2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 december

Összehasonlító pedagógia

2009. június 17.

Összehasonlító pedagógia

A magyar könyvkiadás igen gazdag palettáján nem elhanyagolhatóak a több mint száz éve működő Magyar Pedagógiai Társaság kiadványai. Nemcsak pedagógiai, hanem kulturális, történelmi szempontból is érdekesek ezek a kötetek, közöttük is kiemelkednek azok a kiadványok, amelyek a világfolyamatokra hívják fel a figyelmet. Ilyen a 2006 tavaszán megjelent Összehasonlító pedagógia című mű, amelynek alcíme Folytatódó hagyományok, új kihívások, új paradigmák. A kötetet Mark Bray, a nemzetközi pedagógia és neveléstudomány ismert képviselője szerkesztette. Sajnos hazánkban alig jelent meg munkája. A magyar szerkesztő, Tóth Péter ügyelt arra, hogy többet tudjunk meg Mark Bray-ről, aki a Hongkongi Egyetem Pedagógiai Karának dékánja, 2006 márciusa óta az UNESCO/IIPE – Institut International de Planification de l’Education igazgatója, tehát nagy tapasztalatokkal és rálátással rendelkezik a világban jelen lévő nevelési folyamatokra. Érdemes odafigyelni a munkásságára. Mielőtt rátérnék a kötet elemzésére, ejteni kell néhány szót a Magyar Pedagógiai Társaság Összehasonlító Pedagógiai Szakosztályáról, amely ennek a cikkgyűjteménynek fő gondozója. Ez a szakosztály 1970 óta működik, és rendszeresen képviseli hazánkat azokon a nemzetközi fórumokon, amelyeken a pedagógia kérdéseiről van szó. Az alapító titkár, jelenleg társelnök, Illés Lajosné dr. hosszú évtizedekig volt a lelke ennek a csoportnak. Sajnálatos, hogy a hivatalos intézményrendszer nem figyel oda eléggé az ilyen jellegű szakmai műhelyekre, amelyek pedig képesek lennének lendületet adni a magyar oktatás ügyének. Valódi lendületet, amely tapasztalatokon és mély szakmai ismereteken és nem aktuális „pártkatonák” exhibicionizmusán nyugszik.

Az összehasonlító pedagógia még nem elég elterjedt hazánkban, elsősorban az ELTE Neveléstudományi Intézetének munkatársai művelik. Kezdeti lépés volt Bábosik István szerkesztésében A modern nevelés elmélete című munka, majd ezt követte 2002-ben Bábosik István és Kárpáti Andrea szerkesztésében az Összehasonlító pedagógia. Ebbe a sorba tartozik a Magyar Pedagógiai Társaság kiadványa is.

Ebben a kötetben talán az a legérdekesebb, hogy olyan országok oktatási helyzetéről, problémáiról olvashatunk, amelyek kívül esnek a napi látószögünkön, pedig érdemes információkkal rendelkezni róluk. Ezek a cikkek, dolgozatok pontosan azt bizonyítják, hogy az oktatás ügye egyetemes. Tanulságos a kiadvány abból a szempontból is, hogy bemérhetjük önmagunkat is, kereshetünk azonosságokat, megoldásokat a saját problémáinkra, és támogatva érezhetjük magunkat.

Az Összehasonlító Pedagógiai Társaságok Világtanácsának 2001-ben, Koreában megtartott XI. kongresszusának anyagából válogatott a kötetbe Mark Bray. Bevezetőjében utal arra, hogy az összehasonlító pedagógiai kutatások súlypontja Ázsiába tevődött át. Ismerve a nemzetközi gazdasági élet változásait, ezen nem is csodálkozik senki, hiszen éppen az oktatás fejlesztésében volt a japán és a dél-koreai fejlődés egyik nagy titka. De a jelenlegi kínai és indiai fejlődés is elképzelhetetlen lett volna az oktatás fejlesztése nélkül. A kutatás kiemelt területei: az oktatás és a nemzeti fejlesztés, a hatalom és az ellenőrzés, oktatási eszmék és reformok.

Az említett témák az összehasonlításokban érdekesek igazán. Az összehasonlító pedagógia a nagy összefüggéseket vizsgálja, és ennek keretén belül tisztáz a modern élethez tartozó sok fogalmat, ilyen például a globalizáció, a modernitás, a tradíció, a tranzitológia, az információs és kommunikációs technológiák.

