2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1997 október

"Megtapasztalni Európát" -- Beszélgetés Dobos Krisztinával (Schüttler Tamás)

2009. június 17.

"Megtapasztalni Európát"

- Beszélgetés Dobos Krisztinával -

- Mi a véleménye az Európai Unió oktatási célkitűzéseiről? Vonzó céloknak tartja-e azokat a magyar közoktatás számára?

- A magyar közvélemény jelentős része - így a pedagógusok és a szülők többsége előtt is - az Európai Uniónak egyfajta idealizált változata jelenik meg. Az uniós csatlakozásra az emberek úgy tekintenek, mint amelynek révén Magyarország egy olyan közösségbe fog bekerülni, ahol alapvetően gazdasági fellendülés van, ahol általában rendezettek a körülmények, ahol az embereknek biztonságérzetük van. Miután a rendszerváltást követően épp a jólét és a biztonság terén szenvedték és szenvedik el az emberek a legnagyobb hiányt, ezért az Unióhoz való csatlakozást többségük nagy, pozitív lehetőségként éli meg. Az azonban kevéssé világos számukra - és ebben nyilvánvalóan a tájékoztatás hiánya is szerepet játszik -, hogy az uniós csatlakozás nem egy merev, változatlan rendszerhez történő kapcsolódás, hiszen az Unió egyrészt maga is változik és a körülményekhez alkalmazkodik, másrészt a tagországok egyéni érdekei különböző mértékben jelennek meg és kapnak hangsúlyt. Az Unióhoz való csatlakozásról nyújtott tájékoztatásban épp ezért kell hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a csatlakozó országoknak nem passzív félként kell belépniük a közösségbe, hanem meg kell fogalmazniuk egyéni érdekeiket, elvárásaikat. Csak így van ugyanis lehetőség az egyes országok sajátos nemzeti érdekeinek érvényesítésére, e nélkül óhatatlanul az alárendeltségi viszony, az alkalmazkodási kényszer válhat dominánssá. Mindezek mellett természetesen tudomásul kell venni, hogy az Európai Unióba történő belépés számos területen igényli a már meglévő szabályokhoz, normákhoz való alkalmazkodást. Ez alól bizonyos értelemben kivételt jelent az oktatás, mivel az Unió több dokumentumban deklarálta, hogy a tagországokban nem kívánják egységesíteni az oktatást. Az Unió oktatásügyi szakértői régóta egyetértenek abban, hogy az oktatást minden ország saját nemzeti ügyének tekintik, mindenfajta egységesítés veszélyeztetné az oktatásban érvényesülő nemzeti hagyományokat. Azonban immár tradicionálisnak tekinthető az a törekvés, amely arra irányul, hogy az Unió tagországai oktatási rendszerében legyen egy közelítőleg egységes program, amely segíti az egyes tagországok életének, kultúrájának megismertetését, a különböző országokban élő emberek közötti kommunikációhoz szükséges készségek fejlesztését. Nagyon fontos uniós törekvésnek tekintem az egyes országok különböző iskolafokozatain adott végbizonyítványok ekvivalenciájának biztosítása érdekében a követelmények folyamatos egyeztetését, egységesítését, mivel ez biztosítja a szabad munkaerőmozgást. A kiadott bizonyítványok ekvivalenciájának biztosítása érdekében régóta tapasztalható a közös törekvés az egyes országok vizsgakövetelményeinek - áttételesen az oktatás színvonalának - közelítésére.

- Vonzó modellnek tekinthető-e az Európai Unió oktatási színvonala Magyarország számára, amikor a jóval magasabb oktatásügyi ráfordítások mellett a legfejlettebb európai országokban az oktatás színvonalának drámai süllyedéséről beszélnek a politikusok és a szakértők?

