2019. június 16., vasárnap , Jusztin

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Konferenciák, rendezvények eredményei >> Minőség – eredményesség – hatékonyság

A konferencia tartalmi összefoglalása

2009. június 17.

Halász Gábor

A konferencia tartalmi összefoglalása

Önök az Országos Közoktatási Intézet negyedik országos szakmai konferenciáján vettek részt. Azok, akik rendszeres látogatói az OKI konferenciáinak, láthatták, hogy ezek témája egyfajta ívet ír le. Első alkalommal, 2001-ben a magyar közoktatás helyzetének átfogó áttekintésére vállalkoztunk. 2002-ben, amikor A tanulás fejlesztése volt a konferencia címe, azt a paradigmaváltást próbáltuk bemutatni, amely a tanításról a tanulásra helyezi át az iskolai tevékenység hangsúlyát. Ez az, amire Lannert Judit is utalt bevezető előadásában. Az elmúlt évben A nyitott iskola, tanuló társadalom című konferenciánkon azzal foglalkoztunk, vajon az egész életen át tartó tanulás általános szükségletté válása milyen új feladatokat jelent a közoktatás számára. Ebben az évben a minőség, az eredményesség és a hatékonyság problémáival foglalkozott konferenciánk.

Miért beszélhetünk ívről? Miért következik az előző háromból ez a harmadik? Miért választottuk ezt a témát ebben az évben? Öt olyan okot emelnék ki, amelyekről azt hiszem, érdemes itt megemlíteni, mert tulajdonképpen ezek fényében lehet látni, mennyire tekinthetjük eredményesnek ezt a konferenciát.

Az első ok azzal függ össze, hogy a minőség, eredményesség és hatékonyság kérdése minden modern oktatási rendszerben az oktatáspolitika kiemelt prioritásai közé tartozik. Ezzel a konferenciával is azt szerettük volna támogatni, hogy továbbra is így maradjon. Most, amikor új kormányprogram megfogalmazása és elfogadása zajlik, amelynek természetesen van oktatási fejezete is, úgy gondoljuk, jelentősége van annak, hogy ez a téma kiemelt figyelmet kapjon. A második ok, ami miatt választásunk erre a témára esett, az az, hogy valójában itt nem csak az oktatási ágazat kérdéséről van szó. A minőség, eredményesség, hatékonyság problémája igazi – talán nem túlzás, ha így mondom – sorskérdéssé vált általában a közszolgáltatások egészében. A közszféra jövője függ attól, hogy ezekre a problémákra milyen választ tud adni. Jelentős verseny bontakozik ki ma a világban a közszféra és az alternatív szolgáltatásokat nyújtó magánszféra között, s ebben a versenyben a közszféra óriási hátrányban van. Tulajdonképpen az a kérdés merül fel – és ez nemcsak hazai probléma, hanem a világ minden fejlett országában megjelenik –, vajon képes lesz-e a közszféra a minőségnek, az eredményességnek és a hatékonyságnak olyan szintjét produkálni, mint a magánszféra. Mert ha nem képes erre, akkor szinte biztos, hogy a versenyszféra és a közszféra között kibontakozó versenyben háttérbe fog szorulni. Ha maga az oktatási szektor még nem is igazán ismeri fel ennek a kérdésnek a jelentőségét, kívülről óriási nyomás nehezedik rá azért, hogy ezt a kérdéskört a figyelme középpontjában tartsa.

A harmadik ok az – és talán ez mutatja a legjobban azt, hogy miért kellett ezt a témát választanunk –, hogy amennyiben a tanulásfejlesztést az egész életen át tartó tanulás logikájában gondoljuk el, akkor nem maradhat ki a figyelmünk homlokteréből az értékelési vagy minőségértékelési rendszer, amely a közoktatás minőségének, hatékonyságának és eredményességének biztosítását szolgálja. A negyedik ok az, hogy az értékelési rendszernek olyan visszaható ereje van, hogy működése az oktatási rendszert abba az irányba is formálhatja, hogy az egész életen át tartó tanulás igényeinek megfelelően alakuljon, de elindíthat olyan folyamatokat is, amelyek lényegében meggátolják ezt. Ezért akartuk ebből a szempontból is elemezni ezt a területet. Végül azt gondolom, nem elhanyagolandó szempont, az ötödik ok, hogy ezt a témát az intézetünk egyik szakmai műhelye, a Kutatási Központ választotta. Ez a tény egyfajta orientációváltást, egyfajta érdeklődés eltolódást, egy új szempont felerősödését jelenti ennek a szervezeti egységnek a gondolkodásában. Az új szempont megjelenését már jól tükrözte ez a konferencia, és reméljük, hogy ami itt történt az hosszabb távon is hasznára lesz ennek a szakmai műhelynek.

