2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2004 június

Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején

2009. június 17.

A sorozat második része az 1949 és 1956 közötti időszak nemzetiségi oktatásának helyzetét elemzi. A nemzetiségi oktatás helyzetét ebben az időszakban talán minden megelőző és ezt követő korszakénál erősebben és direktebb formában határozta meg a nálunk élő nemzetiségek anyaországaival kialakult politikai viszony. Különösen ellentmondásos volt a német és – a Jugoszláviával kialakult helyzet okán – a délszláv kisebbségi oktatás helyzete. A politikai alapú diszkrimináció miatt felgyorsult az egyes hazai nemzeti kisebbségek asszimilációja, ami a nemzetiségi oktatás feltételrendszerének rosszabbodását vonta maga után. A tanulmány szerint egyre gyakoribbá vált, hogy a nemzetiségi oktatás épp a rossz iskolai feltételek következtében a települések egy részében háttérbe szorult, mivel a szülők gyermekeiket – tanulási esélyeik növelése érdekében – a jobb pedagógiai színvonalat biztosító iskolákba íratták.

Föglein Gizella

Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején

“A mérvadó hazai tudományos és politikai irodalom a németeket, szlovákokat, délszlávokat (szerbeket, horvátokat, szlovénokat) és románokat tekinti nemzetiségeknek. A mai Magyarországon a cigányok etnikai csoportnak minősülnek; a zsidóságot mint önálló csoportot elsősorban vallási közösség értelmében határozzák meg.”1

Sajátos módon éppen az „ötvenes évek”-ben zajlott le – 1949-ben kezdődött és 1956-ig tartott – az a folyamat, melynek során fokozatosan napvilágot láttak a német nemzetiségi lakosság állampolgári és nemzetiségi jogkorlátozását feloldó jogszabályok. Csak ezen legfőbb politikai és jogi akadályok megszüntetése után kerülhetett sor – a nemzetiségi oktatással kapcsolatos korábbi rendeletek alapján, illetve azok módosítása és kiegészítése értelmében – a német nemzetiségi oktatás bevezetésére, pontosabban újjászervezésére, valamint a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítésére.2

Az 1949. évi alkotmány és a nemzetiségi oktatás

A második világháború után az 1949. évi XX. törvény, az augusztus 20-án kihirdetett alkotmánytörvény volt az a jogszabály, amely a jogalkotás legmagasabb szintjén szabályozta a hazai nemzeti kisebbségek helyzetét. Az alkotmány többek között deklarálta, hogy „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét”.3 1949-ben a „minden nemzetiség” anyanyelvi oktatása valójában csak deklarált igény és fikció lehetett több oknál fogva is.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948., majd 1949. évi állásfoglalásai a magyar–jugoszláv kapcsolatok megromlását idézték elő, ami a délszláv nemzetiségi oktatás hanyatlásában is megmutatkozott. Az 1948–1949. tanévben a délszláv (horvát, szerb, szlovén) nemzetiségi tannyelvű iskolák száma harmincra csökkent, a nyelvoktató iskoláké pedig huszonhétre – 695, illetve 1200 tanulóval. Ezen iskolák száma az 1949/1950-es tanévre tovább fogyott, amikor is huszonhét tannyelvű és huszonegy nyelvoktató nemzetiségi iskola működött 734, illetve 950 tanulóval.4

Az 1949/1950-es tanévben csupán a román nemzetiségi iskolák száma nőtt, huszonkilencre (huszonegyről). A hét román tannyelvű iskolát 642 tanuló látogatta, míg a huszonkét nyelvoktató iskolába 1752 tanuló járt.5

Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter6 1949. november 15-én elrendelte a nemzetiségi tanítási nyelvű általános iskolák óratervének módosítását,7 majd december 1-jén a nemzetiségi tanítási nyelvű osztatlan és részben osztott népiskolák, valamint általános iskolai fiókiskolák óratervének módosítását.8

A minisztertanács 1951. március 10-én rendelkezett az általános iskolai tanítóknak a nemzetiségi nyelv és irodalom szakon való továbbképzéséről.9 E dokumentum a nemzetiségi nyelv és irodalom szakon konkrétan a szlovák, délszláv, román nyelv és irodalom szakot értette (a fentebbi sorrendben és megnevezéssel – F. G.), a német nyelv és irodalom szakról itt még nem intézkedtek.

