2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2009 február

Nagy Ádám „Ifjúságügye”

2009. szeptember 30.

Nagy Ádámra szüksége van a magyar neveléstudománynak. A középkorúvá érlelődő nemzedék markáns alakja ő. PhD-fokozata – és hozzá kapcsolódó munkássága – e nemzedék általános jellemzőjeként tekinthető: érzékeny műszaki érdeklődés, a technika, a gazdaság világához való közeledés, fölényes IKT-kultúra.

A kötetben kiemelt munkásság ritka, már-már egyedi nemzedékében. A hagyományos ifjúság­kutatástól részben eltérő szakmai hitvallásról van szó. (Megjegyzendő, hogy az ifjúság­kutatói diszciplína terén jeleskedő kutatókban sem bővelkedik a neveléstudósok céhe: valami különös centrifugális erő folytán ők inkább a szociológiában, a politológiában lelték fel tudományos identitásukat, olykor oppozícióba vonulva egy fantomizált neveléstudomány démonával szemben. Ritkább eset, hogy mégiscsak feloldódnak a gyermekkorkutatás korszerű diszciplinaritásában.)

Nagy Ádám egyik utat sem járja. Munkásságának, életművének e ma megítélésre kerülő darabja arról szól, hogy az ifjúságpolitikának, az ifjúsági civil szféra világának, az ifjúsági mozgalmak világának van (kell, hogy legyen) magasan kvalifikált – teóriában és kutatásban is erős – értelmisége. Másfelől azt igazolja (ugyanez fordítva), hogy a teoretikus és kutatói értelmiségnek jelen kell lennie az ifjúságpolitikában, az ifjúsági civil szféra világában, az ifjúsági mozgalmak világában.

Számomra – s vélelmezem: szaktudományunk számára – igen fontos, hogy ezt a teória­teremtő és kutatói indíttatású értelmiségi magatartást Nagy Ádám a neveléstudomány világában, „céhében” kívánja érvényesíteni, a neveléstudomány „védjegyével” kívánja folytatni munkásságát.

Gazdag életút áll a kutató mögött, fontos publikációs és kutatásszervezői eredmények. Nemzedéke és fent jellemzett hitvallása, az értelmiség feladatáról kialakított felfogása képviseletében teszi mindezt. Egy nemzedék és egy sajátos értelmiségifeladat-felfogás kér legitimitást tehát. (A benyújtott mű, a hatalmas terjedelmű Ifjúságügy című kézikönyv valóságos szintézise ezen előzményeknek – ideértve azt is, hogy e szakmacsoportnak is szintézisteremtő, meghatározó alakja Nagy Ádám. Sietve hozzáteszem: önállósága, tudományos teljesítményének szuverenitása, originalitása ebben a szintézisteremtő helyzetben is vitán felül álló.)

Az Ifjúságügy című kötet tankönyv, enciklopédikus mű. A Nagy Ádám vezette szerzőcsoport extenzív kitekintéssel a téma körébe vont jóformán minden olyan kérdéscsoportot, társadalmitevékenység-területet, amely érintkezik az ifjúsági munkával: a szervezetelmélet, vezetéselmélet, közösségfejlesztés, segítő szakmák, (ifjúság)politológia, szociológia és hasonlók területét. Kiemelkedik az az összehasonlító fejezet, amelyben megannyi állam ifjúságügyi felelősségvállalását mutatja be a kötet. Bizonyára több elemzésnek lesz alapvető hivatkozási forrása a közeljövőben. Bátor kísérlet az ifjúságügy hazai történetének vázlata. Bizonyára több tisztázó, pontosító vitának lesz kiindulópontja – akár ma is – a közeljövőben. Fontos „mozaik” a kötetben a fejlődés-lélektani iskolák különböző korszakolási megoldásainak bemutatása. Bizonyára a szerzők e fejezet kérdéskörét illetően törekszenek még a bemutatott változatok egymásra utaló érvényességének pontosítására.

