2019. október 15., kedd , Teréz

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1997 október

Mit kaphatunk Európától, és mit adhatunk Európának -- Beszélgetés Horn Gáborral (Győri Anna)

2009. június 17.

Mit kaphatunk Európától, és mit adhatunk Európának

- Beszélgetés Horn Gáborral -

- Milyen célok felé tart az Európai Unió országainak oktatáspolitikája? Felismerhetőek bizonyos trendek, amelyek Európában az oktatás terén körvonalazódnak?

- Az egyik meghatározó trend a közoktatás határainak kitolódása. Ez nálunk is megfogalmazott cél, amivel láthatóan egyetért minden ezzel a kérdéssel foglalkozó oktatáspolitikus. Ebben az is szerepet játszik, hogy az ifjúsági munkanélküliség orvoslásának egyik módja minél tovább benntartani a fiatalokat az iskolában. Ennek első lépcsője nálunk is a tizenhat éves korig kitolt kötelező közoktatás. Szeretném jelezni, hogy ma még tizennyolc éves korig tartó egységes közoktatás Nyugat-Európában sehol sincs, az Unión belül sem. Ez ma még illúzió, de ebbe az irányba kell elmozdulni. A fő mutatója az oktatás eredményességének az, hogy az iskolából kikerülő fiatalok megtalálják-e a helyüket a munkaerőpiacon. Ennek érdekében a második érzékelhető trend az Unió országaiban a szakképzés változása. Ma mindenütt Nyugat-Európában - láthatóan - egy-egy rugalmasabb szakmacsoportban gondolkodó, speciális készségeket fejlesztő, nyitottabb, az általános műveltséget is szem előtt tartó szakképzési rendszerek fejlődnek. Ebbe az irányba indultunk el mi is. A világbanki szakképzési program már 1991 óta itt van az országunkban, és nagyon komoly lehetőségeket nyitott. Ma a szakképzés elit hányada, tehát a munkaerő-piaci szempontból leginkább mobil, alkalmazkodó része tulajdonképpen Európa-konform módon működik. A harmadik megfigyelhető trend egy nagy pedagógiai paradigmaváltás a hetvenes évek elejétől a nyugat-európai oktatásban, ez azonban még ott sem fejeződött be. Az oktatás az Európai Unió országaiban szüntelenül változik, különböző szakmai elvek érvényesülnek, az új kihívásoknak különféleképpen igyekeznek megfelelni az iskolák. Egyre sokszínűbb az oktatás-nevelés, benne megtalálható a gyerekközpontú iskola, a személyközpontú iskola, a differenciált nevelés lehetőségeit biztosító iskola, a sokféle irányultság, a másság befogadása. A mindezekkel együtt járó pedagógiai problémákkal persze küzd a nyugat-európai iskolarendszer, birkóznak az Unió iskolái is, de ezeknek a megoldása nem integrációs, hanem szakmai feladat. Bizonyos területeken szerintem tanulhatnak a nyugat-európai országok tőlünk is. A magyar óvodarendszer például európai színvonalú. Ennek nyilván sok oka van, többek között az is, hogy volt Magyarországon egy tulajdonképpen szinte teljes körű ellátást biztosító nevelési rendszer, ellentétben a nyugat-európai gyakorlattal, ahol ez nem általános. Az óvodát nálunk békén hagyták az elmúlt negyven-egynéhány évben, és ugyan szegényen és lepusztultan, de az óvodapedagógia zseniális dolgokat tudott produkálni. Érdemes megnézni, hogy az óvodapedagógia mai irányelvei mennyire modernek, korszerűek és gyerekekről szólóak. Fontos eleme az integrációnknak, hogy akár az elitképzés, akár pedig az óvodai nevelés terén lehet tőlünk tanulni. Tehát Európa is jól fog velünk járni szakmailag.

- Van-e kidolgozott kormányzati stratégia az európai uniós csatlakozáshoz az oktatáspolitika terén?