Sajátos átmenetnek tekinthető Darvas József közoktatásügyi miniszter10 1951 tavaszi rendelete a német, francia és angol nyelvnek az általános gimnáziumokban való tanításáról.11 A rendelet – a német nyelv és irodalom tantervi anyaga általános szempontjainak céljaként – a következőket tartalmazta: „A német nyelv és irodalom tanításánál annak a baráti kapcsolatnak elmélyítése, amely hazánkat a baráti Német Demokratikus Köztársasághoz fűzi és mindkét népi demokráciát a Szovjetunió vezette hatalmas béketáborban a szocializmus építésében egyesíti.”12 A német nyelv tanítását a humán tagozat II. és III. osztályában heti 4-4 órában, a IV. osztályban heti 5 órában, a reál tagozaton pedig a II., III. és IV. osztályban heti 2-2 órában szabta meg.

Az általános iskolai nemzetiségi nyelv- és irodalomtanárok főiskolai képzésének megindulása tulajdonképpen a kormány 1951. április 1-jén kiadott 63/1951. MT számú rendeletétől számítható (majd 1959-től felsőfokú intézetekbe került a nemzetiségi tanító és óvónőképzés is).13

A közoktatásügyi miniszter 1952. április 3-án utasítást adott ki a nemzetiségi tanerők (tanítók és tanárok) továbbképzéséről.14 A nyári szakosító tanfolyamra (június 30.–augusztus 2.) való felvétel feltételét az utasítás a következőkben határozta meg: „A tanfolyamra felvételüket kérhetik a 45 évesnél nem idősebb, rendes tanítói minőségben működő, politikai és szakmai szempontból fejlődőképes nevelők, akik nemzetiségi tanítási nyelvű iskolákban vagy nemzetiségi nyelvet oktató magyar tanítási nyelvű iskolákban nemzetiségi nyelvet tanítanak, vagy akik nemzetiségi nyelvet nem tanítanak, de délszláv, román, szlovák, német nyelvismerettel rendelkeznek és a nemzetiségi nyelvek valamelyikének tanítására hajlandóságot éreznek.”15 A miniszteri utasítás nóvuma mindenekelőtt az volt, hogy a nemzetiségi nyelv és irodalom szakon konkrétan a délszláv, román, szlovák, német nyelv és irodalom szakot értette (a fentebbi sorrendben – F. G.). Azaz – a második világháború után első alkalommal – „beemelte” a német nemzetiségi nyelvet és irodalmat a másik három nemzetiségi nyelv és irodalom közé.

A német nemzetiségi nyelvoktatás bevezetése

A ténylegesen megvalósuló döntések legfontosabbikának az „ötvenes évek” elején a német nyelvoktatás bevezetése tekinthető. A német nemzetiségi nyelvoktatás bevezetésének jogi alapjául az Elnöki Tanács 1951. évi 15. számú, május 27-én kihirdetett törvényerejű rendelete16 szolgált, amely az alkotmány 49. §-ának szellemében született. Ebben rögzítették, hogy minden olyan nemzetiség lakta településen, ahol legalább tizenöt, ugyanazon nemzetiséghez tartozó tanköteles gyermek szülője (gyámja) kívánja, biztosítani kell az anyanyelven való oktatást („A” típus) vagy pedig az anyanyelvnek kötelező tárgyként való oktatását („C” típus). Az előbbi esetben a magyar nyelv és irodalmat kötelező tantárgyként kellett tanítani.

Az 1951/1952-es tanévtől kezdődően indult meg tehát gyakorlatilag a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítése. Addig tulajdonképpen csak szlovák, délszláv (horvát, szerb, szlovén), valamint román nemzetiségi tannyelvű („A” típusú) és nyelvoktató („C” típusú) iskolák működtek hazánkban a második világháborút követően. Ezek erőteljesebb kiépítése az 1949/1952-es tanévre esett.

Az 1950/1951-es tanévben Magyarországon öt szlovák nemzetiségi tannyelvű nép- és általános iskola működött 900 tanulóval, a szlovák nyelvoktató általános iskolák száma pedig 106 volt, 8000 tanulóval. A szlovák tannyelvű iskolák osztott általános iskolák voltak.17

Az 1950/1951-es tanévben huszonöt délszláv (horvát, szerb, szlovén) tannyelvű nép- és általános iskolába 760 tanuló járt, a negyvenöt délszláv nyelvoktató iskolában pedig 4000 gyermek tanult. A délszláv tannyelvű népiskolák közül 19 egy tanerős, 1 két tanerős, 2 három tanerős, 1 négy tanerős, 2 hat tanerős iskola volt.18

Ugyanebben a tanévben nyolc román tannyelvű nép- és általános iskolában 700 gyermek tanult, a húsz román nyelvoktató iskolába pedig 1600 tanuló járt. A román nemzetiségi tannyelvű népiskolák közül 3 egy tanerős, 1 két tanerős, 1 három tanerős, 1 négy tanerős és 2 teljesen osztott általános iskola volt.19

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályán 1950. június 3-án megtartott Kollégiumi Értekezlet még csak a magyarországi szlovák, román és délszláv nemzetiségi oktatás ügyével foglalkozott, a német nemzetiségi oktatás kérdése ezen a fórumon ekkor még fel sem vetődött.

