2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 február

A mérés és értékelés oktatáspolitikai funkciói

2009. június 17.

Értékelés és minőség a közoktatásban

2001 novemberében tartották az immár hagyományos lillafüredi pedagógiai konferenciát, amelyen a közoktatásban folyó mérés-értékelés gyakorlatát vitatták meg a résztvevők. A konferenciának aktualitást adott az, hogy nem sokkal megrendezése előtt került sor az első országos képességmérésre, az 5. és a 9. évfolyamokon. Az előadások a külső és belső értékelés hazai és nemzetközi gyakorlatával, a nemzetközi összehasonlító mérések tapasztalataival, valamint a helyi értékelési rendszerek működésével foglalkoztak.

A konferencián megfogalmazódott, hogy az értékelés meghatározó szerepet játszik abban, hogy a tudás szerkezetében világszerte bekövetkezett változások a magyar oktatásban is éreztessék hatásukat. A konferencia legfontosabb üzenete, hogy az értékelés, különösen a külső értékelés lehet az egyik fontos eszköz, amely felismertetheti az intézményekkel ennek a tudásbeli paradigmaváltásnak a szükségességét és tényleges tartalmát.

Válogatásunkban a konferencia legérdekesebb előadásainak szerkesztett változatát adjuk közre.

Környei László

A mérés és értékelés oktatáspolitikai funkciói

Az elmúlt évtizedben az országban több helyen teremtődtek közoktatási konferenciahagyományok. Ezek között az egyik legjelentősebb Lillafüred, ahol 1993 óta tartanak konferenciát a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Pedagógiai Intézet rendezésében. Ezeken mindig a közoktatás legfontosabb témáit igyekeztek megtárgyalni, az itt megfogalmazott állásfoglalások mindig fontos üzeneteket, javaslatokat fogalmaztak meg az oktatáspolitika számára. Jómagam éveken át a nézőtéren, a résztvevők körében, ha úgy tetszik a "másik" oldalon ültem és hallgattam az érdekesebbnél érdekesebb előadásokat. Számos előadó vagy a pódiumviták résztvevőinek gondolatai máig emlékezetesek számomra, s egy-egy probléma megoldásán gondolkodva gyakran felidéződnek bennem, mindmáig hatnak a gondolkodásomra. S ha én így vagyok ezzel, akkor bizonyosan mások is hasonló emlékeket őriznek ezekről a találkozókról. A témák fontosságán túl az élénk vitalégkör, a gyakran éles szakmai ütközések adtak és adnak ma is jelentőséget a konferenciáknak. Lillafüred olyan sajátos szellemiséget testesít meg, amelyre minden értelmes oktatáspolitikának szüksége van. Ezek a konferenciák ugyanis számos kritikai észrevételt fogalmaztak meg konkrét oktatáspolitikai tervekkel, elképzelésekkel, időnként már meghozott döntésekkel kapcsolatban, és olyan szempontokra hívták fel az oktatásirányítás figyelmét, amelyeket esetleg nem gondoltak végig az illetékesek. Ezek a kritikák, javaslatok aztán valamilyen módon megjelentek a minisztérium által kiadott dokumentumokban, állásfoglalásokban. De nemcsak az oktatáspolitikának, az Oktatási Minisztérium vezetésének tartanak tükröt, hanem a szélesebb pedagógusszakma figyelmét is felhívják a problémákra, új megközelítési, értelmezési keretekre. Végiglapozva a konferenciák előadásait, vitáit közlő Új Pedagógiai Szemle számait, jól érzékelhető ez az újító, jobbító, innovációt ösztönző szemléletmód. Ez még akkor is igaz, ha az oktatáspolitikának időnként voltak, vannak és - minden bizonnyal - a jövőben is lesznek vitái az itt nyilvánosságra került gondolatokkal. A szakmai elit és az oktatásirányítás közötti vitákat, esetleges szakmai érdekütközéseket, konfliktusokat nem kell elnyomni. Gyakran ezek felszínre kerülése, a szakmai nyilvánosságban történő megjelenése serkenti a közoktatás szereplőinek gondolkodását, a szakmai konszenzusok, kompromisszumok keresését.