- Szerencsére van. Az integrációs bizottságon belül már idestova két éve dolgozik azon egy csoport, az oktatási albizottság. Egyébként Magyarország lényegében 1993 óta részt vesz a OECD oktatásügyi koordinációs munkájában. Más közép-kelet-európai országokkal együtt Magyarországról, a magyar köz- és felsőoktatásról is készült egy átfogó jelentés a OECD kezdeményezésére. Hozzáférhető magyarul is, angolul is. Tehát folyik az integrációt előkészítő munka ezen a területen. Azt gondolom, a kormányzati erők látják, hogy az oktatásügy egyik döntő jelentőségű eleme a csatlakozásnak.

- Mit gondol arról, megvan-e a fogadóképesség, megvan-e a csatlakozáshoz szükséges felkészültség szakemberekben, tudásban, szemléletben Magyarországon?

- Meg is van és nincs is meg. Abban az értelemben mindenképpen megvan a felkészültség, hogy Magyarország már a nyolcvanas évek eleje óta az oktatás terén erőteljes nyitottságot tanúsít. Az oktatási rendszer 1985-ös reformja, az akkori oktatási törvény biztosította a nyitás lehetőségét, azt, hogy Magyarországon a korszerűsítési folyamatok elinduljanak. Tehát nem egyetlen varázsütésre kellett ennek a folyamatnak elkezdődnie, voltak előzményei, ilyen értelemben azt kell mondanom, hogy jól állunk. A jövő is biztató. A saját tanítványaimon az iskolában azt látom, hogy az egyik alapvető feltétele az európai integrációnak: egy nyugati nyelv ismerete - legalábbis több élvonalbeli iskolában - megoldódni látszik. Jön egy újabb generáció, azok a fiatalok, akik perceken belül kikerülnek az egyetemekről, főiskolákról, akik jól beszélnek idegen nyelvet, sőt nyelveket, tudnak mozogni a világban, tudnak élni azzal, hogy nyitottá váltak a határok. Jönnek a társadalom jövendő vezető rétegei: tudományos kutatók, majdan politikai területeken működő fiatal emberek, a gazdasági szférában biztonsággal mozgó emberek, akik számára lehetőség nyílik arra, hogy már viszonylag fiatalon nyugati civilizációkkal ismerkedjenek. Tulajdonképpen van egy olyan hátország, amely az Európai Unióba való belépéshez kedvező feltételrendszert biztosít. Ez a dolog egyik fele. A másik, persze az, hogy ha szemügyre veszi az ember a magyarországi nyelvoktatás egészét, akkor elég siralmas a helyzet. Kevés a felkészült nyelvtanár, különösen vidéken, kisebb településeken nincs megoldva a nyelvoktatás, és ez bizony hátrány. Ez újabb lemaradást jelent. Ezzel nem lehet integrálódni. Ha ezen nem segítünk, akkor lesznek olyan társadalmi csoportok, amelyek újra és újra leszakadnak.

Az európai uniós csatlakozáshoz a felkészülés része tulajdonképpen a Nemzeti alaptanterv bevezetése. Természetesen - nagyon helyesen - ebben nem az integrációs törekvések voltak a meghatározóak, hanem a magyar közoktatás modernizációja, de a dolog természetétől fogva ez a kettő egybe esik. Egyebek mellett azzal, hogy a NAT behozza a közoktatásba a jelenismereti tananyagtartalmakat, a társadalomismeretet, az egészséges életmódra, a környezeti kultúrára nevelést, a komplex természetszemléletet, az állampolgári jogok kötelező oktatását. Lehetőségeket nyit arra, hogy új tantárgyakat vezessenek be a középiskolában, például informatikát, nagyobb óraszámban tanítsanak idegen nyelvet. Maga a modernizációs folyamat erre épülve indul el, és nagyon szerencsésnek tartom, hogy ez nem külső hatásra történt, hanem a magyar közoktatás belső szerves fejlődésének eredménye. Nekünk nem az volt a dolgunk, hogy megnézzük, mi van nyugaton és ahhoz alkalmazkodjunk, mert maguktól elindultak ezek a szerves folyamatok és kapcsolódni fognak minden különösebb zavar nélkül Európához.

