2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2005 július-augusztus

„... minden feltétel megvan, még az is, hogy egészen más tartalmakkal működjön a rendszer” – Az iskolarendszerű felnőttoktatásról 2005-ben

2009. június 17.

Mennyire képes betölteni funkcióit a felnőttoktatás? Mennyire felelnek meg az iskolarendszerű felnőttoktatásban ma alkalmazott módszerek és a közvetített tartalmak azon társadalmi csoportok igényeinek, amelyek számára ez a képzés jelentheti a társadalmi integráció lehetőségét? A felnőttoktatásban résztvevők esetében milyen esélye van az iskolai keretekhez kevésbé kötött tanulási, ismeretszerzési formáknak, például az e-learningnek, a távoktatásnak? Milyen esélye van annak, hogy a felnőttoktatás felkészítse a keretei között tanuló, zömében halmozottan hátrányos rétegeket a szakképzésben való részvételre, az élethosszig tartó tanulásra? Ezekre a kérdésekre keresett választ az a szerkesztőségi beszélgetés, amelynek részleteit az alábbiakban adjuk közre.

„... minden feltétel megvan, még az is, hogy egészen más tartalmakkal működjön a rendszer”

Az iskolarendszerű felnőttoktatásról 2005-ben

Az iskolarendszerű felnőttoktatás tartalmi modernizációja 2001-ben, a kerettanterv bevezetésével kezdődött el. Akkor elsősorban a korszerű ismereteket hordozó tantárgy és a moduláris tartalmak közvetítették a tanulók számára a korábbinál piacképesebb, a továbbtanulást és a munkaerő-piaci elhelyezkedést támogató és segítő ismereteket. Az elmúlt évek alatt az is eldőlt, hogy az új érettségi vizsgakövetelmények mindenki számára azonosak lesznek függetlenül attól, milyen munkarendben, tagozaton végzik tanulmányaikat.

A tartalmi fejlesztés ebben az évben tovább folytatódik. Ez adta az alkalmat arra, hogy a meghívott szakértők közreműködésével áttekintsük az iskolarendszerű felnőttoktatás helyzetét az Új Pedagógiai Szemle szerkesztőségében szervezett beszélgetésen. A beszélgetés résztvevői: Kajos László osztályvezető (Oktatási Minisztérium), Juhász József referens (Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont), Bajusz Klára adjunktus (PFEPI), Szilasi György, a Sziltop Kht. igazgatója, Horváth Sándorné szakreferens (Fővárosi Önkormányzat Oktatási Ügyosztály). A beszélgetést Mayer József, az Országos Közoktatási Intézet Iskolafejlesztési és Integrációs Központjának igazgatója vezette.

Arra kérnék mindenkit a beszélgetés elején, hogy saját szakterületének szempontjából készítsen helyzetképet az alap- és középfokú iskolarendszerű felnőttoktatásról! Hogyan látják az elmúlt évek fejleményeit, problémáit?

Juhász József: Tanügy-igazgatási kérdésekkel foglalkozva úgy látom, hogy az 1993. évi törvény, valamint az azt követő végrehajtási rendeletek sora megnyugtató módon rendezte a terület helyzetét. Az iskolarendszerű felnőttoktatás működtetéséhez szükséges szabályok egyértelműek, azokat a NAT vagy a később megjelenő kerettanterv és az ezeket figyelembe vevő helyi tantervek rögzítették, így az intézmények számára adott a jog- és tárgyszerű működés.

Horváth Sándorné: A fővárosi fenntartású középfokú nevelési-oktatási intézmények egy részében, mintegy 60 intézményben folyik felnőttoktatás. Ez a képzési forma nagy hagyományokra tekint vissza, megszervezése – a közoktatásról szóló törvény rendelkezései alapján – az iskola által elkészített, elfogadott és a fenntartó által jóváhagyott pedagógiai program alapján történik, szakközépiskola és szakiskola esetén ennek része a szakmai program is. A szakmunkások szakközépiskolájának megszűnése időszakában az e képzést folytató intézményeink életében némi megtorpanás volt érzékelhető. A 2001/2002. tanévben a tanulólétszám itt 10 700 fő volt. A 2004/2005. tanévben közel 9000 fő tanult a felnőttoktatás keretében, ebből megközelítően 4000 fő folytatta tanulmányait a szakképzési évfolyamon. Fontos megemlíteni, hogy Budapest Közoktatás-fejlesztési és Önkormányzati Intézkedési Tervének 2004-es felülvizsgálata során megállapították, hogy a felnőttoktatást minden szinten továbbra is erősíteni kell, hisz az itt tanulók alapképzése rendkívül fontos feladat, mert ezáltal elhelyezkedési esélyeik növekednek, és megalapozódik az élethosszig tartó tanulásuk.

Bajusz Klára: A dél-dunántúli régiót ismerem a legjobban, de azt hiszem, hogy ami ott probléma, az talán másutt is az. A középfokú oktatással vidéken sincs különösebb baj, az alapfokú oktatással azonban igen. Az általános iskolák helyzete, azaz nem létező helyzete a probléma. Nagyon csekély ezeknek az intézmények a száma. Pécsett egy ilyen iskola működik, de számításaim szerint a régióban 131 ezer felnőtt embernek nincs alapiskolai végzettsége. Közülük, éppen az iskolai végzettség hiánya miatt, nagyon kevesen dolgoznak.