A mostani konferencia témája - Értékelés és minőség a közoktatásban - úgy vélem, megerősíti mindazt, amit a korábbi lillafüredi összejövetelekről elmondtam. A közoktatás minőségének problémájánál kevés aktuálisabb kérdés adódhat oktatáspolitikus, oktatáskutató, fejlesztési szakember és természetesen pedagógus, közoktatási vezető, iskolafenntartó számára. Az oktatás hatékonyságának egyik legdöntőbb tényezője a tanítási-tanulási, s tegyük hozzá, nevelési folyamat hatékonysága. A hatékonyságtól, a minőségtől elválaszthatatlan a folyamatos belső és külső értékelés. Mindkét értékelési mozzanat fontos, de az iskola belső folyamatainak fejlődése szempontjából én most nagyobb hangsúlyt adnék a belső értékelésnek. Úgy érzem, hogy a folyamatok mind több pontján működő belső értékelés meghatározó szerepet játszik az intézményi tevékenység színvonalának, hatékonyságának fejlesztésében, ugyanis egyre tudatosabbá teheti az intézmény, az egyes pedagógus tevékenységének alakítását. Ez a folyamatos elemzés visz el a valódi minőségfejlesztéshez, minőségbiztosításhoz. A belső értékelés mellett természetesen nagy jelentősége van a külső értékelésnek is, hiszen térségi vagy országos szinten is szükség van arra, hogy az oktatásügyi irányítás, a fenntartók folyamatosan képet alkothassanak az intézmények tevékenységéről, a tanítási-tanulási folyamat eredményességéről. Ez azért is szükséges, mert miközben az elmúlt időszakban a belső értékelési kultúra jelentősen fejlődött, a szakfelügyelet nyolcvanas években történt megszüntetése óta a külső értékelés gyakorlatilag megszűnt. Mintha némiképp kilengett volna az inga, amikor az intézményi autonómia védelme jegyében a közoktatási rendszerből minden külső kontroll kiiktatódott. Lassan eretnekségnek tűnt s bizonyos szakmai körökben ma is annak tűnik az intézmények külső értékelésének szükségességéről beszélni. S amint az oktatáspolitika, az oktatásirányítás felveti a külső értékelés szükségességét, azonnal megfogalmazódik a centralizációs szándékok, az iskolai önállóság, a pedagógusi autonómia korlátozásának vádja. A világ, benne az Európai Unió számos országában az elmúlt évtizedekben megteremtődött a közoktatás külső értékelési rendszere, elfogadottá váltak azok az értékelési eljárások, amelyek összehasonlíthatóvá teszik az iskolák teljesítményét, mérhetővé a valódi intézményi eredményt, a pedagógiai hozzáadott értéket. Egy polgári demokráciában az adófizetők pénzén fenntartott oktatási rendszer esetében jogos igény a közoktatás eredményességének átláthatóvá tétele egy egységes külső értékelési rendszer segítségével.

S ha igaz az, hogy az intézményi munka hatékonyságának növelése szempontjából a belső értékelésnek kell nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk, akkor ebből szinte természetesen következik, hogy a külső értékelési folyamatoknak ma erőteljesen kell segíteniük a belső értékelés kultúrájának fejlődését. Épp ezért törekszünk olyan mérési-értékelési eljárások bevezetésére, alkalmazására, amelyek ezt a kettős célt hivatottak megvalósítani. A most lezajlott és feldolgozás alatt álló nagy országos tantárgyi mérésekben - amelyekről nyilvánvalóan részletesen szól majd több konferencia-előadó - is érzékelhető ez. Mint ismert, az alig néhány hete lezajlott országos tantárgyi mérés anyagaiból központilag csak egy mintát dolgozunk fel annak érdekében, hogy kialakítható legyen az a standard, amelyhez képest elhelyezhetik az intézmények saját tanulóik teljesítményeit. Ez mindennél jobban bizonyítja, hogy az Oktatási Minisztérium a külső értékelési rendszerrel alapvetően magukat az intézményeket kívánja segíteni, s korántsem akar visszatérni az évtizedekkel ezelőtti kemény ellenőrzési logikához.

Itt térnék ki arra, miért fontos, hogy a külső mérés is alapvetően az intézményt tájékoztassa a tanulók tudásának állapotáról, színvonaláról, s miért nem kívántuk kötelezővé tenni, hogy az iskolai eredményekről tájékoztassák az intézmények a fenntartókat. Ennek sokféle oka van, többek között az intézményi autonómia védelme, az önértékelés preferenciájának elismerése. Ugyanakkor szerettük volna elkerülni, hogy ezek a mérési eredmények nemkívánatos fenntartói döntések jogalapjává váljanak. Ismert, hogy a demográfiai helyzetből adódóan számos településen csökken az iskoláskorú népesség száma, s emiatt iskolabezárások válhatnak szükségessé. Nem kívántuk elősegíteni, hogy a tantárgyi mérésekből kiemelt adatok alapján a fenntartók minősítsék az iskolákat, s az esetleges gyengébb tanulói teljesítményekre hivatkozva zárjanak be intézményeket.