- Sokan úgy tartják, hogy a magyarországi oktatás több tekintetben színvonalasabb, mint általában az európai, és attól tartanak, hogy az európai trendekhez igazodó, kiterjesztett közoktatás színvonala romlani fog.

- Ez nagyon fontos kérdés, és borzasztó nehéz rá jól válaszolni, mert félre lehet érteni, amit most mondani fogok. De azért mondom. Itt egy illúzió él, egy misztifikáció megy végbe a magyar közoktatás kapcsán. Amikor ugyanis mi a magyar közoktatás megmérettetéséről beszélünk, akkor az elitképzés teljesítményére, erejére gondolunk. A diákolimpiákról szólunk, ahol a Fazekas Gimnázium néhány tanulója nyert díjat, a természettudományokban elért eredményekről szólunk, amelyeket néhány más elitgimnázium erre trenírozott diákjai értek el. Amikor azt mondják, hogy a Magyarországon egyetemeket, főiskolákat végzett diákok jól megállják a helyüket külföldön, akkor elfelejtik, hogy ezek az elitből kikerült tanulók, akik iszonyatos nagy nyomással, motivációval nőttek fel otthon. Ez a felső tízezer, ha szabad ezt mondanom, amelynek egyáltalán módja van ilyen típusú megmérettetésre. Torz kép tehát az, ami kialakult. Sajnálatos módon nem igaz az - bárcsak igaz lenne -, hogy a magyar közoktatás egészében olyan színvonalas. Ez nem így van! Lehet a sikereink fényében szapulni az amerikai vagy akár a nyugat-európai iskolarendszert, de tudni kell, hogy az amerikai vagy nyugat-európai iskolarendszer sikerorientált, a jelenről szól, a gyerekekért van, a személyiség fejlődésének jóval nagyobb teret nyújt, mint a magyar iskolarendszer. Számos adatunk van arról, mennyire nem tud kommunikálni a Magyarországon felnövő állampolgár, mennyire nem rugalmas, milyen nehézségek, kudarcok árán képes a modern világot befogadni és élni abban. Mennyire nem képes a piacgazdasággal valamit kezdeni, és nem tudja a konfliktusait kezelni. Bizony ezen a téren - és még folytathatnám a felsorolást - nagy problémáink vannak, amelyek részben az iskolarendszerből fakadnak. Ezért állítom, hogy itt az elitképzésnek egyfajta misztifikációjáról van szó. Ha ugyanakkor azt a kérdést teszem fel, hogy mi van azzal a fiatallal, aki tizennégy éves korában kényszerül szakmát választani, majd a szakmunkásképzésből kikerülve munkanélkülivé válik, akkor már korántsem lehetünk elégedettek az oktatási rendszer jelenlegi színvonalával. Vagy abban az esetben sem, ha azt a kérdést teszem föl, hogy tud-e Magyarországon az iskolákból kikerülő fiatal generáció váltani. Ha átélt egy kudarcot, kiesett az oktatási rendszerből vagy rossz utat választott, akkor van-e második esélye? Az erről való gondoskodás ugyanis fontos követelménye az európai csatlakozásnak. Föl van-e készítve arra, hogy neki már rugalmasan igazodnia kell a munkaerőpiac követelményeihez? Ha ezt az oldalt nézzük, akkor már egyáltalán nem ilyen jók közoktatási rendszerünk eredményei. Ez a dolog egyik fele. A másik fele, ami legalább olyan fontos, hogy amennyiben tömegessé válik a középfokú képzés Magyarországon - tetszik, nem tetszik -, az szükségképpen színvonalcsökkenést jelent. Ezt a hetvenes évek elején megélte a nyugat-európai: az angolszász, a francia, a német iskolarendszer. Bizony, hogyha én beengedem az érintett korosztályok hetven, nyolcvan, kilencven százalékát a középfokú intézménybe és az iskolarendszerű oktatásban el akarom juttatni az érettségiig, ezt csak úgy tehetem, hogyha az átlagos követelményszintet lejjebb teszem. Tehát látni kell, hogy itt egyrészt a magyar oktatás kiválóságát illetően illúzióról van szó, másrészt pedig olyan szükségszerű folyamatról, ami némely területeken biztosan csökkenti majd a jelenlegi színvonalat. Ugyanis be kell törnie a tananyagba az informatikának, a komplex természetismeretnek, az egészséges életmódra nevelésnek, a környezeti nevelésnek, a két idegen nyelv oktatásának, és ez csak valaminek a terhére történhet. Ez kétségtelen. Lehet, hogy valaki ezt értelmezi színvonalbeli csökkenésként. Egyébként a közoktatási törvény és az oktatási rendszerünk megadja azt a lehetőséget, hogy megmaradjanak a "versenyistállók", az elitgimnáziumok. Nem kell ezeknek sem összeomlaniuk.