- Az Európai Unió tagországainak jelentős részében a hetvenes években nagyarányú nemzeti oktatásfejlesztési programok indultak, s egy-másfél évtizeden át intenzív fejlesztés folyt, amelynek eredményei jól érzékelhetőek voltak a legtöbb fejlett európai országban. A leglátványosabb eredményeket a középiskolába és a felsőoktatásba kerülők arányának növekedésében, valamint az idegennyelv-tudás fejlesztésében tudták elérni. Ezek a fejlesztési programok jelentős költségvetési ráfordításokkal történtek. Zárójelben jegyzem meg, hogy 1990 és 1994 között és jelenleg is ezeket a fejlesztési tendenciákat próbáltuk - és próbálja a mai oktatásügyi kormányzat - követni. A nyolcvanas évek végére lezárultak ezek az intenzív fejlesztési projektek, s ez szinte természetesnek tekinthető módon együtt jár egyfajta csökkenő trend megjelenésével. Ez a sajátos ciklikusság valószínűleg minden fejlett ország oktatásügyét jellemzi. Egy intenzív fejlesztési szakaszban, amikor sok pénzt és energiát fektetnek be az oktatásügybe, érzékelhető minőségi, színvonalbeli fejlődés következik be, majd ezt követően, amikor - az elért minőségi paraméterek szinten tartására elégségesek az átlagos oktatásügyi ráfordítások - egy viszonylag nem hosszú időszak után bekövetkezik egy lassú csökkenés, kialakul egy hullámvölgy. Most éppen ez a fázis tapasztalható Nyugat-Európa országainak oktatásügyében. Franciaországban és Németországban egyre-másra jelennek meg az oktatáspolitikusok, oktatásfejlesztési szakértők cikkei, már-már segélykiáltásai az oktatásban tapasztalható színvonalcsökkenés miatt. Angliában is hasonló jelek mutatkoznak. A figyelemfelhívások nem maradnak hatástalanok, mert szinte mindegyik érintett országban szakértők keresik a színvonalcsökkenés okait, és stratégiákat kezdenek kidolgozni a tendencia megváltoztatására. Az angolok néhány évvel ezelőtt jelentős lépést tettek a központi vizsgáztatás további standardizálása felé, amikor is bevezették a számítógépes értékelést. Ez a standardizálás teljesen kiiktatta a szóbeli vizsgázás lehetőségét. Ennek következtében jelentősen romlott a tanulók szóbeli kifejezőkészsége, kommunikációképessége. Az oktatási rendszerben sűrűsödő problémák elemzése nyomán az akkori miniszter asszony - aki egyébként a standardizálás szorgalmazója volt - visszaállíttatta a szóbeli vizsgáztatás korábbi rendszerét. Számos ilyen példát tudnék idézni Európából. Ezek mind azt mutatják, hogy az Európai Unió országaiban újra napirendre kerül az oktatás intenzív fejlesztésének az ügye. Egyre gyakrabban lehet találkozni azzal a gondolattal, hogy a 2000. év után az egyes országok pozícióját a rendelkezésre álló tőkejavak mellett alapvetően a felhalmozott tudás, a kumulált szellemi tőke mennyisége fogja meghatározni. E gondolat jegyében most éppen új oktatásfejlesztési programok kidolgozása indul meg. Mindezekből az következik, hogy a magyar oktatási rendszerben nagyon oda kellene figyelni arra, hogy azokon a pontokon, ahol jók a pozícióink - elsősorban a természettudományok oktatása terén -, ne szoruljunk hátrább. Ugyanakkor azokon a műveltségterületeken, ahol rosszabb a helyzetünk - olvasásmegértés, kommunikáció, idegennyelv-tudás -, előbbre kell lépnünk. Az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik fontos feltétele ezeknek a hátrányainknak a mielőbbi leküzdése. Ehhez nálunk is az Unió országaiban indított - s minden bizonnyal egy újabb fázisban újraindítandó - nemzeti fejlesztési programra van szükség, amelyben a legnagyobb energiát az idegen nyelvek tanítására kell fordítani. Ezen belül kiemelten kellene kezelni a már pályán lévő tanárok - s itt most korántsem csak és elsősorban a nyelvtanárokról van szó - idegen nyelvi képzésének ügyét. Sürgető feladatnak tartom, hogy megvalósuljon az a sokat emlegetett igény, miszerint minden érettségiző diák két európai nyelvet beszéljen. Fontos, hogy a szakmunkások idegennyelv-tanulását is programok segítsék, mivel nyelvtudás nélkül csak nagyon kiszolgáltatott helyzetű, alárendelt szerepet játszó emberekként kerülhetnek be az európai munkaerőpiacba - ha egyáltalán bekerülhetnek. Hiába bizonyul majd jónak a szakmai felkészültségük, ha az elemi kommunikációra is képtelenek.

- Az Európai Unióhoz való csatlakozás oktatásügyi feladatai között a magyar oktatás helyzetét áttekintő szakértők a finanszírozás problémáit tartják a legfontosabbnak. Hogyan látja: képes lesz-e az ország olyan oktatásfinanszírozási szint biztosítására, amely közelíti azokat az európai átlaghoz?

