2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2009 április

Mihály Ildikó :: „A csendes járvány

2009. szeptember 30.

Az utóbbi időkben az iskolai lemorzsolódások világszerte olyan méreteket öltöttek, hogy már komolyan veszélyeztetik a jövő gazdasági fejlődését, az egészséges társadalmi működést. Ennek a – sokak által „néma járvány”-ként emlegetett – folyamatnak természetesen megvannak a jól beazonosítható okai, ismertek a jellegzetességei, s mind többet tudunk a következményeiről is. Az újabb kutatások ezért egyre inkább arra kíváncsiak, miként lehetne bekövetkezésüket megakadályozni, s különféle pedagógiai és szociális eszközökkel elérni azt, hogy minél több fiatal befejezze megkezdett tanulmányait, és így megalapozhassa nemcsak a munkaerőpiacon való boldogulását, hanem az élethosszig tartó tanuláshoz szükséges megkerülhetetlen feltételeket is.

Az iskolai lemorzsolódás veszélyei

Az iskolai tanulás idő előtti befejezése, a megkezdett tanulmányok korai félbehagyása szerte a világon az érintett gyermekek/fiatalok, családjuk és az egész társadalom súlyos gondja. Az iskolából kimaradt tanuló nem szerzi meg a munkaerőpiacon való boldoguláshoz szükséges ismereteket; ezzel nemcsak veszélyezteti saját jövőjét, hanem kisiklott élete során könnyen kriminalizálódhat is. Nem csoda, ha a pedagógusok mellett a társadalom egyéb szereplői is keresik a módját e „csendes járvány” megfékezésének. Bekerült az Európai Unió állam- és kormányfőinek 2000-ben megtartott lisszaboni értekezletén elfogadott programok közé: a direktívák ugyanis azt tűzték ki célul, hogy 2010-ig az unió országaira átlagosan jellemző 16 százalékos lemorzsolódási rátát legalább 10 százalék alá csökkentsék. Foglalkoztatja e probléma az OECD szakembereit, akik 2007-ben maguk is külön programot dolgoztak ki az iskolai élet kudarcának tartott kimaradás mérséklésére. Állandó témája az ENSZ szakosított szervezetének, az UNESCO kutatási programjainak2, a nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek3, és vissza-visszatérően megjelenik az Amerikai Egyesült Államok és Kanada közvéleményre figyelő, azt befolyásolni kívánó szaksajtójában.

Az aggodalom érthető, mert a számok ijesztőek. Különösen az egyes országok adatai, hiszen a szélsőségek némileg „megszelídülnek” a statisztikai átlagok közegében. Az Európai Unió 16 százalékos átlaga mögött ugyanis – a 2000. év statisztikai adatai szerint – ott rejtőzött Málta 45, Portugália 39, Spanyolország 31 és Olaszország 22 százalékos lemorzsolódási átlaga éppúgy, mint Hollandia 12 százaléka. De a jelek szerint a legsúlyosabb helyzet Nagy-Britanniában4 volt, ahol azt tapasztalták: a vizsgált időszakban az akkori 17 évesek majdnem fele – több mint 300 ezer fiatal – már a formális oktatási rendszer keretein kívül volt, sajnos megszerezhető képesítés vagy végbizonyítvány nélkül. S többségük nem jelent meg a foglalkoztatottak statisztikáiban sem. Hol voltak? Mi lett/lehetett velük?

Azt is megfigyelték a kutatók, hogy a lemorzsolódások nagysága régiónként változó; egy-egy ország, esetünkben Nagy-Britannia, gazdagabb régióiban jóval kevesebben hagyják félbe tanulmányaikat, mint a szegényebb gazdasági-társadalmi hátterű vidékeken élők. (Nyilván ehhez hasonló földrajzi differenciálódás másutt is létezik.) Ugyanebből a felmérésből derült ki egyébként az is, hogy bár a korábban lemorzsolódottak fele néhány éven belül megbánja elhamarkodott döntését, ekkor már sem a szubjektív feltételek, sem az objektív lehetőségek nem teszik egyszerűvé a korrekciót, a folytatást.