Ha értékelni akarjuk a konferenciát, akkor persze nemcsak a témaválasztás érdekes, hanem az is, hogy milyen céljaink voltak és vannak ezzel a rendezvénnyel. Hagyományosan – a kezdettől fogva – három célt fogalmaztunk meg az OKI szakmai konferenciáival kapcsolatban. Az első cél az, hogy arról az adott témáról, amivel foglalkozunk – ez most a minőség, eredményesség és hatékonyság – keletkezzen olyan új tudás, amely sok, a témával foglalkozó, ehhez a területhez értő ember dialógusából tud csak keletkezni. A második célunk az, hogy ezen a területen bemutassuk az intézetünk által korábban létrehozott tudást, a kutatási-fejlesztési eredményeinket, és ezeket megosszuk másokkal. A harmadik az, hogy az adott területhez kapcsolódóan próbáljunk kapcsolatokat teremteni, partnerségi kapcsolatokat kiépíteni. Meg vagyunk ugyanis győződve arról, hogy ha elszigetelt módon működünk, azaz ha nem dolgozunk együtt partnerekkel, gyakorlati szakemberekkel, más területeken munkálkodókkal, akkor mi magunk sem tudunk új tudást létrehozni. Végül ehhez kapcsolódik egy – újabban kibontakozó – negyedik cél, amely egyre erőteljesebbé válik: olyan konferenciát szeretnénk – és ez az, amit a Balázs Éva a bevezetőjében hangsúlyozott –, ahol nem az oktatásirányítók és nem az oktatáskutatók dominálják a dialógust. Ahol nem egyoldalú kommunikáció folyik, azaz nem sok plenáris előadás hangzik el, hanem ahol minél több időt próbálunk adni azoknak a gyakorlati szakembereknek, akik a saját eseteiket, a saját példáikat tudják bemutatni. Ez olyan vállalkozás, ami nem megszokott a konferenciák szervezése esetében. Ez egyfajta kísérleti jelleget is jelent, de ha ebből a szempontból nézzük ezt a rendezvényt, akkor szerénytelenség nélkül elégedettnek kell lennünk.

A legfontosabb cél persze továbbra is természetesen az új tudás létrehozása. Ezért elsősorban azt a kérdést kell feltennünk, vajon e tekintetben hogyan értékeljük ezt a konferenciát. Vajon melyek azok a területek, melyek azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban azt lehet mondani, hogy olyan reflexió, olyan dialógus zajlott le itt, amelynek eredményeképpen többet tudunk annál, mint amit korábban tudtunk. Én nyolc ilyen elemet emelnék ki. Természetesen lehetne többet is, de úgy érzem, hogy ez a nyolc olyan tartalmi elem, amit érdemes külön hangsúlyozni, hiszen ezek jelentik talán a legizgalmasabb, legértékesebb tudásterületeket.

Az első a minőség, az eredményesség és a hatékonyság fogalmának, és az e fogalmakkal kapcsolatos összefüggéseknek a végiggondolása, tisztázása. Talán ma többet tudunk arról, hogy mit jelent ez a három fogalom, és – ezt külön hangsúlyoznám – arról is, hogy milyen kapcsolat van közöttük, mint amit korábban tudtunk. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy komplex és többdimenziós megközelítést kell alkalmaznunk, és e fogalmakról a megszokottól sok szempontból eltérő módon kell gondolkodnunk. Az egyik dolog, amit ezzel összefüggésben kiemelnék, a hatékonyság és az eredményesség fogalmak intelligens összekapcsolásának az igénye, ami a legerőteljesebben talán Lannert Judit bevezető előadásában jelent meg. Nagyon jól megmutatkozott abban a paradoxonban, amit ugyan nem pontosan így fogalmazott meg, de tulajdonképpen ez volt a lényege: a magyar közoktatási rendszernek az a jellemzője, hogy rosszak ugyan az eredményeink, de ezeket hatékony módon érjük el, mert bizonyos mutatókat – az óraszámot és az egy tanulóra jutó GDP-arányos kiadásokat – nézve keveset fordítunk oktatásra. Ez az abszurd megfogalmazás jól jelzi, mennyire különválaszthatatlan egymástól a minőség, az eredményesség és a pénzügyi értelemben vett hatékonyság kérdése. Azt gondolom, nyilvánvaló lett, hogy a minőség fogalmát nem definiálhatja valamilyen szűkebb szakmai csoport, hanem erről folyamatos, a fogalmat mindig újraértelmező szakmai és társadalmi dialógusnak kell folynia. Nagyon nagy hangsúlyt kapott az is, hogy erről a témáról nem beszélhetünk mutatók, adatok, indikátorok nélkül. Csak így van értelme a szakmai vitának. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy sokféle mutatóra, többféle indikátorra van szükség, mert lehetetlenség visszajelzést adni a hatékonyságról kevés számú, egy-két dimenziót mérő indikátorral.