Az ott elfogadott, A nemzetiségi oktatás továbbfejlesztése című dokumentum azonban számos, általános és egyedi problémára ráirányította a figyelmet. Többek között arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek nem egy tömbben, hanem szigetekben élnek, és döntő többségükben kétnyelvűek, „ami kétségtelenül már a magyarosodás jele”. Az irodalmi nyelvet nem beszélik, nyelvük a telepítés idejét, tehát általában a 18. századi állapotot tükrözi. A tanköteles korú gyermekek száma csak hozzávetőleges, mert erre vonatkozóan pontos adatok nincsenek, mivel „a legújabb népszámlálási adatok (az 1949. évi népszámlálásról van szó – F. G.) sem adnak tiszta képet a nemzetiségiek számáról”.

A tanügyigazgatás kérdéseiről kritikus, illetve önkritikus szellemű volt a dokumentum. Abban a vonatkozásban például, hogy „A főigazgatóságok általában nem foglalkoznak a nemzetiségi oktatással. A közömbösség mellett azonban gyakran előfordult a rendeletek helytelen végrehajtása is. Volt eset arra is, erre a Békés megyei főigazgatóság a példa, hogy a főigazgatóság határozottan szemben állt a minisztérium által vitt nemzetiségi politikával.

(…) A megyei és járási pártbizottságokban nincs határozott nemzetiségi vonal. Ugyanakkor, amikor pl. a Baranya megyei bizottság határozottan viszi a nemzetiségi vonalat, a Somogy megyei bizottság nem foglalt állást a horvát nyelv oktatásával kapcsolatban”.20

A dokumentum javaslatai között az első a szlovák oktatással volt kapcsolatos. Eszerint azokban a községekben, ahol a magyar tanítási nyelvű általános iskolákban („C” típus) a szlovák nyelvet az I–VIII. osztályokban heti három órában tanítják, azt heti hat órára indokolt felemelni. Ugyanis a felemelt óraszám biztosítaná az „átmenetet a szlovák tanítási nyelvű iskolák felé”. A szlovák tanítási nyelvű iskolák szervezésének legfőbb akadályát pedig abban látta, hogy „szlovákul tudó pedagóguskádereink nincsenek”.

A szakminisztérium Nemzetiségi Osztályának 1951. március 5-i Kollégiumi Értekezlete ismét foglalkozott a nemzetiségi iskolák problémáival, ennek fókuszában azonban már a német nemzetiség kérdése és a német nemzetiségi nyelvoktatás bevezetése állt.

A Jelentés a nemzetiségi oktatásról című dokumentum egyebek között arról tudósít, hogy az Agit. Prop. Kollégium határozata alapján tájékozódó munkát végeztek német nemzetiségi községekben. Eszerint „480 németlakta község van (tehát több mint a mi 3 nemzetiségi községeink együttvéve [Sic!] – F. G.). Ebből 130 községben 40–60%-ban élnek németek, 60 községben 60–95%-ban. … Kitelepítés inkább a nagyobb és vegyes lakosságú parasztközségekből volt. Tekintettel ezekre a viszonylag nagyobb számokra, nem tudtunk a helyszínen felmérni minden községet. Ezért csak 7 községet látogattunk meg. Kint voltunk a vegyes lakosságú, nagy földművelő községekben (Vaskút, Gara), a Pest környéki, ugyancsak vegyes lakosságú munkásközségekben, továbbá a Vértes hegységi kis hegyközségekben, olyan községekben továbbá, ahol volt nagyfokú kitelepítés és olyan községekben, ahol egyáltalán nem volt kitelepítés, vagy csak összetelepítés volt. Ezekben a községekben az alábbiakat tapasztaltuk:

A Bács megyei vegyes lakosságú községekben a németek szívesen beszélik nyelvüket, de félelemből nem vallják magukat németnek. A templomban rendszeresen van német nyelvű mise. A községekben a németek tökéletesen értik az irodalmi nyelvet, német újságokat olvastak, és volt is német iskola a felszabadulás előtt.

