2019. október 15., kedd , Teréz

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 március

„…nem lehet a jövőről úgy gondolkodni, hogy csak egy jövő van” – A 21. század paradigmái a Stratégiakutató Intézet Kht. tevékenységéről

2009. június 17.

Varga Csaba író, szociológus több mint egy évtizede létrehozta az egyik legizgalmasabb, kutató-fejlesztő tevékenységet végző intézményt, a Stratégiakutató Intézetet. A vele készült beszélgetés bemutatja, milyen összetett kutatási folyamatok szükségesek a sokat hiányolt társadalmi jövőkép megalkotásához. Sokoldalú, árnyalt képet kap az olvasó arról is, hogy a jövőtervezésnek nemcsak mint technikának, hanem mint szemléletmódnak is meghatározó szerepe van a térségek fejlesztésében. Az egyik legérdekesebb részben Varga Csaba felvázolja, hogyan alakultak át a tudásról alkotott fogalmaink, hogyan változott a tudásképünk, s ezt az újfajta tudást milyen módon lehet bevinni az oktatás, az iskola világába.

„…nem lehet a jövőről úgy gondolkodni, hogy csak egy jövő van” – A 21. század paradigmái

A Stratégiakutató Intézet Kht. tevékenységéről

A Stratégiakutató Intézet Kht. K+F intézet. Három fő tevékenysége van: kutatás, stratégiakészítés, fejlesztés. Jelenleg tizenöt kutatócsoport működik, évente mintegy tíz-tizenkét nagyobb stratégiát készítenek, és minden évben több fejlesztést (köztük oktatási-távoktatási projektet) indítanak. Közel háromszáz főt mozgató, alap- és alkalmazott kutatásokat folytató metaelméleti és tudatelméleti műhely, Magyarország egyetlen magán alapítású jövőkutató és információstársadalom-kutató intézete. Az intézet tevékenysége kiterjed az interdiszciplináris globalitás- és lokalitáskutatásokra, ezeken belül kiemelt szerepet kap a 2025-ig szóló nemzeti stratégia készítésében való részvétel. Az intézet jelentős erőfeszítéseket tesz az intelligens régiók, megyék, kistérségek és települések stratégiáinak létrehozására, szakmai támogatására, az e-közigazgatás fejlesztésére. A kutatási és fejlesztési eredményeket új típusú felnőttoktatási programokban és távoktatási műhelyen keresztül igyekeznek széles körben is ismertté tenni. (Webcímük: www.strategiakutato.hu • www.metaelmelet.hu) Az intézet adja ki Magyarország információs kori internetes tudományos folyóiratát, s támogatja az INCO-t (www.inco.hu), az információs társadalom folyóiratát, az e-Világot (www.evilagonline.hu). Jelentős a könyv- és füzetsorozat-kiadás is. Varga Csabát, az intézet elnökét kértük meg, mutassa be az intézet céljait és tevékenységét.

*

A nyolcvanas években mindnyájan állami kutatóintézetekben dolgoztunk. A rendszerváltáskor az az utópiánk támadt, hogy mi lenne, ha létrehoznánk egy saját, magán alapítású autonóm kutatóintézetet. Az 1990 őszén és telén megszervezett alapítvány már 1991 februárjától működtette a Stratégiakutató Intézetet. Amennyire átlátom a magyar kutatóintézeti palettát, van még néhány nem állami fenntartású intézet, de egyik sem olyan régi, mint a miénk, és ilyen profillal rendelkező sincs több rajtunk kívül. Az indulás és a genezis szempontjából érdekes, hogy akkor hét, ismert kutatóhelyeken dolgozó kutató képes volt egy új típusú intézetet létrehozni. Volt közöttünk jogász, művészettörténész, közgazdász, szociológus. Először az volt az ambíciónk – ne feledjük, hogy 1991 elején vagyunk, a rendszerváltás után néhány hónappal –, hogy próbáljunk egy olyan intézetet létrehozni, amely képes jövőképet nyújtani Magyarország számára. Ezt az indokolta, hogy a rendszerváltás kapcsán két negatív élményünk volt. Az egyik, hogy 1989/1990-ben Magyarország a kapitalizmus útját választotta jövőképnek vagy alternatívának. A baj nem ez volt, hanem az, hogy nem a kapitalizmus jövőjét, hanem a múltját választotta. A piacgazdaság, a többpárti demokrácia, a parlamentarizmus közel kétszáz évvel azelőtti elképzelések, programok, és a különböző értelmiségi csoportok, politikai pártok akkori elhatározásai nem léptek túl az alapprogram megfogalmazásán. Ezt mi kevésnek tartottuk, és úgy gondoltuk, hogy nem fog eredményre vezetni, tehát szakmailag tennünk kell valamit a jövő szempontjából. A második negatív élményünk az volt, hogy igazából sem Magyarországnak, sem az akkori értelmiségnek, sőt hangadó részének sem, de a térségeknek, településeknek sem volt semmiféle stratégiai jövőképük azonkívül, hogy hangsúlyozták, legyen politikai szabadság, legyen olyan életszínvonal, mint Ausztriában, valamint ne tornyosuljanak akadályok a szabad gondolkodás, a vállalkozás, a cégalapítás előtt. Ezek az elképzelések azonban nem álltak össze programmá, hanem megmaradtak rövid távú, pragmatikus elképzelések gyűjteményének. Ez volt tehát az indulásunk: rászánni néhány évet, Magyarországnak jövőképet adni, és ehhez találni húsz, harminc, ötven kutatót.

Az ország jövőképét a külső erőtér ismeretében akartuk megalkotni, ám ekkor szembesültünk azzal, hogy a külső erőtér, különösképpen fejlettebb pólusai messze a posztkapitalista korban gondolkodnak, ahogy akkor mondták, posztindusztriális korban. Világossá vált, hogy az Egyesült Államokban és Japánban az információs társadalmon töprengenek. Láttuk, hogy Japánban már 1973-ban kormányprogram szólt az információs társadalomról. Az Európai Unióban erről csak 1994-ben, húszévnyi késéssel készült dokumentum, ez volt a Bangemann-jelentés. Nálunk ez 2001-ben vált csak a kormányprogram részévé. Kiderült, hogy az, amiről a világ fejlettebbik része gondolkodik, egész más, mint amiről a magyar gazdasági és politikai elit töpreng. Ezért mi már 1993-ban megrendeztük az első nyilvános konferenciát az információs társadalom problémáiról. Akkor az volt a hazai reflexió, hogy amiről mi itt beszélünk, az talán kétszáz év múlva lehet aktuális probléma. Úgy gondolták, hogy az általunk alkotott jövőképnek az akkori magyar valóságban semmiféle realitása nem volt.