Továbbra is a fogalmak és az összefüggések tisztázásánál maradva a következő elem, ami hangsúlyt kapott, hogy külön oda kell figyelnünk arra, vajon a rendszer mely szintjeiről, mely pontjairól beszélünk, mert ettől függően egészen más következtetésekre jutunk. Lannert Judit nagyon erőteljesen hangsúlyozta, hogy milyen módon tér el egymástól az, amikor az egyes tanuló, az osztályterem, az iskola mint szervezet vagy a szűkebb helyi, illetve tágabb országos rendszer szintjén értelmezzük az eredményességet. Azt is láttuk, hogy a minőség, eredményesség és hatékonyság fogalmait különböző területeken kell végiggondolnunk. Azok a műhelyek, amelyekben itt a konferencián a munka zajlott, valójában e területeket követték. Hangsúlyozom persze, hogy minden releváns területet nem fedhettek le. Azt is láttuk, hogy többféle referenciában, azaz a vonatkoztatási pontok sokféleségében kell gondolkodnunk. Itt is előjött – ha nem is olyan határozottan, mint korábban –, hogy a minőségről folyó, a kilencvenes évek közepén elindult vita valamilyen módon nyugvópontra jutott. Olyan nyugvópontra, amely nemzetközi vonatkozásban egyébként egyedülálló, hiszen kevés országban sikerül ilyen konszenzust találni. Arról van szó, hogy egyfajta egyensúlyt kell felállítanunk az országos szinten kitűzött standardok, az egyes intézmények által megfogalmazott saját célok és az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat használók igényei mint referenciapontok között. Ez a legerőteljesebben talán a pedagógusokkal foglalkozó műhelyben merült fel. Ugyanígy érzékelni lehetett, hogy kialakulóban van egy megegyezés abban, hogy – noha Európában ez az elmúlt években az egyik legnagyobb vitát váltotta ki – milyen egyensúlynak kell lennie a külső és a belső értékelés között.

A fogalmak és az összefüggések itt kibontakozó komplexitáshoz még néhány dolgot érdemes hozzátenni. Azt gondolom, azt is láthattuk itt, hogy nem statikus, hanem dinamikus módon kell a minőségről, az eredményességről és a hatékonyságról gondolkodni. Lannert Judit említett két közgazdasági fogalmat: a stock és a flow, azaz az állapot és a folyamat fogalmát. Az állapotról és a folyamatról egyaránt gondolkodnunk kell, és nem szabad ezt a kettőt összekeverni. Mind a kettő értékelése egyformán fontos. Úgy gondolom, ez a konferencia azt is megmutatta, hogy ma már meggyökerezett a hozzáadott érték fogalma, hiszen e nélkül nem is tudunk már erről a témáról beszélni. De nemcsak meggyökerezett, hanem az is elfogadottá vált, hogy a hozzáadott értéknek is többféle értelmezése van, és mindegyik értelmezésnek – legalább kettő, de inkább három vagy négy különböző felfogása is létezhet – van létjogosultsága. Csupán az a lényeg, hogy erről beszélve mindig határozzuk meg, hogy mi melyik értelemben használjuk a fogalmat.

Végül – továbbra is a fogalmakról és az összefüggésekről folyó párbeszédnél maradva – azt is jól lehetett látni, hogy a magyar közoktatásban ma már a hatékonyság, eredményesség értékelésére sokféle eszköz áll rendelkezésre. Jól mutatta ezt Horváth Zsuzsa előadása, amikor a jog által, a nemzetközi hatások által és a kutatói közösségek által generált eszközökről beszélt. Nagyon szépen megfogalmazódott ez David Hopkins előadásában is, aki teljesen új szemléletben beszélt az eszközökről, amikor azt mondta, hogy olyan rendszerre van szükség, amelyben „mindenki elszámoltatható mindenki által” (everyone is acountable for everyone). Tehát tulajdonképpen már nem egyszerűen csak az oktatáspolitika által létrehozott és intézményesült eszközökről kell beszélnünk, hanem arról is, hogy az oktatáson belüli kommunikációban a minőség és az eredményesség kérdése mint kiemelt szempont mindenkinek ott van a gondolkodásában, s ezt a kérdést tulajdonképpen mindenki minden helyzetben felteszi, és mindenkinek föl lehet vetni ezzel kapcsolatos gondolatokat. A minőség érvényesülésének valószínűleg nincsen ennél komolyabb garanciája.