Szilasi György: Az első problémát a tankötelezettséget túllépő roma tanulók oktatása jelenti. Többségükkel a nappali tagozatokon nem boldogulnak, így ez a feladat a felnőttoktatásra hárul. A szakiskolai felzárkóztató program azonban ezt a problémát – részint „beszűkítettsége” miatt – nem fogja megoldani. Nem beszélve arról, hogy csak nappali tagozaton lehet ezt a képzési formát működtetni. A tizenhat helyett célszerű lenne a tizennégy éves korhatárt bevezetni. A magániskoláknak viszont mostanában az ún. 70 százalékos szabály és a székházkérdés okoz gondot. Bár mindenki élethosszig tartó tanulásról beszél, látnunk kell, hogy a második szakma ingyenes megszerzésének az eltörlése éppen a hátrányos helyzetűeket érinti kedvezőtlenül.

Kajos László: Noha számomra elsősorban a finanszírozási kérdések a fontosak, először mégis a közoktatási közszolgáltatások elérhetőségéről szeretnék szólni. Nyilvánvalóan csapdahelyzetet teremt majd, ha a felnőttoktatást a társadalmi munkamegosztás szempontjából oktatási minisztériumi felelősségi körben tartják és pusztán a közoktatáshoz tartozó problémaként kezelik. Ezek a szolgáltatások korrekciós utat biztosítanak a hátrányos helyzetű fiatalok és kevésbé fiatalok számára, mert a hagyományos közoktatási rendszer nem tudja ellátni ezt a feladatot. Ennek több oka van: vagy a rendszer veti ki őket, vagy a szolgáltatás elérésének nincsenek meg a feltételei. Bár a felnőttoktatásban működő intézményeknek más a képzési színvonaluk, más technológiával, más módszertannal kell dolgozniuk, de ugyanazt a végeredményt kell produkálniuk. Ezek az iskolák mégis az állam számára olcsóbb szolgáltatás lehetőségét teremtik meg akár az esti, akár a levelező képzéssel. Ennek kezelése a jelenleginél sokkal differenciáltabb pedagógiai módszert és intézményirányítási rendszert igényel.

A főváros és a megyék mint jelentős intézményfenntartók jelennek meg a képzési piacon. A felnőttek oktatására (is) szakosodott iskolák döntő többsége a városokban található. A hátrányos helyzetű társadalmi rétegek számára az iskolák elérhetősége, a tananyaghoz, a képzéshez való hozzáférés vet fel nagyon komoly kérdéseket. Korábban ennek az iskolatípusnak elsősorban hátránykompenzációs szerepe volt, bár szerintem ez most is így van. A finanszírozás azonban csak a tanórákra vonatkozik. Elképzelhető-e, hogy a finanszírozásban olyan elemek jelennek majd meg, amelyek számos területen nyújtanak támogatást a tanulni vágyóknak? Nem érkezett-e el annak az ideje, hogy a tantárgyakat, tantárgyi tartalmakat a felnőttek oktatásában hozzáigazítsuk a tényleges igényekhez? Most ugyanis túlnyomórészt ugyanaz a tanterv határozza meg a nappali tagozatok tananyagát.

Juhász József: Szeretném még egyszer megerősíteni, hogy az érvényben lévő jogszabályok minden tekintetben pontosan szabályozzák az iskolarendszerű felnőttoktatás rendjét. Az már más kérdés, hogy a jelenlegi gyakorlatot véglegesnek tekintjük-e, vagy pedig elvárjuk azt, hogy az igénybevevők életkorához, körülményeihez és más feltételekhez jobban igazodó rendszert alakítsunk ki. Tehát számos kérdést tehetünk fel, de óvatosnak kell lennünk. Akkor lehet ugyanis az oktatásszervezéssel, munkarenddel kapcsolatos kérdéseket megfogalmazni, ha van olyan objektív, mindenki számára világos vizsga- és célrendszer, amely teljesen függetlené teszi azt, hogy ki milyen úton ér el odáig. Ha az új érettségi rendszer stabilizálódik, a középfokú felnőttoktatásban is világos követelményrendszer alakul ki, és követhető lesz a lebonyolítási rendje is. Így a kérdés tehát az: hogyan tud valaki ebbe „becsatlakozni”, aztán pedig teljesíteni. Valamennyi évfolyamot el kell végezni, annak a tananyagáról számot kell adni, tehát kötelességünk egy belső, a tanulmányok idején működtetett vizsgarendszert létrehozni, objektívvé tenni. Összességében én is úgy látom, hogy a rendszer egészét a jelenlegi formájában nem célszerű fenntartani, de óvatosan kell megváltoztatni.

Horváth Sándorné: Szeretnék ehhez az okfejtéshez csatlakozni, de a hangsúlyt az alapfokú oktatásra helyezném. Világos számomra – és ebben a külföldi példák is megerősítenek –, hogy az egyenérték, az iskolához való ragaszkodásnak a jelenlegi módja nem szerencsés. Ezt ugyanis másképpen is lehet biztosítani. Például úgy, hogy munkaerő-piaci képzésekben gondolkodunk, amelyek megfelelő törvényi előírásokkal, finanszírozási feltételekkel másféle nyolcosztályos végzettséget biztosítanak. Nem ez az egyetlen járható út, de a mostani megoldások, amelyek a hagyományos végzettség „megszerzéséhez” kötik a szakmai képzéseket, nem működnek. Az általam elmondottak alternatívát jelentenének. A megszerzett kompetenciák a fontosak, amelyek birtokában jó eséllyel indulhatnának a munkaerőpiacon.