Vissza tud arra emlékezni, hogyan írták le akkor azt az információs társadalmat, amely sokak számára meglepetést, újdonságot, abszurditást jelentett?

Válasszuk ketté a kérdést. Nézzük meg először, hogyan írta le egy szakértői stáb azt a programot, amelyet akkor NIS-nek1 neveztek. Alapvetően technológiai szemléletű gondolkodás jellemezte, de már ott is voltak gazdasági és társadalmi dimenziók. Amiben viszont mi gondolkodtunk, az ennél sokkal tágabb felfogást tükrözött. Mi azt gondoltuk, hogy az információs társadalom nem egy állami vagy kontinentális felső program egyik eleme, hanem ellenkezőleg, mindenfajta törekvést integráló, központi eleme. Kiterjed mindenre, így a tudásfejlesztésre, a társadalomfejlesztésre, az egészségügyre és sok más területre is. Tehát nem szűkítettük le ezt a kérdést. Jellemző erre, hogy a jelenlegi kormányban is informatikai minisztérium van, amely a műszaki szemléletű, technológiai gondolkodás továbbélését mutatja. A több mint egy évtizede elindult szakmai disputa egyébként ma is folyik.

Erre alapozva 1996–1998 között kiadtunk több vaskos könyvet,2 amelyekben megpróbáltunk eleget tenni az eredeti ambíciónak, hogy ti. vázoljunk fel egy jövőképet az ország számára. Ezek a kötetek utólag is megállják a helyüket, s ennek több oka is van. Az egyik, hogy széles palettán gondolkodtunk, a különféle képzettségű/végzettségű szakemberek nagyon sokféle szempontból igyekezték felvázolni a jövő lehetőségeit. A másik ok, hogy azt gondoltuk, lehet, hogy van egy globális jövőkép az első és a második világban, az is rendben van, mert mértük és kutattuk, hogy a magyar lokális szinten milyen spontán jövőképek alakulnak ki, de a kettőből, a külső és a belső jövőképhálózatból nem születik automatikusan nemzeti szintű jövőkép. Mindez azt jelenti tehát, hogy az összes külső és belső inspirációt úgy kell felfogni, mint ösztönzést, és ezek nyomán kell megalkotni a jövőképet. Az utóbbi években az Európai Unióban kialakult a jövőképalkotás központi módszertana. Ez a tevékenység gyakorlatilag szakmává vált. Mi azonban már akkor feltételeztük, hogy nem egy jövőképet kell megalkotni, ezért az említett kötetekben hat-nyolc alternatívában gondolkodva fogalmaztuk meg elképzeléseinket Magyarország számára, amelyek 2020-ig szóltak. Tehát 25 évre előre igyekeztünk gondolkodni.

Ezek az alternatívák másképpen fogalmazva stratégiák?

Ezek abszolút stratégiák, néhol párhuzamosak, sokszor egymásnak ellentmondóak, néha kizárják egymást, de nem lehet a jövőről úgy gondolkodni, hogy csak egy jövő van. A jövőkutatás bonyolult logikai térben zajlik, éppen az alternatívák miatt. Mindig pontosan végig kell gondolni az egyes lehetőségeket, s a végén mindenki mondhatja, hogy felvázoltam ennyi meg ennyi utat, de a sok közül ezt tartom a legreálisabbnak. Mi akkor végül abban maradtunk, hogy a múlt-jelen-jövő hármasában legalább három nagy jövőmodellrendszer létezik. Az egyik a kapitalista modellek csoportja, a másik egy posztkapitalista jövőképrendszer, és létezik – mindkettőn túlmutatva – egy teljesen más alternatíva, amelyet lehet információs kornak, tudáskornak vagy bármi egyébnek hívni, amely messze túlmutat az első két modellben rejlő lehetőségeken. Amikor ezek a kötetek megjelentek, volt bizonyos szakmai visszhangjuk, de azt nem állítom, hogy az egyes kormányok megfelelő mértékben hasznosították volna belőlük azt, ami számukra fontos lehetett volna.

A kötetek mindenkori címzettje az értelmiség, a szakmai közvélemény. De gondolkodtak-e azon, hogy üzeneteik, elképzeléseik a kormányok és a politikusok számára is megfelelő formában jelenjenek meg?