A második tartalmi elem, amit hangsúlyoznék, a méltányosság és a minőség, illetve a méltányosság és az eredményesség kapcsolata. Ez a legerőteljesebben David Hopkins és Lannert Judit előadásában jelent meg – az utóbbi előadás valójában ennek kifejtését tartalmazta. Mind a két előadás megerősítette azt, amit mind a kutatók, mind a gyakorló szakemberek közül eddig is sokan tudtak, de a PISA-vizsgálat látványos módon, adatokkal alátámasztva demonstrálta is: a méltányosság és az eredményesség között nem negatív, hanem pozitív korreláció van. Ez teljességgel ellentmond annak, amire szocializálódtunk, amit megszoktunk az oktatásügyben vagy az oktatáspolitikai gondolkodásban. Korábban úgy foglalkoztunk ezzel: ha olyan politikát próbálunk csinálni, ami az eredményességet és a minőséget erősíti, akkor nagy valószínűséggel áldozatot kell hoznunk a méltányosság oltárán és fordítva. Az új gondolkodásmód lényege – amelyet a PISA-vizsgálat demonstrált – az, hogy az eredményesség javításához vezető út éppen a méltányosság javításán keresztül vezet. Ezt egyébként nagyon világosan megfogalmazták számunkra azok a nemzetközi elemzők, akik a magyar, illetve nemcsak a magyar, hanem a hozzánk hasonlóan gyenge német PISA-eredményeket vizsgálták. Ők azt mondták, azok közé az országok közé tartoztunk, amelyek ha javítani akarják az eredményességi mutatóikat, akkor elsősorban a leginkább hátrányos helyzetű, leginkább leszakadt rétegek felé kell fordulniuk. A rájuk irányuló intézkedésekkel tudjuk leginkább jobbá tenni saját országunk mutatóit.

A harmadik tartalmi elem, amit kiemelnék, a magyar oktatási rendszer eredményességével és hatékonyságával kapcsolatos súlyos problémák kérdése. Ezen a konferencián is megfogalmazódott: oktatási rendszerünk eredményességével és pénzügyi, költségvetési, közgazdasági értelemben vett hatékonyságával drámai problémák vannak. Ezeket a gondokat nem szabad a szőnyeg alá söpörnünk, ezeknek állandóan ott kell lenniük a figyelmünk előterében. A pénzügyi hatékonyság problémáját úgy fogalmaznám meg, hogy miközben ma már a nemzeti jövedelemből – ha most csak az egyik olyan mutatót nézem, amelyet Lannert Judit az előadásában kiemelt – a nemzetközi átlaghoz képest magasabb arányban költünk oktatásra, aközben az oktatás eredményességének a mutatói messze elmaradnak a nemzetközi átlagtól. Ebben a megállapításban világosan megfogalmazódnak oktatási rendszerünk hatékonysági problémái. Ezzel összefüggésben nem csak az jelent meg ezen a konferencián, hogy ennek tudatában vagyunk, és tudatában is akarunk lenni, azaz nem akarjuk a szőnyeg alá söpörni, hanem éppen ellenkezőleg, olyan kiinduló diagnózisnak tekintjük, amire fejlesztési stratégiát kívánunk alapozni. Nemcsak ez jelent meg a konferencián, hanem az is, hogy a hatékonysági probléma értelmezése és kezelése rendkívül komplex gondolkodást igényel. Ez a legjobban talán a helyi irányítással foglalkozó műhely vitájában jelent meg. Mártonfi György beszámolója nagyon jól mutatta azt, hogy egy rendszerben, amelyet olyan finanszírozás jellemez, melyben az állami és az önkormányzati szint csak egymással együttműködve, egymást kiegészítve tudja a hatékonysági problémákat kezelni, egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy valamelyik fél azonosul ennek a problémának a megoldásával, ugyanakkor a másik nem partner ebben. Csak egymással együttműködve lehetséges a gondokat megoldani. Nagyon fontosnak tartom azt is, ami a hatékonysági problémák politikai kezelésére való képességünkkel, tehát az ezzel összefüggésben elkerülhetetlenül megjelenő konfliktusok kezelésére való képességünkkel kapcsolatban hangzott el. A hatékonyság növelésének fontos feltétele ugyanis bizonyos típusú konfliktusok felvállalása, amelyhez mind a szervezeteknek, mind az egyéneknek jó konfliktuskezelő képességre van szükségük.