Az „ifjúságügy” kérdéseit illetően a köztünk korábban is meglévő vita folytatását javaslom.

A koherens ifjúságügyi rendszerszemlélet valódi teljesítményt eredményezett. A rendszerelemek meggyőzően integrálódnak, konzekvensen követik azt a paradigmát, amelynek elméletileg igényes, empíriákkal is igazolt leírása, megalkotása Nagy Ádám nevéhez fűződik. Ennek lényege az „ifjúságügynek” mint autonóm társadalmi szférának a tételezése.

Ezen belül kulcselem a szocializációs funkciók egy újabb szintjének megfogalmazása, amelyet Nagy Ádám harmadlagosnak nevez, s ebben a fiatal nemzedéknek nem családban (a szerző szerint elsődleges szocializációs szintéren), és nem oktató-nevelő intézményben (Nagy Ádám szóhasználatában a másodlagos szocializációs színtéren), hanem az érintett alrendszereken kívüli ún. „szabad idejében” szabadon – közösségben vagy magányosan, de mindenképp privát módon – eltöltött ideje alatt kifejtett aktivitások és hatások foglalnak helyet. Idézem: Az ifjúsági korosztályokat ma már alapvetően három hatáscsoport éri: a család, az iskola (munka) és a szabadidős szféra mintái. Tehát az elsődleges szocializációs terep: a család és a másodlagos szocializációs terep: az iskola (óvoda, munka) mellé felzárkózik egy harmadlagos (szabadidős) szocializációs terep (az egyén életében is ilyen sorrendben jelentkezve): a kortárscsoportok (mint nem mesterségesen hierarchizált csoportok), a plázák, az internet, a média, a kisközösségi együttműködés stb. világa. Ugyanakkor az oktatás- (munka­­-)üggyel és a családüggyel foglalkozó nagy intézményrendszerek sem képesek (alapvetéseiknél fogva nem is lehetnek azok) a harmadik, jórészt civil „láb” kiváltására.

A „harmadlagos szocializáció” fogalmát használja a szakma. A konvencionális szociál­pszichológiai, szociológiai irodalom általában az érett ifjúnak a „munka világába” illeszkedésére tartogatja. Dupcsik Csaba, a Magyar Virtuális Akadémián egyszerűen elintézi a kérdést: szerinte a szakmára/hivatásra felkészítés tartozik ide.

Mint idéztem, Nagy a munka világát – persze, ha az ifjúnak van munkája – a másodlagos szocializáció körében tartja, a helyzet intézményesültségét tekintve, alapvető kritériumnak. Mint említettem, a szóban forgó kötet igazán tankönyv, melynek mögöttesében húzódnak meg a modellállításhoz szükséges kutatások. Mégis úgy gondolom: a harmadlagos szocializáció fogalmának alkalmazásakor reflektálni kell más definíciókat is, világossá tenni a fogalom értelmezési tartományát. Hiszen a kifejezést használja a nyelvészet, a szociolingvisztika is.

Találomra két példa.

Bodó Csanád (adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf436.pdf) például így helyezi el környezetbe a fogalmat: „a jelentős mértékben földművelésen alapuló gazdasági struktúrájú moldvai falvakban az egyén harmadlagos szocializációja (kiemelés tőlem – T. L.), amelyet a kortárscsoporttal fenntartott kapcsolat intenzitásának csökkenése és a közösség idősebb tagjaival való érintkezés gyakoribbá válása jellemez, a fejlett ipari társadalmakhoz képest jóval korábban, már tizenéves korban megkezdődhet. (Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségekben)