- Elismerve az oktatás modernizációja terén már megtett lépések sikerességét, de látva a súlyos problémákat, mit gondol, körülbelül hány esztendő szükséges - az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontjától függetlenül - ahhoz, hogy a feltételek megérjenek az integrációhoz az oktatás terén?

- Optimista becslés talán, ha én tíz-tizenöt éves időszakra gondolok, amely idő alatt ez a felzárkózás jelentős eredményeket hozhat. Azért vagyok ebben optimista, mert úgy látom - mint azt jeleztem már -, hogy a magyar közoktatásban megvannak a fejlődéshez szükséges elemek. Kísérleti iskolák, modellintézmények, pedagógiai műhelyek létrehozták a hazai gyakorlatát a személyközpontú elemi iskolának, a hatosztályos gimnáziumi modellnek, egyre inkább gyakorlattá válik a társadalomismeret oktatása, fantasztikus hálózata fejlődött ki az úgynevezett "zöld" pedagógusoknak Magyarországon, tanúi vagyunk annak, hogy a környezeti nevelésnek csodálatosan elhivatott emberei vannak ebben az országban. Tehát van mire építeni! Nem elölről kell kezdeni, sőt nem is szabad elölről kezdeni. A közoktatásban meglévő belső erőkre, energiákra kell építeni. Azt kell biztosítani, hogy a modernizáció általánossá váljék. Úgy vélem, ez tíz, tizenöt év múlva bekövetkezhet. Előbbre hozhatja a korosztályváltás, egy új pedagógusgeneráció bekerülése és megerősödése az iskolában. E tekintetben óriási jelentősége van az igazgató személyének. Azt gondolom, hogy e váltásnak elemi feltétele, hogy kicserélődjenek a közoktatás vezetői. Nem mintha a mostaniak önmagukban rosszak lennének, hanem mert felkészületlenek erre a feladatra. Döntő, hogy legyen végre igazgatóképzés ebben az országban, és azok kerüljenek pozícióba, akik rugalmasabban képesek irányítani. Ez hatalmas előrelépési forrás. De ehhez is kell tíz, tizenöt év. Mondjuk 2005-re, 2010-re a magyar közoktatás általánossá teheti azokat az eredményeit, amelyek szerintem csírájában már benne vannak.

- Milyen nehézségekkel járhat a magyar közoktatás számára az EU-hoz történő csatlakozás? Lesz-e például pénz arra, hogy a modernizáció végbemenjen? Nemcsak a számítógépre gondolok, hanem az új módszerekhez, a nyelvoktatáshoz szükséges eszközökre, az európai identitást erősítő ismeretanyagokra, tankönyvekre, segédeszközökre, médiaanyagokra, tanártovábbképzésre.