A negyedik tartalmi elem, amelyet kiemelnék a minőségértékelés és a tanulásfejlesztés összekapcsolása. Ez az, ami a leginkább hozzáköti a konferenciát ahhoz az ívhez, amit az összefoglaló elején próbáltam meg felidézni (e tekintetben különösen a 2002. évi OKI-konferenciát érdemes említenünk). David Hopkinst éppen azért hívtuk el előadást tartani erre a rendezvényre, mert tudtuk róla, hogy a saját országában ez a missziója. Azért hívták be őt az akadémiai szférából a kormányzati szférába – eredetileg egyetemi professzorként dolgozott –, mert az angolok egyfajta paradigmaváltást akartak véghezvinni, és azt az értékelési-mérési rendszert, amely eredetileg (még a konzervatív, a Thatcher-féle politika eredményeképpen) döntően szankcionáló logikára épült, fejlesztő jellegűvé akarták átalakítani, azaz olyanná, amely fejlesztő hatást gyakorol a tanulásra, az iskolai pedagógiai folyamatokra. Azok a statisztikák, amelyeket Hopkins professzor itt bemutatott, azt jelezték, hogy a korábbi eszközök fejlesztő hatása kimerült. Egy darabig, mint láttuk, emelkedtek a standardok, de az emelkedés egy ponton megtört. Kimerültek ugyanis a lehetőségei annak a politikának, amely nem fejlesztő jellegű. Itt azonban szeretnék valamit közbevetni: kimerültek ugyan e politika tartalékai, de enélkül nem jött volna létre a megelőzően tapasztalt teljesítménybeli emelkedés, ami nálunk még várat magára. Ez meghatározó dolog. Ebből a szempontból bármilyen fontos is az, amit Hopkins professzor elmondott, nem szabad elfelejtenünk, hogy mi még egy olyan fejlesztési fázis előtt járunk, amelyen ők már túl vannak. Érthető módon ő a mi sajátos helyzetünkről, az e téren általunk megoldandó feladatokról, problémákról nem beszélt. Erre később még vissza fogok térni.

Úgy gondolom, hogy a konferencián lezajlott viták alapján meg lehet fogalmazni, hogy az értékelési rendszer reformját – azzal a fenntartással, amit mondtam – bele kell helyezni a tanulásfejlesztés rendszerszintű reformjának kontextusába. Ezzel kapcsolatban talán még egy elemet szeretnék kiemelni: ez az intézményi, az iskolai szint, az iskolai szervezet szerepének felértékelődése. Hopkins professzor előadásában ez többször megjelent, és számos olyan szakmai műhelyünk is volt, amelyben ez a kérdés szintén felvetődött, talán a legerőteljesebben a pedagógusműhelyben. Golnhofer Erzsébet utalt arra, hogy a vita nagyon erősen az egyes pedagógus értékelésére koncentrált. Küzdünk azzal a problémával, hogy gondolkodásunkban még mindig egymástól elszigetelt tanítók, tanárok vannak, akiket külön-külön szeretnénk értékelni, és nem a szervezet egésze válik az értékelés fő szempontjává. Fontosnak érzem ebből a szempontból azt, amit Palotás Zoltán említett azzal a műhellyel kapcsolatban, amelyről ő számolt be: a minőségértékelésnek tanulásfejlesztési célokra való felhasználásával kapcsolatban sokat tanulhatunk a felnőttek tanulásának, a felnőttoktatásnak a világából.

Az ötödik tartalmi elem, amelyet kiemelnék, az adatokkal alátámasztott visszajelzések rendkívüli hatása. Ebben a mondatban hangsúlyosan jelenik meg a visszajelzések adatokkal történő alátámasztottsága! Éppen annak köszönhetően, hogy iskolavezetőket kértük meg arra, hogy konkrét eseteket mutassanak be, láthattuk, milyen drámai hatása lehet annak – és ez összefügg az előbb kiemelt, a tanulásfejlesztéssel kapcsolatos ponttal –, ha adatokkal alátámasztott visszajelzéseket kapnak az iskolák. Ez olyan változásokat tud elindítani egy szervezetben, amelyhez hasonlókat soha nem lenne képes elindítani az, ha egyszerűen kvalitatív jellegű, azaz adatokra épülő evidenciával nem alátámasztott visszajelzéseket kapnak az intézmények. Ezt egyszerűen nem lehet más módon kiváltani. Tapasztalhattuk, hogy ezen a konferencián nagyon nagy megerősítést kapott az, hogy az értékelési rendszer csak akkor tud eredményesen működni, ha adatokra, indikátorokra épül. Ezek nélkül az egész értékelési rendszer valójában működésképtelen. Hangsúlyt kapott az is, hogy ezeknek az indikátoroknak és adatoknak jó minőségűnek kell lenniük. Továbbá az is egyértelművé vált, hogy sokféle adatra, sokféle indikátorra van szükség, és ez nem korlátozódhat kizárólag a tanulói teljesítményekre. Tehát egyéb indikátorok, egyéb adatok is kellenek, így például olyanok, amelyek a tanuló szociokulturális helyzetére vonatkoznak.