Eredetileg három célcsoportot határoztunk meg. Az elsőt a kormányok jelentették. Minden kormánynak dolgoztunk, amely 1991 óta hatalmon volt. Ezért minden egyes kormányt úgy tekintettünk, mint olyan tényezőt, amely alkalmas lehet egyes elemek befogadásra. Erre is volt azért példa. Gondot jelentett, hogy egyik kormány sem tudott jövőben gondolkodni. Ez mindenképpen konfliktushelyzet, mert ha ők nem akarnak messzebb látni, akkor szükségképpen nem érdekli őket mindaz, ami a saját ciklusukon túl van. Ma már más a helyzet, mert az NFT II. időszakát3 tekintve mindenkinek legalább tizenöt évben kell gondolkodnia. Akkor nem volt ilyen politikai kényszer. A második célcsoport az értelmiség volt, különösen annak hangadó része. Itt azokra gondoltunk elsősorban, akik szakértőként, tanácsadóként vettek részt bármilyen kormányszintű tevékenységben. És volt egy harmadik célcsoport is, amelyet ma úgy hívunk, civil polgárok, akik számára az elmúlt másfél évtizedben mindig szerettünk volna szellemi inspirációt nyújtani vagy ösztönzéseket adni, hogy saját helyükön igyekezzenek gondolkodni a maguk lehetőségeiről. Tehát ezek a szövegek mindhárom célcsoportnak próbálnak programot kínálni. De amikor már idejutottunk, néhány radikálisan új felismerést fogadtunk el egymás között. Az egyik az volt, hogy noha sok mindent tudunk arról, hogy mi található az adott társadalom tagjainak a tudatában vagy arról, hogy ott milyen változások zajlanak le, az igazi feladat az, hogy ki tudjuk találni, milyen módon vehetünk részt e gondolatok megvalósításában is. Ehhez ki kellett lépni a kutatói szerepből, és át kellett venni a fejlesztői szerepeket is. Ettől kezdve, 1998/1999-től próbáltunk meg K+F intézetként tevékenykedni. Ez jelentős váltás volt az intézet életében. A másik újdonság, hogy ez a csapat jövőkutatásban, jövőkészítésben, jövőtervezésben próbált haladni, de ki kellett jelölni azt a véges számú területet, amely számunkra prioritást élvezett. Meg kellett nézni azokat a témákat, ahol önállóan kutatnunk és fejlesztenünk kellett. Ezért kisebb-nagyobb kutatócsoportokat hoztunk létre. Ma 15 kutatócsoportunk van, a létszámuk 5–50 fő, kicsik, nagyok, közepesek. Ez már más típusú intézet, ha gazdasági szervezetben gondolkodnánk, holdingnak neveznénk. Én szellemi holdingnak nevezem. Az egyes kutatócsoportok valamilyen mértékben önállóak, saját útjukat járják. Ez nem állami struktúra, ahol mindenkinek kötelező lépéseket kellene előírni. Ez azonban felvet még egy izgalmas kérdést: vannak alaptémák és nemzetközileg releváns témák, amelyekben nekünk mindenféleképpen részt kell vennünk. Ekkor alakítottuk ki a globalizációs intézetet, amely a mai napig működik. Ezt akkor badarságnak tartották. Ezzel párhuzamosan alakítottuk ki a lokalizációs intézetünket is, amely még nem igazán dolgozik jól. Ez azért volt fontos, mert láttuk, hogy Európában nem törekednek arra, hogy lokalizációs programokat dolgozzanak ki. Számunkra fontos, hogy a lokális elméletek generálásához szükséges elméleti hátteret megteremtsük.

Az elmúlt években jelentős kistérségi fejlesztések indultak el…

A lokalizáció a nemzetállam alatt van. Régió, megye, kistérség, település, ez hatalmas és bonyolult struktúra. Ennek fejlesztése érdekében is létrehoztunk egy információs társadalom kutatócsoportot, ez evidens volt a korábbi lépéseinkből adódóan. Ez már 2000 után történt. Ekkor azonban más, „meredekebb” témákba is belefogtunk. Az egyik ilyen volt, hogy megalakítottuk az ún. tudatkutató csoportunkat. Az európai tudományok nem tudnak mit kezdeni a tudat kérdésével, s nem azért, mert ez transzdiszciplináris téma, hanem mert túlnő a mai pozitivista, anyagelvű tudományok horizontján. A tudat minden jel szerint nem anyagi természetű, bár az agyban megragadható biológiai oldalról is. Ugyanekkor került napirendre a fenntartható fejlődés problémaköre is, amelyet mi egy kicsit kitágítottunk. Kiemeltük a szűken értelmezett ökológiai gondolkodásból. És van elméleti fizikai kutatócsoportunk is, mert úgy gondoltuk, ha az elmúlt ötven év egyik vezető tudományterülete a fizika, akkor nekünk is meg kell mondanunk, mit gondolunk az ott felvetett kérdésekről. Van vallások összehasonlításával foglalkozó csoportunk, ugyanis sok kutatásunk beleütközött abba a problémába, hogy minden tudományos logikának megvannak a maga történeti gyökerei, amelyek mind valamelyik valláshoz, különböző teológiákhoz kötődnek. Ezt nem lehet elszigetelve vizsgálni. Beleütköztünk abba, hogy az új század alapvetően túllépett a hagyományos tudományokon. Utoljára a metaelméleti kutatócsoport jött létre, amely minden korábbi ambíciónkon túlmutat. A metaelméletben arról van szó, hogy lehet-e magas elméleti nívón egy teoretikus rendszerben egységesen értelmezni az összes tudományt, a vallásokat és a művészeteket. A világon erről már húsz éve beszélnek. E tárgyban megjelentettünk egy kötetet is,4 sok új partnert nyertünk vele, és az internetes közzététellel ezen a területen is ismertté váltunk. Mindez azt mutatja, hogy bár nem vagyunk állami intézmény, mégis hatalmas erőket mozgósítunk a kutatás érdekében, és széles kutatói hálózatot hoztunk létre.

Hogyan tudják ezt a szerteágazó, sok személyt mozgató K+F tevékenységet finanszírozni?

Ez az egyik legjelentősebb kihívás számunkra. Ma már egy munkahely legalább négymillió forint, adókkal, költségekkel, rezsikkel együtt. Az, hogy sok embert dolgoztatunk, konferenciákat és belső szakmai vitákat szervezünk, élesen veti fel ezt a kérdést. Ma már talán jobb a helyzet az induláshoz képest. A pályázatok sokat jelentenek. Pénzügyi szempontból volt ugyan néhány tragikus évünk, amikor nehezen tudtunk talpon maradni, de folyamatosan működtünk. Részben ez is magyarázza, hogy miért kellett a tiszta kutatói szerepből kilépnünk. Ma már a stratégiakészítés a legprosperálóbb ágazatunk. Az elmúlt öt évben közel ötven jelentősebb stratégiát készítettünk kormányzati, ágazati, gazdasági cégcsoport számára, de van közöttük szép számmal regionális, városi és kistérségi stratégia is. A legkülönbözőbb stratégiákat készítettük információs társadalom, gazdaság- és területfejlesztés, fenntartható fejlődés és más témakörökben, de időnként integráltan is. Két olyan kistérségünk van, Szentlőrinc és Sárvíz,5 ahol modellkísérletet fogunk össze szakmailag, és ott minden stratégiakészítést rendszerbe szedve vezetünk. Nemrég fejeztük be a kistérségi tervezési módszertan elkészítését. Ezt mutatja be az 1. táblázat. Ebből jól látható, hogy most már nem részterületekről szólunk, hanem igyekszünk átfogó programokat adni a partnereink számára.