A kötet végén Kozma Tamás a fordítási nehézségekről ír. „Mindez talán nem haladta volna meg egy szabvány fordítói szeminárium dilemmáit, ha nem oktatásügyi komparasztikáról lett volna szó. Itt azonban »tudományelméleti« kérdéseket vetett föl. Vajon szöveget fordítunk, vagy az oktatásügyi valóságot hasonlítjuk össze? Ha az utóbbit, akkor mennyire önállósíthatja magát az interpretátor az angol »eredetitől«, és mennyiben kell (kellene) az oktatásügyi valóságot megfogalmaznia magyarul?” (268.)

A kötet tizenkét tanulmányt tartalmaz három problémakörre fókuszálva. Az első blokk a Fogalmi és módszertani megközelítések címet viseli. Dawid N. Wilson a globalizáció és az oktatás kapcsolatát vizsgálja. Mark Bray és Yoko Yamato a hongkongi nemzetközi iskolákról ír. A legérdekesebb Douglas L. Morgan tanulmánya, amely azt vizsgálja, hogyan jelenik meg Ausztráliában, Délkelet-Ázsiában, Közép-Afrikában és Dél-Amerikában a bennszülöttek hatalmas ismeretanyaga a felsőoktatásban. „Annak ellenére, hogy az esélyegyenlőség és a multikulturalizmus elve egyre nagyobb támogatásnak örvend, és egyre nagyobb mérvű és egyre nyilvánvalóbb a bennszülött tudás befogadása a nyugati felsőoktatásba, a felsőoktatást még mindig a nyugati világnézet uralja, amely illeszkedik más kultúrák nézeteihez. Arra, hogy a bennszülött emberek ugyanúgy boldogulni tudjanak a felsőoktatási környezetben, mint azok, akik nem holisztikus/természetközeli kultúrából jöttek, és hogy olyan oktatási vagy kutatási programban vehessenek részt, amely nem értékeli le őket, vagy nem ismeri el kulturális azonosságtudatukat, egyelőre csekély esély mutatkozik.” (44.) – Elgondolkodtató sorok.

A második blokk a politikai változások oktatáspolitikai hatását vizsgálja a komparatisztika módszerével. Az első tanulmány Wolfgang Mitternek, a frankfurti egyetem oktatójának, a német UNESCO Bizottság tagjának a munkája, aki 1981–1985 között az Európai Összehasonlító Pedagógiai Társaság elnöke, 1991–1995 között az Összehasonlító Pedagógiai Társaságok Világtanácsának elnöke volt. Kutatási témái: az összehasonlító neveléstudomány, a képzéspolitika, az interkulturális képzés. Tanulmánya magyar szempontból is érdekes, mert az 1989–1990-ben bekövetkezett kelet-európai politikai változások tükrében vizsgálja Magyarország, Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Oroszország oktatáspolitikáját. A rendszerváltás fogalmát a következőképpen adja meg: „A közép- és kelet-európai rendszerváltásokról szóló vita hangsúlyozza a rendszer teljes megváltoztatását. Három célkitűzés kap különös hangsúlyt: piacgazdaság, demokrácia (mindkettő mint intézményi kategória és életmód), valamint civil társadalom.” (81.)

Elismerően ír a magyar reformokról, értékelése szerint a többi országgal való összehasonlítás alapján itt történt a legmesszebb menő és a legnagyobb lépés a reformok felé. Külön kiemeli Kovács Katalin szociológus kutatásait ebben a témakörben. Következtetései, megállapításai árnyaltak, politológiai fejtegetései pontosak.

A blokk második tanulmánya is rendkívül izgalmas, hiszen az erősen centralizált szovjet oktatási rendszer decentralizációjáról ír. Külön érdekessége a vizsgált régió, Szibéria és a Távol-Kelet, tehát a perifériák, ahol igen sokféle népcsoport él és keresi identitását. Erről a témáról Tadashi Endo, japán kutató ír. Ebben a blokkban olvasható Joseph Zajda munkája az oroszországi élethosszig tartó tanulásról. Szerinte ez a folyamat közelebb hozza Oroszországot a nyugati világhoz, de arra is utal, hogy itt más, szélesebb értelmű a funkciója, mint Nyugat-Európában. Felmerül az emberben az a régi vitakérdés, hogy az orosz fejlődés része-e az európainak vagy különutas.