Van azonban még valami, ami talán ennél is fontosabb, és ami a legszebben talán a kompetenciamérések iskolai szintű felhasználásával foglalkozó műhelyben jelent meg: szükség van az adatok intelligens, kreatív intézményi, iskolai szintű kezelésére. Az intézmények egy részében az erre való képesség már régen jelen van, hiszen sokan tulajdonképpen mindig is csináltak ilyesmit. Az ő számukra a kompetenciamérés nem volt új kihívás. Amikor a kompetenciamérés adatai megérkeztek hozzájuk, akkor ezek olyan szervezetbe érkeztek, amelyben azonnal megvolt a készség az értelmezés, a felhasználás mikéntjére. Az iskolák nagyon nagy hányadában azonban nincs meg ez a kompetencia. Nincsenek még ott azok a gondolatok, hogy mit lehet ezzel kezdeni. A konferencia egyik fontos üzenete, hogy ezen a téren nagyon erős kompetenciafejlesztésre van szükség.

A hatodik tartalmi elem, amit hangsúlyoznék, a minőségértékelés morális, lélektani és társadalmi vonatkozásai. Ezeket a dimenziókat meghatározó fontosságúnak érzem, és úgy láttam, hogy a konferencián erre sokszor és különböző formában történt utalás. A morális dimenziót említette például David Hopkins professzor, amikor arra utalt, hogy nem szabad megállni ott, ahol a grafikon megtört, hanem tovább kell menni, és kivétel nélkül minden egyes gyereket el kell érni. Azt mondta, hogy ez morális kötelesség, mert nem lehet megtenni, hogy egy olyan társadalomban, ahol a tudás és a kompetenciák meglététől függ az, hogy valaki kiszorul-e vagy képes boldogulni, egyetlenegy gyereket is kihagyjanak ebből a folyamatból. Ezt morális kötelezettségnek mondta! A társadalmi vonatkozásokkal kapcsolatban nagyon sok egyéb gondolat is megfogalmazódott itt. Aki ezt a konferenciát végigkövette és mindenre odafigyelt, annak egyértelművé vált, hogy az értékelés, a minőség és a hatékonyság ügye nem egyszerűen technikai kérdés. Nem egyszerűen tesztek, mérések kérdése, hanem igazi társadalmi kérdés, ahol a válaszokat társadalmi dialógusban kell megtalálni. Sőt, továbbmennék: társadalmi dialógusban kell meghatározni magukat a kritériumokat is, amelyek mentén az értékelést folytatjuk. De még továbbgondolva: az értékelés technológiáját, azt az eszközrendszert, amivel a minőségértékelést végezzük, szintén társadalmi dialógusban kell létrehozni. Nagyon fontosnak érzem ezzel kapcsolatban azt, amit Kádárné Fülöp Judit említett: a szakszervezetek szerepét. Az összes többi partnerre is lehetne utalni, de a szakszervezetek aktív szerepe kiemelkedően jelentős ebben a folyamatban. A lélektani vonatkozásokról is sok szó esett. Azok a változások, amelyek e témával kapcsolatban zajlanak, az ezekhez való alkalmazkodás okozta szorongás, az emocionális elemek erősen megjelentek például az érettségivel foglalkozó műhely beszélgetésében. Itt explicit módon fogalmazódtak meg azok a félelmek, amelyek ezzel a nagy horderejű reformmal függenek össze, nevezetesen azzal, hogy az érettségi is egyre jobban kompetenciákat és nem specifikus ismereteket fog értékelni. Kifejezetten a félelem, a szorongás kifejezések hangzottak el. Nagyon erősen előkerült ez a pedagógusokkal foglalkozó műhelyben is, és előkerült a tegnap esti fórumon is.