A Pest környéki munkásközségekben már más a helyzet. Itt a természetes asszimiláció éppen a gyárakban való munka miatt erős volt. Itt nem élt és nem is él a német nemzeti hovatartozás a németségben, hasonlóan a szlovák, román vagy egyes délszláv községekhez. (…) Ezekben a községekben az irodalmi nyelvtől eltérő, magyarral kevert német nyelvet beszélnek, iskola a felszabadulás előtt sem volt. Ezekben a munkásközségekben nem volt kitelepítés. (…)

A vértesi kis községekben (Ágostyán, Vértestolna, Baj) is nagyfokú passzivitás tapasztalható és a németség erősen a klérus befolyása alatt áll.”21

A dokumentum a német nemzetiségi oktatással kapcsolatos feladatokat négy pontban foglalta össze:

a) Az általunk megadott szempontok szerint a megyei tanácsoknak fel kell mérniük a megye német községeit.

b) A Népművelési Minisztériumot fel kell hívni, hogy vizsgálja meg a német nemzetiség kérdését és lehetőség szerint lássa el őket a Német Demokratikus Köztársaságból behozott sajtótermékekkel.

c) A német községekben a Népművelési Minisztérium a magyar nyelvű műsor mellett német kultúrműsort is szervezzen. Ezek mintegy előkészítenék az oktatás területén a német nemzetiségi munkát. A következő iskolai évben be kellene vezetni a német nyelvoktatást a tisztán német nemzetiségű községekben (kb. 50 község). A vegyes lakosságú községekben csak a jelentkezők részére kell biztosítani a német nyelvoktatást.

d) A budapesti Pedagógiai Főiskolán német tanszéket kellene felállítani. Az a) és b) pontot még ebben az iskolaévben, a c) és d) pontot az 1951–52. évre kellene megvalósítani.”22

Kísérleti jelleggel az 1951/1952-es tanévben (pontosabban 1952 februárjában) 25 általános iskolában került sor a német nyelvnek mint tantárgynak a bevezetésére Magyarországon.23 Az 1952–1953. tanévben 59 német nemzetiségi nyelvoktató általános iskola működött, így például Bácsalmáson, Budakeszin, Budaörsön, Diósberényben, Dunabogdányban, Eleken, Hajóson, Herenden, Ibafán, Kismányokban, Mecseknádasdon, Mohácson, Nagymányokban, Nemesnádudvaron, Ófaluban, Pilisszentivánon, Sopronbánfalván, Szigetújfaluban, Úrkúton.24 Az 1954–1955. tanévre 75-re emelkedett a német nemzetiségi iskolák száma, ám ezek is kivétel nélkül nyelvoktató („C” típusú) iskolák voltak.25

A német tannyelvű iskolák („A” típus) szervezése csak az 1955/1956-es tanévben indult meg.26 Számuk azonban elenyésző volt, egy Baranya, egy pedig Bács-Kiskun megyében.27 A Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának 1961. januári tájékoztatója szerint „Az első német tannyelvű általános iskolai osztály megszervezése (1955-ben Nemesnádudvaron) – mint később megtudtuk – erőszakos szervezés eredménye volt, s ma ebben a községben áttértek a nyelvoktatásra. A garai és eleki iskolában alig 10-11 tanuló az egyes osztályok létszáma.”28 Ugyanakkor a német nyelvoktató iskolák száma elérte a százat.29

Az 1955/1956-es tanévben Magyarországon 124 szlovák nemzetiségi iskola (öt szlovák tannyelvű és 119 nyelvoktató), 65 délszláv (horvát, szerb, szlovén – közülük 20 tannyelvű és 45 nyelvoktató), valamint 22 román (11 tannyelvű és 11 nyelvoktató) nemzetiségi iskola volt.30

Ugyanebben a tanévben német nemzetiségi oktatásban 4454 (35+4415), szlovák nemzetiségi oktatásban 10 782 (732+10 050), délszláv (horvát, szerb, szlovén) nemzetiségi oktatásban 3573 (620+2953), román nemzetiségi oktatásban pedig 1285 (970+315) tanuló részesült; összességében 20 031 tanuló látogatta a nemzetiségi iskolák valamelyikét.31

E statisztikai adatok mögött azonban nemcsak a második világháború utáni, a nemzetiségi oktatásról szóló jogszabályokat kell látnunk (amelyek „csupán” keretet adtak a bennük foglaltaknak), hanem a szóban forgó időszak nemzetközi és belpolitikai eseményeit is, melyek a hazai nemzeti kisebbségek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és jogi helyzetét egyaránt döntően befolyásolták.