Kajos László: Mindaz, amiről beszélünk, tartalmi és szabályozási szempontból nyitott kérdés, mert azt mondjuk, hogy vannak a meglévő tantervek, kerettantervek, és lehet egyedit készíteni, beadni. E dokumentumok elfogadási mechanizmusa sokszor a jogszabályok alóli feloldozást teszi lehetővé. Ma nem tudjuk, hogy mi lenne a döntéshozó magatartása akkor, ha ilyen filozófiával születne egy egyébként koherens, bizonyos belépési pontokat vizsgáló és célképzeteket leíró, a mérési lehetőségeket is tisztázó tanterv. Egy ilyen cselekvés mennyiben igényelne jogszabályi korrekciót? Az alaprendszer, én is ezt mondom, jogilag tisztázott, ezért komoly mozgásteret biztosít, de annak a lehetőségét is magában rejti, hogy változtatás esetén rám sütik a bélyeget, hogy feleslegesen kockáztatok. Fontos, hogy minden mérhető, elszámoltatható legyen. A nem állami, nem önkormányzati kör esetében ez folyamatos problémát jelent. Ebben a közegben ugyanis ami pedagógiai dokumentumnak látszik, az számviteli dokumentummá alakul, és onnantól kezdve a feltételek nagyon megkeményednek. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy itt van az a pont, amikor már nem lehet „csak úgy” a naplókban javítani. Le kell vonni a konzekvenciákat, amikor azt látjuk, hogy éppen ebben az intézménytípusban csökken az önkormányzatok intézményfenntartó szerepe. Lehet, hogy tárcakezdeményezés kellene, de ezt most nem tudjuk eldönteni. A változás kapcsán azonban valóban a megalapozottság a kulcskérdés. Biztos, hogy gyorsan, de gondos munkával kell(ene) előrelépni. A döntéshez kell a szakma, kell a tanügyigazgatás, a jogalkotás, és valószínűleg meg kell változtatni a finanszírozást is. Ez utóbbi látszik a legegyszerűbbnek, mert a források rendelkezésre állnak.

Szilasi György: A számviteli fegyelmet persze mindenhol számon kell kérni, így az önkormányzati szektorban is. Objektív célrendszert kell meghatározni annak érdekében, hogy valaki a megfelelő minősítést megkaphassa. Két fő határpont van szerintem: a nyolcadik általános és az érettségi. Itt nem lenne szabad engedni. Rendben van, hogy érettségit két szinten lehet „letenni”, de én ezt el tudom képzelni a nyolc általánosnál is. Alapszinten nem lehetnek illúzióink. Nem kell túlmagyarázni azt, hogy az expanzió miatt középfokon színvonalcsökkenés következett be, de igaz ez az általános iskola esetében is. Így a követelményrendszer kevesebbet kér a tanulóktól. Számomra a jelenlegi helyzetben a kistelepüléseken élők iskoláztatása jelenti a legnagyobb problémát, mert itt alig-alig történik előrelépés. Mi legalább hetven hátrányos helyzetű településen tanítunk. Sok itt is a tehetséges ember, de nem tudnak továbblépni. És itt nem csak romákról van szó. Az itt élők többsége nem tanul tovább, nincs erre módja. Ezért az iskolákat oda kell telepíteni hozzájuk, de ezzel teljesen ellentétes a közigazgatási törvény, a 38. § és alkalmazási szándékai. Gondot jelent a 70 százalékos foglalkoztatás és a „székháztörvény” megjelentetése és betartatása is. Merem állítani, hogy az iskolarendszerben az odavitt tanárokkal nagyon jó eredményeket lehet elérni akár a közismereti, akár a szakmai ismeretek oktatása terén is. Nem szerencsés az sem, hogy két szakma helyett csak egy oktatható az iskolarendszerben. A finanszírozásban azért találunk ellentmondásokat. A legnagyobb baj az, hogy a magániskoláknak nem jár a kiegészítő normatíva. Gondoljunk bele, hogy a felnőttoktatás itt semmit sem kap, hiszen minden kiegészítés csak a nappali tagozatos oktatásra vonatkozik. Az esti és a levelező oktatás következetesen mindenből kimarad.

Kajos László: Szabad egy közbevetést? Megerősítem azt, amit az előbb mondtam: a jogalkotói szándék más volt. Nem abból az aspektusból indult ki, hogy a finanszírozás a felnőttoktatás szempontjából kedvező legyen. Másfelől minden feltétel megvan, még az is, hogy egészen más tartalmakkal működjön a rendszer. Nem vetik össze azokkal a problématerületekkel, amelyek a nappali tagozatos oktatásnál megjelentek, és speciális finanszírozási eszközöket igényeltek. Az élethosszig tartó tanulás eszméjét szem előtt tartva látni fogjuk, hogy a felnőttségből adódó helyzetek miatt más időszükségletek alakulnak ki, amelyek iskolarendszerű rásegítéssel megerősíthetők lennének. A jogalkotót semmilyen tekintetben nem az a szándék vezette, amire Szilasi György célzott. Jelenleg minden általános szabályozás a nappali tagozatra vonatkozik, a tantervek többnyire arra szólnak. Minden ehhez „mérődik”. Önmagában a székhely kérdése arról szól, hogy elérhetővé kell tenni azokat a jogalanyokat, akik forrásokhoz jutnak. Ez ma olyan államháztartási logika, amelyet szerintem hosszú távon sem lehet és szabad kikezdeni. Adóigazgatási szempontból is felértékelődött a székhely. Állami támogatás esetén elengedhetetlen, hogy a partner rendelkezzen székhellyel, adatforgalmi lehetőséggel. A székhely jogszabályi specifikáltsága szerintem nem nehezíti a helyzetet, mert a korábbiakban például keményebb paraméterek mentén rögzítették, hogy például ki működtethessen nyolcosztályos iskolát.