1. táblázat • A modellkísérlet céljai, tartalmai
Feladatcsoportok Célok, tartalmak
1. Komplex tervezési módszertan Kistérségi tervezési metodika, módszertan megalkotása.
A kistérségi módszertan adaptálható legyen minden kistérségben.
2. Infokommunikációs hálózat, adatkezelés és információs társadalom fejlesztése Települések és a kistérség adat- és információs rendszerének tervezése (fejlesztési elképzelés). Ennek érdekében az infokommunikációs hálózatok, szolgáltatások programja. A kistérségi információs társadalom fejlesztésének terve.
3. Kistérségi területfejlesztési és közszolgáltatási stratégia A kistérség térségfejlesztési és közszolgáltatási fejlesztési koncepciójának elkészítése. A térségfejlesztési stratégiában a fejlesztési prioritások megjelölése. A közszolgáltatások átfogó fejlesztésének programja.
4. Kistérségi gazdálkodási, pénzügyi és forráskoordinációs stratégia Kistérségi gazdálkodási és pénzügyi stratégia elkészítése. A forrásszabályozás, forráskoordináció, forrásszerzés és vagyongazdálkodás programja. A gazdálkodási, pénzügyi és forráskoordináció stratégia megvalósításának alternatívái, operatív tervei.
5. Kistérségi intézmény- és munkaszervezet-fejlesztés A többcélú kistérségi társulás feladat- és hatáskörébe tartozó intézmények fejlesztési stratégiája. Az új típusú intézményi és munkaszervezeti megoldások figyelembevétele és alkalmazása a kistérségben, a mikrotérségekben és a székhelytelepülésen.
6. Kistérségi modellkísérlet képzési programja A modellkísérlet előkészítését, megvalósítását és folyamatos fejlesztését támogató képzések programja és formái. Az új ismeretek, új tudások elsajátításának és alkalmazásának tervei. A képzési programhoz projektek kidolgozása, pályázatok beadása.
7. Kistérségi modellkísérlet operatív programja és kiemelt projektjei Az eddigi pontokban felsorolt programok, stratégiák alapján részletes operatív program készítése. Hosszú távú (2013-tól 2015-ig) és rövid távú (2005-től 2006-ig) kiemelt projekttervek elkészítése. A projekttervek megvalósítására, pályáztatására javaslatok készítése.
8. Összegzés és prezentáció A kistérségi modellkísérlet összefoglalása és értékelése. A modellkísérletről PPT-prezentáció készítése.
A kistérségi modellkísérlet közös céljai Komplex tervezési-módszertani modell kidolgozása. Adat- és információkezelési rendszer megtervezése, területfejlesztési és közszolgáltatási, továbbá gazdálkodási-pénzügyi program kidolgozása. Kidolgozott kistérségi modell megvalósításának előkészítése (operatív program, képzés, intézményfejlesztés stb.). A felsorolt hét feladatcsoport egymásra épített, integrált végrehajtása megkezdődhet.

 

A szentlőrinci modellkísérlet 2005. júniusban indult, és komplex stratégiák készültek. Első lépésként a kistérség összes települését megkerestük, és interjúkat készítettünk, kérdőívet töltettünk ki a helyi lakosokkal, gazdasági szervezetekkel, az önkormányzat munkatársaival. A helyzetkép felvázolása után megpróbáltunk meghatározni egy problémafát és megalkotni egy célrendszert. Ezt követően készült el a stratégia. A települések többsége olyan alapproblémákkal küszködik, hogy például nincs megfelelő buszjárat, az emberek nem tudnak munkába menni. Az ott élők többsége aluliskolázott, nincsenek célkitűzéseik, amelyek segítségével az előrelépés megoldható lenne. A meglévő önkormányzati költségek az útfelújításra és egyéb infrastrukturális kiadásokra mennek el. E problémákon helyi szinten nem lehet túllépni. A mi stratégiai komplex programjaink irányt adnak, amelyben mind a település, mind az egyének ki tudnak bontakozni (Pöltz Viola projektmenedzser).

 

A stratégiák egymásra épülnek, egymást feltételezik. Az infokommunikációs hálózat fejlesztésétől kezdve az intézményhálózat fejlesztésén át képzési stratégiákat, területfejlesztési elképzeléseket és projektötleteket dolgoztunk ki. A megcélzottak a kistérségek szereplői, az önkormányzat szakemberei, a pedagógusok, a vállalkozók. Arra törekszünk, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon az általunk készített anyag. Sokan fogékonyak az említett dokumentumokra. Polgármesterek, akik például művészeti telepeket hoznak létre vagy távoktatási központot fejlesztenek. A célunk az, hogy a projektötletek minél több szférát megérintsenek.

Konkrét eredmény például, hogy létrejön egy kistérségi alternatívenergia-fejlesztés, amelyben az energiafa-ültetvénytől kezdve a geotermikus erőműig mindent kialakítanak. Az építkezés ezekben az esetekben már 2007-ben befejeződik. A másik fontos eredmény, hogy egy kistérségi civilegyetemet alakítanak a lakosság felkészítése érdekében. Ennek most dolgozzuk ki a tantervét. De fontos az is, hogy Szentlőrinc és a szomszédos horvát Verőce megye közös K+F portált fejleszt. Szentlőricen megpróbáltunk egy felnőttképzési tudásközpontot is létrehozni. Fontosnak tartjuk azt is, hogy összegyűjthessük a helyi tudásokat, és ezeket mindenki számára hozzáférhetővé tegyük. Ebben a tudásközpontban sok mindent meg lehetne oldani, így például az e-közigazgatásképzést, az oktatási közszolgáltatás-fejlesztést (Pöltz Viola).

A kistérségi fejlesztések a lokális stratégiáik kipróbálását biztosítják?