Szabó Edina Debrecenből (mnytud.arts.klte.hu/szleng/tanulmanyok/73szaboe.doc) ugyancsak alkalmazza a fogalmat feltett kérdésében: Létezik-e a büntetés-végrehajtási intézetekben egyfajta – az érintett korosztályt figyelembe véve – másodlagos vagy harmadlagos nyelvi szocializáció? (Kiemelések tőlem – T. L.) Majd így folytatja: Kiss Jenő szerint a „másodlagos szocializáció az azonos rangú csoportokban zajló tanulási folyamatot jelöli, s az iskoláskorra esik. Azonos érdeklődésű, jellegzetes társas mintákat, témákat, viszonylag homogén nyelvet és stílust képviselő és közvetítő kisebb-nagyobb közösségekről (iskolai osztályokról, galerikről, egyesületekről, klubokról stb.) van szó.”A harmadlagos szocializáció (kiemelés tőlem – T. L.) a felnőttkorhoz, az iskolai tanulmányok befejezése utáni életszakaszhoz, még pontosabban a munkavállalás, az aktív tevékenység éveihez kötődik.”

Láthatjuk, közelednek az álláspontok, mégis fontos lett volna reflektálni a különbségekre.

De a harmadlagos szocializáció érvényessége mellé hadd jelenítsek meg egy másik felfogást. Bővebben írhattam erről a Zsolnai József 70. születésnapjára kiadott Pedagógián innen és túl című kötetbe 2007-ben „Az iskola funkcióiról a nevelési intézmények történeti rendszertanában” című tanulmányomban. Az én felfogásomban ugyanis a posztmodern társadalom viszonyai között nem szekvenciába rendeződnek a szocializációs színterek, keresztül-kasul járják a gyerekek, kamaszok, ifjak ezek kínálatát/kihívásait, s bonyolult egymásra hatásban teljesítik jól-rosszul, különböző csoportértékeknek megfelelően küldetésüket. Ebben a szocializációs hatásokat tekintve szimultaneitást feltételező rendszerben a „természet adta közösségek” mellé „felnőnek” az intézmények állami szabályokkal és normatív finanszírozással – ez kisebb-nagyobb normatívát és nagyobb-kisebb szabadságot jelent a fiatalkorúak börtönétől a kollégiumon, óvodán, iskolán át a művészeti iskoláig, kultúr­házig, színházig, könyvtárig stb. Aztán magas szabadságfokkal, a kliens fizetőképességére utalva létrejönnek és működnek a szocializációban/nevelésben érintett piaci szolgáltatások (a gyermekmegőrzőtől a nyelviskolán át a fitnessklubig, diszkóig). S a mező negyedik pólusán helyezkednek el – szimbolikusan szólva BiPi óta – a civil kezdeményezések, serdülőszervezetek stb. (A modellben az alrendszerek állandó mozgásban vannak, így voltak „államosítva” a gyerekszervezetek a pártállamban, így mozognak a szekularizáció hullámai szerint az egyházak, vallási közösségek stb.) S még nem is beszéltünk a médiáról, az internetet is ideértve! (NB Nagy Ádám erről az utóbbi világról súlyának megfelelően szól.) Erre a modellre a „harmadlagos szocializáció” elmélete mégiscsak másképpen érvényes.