Szilasi György: A tantárgyi tartalmak kapcsán azért úgy gondolom, hogy a felnőttek oktatásánál lehetne azt alkalmazni, amit a szakiskoláknál felzárkóztatásnak hívunk. A túlkorossá vált vagy már felnőtt romák esetében kulcskérdés, hogy elvégezzék a nyolcadik osztályt. A jelenlegi feltételek között mire kényszerítjük azokat a 16–22 éves embereket, akiket egyébként saját mikrokörnyezetük már felnőttnek tekint? Arra, hogy heti öt tanítási napon keresztül járjanak iskolába. Más lehetőségük nem nagyon adódik. A másik gond, hogy olyan tantárgyakat tanulnak, amelyek a munkaerő-piaci követelmények oldaláról irreleváns ismereteket tartalmaznak, már-már anakronisztikusak. Ezeknek a tantárgyaknak a tanulására többségük nincs felkészülve. Van köztük számos funkcionális analfabéta, legalábbis sokuk komoly tanulási nehézségekkel küzd. Így a több hónapon át tartó program számukra kezelhetetlen és – valljuk be – cseppet sem motiváló. A szakmai programot nehéz ilyen körülmények között elkezdeni. Előbb írni, olvasni és számolni kellene alaposan megtanulniuk, aztán ezekre a szilárd alapokra építkezve látom értelmét a szakképzés megkezdésének.

Bajusz Klára: Nem életszagú ez az iskola, tehát nehéz azt várni, hogy ezek az emberek lelkesen vegyenek részt az oktatásban. Többségüket nem érdekli az egyes tantárgyakban megjelenő tartalom.

Horváth Sándorné: A felnőttoktatásban is olyan jellegű programokra lenne szükség, mint a szakiskolák fejlesztési programja. Ezekben már benne van az elkerülhetetlen módszertani megújulás, és valamelyest a tartalmi kérdésekben is történt elmozdulás. A fővárosi közoktatás-fejlesztési terv tartalmazza, hogy a felnőttoktatással foglalkozó intézmények lehetőség szerint alkalmazzák az új módszereket. Fontos hangsúlyozni, hogy a felnőttekkel – különösen a hátrányos helyzetű csoportok esetében – a pedagógusoknak más módszerekkel és más tartalmakkal szükséges dolgozni. A finanszírozás az ellátandó feladatokat célozza. Intézményeink tantárgyfelosztásaikban – a jogszabályi előírásoknak megfelelően – az adott tanévi feladatokat rögzítik, ennek alapján történik a finanszírozás.

Szilasi György: Az adó tényleg komoly gondot okoz. Jó lenne, ha a hátrányos helyzetűek a tandíjat leírhatnák az adójukból. Mi évi 11 000 forintot szedünk be, de ennek a hatvan százalékáért tankönyveket adunk.

Kajos László: Reálisnak tartják azt, hogy a nappali tagozatokhoz képest a felnőttekkel kevesebbet találkozó, azokkal kevesebbet foglalkozó intézmények a konkrét tanórákon kívül egyéb szerepet is vállalhatnának a hallgatók életében? Vajon kialakul-e olyan kontaktus közöttük, amely reálisan felvetheti, hogy akár a társadalmi integráció vagy a tanulók saját életvezetéséhez szükséges tényezők esetében az intézmények egyéb szolgáltatásokat is vállalhatnak? És hogyan finanszírozná ezeket az állam?

Szilasi György: Jó a kérdés, de felmerül még néhány. Mi az a minimális tanár-diák kapcsolat, magyarán tanóra, amely szükséges ahhoz, hogy valaki nyolcosztályos végzettséget vagy éppen érettségit szerezzen? A törvénykezésnek nagy a felelőssége. Az óraszám és finanszírozás olyan, amilyen, de azt tudni kell, hogy egy tanárnak az estin a nappali óraszám ötven százalékát, levelezőn pedig a tíz százalékát kell megtartania. Ehhez illeszkedik a finanszírozás is, mert az estin a nappali kvóta felét, a levelezőn pedig a nappali normatíva 20 százalékát kapja meg az intézmény. Ez persze irreális, mert ilyen feltételek mellett levelezőn nem jutna több évi 100-110 óránál. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanár két-három hetente találkozhatna a diákokkal. A régi megoldás szerint ugyanis ha valaki heti tíz órával „üzemelteti” a levelezőt, és erre csak az említett normatívát kapja, az pénzügyi szempontból kerül lehetetlen helyzetbe. Ez teljes képtelenség. Évek óta ezt hangoztatom, és hiába mondják, hogy igazam van, a dolgot ez nem viszi előre. Szakmai probléma is adódik: éppen az említett célcsoportok esetében jelent gondot, hogy ritkán találkoznak a pedagógussal. De megismétlem: abszurd, hogy az iskolarendszerű felnőttoktatás semmilyen kiegészítő normatívát nem vehet igénybe. A diákokat törvény által zárták ki ebből.