- Ez a kérdés független az integrációtól. Nagyon lényeges, hogy megmarad-e az a kormányzati felelősség és szándék, amely ebben a kormányban megvolt. Ha ez a tendencia megmarad, és a fejlesztés kiemelt terület marad, a kormány politikai összetételétől függetlenül, akkor van esély arra, hogy ezek a fölzárkózási elemek megvalósuljanak. Itt azért két dolgot fontos megjegyezni. Az egyik az, hogy a fejlesztés alapvetően nem eszközfüggő. A nyugat-európai iskolák sajátos módon nincsenek sokkal jobban ellátva eszközökkel, mint a magyar iskolák. Bármily fura látszatra, a pedagógus a döntő eszköze ennek a folyamatnak és kevésbé, mondjuk, a taneszközök. A tankönyvpiacot soha nem látott nyitottság jellemzi ma Magyarországon, sokak szerint talán túlzottan is. Ebben versenyképesek vagyunk. De kevésbé vagyunk versenyképesek a tankönyvek tartalmában. A tankönyveknek nem elég korszerű a képanyaguk, ismeretanyaguk, vizuális kultúrájuk pedig csapnivaló. Angliában például külön szakemberek vigyáznak arra, hogy megfelelő számban legyenek a tankönyvekben képviselve a színes bőrű emberek, hiszen együtt élnek velük. Figyelmet fordítanak a vizuális tartalomra is, amit közvetítenek. De tudunk-e mutatni mi olyan magyar tankönyvet, amelyben egy roma gyerek vagy mondjuk egy púpos és szemüveges gyerek található a képeken? Például ebből a szempontból is elképesztően rossz a magyar vizuális kultúra a tankönyvekben, és ezért sokan felelősek. Ezen a téren nagyon jót fog tenni Nyugat-Európa jelenléte Magyarországnak. Taneszközügyben föl lehet hamar zárkózni, de nyilván nem minden biztosítható egyformán valamennyi iskolában. A húsz tanulóval működő általános iskola egy kis faluban nem lesz például versenyképes abból a szempontból, mennyire fölszerelt modern oktatási eszközökkel. De nem ezen fog múlni kizárólag az, hogy iskoláink európai színvonalon tudnak-e működni. Persze, taneszközök tekintetében előnyben lesznek azok az intézmények, amelyek elérnek egy bizonyos normál méretet, amelyekbe legalább nyolcvan, száz diák jár. Én azonban bízom a kisiskolában, és hiszem, hogy biztosíthatók a megfelelő feltételek. Nem látom megoldhatatlan feladatnak, tudva azt, hogy a nyugat-európai iskolák nem attól jók vagy rosszak, hogy tele vannak-e tömve csillogó-villogó taneszközökkel. Ha jók, akkor attól jók, hogy jók a pedagógusok, attól, hogy színvonalasak a szakmai programok, attól, hogy van tanártovábbképzés. Azt hiszem, ezek a minőség döntő elemei. Természetesen a tanárképzésnek, -továbbképzésnek pénzügyi vonzatai vannak, de ezek nem az integrációhoz kapcsolódnak, hanem eleve az egész közoktatás megújítási folyamatához. Ebből a szempontból döntő jelentőségű, hogy elindult a tanártovábbképzés programja. Már az idén négy és fél milliárd forintot fordítunk erre, és garantáltan egyre növekvő értékű összegekkel folytatjuk. Ez a program is az integrációt segíti elő. Jelentős továbbá, hogy elindultak olyan informatikai fejlesztési rendszerek, amelyek lehetővé teszik - egy kicsit meg is előzve Európát - egy országos közoktatási hálózat kialakítását, a napi kapcsolatfelvételt iskolák között, hovatovább országhatárokat is átlépve. Nem az anyagiakon múlik tehát elsősorban az európai integráció.

- Mi szükséges ahhoz, hogy az oktatás segítségével a magyar állampolgár - az Európai Unió ajánlásai szellemében - európai polgárrá váljon?