A következő említésre méltó tartalmi elem a stratégia kérdése. Többen megfogalmazták – és azt gondolom, hogy mindabból, ami itt történt, ez logikus módon következik –, hogy átfogó minőségértékelési stratégiára és a minőségértékelési rendszer e stratégia mentén történő fejlesztésére van szükség. Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni azt, amit Lannert Judit említett, nevezetesen azt, hogy az értékelés átalakulásának nem önmagában, hanem egy kiterjedt oktatási paradigmaváltás keretében kell végbemennie. Olyan paradigmaváltás részeként, amelynek ő négy elemét emelte ki. Ezek a következők: a hangsúly áttolódása (1) a tantárgyakról a módszerekre, (2) a tanárképzésről a mentori rendszerre és az intézményfejlesztésre, (3) az osztályteremről az egyéniesített tanulásra, és végül (4) a homogén közegről a differenciálásra. Ez is olyan jelentős szemléleti fordulat, amelyet jó lenne hosszabban elemezni. Talán, csupán egy-egy szó erejéig, két elemet említenék. Egy ilyen stratégia mentén a minőségértékelési rendszer változása vagy reformja nem lehet felülről lefelé irányított változás. Ez a konferencia többek között azt mutatta meg, hogy ezen a területen is olyan sok intézményi szintű kezdeményezés, innováció létezik, amelyeket lehetőségként kell kezelni, és ami eleve kizárja azt, hogy teljesen homogén megoldásokat lehessen alkotni. A másik megjegyzésem ezzel kapcsolatban az, hogy ezek a változások, így az érettségi rendszer reformja is tanuló rendszerként jelennek meg a magyar közoktatásban. Ez különösen az érettségivel és a kompetenciaméréssel kapcsolatos vitákban vált érzékelhetővé. Ma még senki nem tudja egészen pontosan, hogy ezeknek a változásoknak milyen konkrét hatásai lesznek. Nem véletlen, hogy alapos kipróbálással történik a bevezetés. A próbaérettségi jellegzetesen ilyen. Egy hasonló reform nem valósulhat meg másként, csak próbák, az azokból való tanulás, folyamatos korrekciók során. Itt utalnék arra, hogy nemcsak az egyéni tanulásnak, hanem a rendszerek tanulásának is vannak lélektani feltételei. Kérdés, hogyan tudjuk a változásnak ezt az oldalát menedzselni.

És végül a nyolcadik, az utolsó tartalmi elem, amelyet említenék, a vitatott terület fejlődésében érintett eltérő szereplők, szakmai műhelyek és megközelítések találkozása. Sinka Edit a raportőri beszámolójában utalt arra, hogy a különböző résztvevők nem beszéltek el egymás mellett. Én is azt gondolom, hogy mérési és fejlesztő szakemberek, fejlesztők és oktatáskutatók, fejlesztők és gyakorló pedagógusok között olyan dialógus zajlott, amire valóban azt lehet mondani, hogy értették egymást. S ez még akkor is igaz, ha ebben a kommunikációban az eltérő nézőpontokból eredően mindig lehetnek apróbb kommunikációs problémák. Az alapvetően sikeres dialógus azonban mégis azt mutatta, hogy kialakulhat az a közös nyelv, amire sikeres politikákat lehet építeni.

Csak listaszerűen, gyorsan felsorolnék még öt olyan elemet – nem megyek bele ezeknek a részleteibe – amelyekről úgy érzem, talán hiányoztak a konferenciából. Elöljáróban el kell mondanom, hogy nem tudtam minden egyes szakmai vitafórumon és műhelyben személyesen jelen lenni, ezért benyomásaimat zömében a raportőri jelentésekre alapozom. Az első hiányérzet érdekes módon éppen David Hopkins professzor plenáris előadásához kapcsolódik. Az előzőekben már utaltam arra, hogy előadásában nem mondta el nekünk azt a fázist, amikor Angliában bevezették a minden iskolára kiterjedő tesztelést, a minden iskolára kiterjedő külső kvalitatív értékelést és mindennek a nyilvánosságra hozatalát. Ez nagyon fontos eleme volt a brit értékelési rendszer fejlődési folyamatának. Ezt a fejlődési szakaszt mi sem iktathatjuk ki, nekünk még meg kell tanulnunk, akkor is, ha mások már a következő szakaszban tartanak. A második a minőségértékelés és a tanulásfejlesztés összekapcsolásához kötődik: e területen hasznos lett volna, ha talán több gyakorlati példával ismerkedhettünk volna meg. A raportőri beszámoló alapján úgy érzem, hogy az ezzel foglalkozó műhelyben kicsit több teret kapott a tartalmi szabályozás sokszor végiggondolt történeti elemzésének a kérdése. Mintha David Hopkins professzor ezen a területen nem ihlette volna meg annyira a résztvevőket, mint ahogy azt eredetileg reméltük. A harmadik olyan elem, amely bennem hiányérzetet keltett, a Nemzeti Fejlesztési Terv programjával kapcsolatos. Az NFT fejlesztési programjainak nagyon sok olyan konkrét eleme van, amelyek kifejezetten a minőségértékelési rendszer fejlesztését szolgálják. Itt azonban nem ezekről beszéltünk, nem erre fókuszált a figyelmünk. A negyedik hiányérzet a társadalmi partnerek jelenlétével függ össze: sajnálom, hogy nem hívtunk meg több olyan vendéget, akik kívül vannak a minőségértékelés világán, esetleg az oktatási szférán is. Talán a gazdaság több képviselője lehetett volna itt, vagy szülői szervezeteké és szakszervezeteké is. Végül azt gondolom, talán kicsivel még több figyelmet szentelhettünk volna az intézményi szint és a menedzsment szerepének. E tekintetben mentségünkre szóljon, hogy az ez évi tavaszi vezetésfejlesztési konferenciának hasonló volt a témája, így ott módunk volt ezt alaposabban végiggondolni.