A nemzetiségi iskolák megnyitására és működtetésére további tényezők is hatással voltak. A nemzeti kisebbségek nem összefüggő területen, hanem szórványokban, ún. nemzetiségi szigeteken éltek. A háború utáni ki- és áttelepítések, áttelepülések létszámukat jelentősen csökkentették, emellett az „ötvenes évek”-ben a kitelepítéstől való félelem a nemzetiségi oktatásra (is) szinte bénítóan hatott. A hazai nemzeti kisebbségek nagyobbrészt kétnyelvűeknek számítottak, anyanyelvük azonban legtöbbször nem az irodalmi nyelvvel volt azonos.32 A lemorzsolódás több nemzetiségi iskolában (az 1950/1951-es tanévben Méhkeréken, Tótkomlóson, Hercegszántón) rosszabb volt az országos átlagnál. Általánosnak volt mondható, elsősorban az egy tanerős román és szerb iskoláknál, hogy a szülők a gyermekeket a felső tagozaton a magasabb színvonalú magyar iskolába íratták át.33

Kevés volt a nemzetiségi nyelvet jól ismerő, képzett pedagógus.34 Az iskolák 15 százalékának rossz volt az elhelyezése. Anyagi nehézségekkel küszködtek, felszerelésük, bútorzatuk, szemléltetőeszközeik, tanszereik hiányosak voltak. Bár a nemzetiségi tankönyvkiadás a háborút követően késedelem nélkül megindult, az igényeket megközelítőleg sem tudta kielégíteni.35 Tanterveik csak a horvát és a román nemzetiségi iskoláknak voltak. A „nemzetiségi iskolák a magyar iskoláknál lényegesen alacsonyabb színvonalúak” – állapította meg egy 1950-ben készült felmérés.36 A nemzetiségi iskolák helyzetét és színvonalát bizonyos vonatkozásban javította, hogy az 1955–1956. tanévre, a nyolcosztályos általános iskolai hálózat kiépítésével megszűntek a zömükben osztatlan vagy egy-két tanerős nemzetiségi népiskolák.

Az MDP nemzetiségpolitikai határozata az oktatásról – 1956

A nemzetiségi politika felülvizsgálatát, egyúttal a német nemzetiségi lakosság jogkorlátozásainak a feloldását deklarálta a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1956. május 21-i, „a magyarországi nemzeti kisebbségek közötti politikai, oktatási és kulturális munkáról” szóló, „Szigorúan bizalmas!”, nem publikus határozata,37 amely a második világháború utáni első ilyen jellegű dokumentumnak számít.

A határozat a nemzetiségi oktatás helyzetét tényszerűen, de kritikusan foglalta össze: „A szlovák, délszláv és román iskolahálózat fejlesztése – az óvodák38 kivételével – lényegében befejeződött.39 Súlyos lemaradás mutatkozik azonban a német iskolahálózat fejlesztésében. Nincs német gimnázium, tanítóképző, nem folyik német nyelvű tanárképzés. Kevés a német nyelvű általános iskolák és óvodák száma.”40 Az 1955/1956-es tanévben a német nemzetiségi iskolák száma 102 volt (ebből 2 tannyelvű, 100 nyelvoktató). A német tannyelvű iskolák alacsony számát a határozat a háború utáni megpróbáltatásokban látta: „A kitelepítések és vagyonelkobzások még ma is éreztetik hatásukat. Véleményüknek – főleg a parasztok – nem adnak nyíltan hangot. Gyűlésekre, politikai megmozdulásokba nehéz bevonni őket. Gyermekeiket nem adják német nyelvű iskolába.”41

Az oktatás központi feladataként az állampárti határozat a teljes körű nemzetiségi iskolai hálózat kiépítését jelölte meg, s azt, hogy az elkövetett „túlzásokat mielőbb orvosolják”. Mindezt az összevont oktatás megszüntetésében, a szakrendszerű (osztott) oktatás megvalósításában és az általános iskolai körzetesítésekben látta. E feladatokat oly módon kívánta megvalósítani, hogy az Oktatási Minisztérium „lehetőleg biztosítsa” – a nemzetiségi lakosság igényeinek figyelembevételével – a nemzetiségi tannyelvű és a nyelvoktató iskolák „minél eredményesebb szakrendszerű kiépítését és működését”. A nemzetiségi oktatáspolitika felülvizsgálatának a szándéka kétségtelenül időszerű és indokolt volt. Hogy e deklaráció céljainak a megvalósítása mennyiben vált valóra, arra az elkövetkező esztendők gyakorlata adta meg a választ.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.