Szeretnék kitérni az értékelés egyik fontos, ám eddig kevésbé hangsúlyozott funkciójára. A mérés-értékelés fontos funkciója, hogy a maga sajátos eszközeivel, belső mechanizmusaival visszahasson a tartalmi fejlesztésre, ösztönözze azt a kívánatos irányba. A mérési-értékelési eljárások viszonylag rövid idő után egyfajta megfelelési kényszert indukálnak az intézményekben. Valójában a központi, külső értékelés egyik legfontosabb célja ennek az igénynek a megteremtése. Az intézmény saját presztízsének, külső imázsának pozitív alakítása szempontjából egyre fontosabbnak érzi, hogy jobbak legyenek a teljesítményei, a tanulók minél nagyobb hányada feleljen meg a mérési feladatok által is körvonalazott követelményeknek. Ez a megfelelési kényszer maga után vonja, hogy az intézmény felülvizsgálja saját helyi tantervét, s megpróbálja növelni azoknak a tartalmi elemeknek az arányát, amelyek segítik a tanulói teljesítmények színvonalának növelését. Egyre több és több olyan jellegű tudáselemet építenek be, amely összhangban van a mérési eszközökben megjelenő feladatokkal. A központi, külső mérés így válhat a tartalmi szabályozás, a helyi tanterv egyik fontos alakító tényezőjévé. Közismert, hogy minden oktatáspolitikai szándék ellenére milyen nehezen tud a magyar közoktatás megszabadulni az ismeret-központúságtól, az úgynevezett akadémikus tudás túlsúlyától a tantervekben, s milyen nehezen érhető el a gyakorlatiasabb, a képességek, készségek fejlesztését jobban szolgáló ismeretek arányának növelése. Az idevonatkozó nemzetközi tapasztalatok alapján remélem, hogy az elkövetkező időszakban a mérési-értékelési rendszer fejlesztésén keresztül alakíthatóvá válik az oktatás tartalma. Én a magam részéről a mérési-értékelési rendszer egyik legfontosabb funkciójának tartom a közoktatás tartalmi fejlesztésére történő hatást. Másként fogalmazva: a mérési-értékelési eszközökön keresztül viszonylag rövid idő alatt kedvező változások érhetőek el a közoktatási rendszer által közvetített tartalomban. Ha a matematikadolgozatokban nő a gyakorlatiasabb példák aránya, ha a természettudományi tárgyak feladatainak zöme a megtanult ismeretek gyakorlati alkalmazását - például mindennapjaikban tapasztalt jelenségek megmagyarázását - várja el a tanulóktól, akkor ez minden bizonnyal jelentősen átalakítja, gyakorlatközelibbé teszi majd a tanítás tartalmát is.

Az elmúlt évtizedben jelentős erőfeszítések történtek az intézményi belső, s ezzel együtt a külső értékelés kultúrájának fejlesztése érdekében. Az intézményrendszer e téren jelentős szemléleti váltáson ment át. Ma már nem az értékelés szükségességéről, a minőségfejlesztésben betöltött, semmivel nem pótolható szerepéről kell meggyőzni az iskolaigazgatókat, óvodavezetőket, pedagógusokat, óvónőket. A problémát ma az jelenti, hogy miként lehet beépíteni a folyamatos értékelést az intézmények nevelési-oktatási, menedzselési, vezetési folyamataiba. Ugyanis a belső és külső értékeléssel nyert, a tanulók tudására, neveltségi szintjére, az intézményi tevékenység különböző elemeire vonatkozó információk, adatok akkor válnak minőséget fejlesztő tényezővé, ha nemcsak és nem is elsősorban az ellenőrzést, a szankcionálást célozzák, hanem az önkorrekciót, az önfejlesztést, a folyamatokhoz való mind tudatosabb viszony kialakulását.