- Talán ez a legnehezebben megválaszolható kérdés, mert ez egy olyan országban vetődik föl, amely egyébként is identitásválsággal küzd. Nekünk el kell rendeznünk azokat a belső viszonyainkat, amelyeket nem tudtunk az elmúlt negyven-egynéhány évben rendezni, mert nem hagyták, hogy önvizsgálatot tartsunk, tisztázatlan kérdéseket tisztázzunk, sebeket feltárjunk. Van ebben az országban hajlandóság egy erős nacionalizmusra, a magyar nemzeti öntudat eltúlzására. Ez nem sajátosan magyar, hanem kelet- és közép-európai jelenség, amelynek komoly veszélye van az európai integráció szempontjából. A térség helyzetéből eredően ugyanis a fojtott indulatok most felszínre kerülnek. Borzasztóan veszélyes egy XIX. századi ideológia XXI. századi erőltetése, ha ugyanakkor egy egységes Európa felé tartunk. Megnehezíti az integrálódást annak ellenére, hogy minden parlamenti párt azt hangsúlyozza, hogy Európához kell csatlakozni, arról beszél, hogy ez miként jelenjék meg a közoktatásban, a nevelésben, hogyan kell az iskolának nemcsak a magyarságról, hanem más kultúrákról, mondjuk a környező népek kultúrájáról szólni. Ezért kell az a bizonyos tíz-tizenöt év. Egy nemzedékváltás. A magyar politikai elit vagy öreg, vagy bizonyos értelemben nosztalgiázó, egy hajdani világ illúzióit kergető. Mindegy, hogy ki a szocializmus illúzióját, ki pedig a két háború közötti időszak illúzióját kergeti-e. Reményeink szerint szép lassan mégis előtérbe kerülhet egy olyan fiatal generáció, amely tud európai módon gondolkozni. Nagyon lényeges ezzel kapcsolatban az is, hogy vannak-e aktív kormányzati eszközök, vannak-e olyan programok, amelyek az európai kultúrát, az európaiságot mint elvárást behozzák az országba. Keveset beszélünk például az iskolában, a pedagógusok körében a NATO-hoz való csatlakozásról vagy az európai integráció következményeiről. Nem esik elég szó a környező nemzetek, illetve a hazai kisebbségek kultúrájáról. Miért nem ismerjük a hazai kisebbségek kultúráját? Borzasztóan le vagyunk maradva a kisebbségi, nemzetiségi oktatás-nevelés terén. Aggódunk a határon kívüli magyarokért, de nem aggódunk az itteni cigányokért. Elképesztő, hogy egy olyan országban, ahol bár egy hatalmas társadalmi csoporttal, a cigánysággal naponta együtt élünk konfliktusokkal, örömökkel, mégsem kötelező a roma kultúra oktatása a többség számára. Nem tud a pedagógusszakma mit kezdeni a másság problémáival, de ugyanúgy nem tud a szegénységhel sem. Ez az európai integráció nélkül is súlyos gond. Az említett hiányokat nem lehet egyik napról a másikra megoldani, pótolni a szemléletbeli hibákat, ehhez is kell az a bizonyos tíz, tizenöt éves időszak.

- Az európai kulturális identitás elsajátítását tényleg az óvodában kellene elkezdeni, s folytatni a közoktatás és felsőoktatás folyamatában. Minden lépésünkben jelen kellene lennie annak a tudatnak, hogy Európában élünk, benne vagyunk egy kultúrában, egy viselkedésmódban, egy értékrendszerben, amely ezer év alatt vált a sajátunkká és amit tovább is kell tudni adnunk. Mit tehet ennek érdekében az iskola?