Természetesen, de ugyanez a törekvésünk a regionális stratégiák esetében is. A hazai hét régió számos megbízást adott különféle szakértői csapatok számára az elmúlt években. Mi ötnek írtunk stratégiát. Ezek többsége intelligens, az információs társadalomhoz illeszkedő stratégia volt, amelyben gazdaság, oktatás, felnőtt- és felsőoktatás, technológiafejlesztés, természet- és környezetvédelem van. Ezek tervezési és projektrendszerek, ezért a stratégiák végén 50-70 darab konkrét projektet dolgoztunk ki, melyek tételesen, településekre lebontva kínálnak megoldásokat a problémákra.

Lehet már látni e fejlesztések eredményeit?

A két kedvenc kistérségünket már említettem. De fontos produktumunk Nyugat-Dunántúl régió információs stratégiája, vagy legalább ennyire fontos a szolnoki kistérség stratégiája. Itt készült Győr megyei jogú város vagy Somogy megye intelligens stratégiája.

Bontsuk ki az intelligens stratégia kifejezés tartalmát, és ezzel összefüggésben vizsgáljuk meg azt is, mit jelent az Önök számára az információs társadalom és a tanuló társadalom kifejezés!

Az intelligens fogalmán magyarul azt értik az emberek, hogy egy-egy intézmény, térség vagy ember intelligens szervezetként vagy személyként működik. Azonban van itt egy nyelvi probléma. Az angol knowledge kifejezés, melyet magyarul tudásnak fordítanak le, az angolszász irodalomban ismeretet jelent. Az intelligent fogalmán a tudást értik. Tehát az intelligens kifejezés gyökere az angol nyelvből ered, és nagyjából ’tudásközpontú’ a jelentése. Tudásközpontú gazdaság, tudás alapú társadalom. Az információs társadalommal sem könnyebb a helyzet. A magyar nyelvben széles az értelmezési választék, mert van adat, ismeret, információ, tudás, döntés fogalom, amelyek mind erről szólnak. Ezért bonyolult megmagyarázni, hogy mi mit is értünk ezen. Ráadásul a nemzetközi szakirodalomban tudatosult az, hogy mindegyik fogalom más fejlesztési modellt jelent. Ha azt mondom, informatikai társadalom, az technológiai, az információs társadalom már inkább információ- és társadalom-központú, a tudástársadalom pedig kifejezetten intelligens gazdaságot és társadalmat jelent. Tudástársadalmon azt értjük, hogy átfogó értelmezési lehetőségek birtokában az egészről kell gondolkodni és az egészet kell fejleszteni. A régiók esetében mi mindenütt intelligens régiókról beszélünk, de a mai kormányzat csak információstársadalom-régiókat mond. Ez utóbbi alacsonyabb szintű logikát, következésképpen alacsonyabb szintű fejlesztéseket jelent. Az unió a lisszaboni programban, amelyet még 2000-ben fogadtak el, arról beszélt, hogy 2010-re valósuljon meg a tudás alapú gazdaság és társadalom, és ez messze felette áll az informatikai, információs logikának. Végül is arról beszélünk, hogy a hetvenes évektől napjainkig ez a kontinens egy világmodellt testesített meg. Ezt úgy hívják, hogy pénz vagy pénzpiacközpontú újkapitalizmus. Ez messze másabb, mint minden korábbi kapitalizmusmodell bármely más kontinensen. Ez a jelen. De a jövőről szólva mi azt mondjuk, hogy „tudáskorról” kell beszélni. Mások ezt információs kornak szeretik nevezni. Ez az új világmodell, amely Európát már jelentős mértékben áthatja, és más, mint a korábban bemutatott pénzpiac alapú kapitalizmus. Ez is kapitalizmus, akár nevezhetnénk információs kapitalizmusnak is, de sok elemében már tudásvezérelt és -irányított gazdaságról és társadalomról kell(ene) beszélnünk. Mindezek a tartalmi elmozdulások a hazai publikációkból csak szerényen „jönnek át”.

Jelenleg nagyjából két és fél évente duplázódik az emberi civilizáció össztudása. Az euroatlanti kultúrában ma már gyökeresen új tudás van. Nem arról van szó, hogy régebbi tudásokat alkalmazunk új technológiákkal, hanem hogy minőségében új tudás született az elmúlt 15 év során. Ez az új tudás, amelyet bármilyen tudományban kimutathatunk, nagyobb forradalom, mint bármi az elmúlt 2000 év története során. Ez valami olyasmi, mintha az elmúlt kétezer év tudása hirtelen húsz-harminc év alatt teljesen megújulna, és fényévekkel előbbre továbblépne. Itt fogok áttérni az iskolaügyre. Ha én stratégiailag gondolkodom a hazai iskolaügyről vagy pedagógiáról, akkor markánsan meg tudok fogalmazni három alapvető dilemmát, amelyek elemeiben feltűnnek ugyan számos publikációban, így például az Új Pedagógiai Szemlében is, de markánsan nem kerültek a viták középpontjába.