Kajos László: Ez nem így van. Az állami finanszírozás a költségvetési törvények időintervalluma tekintetében állandó és kiszámítható, ennek tudatában hoznak létre intézményeket. A pedagógiai programban az intézmény nyilvánosságra hozza, milyen kondíciókkal tanít. Ez ugyan álságos megközelítés, de teljesen jogszerű. A differenciált ellátást a szakmának kell biztosítania. Ez azt jelentené, hogy még ilyen kondíciók mellett is a jelenleginél sokkal valósabb felnőttoktatási szolgáltatást lehetne működtetni. Azt állítom ugyanis, hogy mi ezt nem csináltuk meg. Nem az állam „visz bennünket félre”, hanem az a baj, hogy leképezzük azt, ami a nappali tagozatok számára készült.

Szilasi György: Én csak azt mondom, hogy egy elitgimnázium hallgatói után több támogatást kap az intézmény, mint például én a számos tagiskolámmal, ahol sok helyütt rendkívül magas arányban tanulnak roma fiatalok. Ám én nem vehetem fel az integrációs normatívát sem, mert ez is csak a nappali tagozatoknak jár.

Juhász József: Fontos tisztázni, hogy a felnőttoktatásnak nem az a feladata, mint a nappali oktatásnak. A finanszírozás a feladatellátáshoz igazodik. Ha valakinek kevesebb a feladat-ellátási kötelezettsége, akkor a hozzátartozó pénz is kevesebb lesz. Ezt az elvet nagyon nehéz lenne vitatni. De arról is szót kell ejteni, hogy miért kellett ezeket a szigorításokat bevezetni. Nem feltétlenül az ilyen vagy olyan módon működő felnőttoktatási intézmények miatt, hanem azért, mert vannak nálunk olyan oktatásinak nevezett intézmények, amelyek nem jól használják fel az állam pénzét. Ennek persze számos oka van. A legfőbb ok az, hogy nem megfelelő az ellenőrzési rendszer, nem alkalmas arra, hogy a nemkívánatos jelenségeket kiszűrje. És arról sem beszéltünk még, hogy milyen mértékű is legyen az egyes bizonyítványok közötti egyenértékűség. Én is azt gondolom, hogy a felnőtteknél mást, másképpen, más módon kellene tanítani. Akkor viszont el kell gondolkodni azon, hogy vajon mindenki egyforma bizonyítványt kapjon-e. És azon is gondolkodni kellene, hogy az Országos Képzési Jegyzék mintegy ezer szakképesítése közül miért csak negyven körüli azok száma, amelyekhez nem kell a nyolcosztályos bizonyítvány. Ezzel azt szeretném mondani, hogy számtalan módja lenne a munkába történő bevezetésnek, például, hogy ahhoz nem kellene szükségszerűen nyolcosztályos vagy annál magasabb képesítést nyújtó bizonyítvánnyal rendelkezni. A felnőttoktatásban kompetenciákat kellene tanítani. Arra kellene helyezni a hangsúlyt, ami a konkrét szakmai tevékenység művelését segítené elő. Ez még nem vált „vezérlő gondolattá”. A baj azonban az, hogy ennek a kérdésnek a kapcsán előbb vagy utóbb, és nem csak a felnőttek oktatásáról kell beszélnünk. Azok a hat osztályt végzettek, akikről kiderül, hogy nem tudnak írni és olvasni, mégiscsak rendelkeznek a hatodik osztályról szóló bizonyítvánnyal. Azt a problémát nem lehet megkerülni, hogy ha ennyi dolga van még a felnőttoktatásnak, abban az alapoktatásnak is felelőssége van!

Sok a gond az esti és levelező munkarendekkel, de mindkét esetben tantermi folyamatokról van szó, arról, hogy nagyrészt – ilyen vagy olyan óraszámban – hagyományos tanítási órák zajlanak. Én azonban azt gondolom, hogy a kitörési pontot az jelentené, ha – és itt különösen fontos a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokhoz tartozókra gondolni – számukra a tananyagot valamilyen korszerű távoktatásra épülő, esetleg e-learning jellegű programokkal juttathatnák el a távolabbi, nehezebben megközelíthető településekre. El tudják képzelni, hogy ezeket a korszerű megoldásokat az iskolarendszerű felnőttoktatásban is alkalmazzák? Lesznek-e forrásai egy erre a területre irányuló tanárképzésnek, tanártovábbképzésnek?

Szilasi György: A mi tagiskoláink olyan településeken vannak jelen, ahol a gimnáziumnak semmiféle jelentése sincs az emberek többsége számára. A felnőttkori tanulás a szegény családok esetében szóba sem jöhet. Én inkább arra törekszem a munkatársaimmal, hogy a végzetteket álláshoz juttassam. A mélyszegénységben élő emberek számára az elektronikus, internetre épülő tananyagok alkalmazását illúziónak tartom.

Bajusz Klára: Nekünk is volt korábban egy kezdeményezésünk, amikor nyolcadik osztályra felkészítő távoktatási programot próbáltunk ki. Az egyetemen belső viták voltak erről, és ott én is azokhoz tartoztam, akik úgy vélték, hogy az alacsony iskolázottságú csoportok esetében a sikernek csekély esélye van. Ezeknek az embereknek ugyanis nincsenek vagy nagyon fejletlenek a tanulási képességeik, nem képesek az önirányított tanulásra, és ami a legnagyobb akadály, nincsen jövőképük. Az ilyen típusú programok működtetéséhez bizonyos tudásszintre, készségekre, képességekre, szociális körülményekre szükség van.