- A döntő tényező a tanárember, a pedagógus. Sajátos, hogy ehhez kapcsolódóan nem beszélünk és talán nem is fogunk beszélni a felsőoktatásról. De látni kell, hogy miközben a magyar közoktatás tényleg nagyon sok modern és előremutató elemet tartalmaz, ugyanez nem mondható el sajnos a magyar felsőoktatásról, és különösen nem mondható el a tanárképzésről. Ott nagy bajok vannak, nagyon kevéssé érzékelhető egy modernebb, nyitottabb világ felé való tapogatózás. Pedig előbb-utóbb kénytelen lesz a tanárképzés alkalmazkodni a jelen világ tényleges igényeihez: az európai integráció egyik döntő eleme a felsőoktatás. Nem vagyok túl optimista a változásokat tekintve. Azonban hiszem, hogy a tanártovábbképzés nyomán föl fog keveredni az állóvíz. Talán fontos, előrelendítő új elemet fog jelenteni a tanár-továbbképzési piac megnyílása. Komoly pénzeket kell majd arra fordítani, hogy megismerkedjen a tanártársadalom az európai kultúrával, civilizációval, más országok oktatásával. A szemlélet megváltozása szempontjából fontos például, hogy a tanárok mehessenek nyelvi továbbképzésekre, hogy akár harminc-negyven évesen is érdemes legyen tanulniuk, ugyan nem nyelvtanári fokon, de legalább bizonyos szinten valamely idegen nyelvet. Nekem, akinek abban a szerencsében van részem, hogy nagyon sok iskolát látok a nyugati féltekén, meg szerencsére keleten is, látom, hogy sok dologban nem állunk rosszul. De tapasztalom azt is, hogy van mit tanulnunk más országoktól. Bemegy például az ember egy francia kisiskolába, és kiderül, hogy nem csak úgy lehet berendezni egy tantermet, hogy az egyik gyerek csak a másik hátát lássa, vagy észreveheti, hogy a fekete tábla milyen iszonyatosan irritáló, és helyette mi minden mást lehet kitalálni, tapasztalja hogy más színkultúra is szóba jöhet az orvosi fehér mellett, ha kifestik az iskolát. A pedagógus ezer olyan ötletet meríthet, megoldást lát, amit - ha nem rosszindulatú és segíteni akar - rögtön meg tud jeleníteni saját iskolájában is. Napi gyakorlati tapasztalatokat szerezhet, amelyek közvetlenül átadhatók a hazai iskolának. Meg kell tehát teremteni annak a feltételét, hogy a tanárok más nemzetek iskolakultúrájával megismerkedhessenek, s ez ne az anyagi helyzetüktől vagy a férjük, feleségük pozícióitól függjön, hanem természetes cserefolyamatban valósuljon meg. Egyébként ez igaz a nyugat-európai pedagógusokra is. Ha az európai integráció létrejön, jó lenne, ha ők is megismernék azt a sajátos világot, amelyben mi itt élünk Közép-Kelet-Európában. De még egyszer hangsúlyozom: a döntő elem maga a tanárképzés és a tanártovábbképzés kell hogy legyen. Erre külön országos program kellene, sajnos ilyen jelenleg nincs. Az integrációs folyamatban nem tartunk még itt. Vannak konferenciák, sikeresek, fontosak, ilyeneket kell szervezni, de nem elegendő ez. Intézményes tanártovábbképzések, tankönyvek, tanári segédkönyvek kellenek ahhoz, hogy a pedagógusok tisztában legyenek azzal, milyen is az az Európa, amelyhez csatlakozunk. Az európai identitástudat általános ismeretekkel, tapasztalatokkal erősíthető, de ezen felül nyilván a társadalomismeret része is. Kialakulása olyan folyamat, amelynek nagyon az elején tartunk és nincsen igazából dicsekednivalónk.

- A kérdés másik oldala az, milyen lehetőségeket kínál az európai integráció a pedagógusok számára. A szabad munkaerő-áramlással javulnak vagy romlanak-e a munkaerő-piaci esélyeik? Milyen jövőre számíthatnak?

- Nyilvánvaló, hogy a magyar pedagógusok számára előny lesz a csatlakozás, hiszen nagyobb a valószínűsége annak, hogy a magyar viszonyok között nem túl jól megfizetett pedagógus külföldön szabadon állást vállalhat. S bár a nyugat-európai viszonyok között a pedagógus szintén rosszul megfizetett, de magyar társához képest jelentősebb többletjövedelemmel rendelkezik. Természetesen hozzánk is még hosszú ideig fognak jönni - nyilván sokan kalandvágyból - nyugat-európai országokból pedagógusok. Ilyen most is van, lesz is. Szép számmal tanítanak angolok, amerikaiak - sok esetben egyébként külföldi munka nélküli pedagógusok - nálunk. Különösen az Amerikából érkezőkre jellemző ez. Azt gondolom, hogy az első időszakban ennek a magyar pedagógusok látják majd előnyét. A külföldről jött, többnyire fiatal társaik behoznak más kultúrát, más pedagógiai módszereket az országba. A mi iskolánkban tanít négy külföldi pedagógus. Mindannyian különböző kultúrákban nőttek föl. Fantasztikus előny, hogy itt van egy amerikai, egy francia, egy német és egy angol tanár, aki idehozza a miénktől eltérő kultúrát, viselkedésmintákat. Megmutatja a napi gyakorlatban, hogy náluk hogyan szokás. Jó lenne, hogyha visszaáramlás is bekövetkezne: a magyar pedagógusok is eljutnának munkavállalóként, tanárként külföldre. Még egyszer mondom, erre van bizonyos esély, mert reményeink szerint az Európai Unió támogatni fogja az ilyen típusú mozgásokat, és ha van egy kiegyenlítő mechanizmus a jövedelmekben, különféle integrációs programokban, akkor el tudom képzelni, hogy nagyobb számban mozgási lehetőséghez jussanak a tanárok.