Másik vitám Nagy Ádámmal a gyerekkor és az ifjúsági korosztály szociológiai csoportjainak egymáshoz való viszonya körül van. A jelölt olykor hajlandó az „ifjúságügy” körébe a gyerekvilágot is bevonni, hiszen teoretikus talapzatán számára is biztos kiindulópont az 1989-es New York-i egyezmény a gyermekek jogairól. Másutt az intézményrendszer bemutatásánál az UNICEF tevékenysége is hangsúlyosan megjelenik. (Mint fentebb utaltunk rá: a fejlődés-lélektani összefoglalókban is „van helye a gyereknek”. Ám más esetekben bekebeleződik a gyerekkorosztály az ifjúsági tartományba (mintha nem lennének specifikus jelenségei és problémái, azaz Nagy Ádám szerint – a könyv analógiájára – „gyermekügy” nem is létezne. Ez nem csupán módszertani probléma. (Hiszen felróhatnám: kimarad a kötet terminológiájából gyermektanulmány és a gyermekkortörténet, alig-alig értelmeződik a gyermekkultúra fogalma. Csak jelzem: a hatvanas évek elején – igaz, hogy a korszakhatárt jelentő '68 előtt! – rangos viták tisztázták például, hogy nincs „ifjúsági irodalom”, hanem „gyermekirodalom” van; a civil világ bemutatásakor mind a történeti, mind a szinkrón leíró részben pasztellszínű a gyerek- és serdülőszervezetekről alkotott kép, holott mennyiségi súlyuk még ma is fokozott figyelmet érdemel.) De ennél súlyosabb következményei lehetnek, ha az ifjúságügy teoretikusan kebelezi be a gyermekkorosztályt. Erre volt példa. Éppen '68-tól megriadva a pártállam sebbel-lobbal ifjúságpolitizálni kezdett, létrehozta az állami ifjúságpolitika intézményeit. Mert az „ifjúságügytől” félt valójában, ezért enyhén szólva pozitívan diszkriminálta az ifjúsági korosztályt, s „áldásaiból” alig jutott a gyermekvilágnak. (Tessék csak az egykori KISZ költségvetését az úttörőkével egybevetni ebben az időben!) A hajlandóság erre a megoldásra a rendszerváltás utáni ifjúságpolitikákban is megvolt, megvan, holott az „ifjúsági probléma” nem kis részt a gyerekkorosztályban alapozódik meg.

Nem vitás, az „ifjúságügy” markáns teoretikus tételezésére a már említett '68 kulcsfontosságú érv. Az ifjúság merőben új társadalmi helyzete és életérzése ezzel a szimbolikus dátummal kezdődik. Mögötte nemcsak a diáklázadások önigazoló teoretikusai (az egykori Cohn-Bendit például), de mások is állnak, pl. az ekkor még nem renegát marxista Ernst Fischer, nálunk Huszár Tibor és mások – egészen Gábor Kálmánig.

De a korszakhatár dilemmája akkor is súlyos kérdés. Másképpen mondva, a korczaki és a freinet-i gyermekfelfogás kérdése s e hagyomány nem kerülhető meg. Csak emlékeztetek, hogy a gyermeki jogok önálló tételezését a húszas években két legendás reformpedagógusnak, a francia Celestin Freinet-nek és a varsói lengyel–zsidó Janusz Korczaknak tulajdonítjuk (szépen írt erről Makai Éva a Szétszakadt és meg nem font hálók című kötetében, mely 2000-ben jelent meg az OKKER Kiadónál).

A másik, a kötetben olykor alkalmazott elv a „két korosztályos” elmélet. Hogy tehát van autonóm gyerekkor, gyerekvilág, gyerektársadalom a maga intézményrendszerével, Nagy Ádám szerint legfőképpen az unalmas-bilincses iskolák világa, s ott a problémák és szabadságok halmaza, az ifjúkoré. Ebben a felfogásban egyszerűsödik (már-már silányul például a kultúra fogalma egyszerűen a fogyasztás mellé a rendszertanban – IV.1.2.6.), holott önálló társadalmi alrendszerként tekintve rá feltűnne éppenséggel fogyasztásellenes attitűdje is, akár a '68 utáni ifjúsági szubkultúráknak. (Ahogy erről például Zelnik József és társaik írtak a „folklórról és kulturális alternatívákról szólván”, NB az ifjúsági kultúra sajátos magyar jelenségeit, a „nomád nemzedék” cselekedeteit és hitvallását rendezve a világfolyamatok koordinátarendszerébe.)

E vitáknak persze nincs egyetlen megoldásuk. A teoretikus modellek érvényességi kere­tét részben a történelmi példák rajzolják meg, részben gyakorlati hasznosításuk adja meg.

Az „Ifjúságügy”-be foglalt szakmai kultúra érvényesítésére az ifjúsággal foglalkozó szakmáknak – felsőoktatástól művelődésszervezésen, szociális ellátáson, egészségügyön, rendészeti megoldásokon át helyi és országos politikáig – égetően szükségük van.

Trencsényi László

Nagy Ádám (alkotószerkesztő) Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Palócvilág Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2008

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.