A következő évben természetesen szeretnénk tovább folytatni a konferenciáink sorát. Már elkezdtünk gondolkodni arról, hogy jövőre mi legyen az OKI szakmai konferenciájának a témája, ez most körvonalazódik bennünk. Talán azzal a ma zajló legnagyobb horderejű és ma még nyitott reformfolyamattal kellene foglalkoznunk, amely tulajdonképpen továbbvihetné azt, amit most ebben a két napban itt elkezdtünk: ez az érettségi rendszer reformja. Nem döntöttük még ezt el, de szeretném már most jelezni mindenkinek: ebbe az irányba megy a gondolkodásunk.

Végül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akiknek köszönhető, hogy konferenciánk eredményes lehetett. Első helyen most is az Oktatási Minisztériumnak mondok köszönetet, amely mind a költségvetésünkön keresztül, mind külön támogatással segítette ezt a rendezvényt, és amelynek több képviselője aktívan jelen volt a konferencia teljes időtartamában. Köszönöm a munkáját az előadóknak: akár a plenáris, akár a műhelyekben elhangzott előadásokról van szó. Hadd emeljem ki külön azokat az iskolákból érkezett kollégáinkat, akik a műhelyekben előadóként ismertették és értelmezték saját tevékenységük tapasztalatait. Úgy gondolom, őket külön köszönet illeti ezért. Ugyancsak külön szeretném megköszönni a műhelyek vezetőinek a munkáját is. Ezek a kollégáink hetekig, hónapokig tartó előkészítő munkát folytattak, azaz komoly energiát fektettek abba, hogy a műhelyekben minél gazdagabban jelenjen meg mindaz, ami a gyakorlatban történik. Ez ma még szokatlan, és ezt jövőben is meg akarjuk őrizni. Szeretném ugyancsak külön megköszönni a raportőrök munkáját. Ők azok, akik sok mindent visszaadtak abból a tartalmi gazdagságból, amely itt megjelent.

Természetesen külön szeretném megköszönni azoknak a munkatársainknak a munkáját, akik a tartalmi és a szervezési előkészítésben részt vettek. Első helyen Balázs Évának, a Kutatási Központ volt igazgatójának a munkáját. Ő az, aki az egész konferencia szakmai előkészítésében meghatározó szerepet játszott: tartalmilag ez a konferencia azért lett olyan, amilyen volt, mert ő volt az, aki ezt a munkát végezte, természetesen a Kutatási Központ más munkatársaival együttműködve. Külön is szeretném megköszönni Wolfné Borsi Juliannának is azt a szervezőmunkát, amit végzett, és mellette külön meg kell említenem Földeáki Andrea nevét is. ő e pillanatban is értünk dolgozik, ezért nem lehet itt velünk a teremben. A szervezőket azért is külön köszönet illeti, mert egészen rendkívüli feltételek között szervezték meg ezt a konferenciát. Néhány héttel ezelőtt értesültünk ugyanis arról, hogy intézetünknek a szükségesnél negyven százalékkal alacsonyabb költségvetése lesz a következő évben, ami az intézet egészének radikális és drámai átszervezését teszi szükségessé. Ez az a környezet, ez az a kontextus, amiben ennek a konferenciának a szervezése zajlott, de úgy gondolom, ebből nem lehetett itt semmit sem érezni.

Legvégül természetesen – mint mindig, most is – szeretném megköszönni mindazoknak a résztvevőknek az aktivitását, akik megfogalmazták azt a sok értékes gondolatot, elmondták azt a sok ötletet és bemutatták azokat az izgalmas eseteket, amelyeknek köszönhetően ez a konferencia tartalmilag ilyen gazdaggá válhatott.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.