- Mit jelent az egyén számára nemzetének és egyben az Európai Unió polgárának lenni? Milyen állampolgári kultúrát igényel az európai integráció?

- Azt gondolom, hogy természetesen ma is európaiak vagyunk. Magyarország ma is Európa része, az európai közösség tagja, ha nem is az Unióé. A magyar polgár, ha polgárként él, akkor tud csaknem mindent, amit európai polgárként is tudhat. Én abban várok igazi változást, hogy a világ kinyíljon az emberek előtt. Egy kicsit szélesebb látókört, a provincializmus háttérbe szorulását várom, a jól értelmezett világpolgári létnek, a szabadságnak a megerősödését, az egyének öntudatra ébredését. Mindennek elősegítése igazából a jog, a törvényi keretek, a bíróságok, a működőképes demokratikus intézmények feladata, de az oktatásé is. Talán a csatlakozás eredményeképpen a polgárok idehaza is mind öntudatosabban lesznek képesek mozogni, kicsit jobban megértik azt, hogy rajtuk múlik a változás megvalósulása, övék a döntés joga és felelőssége, nekik kell cselekedniük, nem várhatják, hogy helyettük döntsenek. Gondoljunk csak bele: az Európához való csatlakozásnak lesznek olyan elemei például, amelyek a civil szféra támogatásának egységesítését fogják eredményezni. Az a tudat kell, hogy kialakuljon: "én döntök", nem döntenek helyettem politikai pártok, fölöttem hatalmak. Az önkormányzatiság megerősödése is kifejezetten európai gondolat. Saját ügyeinket intézzük helyben! Egy biztonságosabb, egy európai civilizációba beépülő ország polgárának nagyobb a jövőbe vetett bizalma is. Nálunk az állampolgár gyakran még mindig azt éli meg, hogy ki van szolgáltatva, nem őérte történnek a dolgok, hanem ő van a hatalomért, másokért. Az iskola is ilyen. Az iskolákban a szülő is, a gyerek is úgy érzi ma még, hogy ki van szolgáltatva. Hiába Európa-konform a törvényalkotásunk. S bár a gyermekek jogvédelme soha nem volt ilyen következetes, ilyen európai színvonalú, mint most, a közoktatási törvényben, mégsem érzik még igazán a közoktatás szereplői, hogy az iskola értük van, nekik szolgáltat, ott jogai vannak szülőnek, gyereknek, pedagógusnak, iskolafenntartónak.

- Várhatunk-e külső segítséget az integrációs folyamat felgyorsításához? Többek között anyagi támogatásra, nemzetközi programokra gondolok. Az európai uniós csatlakozás járhat-e anyagi előnyökkel is az oktatásügyben?

- Reményeink szerint igen. Ez olyan terület, ahova érdemes befektetni. Ha Európa komolyan veszi azt a nyitást, amit láthatóan elhatározott, akkor tudnia kell, hogy az nem megy erőforrások nélkül. Az oktatásba érdemes befektetnie, mert ez az a terület, ahol minden szempontból megtérül a beruházás. Ennek most már láthatóak bizonyos elemei, megjelent ez a szándék például a Leonardo-programban, amely évek óta támogatja mind a közoktatást, mind a felsőoktatást. Reményeink szerint ősszel elindul a felsőoktatási világbanki program, sok milliárd forintos többletforrást jelentve. Tehát vannak ilyen típusú források már ma is, én abban reménykedem, hogy ezek nőni fognak a csatlakozással, amely mindenképpen kedvezőbb feltételeket fog biztosítani az oktatás fejlesztése, modernizációja számára.

Az interjút Győri Anna készítette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.