Kajos László: Ma még az iskolarendszerű képzés jelentős mértékben kötődik az iskola elnevezésű intézményhez. Az, amiről beszélünk, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy van valahol a tudás birtokosa, és vannak azok, akik a tudást akarják elsajátítani, hanem gyakorlatilag úgy jön létre az iskola létesítménye, hogy a tanulni vágyók számára közvetlenül ott van az, aki ebben nekik segít, de elektronikusan része a tantestületnek, az iskolának. Ennek a jogszabályi feltételei még nincsenek meg. A helyi közösségek a gyakorlati megvalósításban felértékelődnek majd, ha ott meg lehet találni azokat a személyeket, akik – a példánál maradva – már tudják, mi az a gimnázium. Ezek a személyek segíthetnék a többieket abban, hogy tanulmányaikban előbbre juthassanak. Ma a finanszírozási szabályt nem tudjuk elmozdítani ebbe az irányba. Ehhez előbb a szakmai feltételrendszert kell kialakítani, megalapozni. A szakmának ehhez el kellene fogadnia például a tanulmányi idővel egyelőre nagyon szorosan összetartozó időkeretek lazítását. A társadalompolitikai kérdések, tehát például az, hogy a tanulás által ezek a felnőttek értékesek vagy kevésbé értékesek lesznek, a közoktatás-politikai szándékokból nem közvetlenül levezethető. Nem az oktatási tárcának kell feloldania az elvárásokat, hanem a megfelelő közeget kell ehhez biztosítani. Szükség lenne itt a helyi társadalomra mint iskolatulajdonosra vagy a munkaerő-piaci elvárások megfogalmazására. Jól látható, hogy számos olyan feladatot kellene a fenntartóknak finanszírozniuk, amelyek önkormányzati szinten sem teljesen megoldottak.

Az eddigieket végighallgatva az az érzésem, hogy a felnőttek iskolái a hátrányos helyzetű, sok esetben roma származású társadalmi csoportokhoz tartozók iskolái. Valóban erről van szó? Azért tartjuk fenn ezeket az intézményeket, hogy az említett feladatokat ellássák?

Szilasi György: Iskolafenntartóként azt tudom mondani, hogy a mi 130 tagiskolánkban, ahol 14 000 diák tanul, erről van szó. Itt nincs elitoktatás. Annak örülök, ha a tehetséges diákjaink főiskolán tanulnak tovább. Ez minden évben előfordul, de ritkán. Nyilvánvaló, ha valakinek nincsenek mindennapos kötelezettségei, nincs munkája, stabil elfoglaltsága és más irányba szocializálódik, akkor nehéz visszavezetni a tanuláshoz. Ezért lenne fontos, hogy a tanulást a munkavégzéssel kapcsoljuk össze. A munkába állított emberek esetében komolyabb tanulmányi sikerekről lehetne beszámolni. Ezek a programok azonban nagyon drágák, sokkal többe kerülnek, mint az esti és levelező tagozatok fenntartása. Az nem kétséges, hogy új utakat kell keresni. Azzal azonban szembe kell nézni, hogy az országban kialakulnak olyan körzetek, ahol a lakosság többségének minimális esélye sincs a továbbtanulásra. Ezért mondom azt, hogy ide kellene telepíteni a megfelelő képzést nyújtó iskolákat. Az ott élő emberek sem rosszabbul motiváltak, mint a szerencsésebb helyzetben lévő társaik, csak a körülmények rosszabbak.

A nappali tagozatokon korábban is voltak, most is léteznek funkciózavarok. Korábban a nappali tagozatokról sok gyereket, akár tanköteleseket is, a felnőttek iskoláiba helyeztek, ha velük akár magatartási, akár tanulmányi téren komolyabb probléma mutatkozott. Ma is megtörténhet ez?

Juhász József: Ez már abban az értelemben, ahogy utaltál rá, nem történik meg. Ahogy a felnőttoktatással foglalkozó intézményeknek ezerféle módja van arra, hogy oktatási filozófiájukat kialakítsák, úgy ez a nappali tagozatok esetében is igaz. Tartalmi munkájuk sokszínű. Ha egy tanuló az egyik iskola pedagógiai követelményeit valamilyen ok miatt nem tudja teljesíteni, akkor választhat a nappali rendszerű oktatás keretei között egy másikat. Ma már nem kell átmenni a felnőttoktatási intézménybe, hogy valaki elvégezhessen egy középiskolát. A nappali tagozatok tehát nem termelik újra a felnőttoktatás potenciális hallgatóit.

Kajos László: Egy adott népességszám alatt az iskolarendszernek ez a képessége nem mutatkozhat meg. Ha az önkormányzat nem engedheti meg magának azt, hogy egy iskolánál többet tartson fenn, akkor csak a nagyobb településeken élők esetében igaz az, hogy képességeikhez jobban illeszkedő pedagógiai programot nyújtó iskola szolgáltatásait vehessék igénybe. A kistelepülések esetében az ottani szolgáltatások jelentik a valós lehetőséget.

Juhász József: Ez természetesen így van, de jegyezzük meg, hogy még ilyen esetekben is lehetségesek az egyes tanulók számára alternatívák, mentesítések vagy az egyéni felkészülés biztosítása formájában.