Nem jobb az Európai Unión kívüli helyzet sem. Uruguayban a tanulók 35 százaléka nem fejezi be a megkezdett középiskolát, hasonlóak a számok Dél-Afrikában5, főként az ottani nagyvárosokban. Burmában – 2004-es adatok szerint – 53 százalékos volt a lemorzsolódás, elsősorban az elmaradottabb vidéki körzetekben; Indiában pedig – a Világbank6 adatai szerint – minden segítő program ellenére sem javul a nők körében tapasztalható lemorzsolódás mértéke. (Pedig általában azt figyelték meg, hogy a fiúk lépnek ki könnyebben az iskola kötelékéből. Ez éppen a mai oktatási rendszer egyik paradoxonja7: ugyanis annak ellenére van így, hogy úgymond az iskolai figyelem jobbára a fiúkat privilegizálja.) Több közlemény is kiemelten foglalkozik az arab országokkal, ahol a vidéki lakosság körében látszik különösen veszélyes mértékűnek a tanulmányokat idő előtt abbahagyók aránya. Az Amerikai Egyesült Államokban úgy szemléltetik a lemorzsolódás fenyegető veszélyeit, hogy kiszámították: minden kilenc másodpercben kimarad az iskolájából egy-egy tanuló. Ami pedig az ottani arányokat illeti, újabban komoly hangsúlyeltolódás érezhető, mivel mostanában már jóval nagyobb a spanyol ajkú, illetve a fekete diákok lemorzsolódása, mint a „fehér amerikai” tanulóké. A bűnözők családjában tizenhétszer annyian maradnak ki az iskolából, mint amennyi az átlag.8 Németországban pedig a bevándorlók, elsősorban a törökök családjában kerül sor nagyon gyakran az iskolai kudarcok nyílt beismerését jelző kimaradásra.

A lemorzsolódások gyakorisága – a tapasztalatok szerint – általában a tanulói életutak fordulóinál nő meg: kisebb mértékben érezhető ez az otthonból az iskolába való bekerülésnél (de ezt a szándékot az alapfokú tanulmányok kötelező jellege általában még vissza tudja szorítani), és feltűnő mértékben a középiskolába való bekerüléskor. A középiskola 1. évén kívül azonban – a megfigyelések legalábbis ezt mutatják – van még egy kritikus időszak: ez a 3. középiskolai osztály. Ha ezen időszak alatt sikerül az iskolában tartani a tanulót, jó esélye van arra, hogy meg is szerezze a végbizonyítványt.

Érthető tehát, hogy egyre újabb és újabb kutatások keresik a választ arra: mit lehet tenn­i e néma járvány veszélyeinek a csökkentéséért. Természetesen a megfelelő megoldás meg­ta­lá­lásához – első lépésként – a lemorzsolódás okait kell felderíteni. Ezt tette pél­dául a már említett amerikai összeállítás, amely a kimaradottak társadalmi kilátás(talanság)-aival foglalkozott;9 miközben idézett egy levelet is. (Ezt a nyílt levelet írói – Bill és Melinda Gates – egyenesen az amerikai néphez címezték.10) Ebben egy vázlatos áttekintés is olvasható arról, hogy kik kerülnek leginkább a kimaradók közé – természetesen azokon kívül, akik a szükséges képességek hiánya miatt valóban nem képesek megbirkózni az iskolai tananyaggal. Az áttekintés egy néhány száz fős felmérés adataira hivatkozott.