Az első kérdés, hogy az új tudást, amelyről itt beszélünk, hogyan lehet bevinni az iskolába, de legalább a felsőoktatásba. A bolognai folyamat sajnos ez ellen hat, mert uniformizálja a képzéseket, a szakokat. Az igazi, mondhatnám kardinális kérdés, hogy aki diplomával a kezében kijön az egyetemről, legjobb esetben a 20. század második feléig jut el a tudás megismerésében és megértésében, miközben a minőségileg új tudást eredményező robbanás éppen az utolsó húsz évben következett be. Ha nyolcadik osztály vagy a gimnázium utolsó évfolyamának tananyagát vizsgáljuk, például a fizika tantárgy esetében, azt tapasztalhatjuk, hogy az utóbbi évek legfontosabb fizikatudományi történései nincsenek a tantárgy programjában. De ez mindegyik tantárgy esetében probléma. A második dolog, amiről beszélnünk kell, hogy meddig lehet még fenntartani az ismeretközlő, ismeretfejlesztő oktatási modellt. Még akkor is kérdés ez, ha már elmozdultunk valamelyest a porosz „tölcsérmodelltől”! Persze az alaptudást meg kell tanulni, ez alól nem lehet felmentést adni. Szerintem ezt a folyamatot néhány évvel korábbra kellene helyezni a gyerekek esetében úgy, hogy nem a részletekben elvesző tudásra, hanem átfogó ismeretek közvetítésére kellene törekedni. Mindenképpen azzal kell szembesülnünk, hogy az iskola, az oktatás tudatfejlesztés, ám ehhez az iskola jelenleg nem ad módszereket. Nincs válasza arra, hogy a tudatfejlesztéshez milyen tudástípusra van szükség. A lényegről, hogy a tudatomat részben külső inspirációk, részben pedig belső akaratok alapján fejleszthetem, kevés szó esik. Azok a pedagógusok sikeresek, akik a tantárgyak adta keretekből kilépve képesek tanítványaik tudatának a fejlesztésére. Az ilyen pedagógusok empátiával közelítenek tanítványaikhoz, meg akarják őket érteni. E törekvésekből kellene most rendszert építeni. A harmadik probléma az, hogy az iskola mint intézmény hogyan alakuljon át. Ez nem azon múlik, hogy új iskolamodellnek, nondirektív oktatásnak vagy éppen fenntartható iskolának nevezzük a változást. Mi azt mondjuk, hogy az iskola a továbbiakban nem lehet a személyiséget korlátozó, azt deformáló, elsekélyesítő intézmény. Nem született meg még az új iskolamodell leírása, amely átfogó módon tartalmazná mindazt, amiről itt beszélünk. A baj tehát az, hogy erről az új iskolamodellről még a teóriák sem készültek el. Amíg ez a három kérdés nincs napirenden, amíg az elképzelésekre nincsenek modellkísérletek, fejlesztések, addig nem látom a továbblépés lehetőségét. Ezért tartom fontosnak, hogy Zsolnai József régóta tervezi az iskolátlanított iskolamodell-koncepció teljes kidolgozását. Érdekes ebből a szempontból, hogy Szentlőrincen rákérdeztünk, emlékeznek-e a Gáspár-féle kísérletekre. A legtöbben azt emlegették, hogy mennyi baj volt vele, milyen nehezen tolerálta az állam, mennyi konfliktus volt az iskolairányítás és az iskolakísérlet között. Hogy mennyire volt jó vagy rossz, arról már kevesebb élményük volt a visszaemlékezőknek. Most nincs iskolakísérlet Szentlőrincen, de Gáspár László sincs. Ha ma legalább ötven helyen lennének Gáspár Lászlók, s számtalan ilyen kísérlet zajlana, akkor lenne esély arra, hogy a magyar oktatásban bekövetkezzék a paradigmaváltás. Valójában arról van szó, hogy minden iskolának, ahova a gyerekek belépnek, meg kellene mondania azt, hogy a gyerek milyen korszakba fog onnan kilépni! Hol mondja meg ma az általános iskola a nyolcadik osztály végén, hogy milyen lesz tíz év múlva a munkaerőpiac, ahol az adott gyereknek majd helyt kell állnia? De mit mond erről az egyetem? Tud-e mondani valamit arról, hogy milyen kihívások várnak engem, ha diplomával a zsebemben elhagyom az intézményt? Mindenkitől meg fogják követelni, hogy a mennyiségi elemekkel lépést tartson, értse a minőségi ugrásokat, tudja ezeket alkalmazni a munkakörében, valamint azt is, hogy ezek a tudások jelenjenek meg az adott cég termékeiben. Ez bármelyik szakmában követelmény.

Az enyingi kistérségben nem teljesen komplex fejlesztés történik, a törekvések középpontjában az intelligens kistérségi és e-közigazgatási stratégia kialakítása áll. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az e-közigazgatás az internet és az infokommunikációs technológiák alkalmazása az önkormányzati, közigazgatási ügyfélszolgálati kommunikáció területén. Az „intelligens” szó, amely a stratégia címében is megjelenik, jelzi, hogy ennek a fejlesztésnek átfogóbb társadalmi és gazdasági vonatkozásai vannak. Az e-közigazgatás területét azért érdemes kiemelni, mert fejlesztésével lehet elérni a legközvetlenebb és leglátványosabb eredményeket. Egy kistérségi fejlesztési stratégia elfogadásáról a legtöbb esetben a regionális vagy a megyei fejlesztési tanács, valamint a többcélú kistérségi társulás tanácsa dönt. A stratégiai elképzelések megvalósítása a kistérségi munkaszervezet feladata lesz, amely a pályázati lehetőségeket kihasználva projekteket indít el. A tervezésben az intézet részéről 10-12 ember vesz részt, de jelentős mértékben támaszkodunk helyi erőforrásokra is. Ezt másképpen nem is lehetne csinálni. Az európai uniós és a hazai fejlesztési gyakorlat egyaránt előírja a helyi érintettek megkérdezését. Ez garantálja a projektek hitelességét és eredményességét. A stratégia elkészítését megelőzően munkatársaink rengeteg interjút készítenek, ahol megkérdezik a helybeliek javaslatait. Ezeket később beemeljük a stratégiákba. Kulcselem, hogy azok is részt vegyenek a fejlesztésben, akik ennek az előnyeit a későbbiekben maguk is élvezhetik. Amit mi hozzátehetünk, azok a szakmai és tudományos eredmények, amelyekkel ők sok ok miatt jelenleg még nem rendelkezhetnek (Hámori Ádám projektmenedzser).

 

Az enyingi kistérség mezőgazdasági jellegű terület, elmaradott településszerkezettel. Itt az oktatásnak kiemelkedő szerepe van. Az alapfokú oktatás minden településen jó színvonalú, a kistérségben egy gimnázium van. Fontos, hogy az intézmények infokommunikációs ellátottsága százszázalékos. Így hosszú távon az iskolák lehetnek ennek a társadalmi méretű fejlesztésnek a legfontosabb bázisai. Az együttműködésben azonban éppen az oktatás területén vannak komolyabb súrlódások (Hámori Ádám).

A pedagógusok többségét még arra sem készítették fel, hogy a következő iskolatípusról tudjon minőségi információt adni, túl az adatokon és a formális elemeken. Ezt idáig pályaválasztásnak hívták, de ez nagyon messze áll azoktól a követelményektől, amelyeket Ön megfogalmazott.