A korábban feltett kérdés úgy folytatható, hogy kik tanulnak majd a felnőttoktatásban? Az idősebb korcsoportok iskolarendszerű keretek között már nem kívánnak tanulni, előnyben részesítik a különféle tanfolyam jellegű formákat. Lehet, hogy a közoktatás e szektorában előbb vagy utóbb létszámproblémák mutatkoznak majd, hasonlóan ahhoz, amit a nappali tagozatokon tapasztalunk? A kérdés azért is fontos, mert úgy látom, hogy korábban meg jelenleg is a felnőtteket képző iskolák rendkívül pazarlóan bánnak a beiratkozó tanulókkal. Még mindig nagyon magas azoknak az aránya, akik idő előtt elhagyják az iskolát. Hogyan lehetne elejét venni ennek az általam nem kedvelt kifejezéssel élve: kedvezőtlen jelenségnek, a nagyarányú lemorzsolódásnak? Mi lesz a garancia arra, hogy az iskolák minden odajáró emberre egyformán ügyelnek majd? Hogy nem mondanak le egyetlen tanulóról sem?

Kajos László: Milyen legyen az az állami szolgáltatás, amely biztosítja ezeknek az embereknek azt, hogy hozzájuthassanak azokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyek az ő munkaerő-piaci és társadalmi esélyeiket növeli? Bizonyos kor felett muszáj a dolgokat így megfordítani. A gyerekek esetében egyszerű a helyzet. Iskolába kell járni, ez kötelező. A felnőttek esetében nem ilyen egyértelmű. A kérdés az, hogy elérhetők-e a szolgáltatások, van-e olyan társadalmi érzékenyítés, amely ezt egyéni igényként is megjeleníti. S olyan szolgáltatást tudunk-e nyújtani, amely a jelenlegi helyzethez képest nagyságrendekkel differenciáltabb utat ad mindezeken belül? A lényeg a pedagógiai szolgáltatási filozófián van, sokkal inkább, mint a szabályozási eszközökön. A pazarlás szabályozással megszüntethető. Például úgy, hogy havonta kell ellenőrizni a létszámot. Egy hónapot még kifizetnek az intézménynek, de a következőt már nem, ha a létszámokkal problémák adódnak. A költséghatékonyságot tehát gyorsan lehet biztosítani – közoktatás-finanszírozási értelemben. Ha társadalmi szempontból igaz lenne, hogy ez az intézményrendszer tud segíteni a tanulók helyzetén, és ezt mérhető többletszolgáltatásokkal tenné, akkor az jó lenne, mert visszahatna a képzés hatékonyságára, amely jelenleg többnyire csak a szűk ismeretelsajátításra korlátozódik. A tanulók nemcsak azért mennének oda, mert matematikából szeretnének okosabbak lenni, hanem azért is, mert úgy gondolnák, hogy számos egyéb területen is – például szociális ügyekben – kapnának támogatást. Ma a pénzügyi szemlélet egyébként alkalmas arra, hogy visszamenőleg kérdőjelezze meg a szakmai tevékenységet. Gondoljunk azokra a helyzetekre, amikor a tanulók nem jelennek meg a vizsgákon. Magától adódik a kérdés, hogy akkor meddig is volt az iskola tanulója.

Bajusz Klára: Problémát a foghíjas intézményrendszer jelenthet, mert például Pécsett és szinte az egész régióban egyetlen alapfokú intézmény hivatott a szóban forgó feladat ellátására. Ha egy iskola negyven kilométernél távolabb van, akkor nehezen várható el, hogy odajárjanak az emberek. Ha az iskola közel van, akkor ezek a dolgok működhetnek. A valóságban azt látjuk, hogy létrejönnek olyan tanár-diák kapcsolatok, amelyek a pluszszolgáltatásokat is képesek működtetni. Itt sok esetben a pedagógusok szakmaszeretetéről, elhivatottságáról van szó. A baj mindig az, ha nincs a közelben iskola. Megoldás lenne, ha ezekben az iskolákban munkaerő-piaci képzést nyújtanánk, addig, ameddig ezek az emberek ott tanulnak. Az is egyértelmű, hogy ehhez munkahelyek kellenek. A munkaügyi központok viszont nem foglalkoznak azokkal, akik iskolarendszerű képzésben vesznek részt. Törvényileg csak az iskolarendszeren kívüli képzések támogathatók. Azt is meg kell említeni, hogy a tantervi követelmények miatt kevés idő jut az alapkészségek és a tanulási képességek fejlesztésére. Ha egyszer már elmentek az iskolából, nagyon nehéz elérni, hogy visszatérjenek oda.

Kajos László: Erre a többletellátásra azonban jelenleg nincs pénz. Ha ezek pontosan meghatározhatók, akkor hozzá lehet kötni forrásszükségletet. Sok mindent így sem tudunk majd megoldani, és a lelkiismeretes pedagógusoknak ezen felül is bőven akad még munkájuk.