Mivel e felmérés folyamán egy-egy gyerek több okot is megjelölhetett, a válaszok aránya jóval túlhaladja a 100 százalékot. Ezek szerint a gyerekek csaknem felét (47%) egyáltalán nem is érdekelte a tanulás; 69 százalékuk annyira motiválatlan volt, hogy még a házi feladatait sem készítette el. 55 százalékuk úgy érezte, hogy az általános iskola nem készítette fel őket megfelelően a középfokú tanulmányokra. 32 százalék viszont egyszerűen csak pénzt akart keresni – azért, mert részben, illetve egészében vállalnia kellett családja anyagi támogatását –, vagy (ezek aránya 38 százalék) személyükben volt szükség rájuk otthon, egy súlyos beteg családtag ápolásához, esetleg a kisebb testvérek gondozásához. (Míg az előző csoportba túlnyomórészt a fiúk kerültek be, ez utóbbi kategória szinte csakis lányokat foglalt magában.) Ez a felsorolás azért megdöbbentő, mert elárulja: az oktatáson belül jelentkező problémák jó részét az oktatási rendszer nem is tudná megoldani, hiszen azok megléte egy másik ellátórendszer, a szociális ellátás diszfunkcióját bizonyítja.

Kanadában is volt korábban egy olyan kérdőíves vizsgálat11, amely – egyebek között – az iskolai kimaradás motivációját kívánta feltérképezni. Mindeközben a kutatók a többtucatnyi kérdés feldolgozásakor figyelmet szenteltek a lemorzsolódás témájában a fiúk és a lányok közötti különbségek feltárásának is. Leszámítva a korai terhességek miatti kimaradások nem csekély hányadát (ez a kimaradási ok az elmúlt 10 esztendőben a korábbiakhoz képest még meg is duplázódott), a zárt kérdésekre adott válaszok a két nem képviselői között jelentős különbségeket mutattak. A fiúknál a lemorzsolódás indítékai a következő sorrend szerint alakultak:

  • nagyon unták az iskolát, a tanulást;
  • szórakozni akartak;
  • megelégelték az iskolai kudarcokat;
  • tulajdonképpen tanulni is utáltak.

A lányoknál ez volt a sorrend:

  • megelégelték az iskolai kudarcokat;
  • nagyon unták az iskolát, a tanulást;
  • személyes problémáik voltak;
  • szórakozni akartak.

A vizsgálat felhívta a figyelmet arra is, hogy a fiúk ellenérzései között igen nagy súllyal szerepeltek alkalmazkodási nehézségek (ezt mutatta az iskolai-tanórai munkát zavaró fegyelmezetlenségek igen nagy száma is); s mivel – úgymond – a fiúk ezzel a viselkedéssel szinte monopolizálták a tanárok figyelmét, azon sem csodálkozhatunk, hogy az ilyen tanulók lemorzsolódása gyakran kifejezett megkönnyebbülést okozott a velük foglalkozó tanároknak.

Egy UNESCO-felmérés12 ennél kissé tovább lépett; szakemberei ugyanis a lemorzsolódás okait két nagy csoportba is osztották. (1) Az iskolán belüli okokként sorolták fel az iskolai kudarcokat, az ezekkel nyilvánvalóan összefüggő gyakori hiányzásokat, a rossz tanár-diák viszonyt (amit a tanulók túlnyomórészt egyenlőtlen erőviszonyként élnek meg), a nem megfelelő iskolai infrastruktúrát, a nem megfelelőnek tartott, tanórán kívüli programkínálatot, valamint egyes tanárok alkalmatlanságát. (2) Az iskolán kívüli okok élén túlnyomórészt a családok gazdasági nehézségei álltak; amit gyakorta a gyermekmunka kényszere is súlyosbított (ezáltal ugyanis idő sem jut arra, hogy a gyerekek iskolába járhassanak); ezeket a problémákat követték a szülők analfabetizmusából, kulturálatlanságából eredeztethető negatív attitűdök, esetleg az iskola és a lakóhely közötti nagy távolság okozta közlekedési problémák vagy a családok vándorló életmódja. S az UNESCO-vizsgálat ide – vagyis az iskolán kívüli okok közé – sorolta a lányoktól bizonyos kultúrákban még mindig nyomatékosan elvárt korai házasságkötés és anyává válás gyakorlatát is.