A 2001-es lillafüredi programot átnézve úgy érzem, hogy az előadások, a szekcióviták, a hivatalos esti beszélgetések ennek a szemléletnek, az értékelésről alkotott értelmezési keretnek a terjedését, megerősítését szolgálják. Azt várom ettől a konferenciától, hogy az értékelés és minőség összefüggéséről történő két és fél napos együttgondolkodás eredményeként megfogalmazódik, hogy az oktatás minőségének fejlesztésében az egyik legfontosabb elem a tudást, a személyiségfejlesztést szolgáló folyamatok sokoldalú értékelése, az ezzel együtt járó tudatosság, a minőségre ható sokféle peremfeltétel állapotának minél érzékenyebb követése.

Az előadások közül különösen fontosak azok, amelyek a téma nemzetközi vonatkozásait tárják majd a résztvevők elé. Úgy érzem, hogy a magyar közoktatás kedvező nemzetközi, mindenekelőtt Európai Unió-beli megítélése szempontjából fontos, hogy minél szélesebb körben meghonosodjanak azok az értékelési eljárások, amelyek a nemzetközi szakmai közösség együttgondolkodása révén kristályosodtak ki és váltak elfogadottá. A magyar közoktatási intézmények szervezeti kultúrájának szempontjából jelentős, hogy minél erőteljesebben jelenjenek meg ezek a nemzetközileg elfogadott, az intézményi működésben természetes értékelési eljárások. S azt is nagyon fontosnak érzem, hogy a szekcióvitákban hangot kapjanak azok az intézmények, ahol az értékelés kultúrájának fejlesztése terén jelentős eredményeket értek el. Az elmúlt évtizedek ez irányú kutatói-fejlesztői törekvései ugyanis számos intézményben elősegítették a fejlett, s tegyük hozzá, EU-konform értékelési kultúra megjelenését, elterjedését.

Bízom abban, hogy ez a mostani konferencia is hozzájárul a közoktatás minőségfejlesztését szolgáló sokféle törekvés megvalósulásához. A bevezetőben elmondottak szellemében azt sem tekintem bajnak, ha az általunk tervezett mérési-értékelési lépésekkel kapcsolatban viták alakulnak ki. Hasznosnak tartom, ha az általunk kezdeményezett mérésekről kialakult különböző álláspontok megjelennek, ha érvek és ellenérvek csapnak össze ezekben a kérdésekben. Úgy érzem, hogy a hely szelleme erre kötelez mindannyiunkat, s a vitákra lehetőséget teremt az a nyitott légkör, amely a teremben évek óta természetes, s talán a szélesebb nyilvánosságban is kialakulni látszik. Lillafüred és az ehhez hasonló konferenciák a hazai oktatáspolitikai szakmának azért nagyon fontos elemei, mert katalizálják a párbeszédet, a közös gondolkodást. Ma olyan bonyolult korban élünk, amelyben senki nem tekintheti magát az igazság letéteményesének. Ma nem léteznek egyedül üdvözítő megoldások. A plurális gondolkodásmód, az érvek és ellenérvek ütköztetése korántsem csak politikai szólam, hanem az élet minden területén érvényesülő szükséglet. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban kedvenc filozófusomat, Voltaire-t idézzem, aki Filozófiai ábécé címmel megjelent gyűjteményében így ír: "A legzseniálisabb embereknek is lehet téves felfogásuk egy elvről, ha azt vizsgálat nélkül elfogadják, s sokszor a szerényebb képességekkel megáldott ember is csillogó értelemről tehet tanúbizonyságot, ha eszméit megosztja azokkal, akik az ő elgondolásától nagyon különbözően gondolkodnak a világról. A lehetséges világok legjobbikának elmélete senkit sem vigasztal, épp ellenkezőleg, kétségbe ejti mindazokat a filozófusokat, akik elfogadják. A jó és a rossz kérdése csak káosz marad azoknak, akik feltétel nélkül elfogadják, szellemi játék és termékeny az élet azoknak, akik szakadatlan vitatkoznak róla." Van mit tanulnunk hát Voltaire-től, tekintsük vitáinkat a káosz elkerülését célzó, a termékeny élethez vezető eszköznek, olyannak, amelytől termékenyebbé válhatnak mindennapjaink s benne iskoláink is.

E gondolatok jegyében nyitom meg a 2001. évi Lillafüredi Konferenciát. Minden résztvevőnek gondolatokat, vitákat ösztönző nagyon jó munkát, a szünetekben hasznos szakmai beszélgetéseket kívánok. Hassa át ezt a mostani alkalmat az a szellemiség, amelyet hosszú évek alatt mi magunk hoztunk létre itt Lillafüreden.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.