Szilasi György: A diáklétszám csökken a nappali oktatásban, és az is fontos, hogy a végzettek közel nyolcvan százaléka tesz érettségi vizsgát. Húsz százalék szakiskolába jár, és azt is tudjuk, hogy a roma tanulók többsége itt végzi középfokú tanulmányait. Itt kell keresni a jövendő felnőttoktatásának alanyait. Nem lesz könnyű, hiszen sokan komoly kudarcokat szenvedtek el iskolai pályafutásuk során. Ilyen előzmények mellett nehéz érdemben beszélni a motiváltságról. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy milyen állami szolgáltatások és tanulási utak vannak, mert ilyenek nincsenek. A családfenntartó roma fiatalok maguktól nem jönnek be az iskolába. Mi más megoldást próbálunk. Megkeressük őket, bár ez sem könnyű, mert a hagyományos eszközök (hirdetés vagy a szórólap) itt nem működnek. A roma vezetők segítettek sokat. Ez az út sikerhez vezetett. Iskoláinkban megnőtt a roma tanulók aránya. Volt olyan év, amikor százmillió forintot költöttünk reklámra. Azokban a falvakban, ahol jelen vagyunk, háromszor annyi ember végzi el az esti gimnáziumot, mint ahol nem vagyunk jelen.

Nyilván mindenkinek van víziója arról, hogy a közoktatáson belül milyen irányba tart ez az intézményrendszer. Mi a jövőjük azoknak az iskoláknak, amelyek középfokon ma túlnyomó részben esti és levelező tagozatos munkarend szerint oktatnak? Mivel foglalkoznak majd az itt tanító pedagógusok tíz-tizenöt év múlva?

Juhász József: A felnőttoktatást sem most, sem a jövőben nem azonosítanám a romák oktatásával. A felnőttoktatásnak van jövője, így amíg lesznek szakiskolák, biztos utánpótlással szolgálnak majd. Azt is el tudom képzelni, hogy a szakiskolába járók aránya növekedni fog. Nem biztos, hogy a 80:20 százalékos arány a megfelelő, de most nem ezt vitatjuk. Lehet, hogy ennek az alrendszernek nem lesz akkora jelentősége, mint korábban, de szükség lesz rá. A szabályozók néhány olyat is meg kell újítani közül, amelyeket eddig kikezdhetetlennek tartottunk. Jobban el kell szakadni a nappali tagozatra kidolgozott sémáktól. Nem lehet már a tanévben, a félévben, a tanítási órákban, illetve ezek kötöttségeiben gondolkodni. Át kell gondolni a tanulói jogviszony és a pedagógusok foglalkoztatásának a kérdéseit is. Szemben a nappali tagozatokkal, ahol a pedagógusok megtartják a heti 20-22 órájukat, itt ez másképpen fog alakulni. Gondoljunk csak az egyéb munkarendekre, mondjuk a távoktatásra. A régi eszközök és módszerek sok esetben elriasztják az embereket az iskolától. Mindez nem teszi semmissé azt, hogy ebben az iskolatípusban azonos célokért kell a tanulóknak tanulniuk.

Horváth Sándorné: Amint azt már említettük, módszertanában és tartalmában is meg kell újítani az iskolarendszerű felnőttoktatást, amelyre igény van, és ezáltal jövője is van. Tapasztalataink alapján a szakiskola 9–10. osztályát eredményesen elvégzett, a meghatározott feltételeket teljesített fiatalok egy része – három osztályból egyosztálynyi tanuló – a szakmai vizsga után a felnőttoktatás keretében készül fel az érettségi vizsgára. Ők már a tanulásban látják a jövőjüket. Véleményem szerint az elkövetkezendő időszakban a munkaerőpiac igényeinek a hatására a szakképzési évfolyamokon a létszám feltételezhetően emelkedni fog.

Bajusz Klára: Ma nagyon sokan azért maradnak ki ezekből az iskolákból, mert önhibájukon kívül nem tudják teljesíteni az elvárásokat. Ez az időtényező a tanárt is kényszerhelyzetbe hozza. A tananyagon túli területek fejlesztése, amire már utaltam, a jövőben nem kerülhető el. Meg kell tanítani az embereket tanulni. A középiskolák jövője nem lehet kérdéses. Az alapfokú oktatással sem lehet gond, mert jelen pillanatban Magyarországon 960 ezer ember nem rendelkezik alapfokú képzettséggel. És közülük sokan még a nyugdíjaskoron innen vannak. Az más kérdés, hogy a klasszikus iskolarendszerű forma fenntartható-e.

Szilasi György: A változtatást a rendszerben az idézi majd elő, hogy azokat az embereket, akik odajárnak, másképpen kell tanítani, más módszerekkel és – remélem – más tartalmakkal is. A legfontosabb a tanár-diák kapcsolatok megváltoztatása. Itt a partnerségre kell törekedni. Mindezeken túl kulcskérdés lesz az, hogy tudunk-e majd megfelelő módon differenciálni, nemcsak a tanórákon, hanem mondjuk az iskolai életutak szintjén is.

Kajos László: A felnőttoktatásnak a jövőben is kell hogy legyen egyfajta kompenzációs szerepe, komplementer jellege. Az itt tárgyalt elveket a jogszabályokkal harmonizálva megfelelő tartalmakká kell alakítani. Olyan szolgáltatást lehetne forrásokkal támogatva létrehozni, amely az egyéni felkészülést nem a nappali képzés devianciájaként, hanem alapstratégiájaként kezeli. Ez megoldaná például a differenciálás kapcsán felvetődött gondokat. Mindenképpen törekedni kellene az alapos szakmai háttér kialakítására. Mindenképpen központi intézkedések kellenek, mert az egyes intézmények kezdeményezései – bármilyen jó szándékúak legyenek is – itt nem vezetnek eredményre. Mindezt az ágazatközi források megszerzésével kellene megtoldani.

Szerkesztette: Mayer József

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.