Ha valaki erről tájékozódni akar, akkor nem kell mást tennie, mint naponta harminc percet eltölteni az internet előtt. Fél év után tudni fogja, miről beszéljen. Ehhez nem kell állam, nem kell tanügyi irányítás, sem szakmai folyóiratok. De azt nem lehet megspórolni, hogy körül kell néznem, meg kell tudnom, hol tart most a világ.

Mindenki arról beszél, hogy haladunk a tanuló társadalom, a tudás alapú gazdaság felé. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a magyar társadalomnak számos olyan csoportja van, amelynek a tagjai ebben a folyamatban nem akarnak vagy nem tudnak részt venni. Olvashatjuk, hogy növekszik a szegények száma. Azt gondolom, ezeket az embereket sokkal inkább a mindennapi megélhetés foglalkoztatja, nem pedig az, hogy több és jobb minőségű tudásra tegyenek szert. A tudások birtoklása mentén is kettészakad a magyar társadalom.

Kezdeném egy régi történettel. A hetvenes évek elején, Székesfehérváron az egyik toronyépület tetején nyugdíj előtt álló roma származású segédmunkásokkal végeztünk oktatási kísérletet. Kiderült, hogy ezek az 50-60 éves aszfaltozók, betanított munkások hallatlan tudással rendelkeznek. Bevezettük, hogy ők is képeztek minket mindennap, például olyan kérdésekben, hogy hogyan kell a világban talpon maradni. Hogyan kell az adott munkahely iszonyatos belső világát kibírni? Hogyan lehet a saját jogainkat legalább részben érvényesíteni? A tudás nem csak abból áll, hogy egy adott tudományágból valakinél éppen többet tudok. Amióta ezt megértettük, s ennek már harminc éve, azóta azt mondom, hogy ne becsüljük le azokat, akik nem végeztek egyetemet. A Stratégiakutató Intézet (karöltve az alapítványunkkal) már vagy 10 éve elindított egy oktatási kísérletet, az úgynevezett civilegyetemet. Az volt a célkitűzés, hogy nézzük meg, át tudjuk-e adni azt az új tudást, amelyet mi fontosnak tartunk azok számára, akik ide jelentkeznek legalább szakmunkásvizsga vagy érettségi birtokában, de akár egy-két-három, öt diplomával is! Az első gond az volt, hogy a belépő hallgatóknak eltérő iskolai végzettségük volt, nagyon különböző szakmákban dolgoztak, és az életútjukban is más szakaszokban jártak. El lehet-e érni azt, hogy ilyen körülmények között az új tudás számukra befogadhatóvá és alkalmazhatóvá váljon? A civil egyetem egyik leglátványosabb tapasztalata az volt, hogy ezt mindenkinél el lehet érni. A képzés elvileg három évig tart, de van, aki már kilencedik éve jár ide. Nincs ki- és beiratkozás, aki jön, az addig marad hallgató, amíg szeretne ott lenni. Egy év után mindenkit rá lehet hangolni a tanulásra, a tudás elsajátítására. Ezt a tudást közérthetően, állandó beszélgetés keretében kell átadni. Módszertani kérdésekben itt nyitni kell! A másik nagy tanulság az volt, hogy a középfokon végzettek legalább annyira nyitottak és legalább annyira képesek új tudást befogadni, mint azok, akiknek egyetemi diplomájuk van. Tehát nem igaz az, hogy harminc év felett egy diploma különösebb előnyt jelentene a tényleges tudás elsajátításában és alkalmazásában. Harminc év felett szinte mindegy, hogy az adott személy mit végzett, ha „járatja az eszét” és nyitott arra, hogy a legsúlyosabb dogmáit legalább lazítsa, akkor bármit gyorsan el tud érni.

Ezzel magam is egyetértek. A módszertani megújulást a felnőttek oktatása kapcsán elengedhetetlen elemnek érzem, ezen a téren mi magunk is igyekeztünk lépéseket tenni.6 Az is egyértelmű előttem, hogy a kevéssé formalizált oktatásban történő részvétel és az előzetes vagy hozott tudás beszámítása komoly eredményekhez, sikerekhez vezethet. De akkor most még élesebben vetem fel a kérdést: nem véletlenül mondta azt, hogy szakmunkásvizsga vagy érettségi kellett a belépéshez. Mi azt látjuk saját kutatásaink során, hogy az ország hátrányos helyzetű területein még mindig rendkívül magas azoknak a száma, akik alacsony iskolázottsággal, nem konvertálható szakmaisággal rendelkeznek. S mindennek van egy etnikai dimenziója is. Ők nagyon nehezen tudnak kapcsolódni még az olyan típusú kezdeményezésekhez is, amelyet Ön említett. Úgy látjuk, hogy van egy másfél, kétmilliós tömeg, amelynek nincs kikövezve az útja ahhoz a világhoz, amelyről most itt beszélgetünk.