Japán szerző tanulmánya foglalkozik a három nagy gazdasági hatalom, az USA, Nagy-Britannia és Japán oktatásával a globalizáció szempontjából. Az a kérdés, hogyan és mikor kezd oktatáspolitikájuk vagy inkább az oktatás irányítása az „oktatás a felzárkóztatásért” elméletével szemben a multikulturális oktatás felé lépni, és hogyan kerül ez is válságba, milyen új paradigmákra, projektekre van szükség ahhoz, hogy a globalizáció megjelenjen az oktatásban és a nevelésben. „Napjainkban mindhárom ország kormánya hivatalosan támogatja a globális világról való oktatást interdiszciplináris és részt vevő (participatory) tanulás útján. Mindeközben a helyi sajátosságokat is hangsúlyozzák, így a gyakorlatban a globális oktatás tartalma meglehetősen változatos lehet. Mindamellett a tanterv fejlesztése során a számítógépes hálózatok, a telekommunikáció és az internet használatának köszönhetően a gondolatok és a gyakorlatok nagy része államhatárokat átlépve cserélődik ki.” (145.)

Igazi intellektuális izgalmat jelent az a tanulmány, amely az indiai és a kínai általános iskolai oktatást hasonlítja össze abból a szempontból, hogyan volt képes az államhatalom lépni a fejlődés érdekében ezekben a több ezer éves kultúrákban. Nagyon érdekesek a hasonlóságok. Ez a dolgozat azért nagy jelentőségű, mert két olyan civilizációról van szó, amely jelenleg ipari forradalmat él át, és mindkettő a világ fejlődésének motorja. Rengeteg adattal illusztrálva kapunk áttekintést e két ország történelmi és kulturális fejlődéséről. A szerzők között történész is van, ez kifejezetten a tanulmány javára válik.

A harmadik blokk összehasonlítások alapján keresi a kultúrák és az oktatás kapcsolatát. Az első tanulmány egy olyan kísérlet eredményeit írja le és elemzi, amelyben koreai és észak-amerikai gyerekek elbeszélőkészségeit vizsgálta a szerző. Azt kívánja ezzel bizonyítani, hogy a kultúra és az iskolai együttesen hat a gyerekek nyelvhasználatára. A koreai gyerekeknél megjelent az ázsiai kultúrára jellemző meghallgatás, míg az észak-amerikai gyerekeknél a kifejezés volt a jellemzőbb. Megállapítja, hogy a kulturális tradíciók meghatározóak az oktatás folyamatában.

Nagy érdeklődésre tarthat számot az a dolgozat, amely a gyerekekre vonatkozó észak-amerikai elképzeléseket elemzi. Tudtuk, hogy a világ egyik legerősebb és legfejlettebb demokráciájában igen erősen jelen van a napi életben a puritanizmusra való hajlam, amely szigort is jelent, de meglepő a gyerekkor felfogásának konzervativizmusa. Ki gondolná, hogy a japán felfogás, amelyet szintén elemez a szerző, lényegesen puhább, elnézőbb és megértőbb. „Az amerikai szülő-gyermek viszonyban a hatalom és a kontroll kérdése jelenti azt a központi nézőpontot, amelyen keresztül a gyermek-szülő kapcsolat – és sokkal alapvetőbben az egyén és mások viszonylata – konceptualizálható.” (196.)

Az amerikai szabályokról írottak reálisabb képet nyújtanak az amerikai társadalomról, mint ahogy az a napi közgondolkodásban él. Amerikanisztika szakos hallgatóknak kifejezetten ajánlott Diane M. Hoffman tanulmánya.

Természetes, hogy a szakképzés kérdése is előkerül Kínával kapcsolatban. Főleg a kínai munkaszervezésről van szó, és arról, hogyan tükröződik ez az oktatásban. Mindez etimológiai és szemantikai elemzések alapján olvasható a kötetben.

Ez a kötet zárótanulmánya, amely talán a mai fő kérdések összegzése is lehet. Boldogok-e a gyerekek a világban? Túl általános ez a kérdés? Lehet. De nem kell-e azon elgondolkodni, hogy veszített-e a gyerektársadalom a modernizációval? Jogaik már vannak a kiváló lengyel mártír orvos, nevelő és reformpedagógus Janusz Korczak tevékenysége óta. Képesek voltak a modern korban az oktatási rendszerek a gyermekek világát beemelni, mondjuk ki, empátiával megvalósítani? A szerző, Hiroyuki Numata szerint nem.

A Magyar Pedagógiai Társaság ezzel a kötettel bizonyította elkötelezettségét a nemzetközi kapcsolatrendszerek fenntartása és ápolása iránt, képviselve ezzel azt is, mennyire fontosak az összehasonlító kutatások, és ezeket a magyar pedagógia sem nélkülözheti.

Összehasonlító pedagógia. Szerk.: Mark Bray. Magyar Pedagógiai Társaság, 2006, Budapest.
Simon Mária

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.