Más irányból közelít a kérdéshez az a francia kutató13, aki a lemorzsolódás okait különféle szinteken vélte megragadni. A makroszinten ható tényezőket „tanulók/tanulócsoportok/iskolák közötti kulturális különbségek” címszóval foglalta össze; a mezoszint jelenítette meg nála a szociális, az intézményi és a családi tényezőket (ez utóbbiak közé sorolva – egyebek között – a gyerekek számát, a szülők iskolai végzettségét), míg az ő értelmezésében amikroszinten mutatkoznak meg a tanulók közötti egyéni és az interperszonális különbségek hatásai.

2007-ben megjelent az Amerikai Egyesült Államokban egy olyan tanulmány14 is, amely a lemorzsolódás megelőzésének szükségességét hangsúlyozta, és kockázati tényezőit még tovább bővítette: négy olyan tulajdonság- és előéletcsoportot is megjelölt, amelyek elemeit a pedagógusok felismerhetik egy-egy tanuló személyében, iskolai karrierjében, s ennek alapján mintegy előre is vetíthetik a potenciális lemorzsolódás képét, hogy még időben megpróbálhassanak tenni valamit ellene. Ezek az amerikai kutatók által felrajzolt rizikófaktorok a következők.

A korábbi iskolaévek történései, azaz:

  • a tanuló húsz vagy ennél több alkalommal hiányzott az iskolából az előző tanév során;
  • korábban legalább egy alkalommal osztályt kellett ismételnie;
  • fegyelmi problémái voltak;
  • gyakran változtatott iskolát.

Személyiségi és lélektani tényezők:

  • alacsony önbizalom;
  • ADHD-szindróma15 és tanulási nehézségek;
  • az érzelmi működés problémái, például depresszió;
  • korai szexuális érdeklődés és tevékenység;
  • különféle abúzusok.

A családi háttérben meglévő, esetleg kohéziós problémák:

  • egyszülős család;
  • túlzott szülői engedékenység;
  • nem megfelelő szülő-gyermek kapcsolat;
  • a szülők segélyezettek;
  • a szülőknek nincs munkájuk;
  • otthon nem angolul (azaz nem a többségi nyelven) beszélnek;
  • már korábban is volt a családban olyan, aki kimaradt az iskolából;
  • a szülők maguk sem iskolázottak.

Iskolai rizikófaktorok:

  • nem megfelelő fegyelmezési gyakorlat;
  • túlterhelt tanszemélyzet, negatív iskolai klíma;
  • a tanulók tanulási sajátosságait figyelembe nem vevő módszerek alkalmazása;
  • „passzív” oktatás;
  • nem megfelelően kialakított curriculum, alacsony elvárások;
  • félelem az iskolai agresszió különféle megnyilvánulási formái miatt.

E megközelítés szerint tehát a lemorzsolódás sohasem tekinthető előzmény nélküli történésnek; legfeljebb arról lehet szó, hogy az intézmény szakemberei nem vették észre a fenyegető előjeleket, és elszalasztották a még időben meghozható intézkedések lehetőségét is.