Az Európai Unió elfogadta a lisszaboni stratégiát. Az egyik legfontosabb mottó az volt, hogy Európában ne maradjon meg a szakadék az információ terén gazdagok és szegények között. Az életszínvonalban megmutatkozó különbség kapcsán én egy kicsit másképpen látom a magyar társadalom alsóbb csoportjainak a helyzetét. Árnyaltabb elemzést követnék, mert ha abból indulunk ki, hogy e csoportokban kiknek mekkora az adózott jövedelmük, akkor valóban nagyszámú szegény embert lehet kimutatni. De tudjuk, hogy nagyon sok ember nem az adózott jövedelméből él. Ezért azt, hogy ki a szegény és milyen mértékben, ennél bonyolultabb képlettel lehet megállapítani. Pusztán az életszínvonal mérése erre nem elégséges. Két dologról szeretnék ennek kapcsán beszélni. Mit is tehetünk a halmozottan hátrányos helyzetűek érdekében? Harminc év elmúltával bizonyos társadalmi csoportoknál ötvöződtek a hátrányok, másoknál pedig halmozódtak az előnyök. De a legrosszabb helyzetben azok vannak, akik életszínvonalban szegények, alacsony az iskolai végzettségük, egyúttal települési, információs és tudáshátrány is sújtja őket, és ezt lehetne még tovább sorolni. Az ő esetükben bármifajta társadalmi emelkedés csak úgy képzelhető el, ha az adott személy vagy település egyszerre több létrán tud kapaszkodni. Mert ha csak egy helyen segítünk, az önmagában nem ér semmit. Hiába küldjük el ezeket az embereket képzésre, az önmagában nem fog eredményt hozni. Két válasz lehetséges. Vagy az egész közösséget emelem, vagy bizonyos családokat vagy közösségeket segítek meg oly módon, hogy egyszerre több irányban tudjanak felfelé indulni. Mind a két esetben el kell érni azt a tudatállapotot, hogy lássák, ez nekik jó, és ez nekik megéri, vagyis azt, hogy ez hosszú távon nemcsak anyagi, hanem lelki előnyt is jelent. Tehát nemcsak arról van szó, hogy munkahelyet kell teremteni, hanem arról is, hogy a motivációkat kell ezekben az emberekben kialakítani annak érdekében, hogy partnerek legyenek saját felemelkedésükben. A mi modellkísérleteink ezzel próbálkoznak. Szentlőrinc esetében kaptunk egy bölcs állami megrendelést. Azt mondták, hogy a konkrét fejlesztésen túl írjunk meg egy olyan módszertant, amely aztán minden magyar kistérség esetében alkalmazható. Hogyan kell ezt az integrált fejlesztést tervezni és végrehajtani? Ez most fog megjelenni, és állami ajánlásként mindenki megkapja. Mert hiába vannak jó és kreatív polgármesterek, nem tudják, mi a módja annak, hogy a dolgokat végigvigyék. Mert nem azon múlik a dolog, hogy néhány pályázatot megnyernek. A komplex fejlesztés más jellegű tudást igényel. A mi ajánlatunk nem részproblémák megoldására irányul.

Mindez azt jelenti, hogy ha a hátrányos helyzetű kistérségek a szükséges támogatás mellett alkalmazzák ezt, akkor problémáik többsége megoldhatóvá válik?

A „megoldódik a probléma” persze más kategória. Korábban beszéltek közösségfejlesztésről, településfejlesztésről. De az említett megoldásokkal csak részproblémákhoz nyúltak. A logika mindig azt diktálta, hogy olyan intézményeket hozzunk létre és olyan fejlesztéseket hajtsunk végre, amelyek feltételeket teremtenek ahhoz, hogy a változások végbemehessenek. Sok esetben megteremtik a feltételeket, mégsem változik semmi. Mi a probléma? Ez egy társadalomtudományi alapdilemma. Mi a társadalom? Intézmények rendszere vagy közösségi emberi viszonyok hálózata, vagy amit mi mondunk, a társadalmi tudat? Ha nem tudom elérni, hogy az adott lokális társadalom tudatát megváltoztassam – mert nem elég a feltételeket változtatni –, akkor nem fog tudni élni az új intézmények adta lehetőségekkel. Az utóbbi évek stratégiai gondolkodása arról szól, hogy sokkal összetettebb fejlesztésekben gondolkodjunk. Emeljük a szociális segélyeket, telepítsünk a szükséges helyszínre új projekteket, legyen új beruházás, de azt is tanítsuk meg, hogy az ott élők tényleges életminősége hogyan változhat meg. Ez egy másfajta jövőközelítés. Az egyéni és közösségi tudatok emelése ugyanolyan állami és társadalmi lecke, mint mondjuk a sztrádaépítés.

Ha jól értettem, amit mondott, itt egy állami megrendelésről van szó. Eddig úgy látszott a beszélgetésünkből, hogy a politika, a politikusok csekély mértékben érzékenyek azon gondolatok iránt, amelyeket Önöktől hallhatnak.

Az elmúlt években Magyarországon nem került sor valódi államreformra. Nem az a kérdés, hogy kicsi vagy nagy államra van-e szükség: az a kérdés, hogy létrehozható-e olyan állam, amely képes megérteni azokat az új típusú problémákat, amelyeket itt érintünk, és reflektálni is tud azokra. A minisztériumok feladata nemcsak az, hogy az Uniótól és más országoktól sok mindent megtanuljanak, hanem az is, hogy tevékenyen részt vegyenek az államreformban. Jelenleg annyi történik, hogy az államstruktúrát értelmes, intelligens módon rövid távra modernizálják. Ezt másképpen racionalizálásnak hívjuk. Erre természetesen szükség van. De az államnak és a politikai elitnek azonos nagyságú forrásfelhasználás mellett sokkal nagyobb hatékonyságot kellene kifejtenie, ehhez azonban másfajta állami gondolkodásra, mentalitásra és stratégiára van szükség.

Most indul az NFT II. Hogyan hasznosul ott mindaz, ami itt elhangzott?

Már az NFT I. esetében közel hetven pályázatban voltunk szakmailag érdekeltek, ebből saját magunk hármat adtunk be, és ezekből kettőt megnyertünk. Általában egy évben legalább nyolc-tíz településen, illetve kistérségben és két-három régióban dolgozunk. Mindenhol megkérdezik tőlünk, hogy a második Nemzeti fejlesztési terv időszakában milyen projektet tervezzenek. Gyakran mi írjuk meg a tartalmi/szakmai elemeket ezekben a pályázatokban. Azt reméljük, hogy 2007 és 2013 között elég sok fejlesztést megvalósíthatunk, részben a saját projektjeinket is. Szeretnénk a Zselicben egy kétezer lakosú jövővárost, gyógyító várost, tematikus turizmusparkot építeni, melyet Zselici Édenkertnek neveznénk. Ez egy 20 milliárdos beruházás. A másik fontos tervünk, hogy svéd partnerünkkel közösen létrehozzunk egy összeurópai tudásportált, az Új Tudások Európai Portálját. Itt az összes tudományág fontosabb publikációit mindenki a saját nyelvén olvashatja majd. Az utóbbi években azonban egyre többet dolgozunk külföldön, Svédországtól Hanoiig bezárólag. Egyre inkább megvalósul az a koncepciónk, hogy a globális tudástérben jegyzett szellemi csoport és intézmény legyünk.

A beszélgetést Mayer József készítette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.