan sorozatot kötött albumába, amelyen a hétköznapi foglalkozások képviselőit (utcaseprő, rikkancs, gépírókisasszony, pereces, kéményseprő, plakátragasztó stb.) láthatjuk mesterségük eszközeivel. Ezeknek a képeknek, éppen úgy, mint a népszerű városi foglalkozásokat bemutató 18. századi – talán Erdélyi számára is előképként szolgáló – bécsi rézmetszetes sorozatnak, nem a társadalmi sajátosságok, hanem a helyi színek, a „couleur locale” bemutatása volt a céljuk.9 Az újonnan felépített Vág utcai Népház lakóinak mindennapi életéről, foglalkoztatásáról készített fényképein fedezhető fel leginkább egyfajta szociális érdeklődés, bár ezt is nehéz elválasztani a Bárczy-féle építési program eredményeinek propagandisztikus, kissé idealizált bemutatásától. Ugyanakkor azokon a zsánerképeken, amelyeket Erdélyi a pesti „kisemberekről”, a cipőpucolóról, a pályaudvari hordárról, a sarki fűszeresről készített, vagy azokon az 1920-as évekből származó felvételeken, amelyeken az omladozó óbudai, tabáni házakat és szegényes ruházatú lakóikat örökítette meg, az érdekes, pittoreszk téma keresésének s a „régi világ” dokumentálásának szándékán gyakran átüt a fényképész együttérzése.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.