Szerencsére a kutatók néhány olyan javaslatot is megfogalmaztak, amellyel – tapasztalataik szerint – sikerül(het) elejét venni a lemorzsolódás szinte jóvátehetetlen döntésének. Ezek közül néhány jó tanács:

  • Javítani kell a tanítás minőségét, meg kell változtatni a tananyagot is azért, hogy közelebb kerülhessen egymáshoz az iskola és a munka világa.
  • Személyesen is támogatni kell a tanulókat, nem elég beérni az esetleges intézményes segítés eszközeivel (pl. segélyek).
  • Javítani kell az iskola szociális klímáját, hogy benne a tanulók is, a tanárok is jól érezhessék magukat.
  • Erősíteni kell a tanulók iskolához kötődését, iskolai és iskolán kívüli lehetőségekkel egyaránt.
  • Javítani kell a szülők és az iskola közötti kommunikáció gyakorlatán, folyamatossá és partnerivé változtatva azt.
  • Sokféle iskolatípust kell létrehozni és működtetni; a különféle adottságú és igényű tanulók ugyanis más és más iskolában tudnak jól teljesíteni.
  • Biztosítani kell a tanulók számára – még iskolai tanulmányaik idején – a korai pénzkereset bizonyos lehetőségeit, hogy anyagiak miatt ne kelljen véglegesen kilépniük az iskolából.

Korábban már idézett szerzőknél16 még azt is olvashatjuk, hogy az iskoláskor előtti intézményes nevelés, vagyis az óvodáztatás rendszeressé tétele a későbbi lemorzsolódások veszélyeit is számottevően csökkenti; elsősorban az intézményi környezethez való alkalmazkodás készségének, valamint a tanulási alapoknak a korai kialakítása révén. Ugyanők hívják fel a figyelmet arra is, hogy az iskolai kimaradások elleni küzdelem során a különféle programok szervezői főként a középiskolás korosztályok megragadására törekszenek, és nem veszik figyelembe azt, hogy másmilyen módon kell közelíteni a náluk fiatalabb gyermekekhez; ez pedig meg is magyarázza sok prevenciós program sikertelenségét. (A kutatók egyébként – meglepő módon – a sikertelenségek között említik a George W. Bush idején, 2001-ben elfogadott „No Child Left Behind”törvényt is, annak ellenére, hogy a költségek fedezésére hatalmas összegeket szavazott meg a kongresszus.)

Az idő előtti kimaradás nemcsak gazdasági problémákat okoz (elsősorban amiatt, hogy szakképzettség nélkül nagyon nehéz lesz elhelyezkedni a munkaerőpiacon), hanem szociális nehézségeket is (munkanélküliség, vagy ha sikerül is egyáltalán elhelyezkednie a fiatalnak a munka várhatóan rosszul fizetett lesz), és előbb-utóbb egészségügyi gondok is jelentkeznek (egyebek között a rossz munka- és életkörülmények következtében). A későbbi kriminalizálódá­s veszélyei is felmerülnek. A megoldás kereséséhez széles körű összefogásra van szükség. E téren azonban a legtöbb és legsokfélébb tennivaló az oktatási intézményekre és a tanárokra vár. Ennek tudatában van a tanárok nemzetközi fejlesztési szakmai szervezete is.17

A megoldásokhoz azonban változatlanul szükség van azokra a programokra is, amelyeket nagy szakmai és/vagy gazdasági/politikai befolyással rendelkező nemzetközi szervezetek készítenek, illetve támogatnak. Ezért olyan értékesek az UNESCO18, az Európa Tanács19 vagy éppen az OECD e téren megfogalmazott különféle javaslatai.20 És természetesen rengeteg pénzre van szükség, még akkor is, ha az eredmény nem mindig mutatkozik meg az elvárt gyorsasággal; ezt példázza többek között a Világbank Indiában támogatott programja is, amely két éve indult ugyan, több mint kétszázezer lány és asszony számára próbált meg elhelyezkedéshez vezető szakképzettséget nyújtani, de – mint korábban már utaltam rá – az erőfeszítések egyelőre nem hozták meg a kívánt javulást.

Abban persze biztosak lehetünk, hogy még a leghatékonyabb javulás sem teszi feleslegessé sem a „második esély” iskolákat, sem a felnőttoktatás és -képzés intézményeit. Hiszen az élethosszig tartó tanulás esélyeit a valamikori „kiesetteknek” is meg kell kapniuk.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.