- Ehhez a finanszírozás egész rendszerét át kell gondolni. A finanszírozásban világosan el kell különíteni az állami (a központi költségvetés) és a fenntartók kötelezettségeit. Az államnak a jelenleginél nagyobb szerepet kell vállalnia a finanszírozásban, garanciát kell vállalnia a pedagógusok bérének, azok közterheinek kifizetésére. Megfelelő tervezési eljárással viszonylag pontosan meg lehet határozni azt, hogy ez mekkora költségkihatással jár. Ugyancsak az államnak kell finanszíroznia a pedagógusok továbbképzésének költségeit. Az intézményfenntartási normatívát meg kell adni az önkormányzatoknak, az egyházaknak és más fenntartóknak, e nélkül ugyanis azok képtelenek az intézményeik megfelelő színvonalú fenntartására. A jelenlegi helyzetben, amikor is az önkormányzatokhoz utalódik a bér, a fenntartási költség és még számos egyéb kiegészítő normatíva, az oktatásra szánt pénzek egy jelentős része nem jut el az oktatási szférába, az iskolába, mivel az önkormányzatnak az oktatás mellett számos más feladatot is meg kell oldania. Nehéz jó döntést hoznia egy önkormányzatnak akkor, amikor azt kell eldöntenie, hogy az oktatás minőségi fejlesztésére adjon-e pénzt, vagy fejlessze-e az egészséges ivóvizet biztosító hálózatot. Akárhogy is dönt, mindenhogyan rosszul dönt. Ennek a problémának a megoldása csak úgy lehetséges, ha bizonyos feladatok finanszírozására az állam vállal garanciát. Az oktatás fejlesztésére szánt pénzek felhasználásában problematikusnak látom a fejlesztési források pályázati úton történő szétosztását. Egyfelől persze nagyon jó az, hogy viszonylag széles körben lehet pályázni, másfelől azonban a pályázati finanszírozási rendszer óhatatlanul is felaprózza a fejlesztési célokra szánt pénzeket. Az európai oktatási, felsőoktatási színvonal elérése koncentrált fejlesztési stratégiát igényel, ehhez a rendelkezésre álló pénzek koncentráltabb felhasználása szükséges.

- A finanszírozás hatékonysága tehát nagyobb centralizációt igényelne. Ez a gondolat egybecseng az Európai Unióban most erősödő centralizációs törekvésekkel. Van-e esély arra, hogy Magyarországon is hasonló tendenciák kezdődjenek el, elviseli-e ezt az autonómiát, a decentralizációt nemrég "megízlelt" oktatási szféra?

- A demokráciával nem ellentétes az, ha bizonyos folyamatok centralizáltak. Az Antall-kormány idején megpróbáltunk egyensúlyt teremteni a központi és a helyi döntési kompetenciák között, de ezt a társadalom nem fogadta el. Nyilvánvalóan azért, mert akkor élték meg a helyi döntések szabadságának az élményét. A helyi autonómia hátrányait akkor még nem látták, nem érzékelték az emberek. Mára mindezek már nagyon erőteljesen éreztetik hatásukat, tehát ma bizonyára sokan másként vélekednek az akkori elképzeléseinkről. Nem lehet minden döntést a háromezernél is több önkormányzatra bízni, ráadásul úgy, hogy nincsenek meg a döntések végrehajtásához szükséges anyagi eszközök. A hatékonyabb fejlesztés számos területen centralizációt igényel. Mindenekelőtt a fejlesztések ügyét kellene központi hatáskörbe utalni. Az Unió közoktatási színvonalához való közeledést is nagyban segítené, ha a közoktatási törvénnyel összhangban, de attól függetlenül a Parlament hozna egy közoktatás-fejlesztési törvényt, amelyben konszenzussal jelölné ki a prioritásokat, a főbb fejlesztési irányokat s a megvalósítás ütemezését. Így lehetőség lenne a közoktatás fejlesztésére fordítható összegek hatékony elköltésére. A fejlesztésben való fokozottabb állami jelenlét és garanciavállalás mellett lehetőség lenne az oktatásban meglévő területi egyenlőtlenségek kiegyenlítésére is. Ma az egyes oktatási intézmények fejlesztési esélyeit döntően a fenntartó önkormányzatok és bizonyos mértékig az adott településen, térségben lévő vállalkozói szféra gazdasági helyzete határozza meg. A jobb gazdasági adottságú települések iskoláinak egészen mások az esélyei, mint az ország szegényebb térségeiben működőknek. Az állam fokozottabb kiegyenlítő szerepe nélkül ezek a feltételbeli, s ebből következően fejlesztési esélybeli különbségek állandósulnak, sőt tovább növekednek, bekövetkezhet ezeknek a hátrányos helyzetű iskoláknak a végleges ellehetetlenülése. Ezekkel a területi egyenetlenségekkel, fejlettségbeli eltérésekkel nehéz lenne beilleszkedni az Európai Unióba.

- Korábban már említettük, hogy az Unióba történő belépés az oktatásügy számára nem ír elő egyetlen kötelező normát sem. Az Unió létrehozásáról határozó Római Szerződés pusztán azt ajánlotta a tagországok számára, hogy az oktatásban törekedjenek az európai kulturális identitás erősítésére, az európai értékrendszer közvetítésére. Ebben az eltelt évtizedek alatt nem változott az Unió álláspontja. Ön szerint mit tartalmaz az európai kulturális identitás, mit tart a legfontosabb európai értékeknek? Melyek azok az értékek, amelyeket az oktatásnak, az iskolának közvetítenie kell?

- Ebben a vonatkozásban Magyarország több szempontból is más országoktól eltérő helyzetben van. Európa nyugati felének országai nemzeti identitását az elmúlt évtizedekben - de sok ország esetében nyugodtan évszázadokat is említhetünk - semmi sem veszélyeztette, és ez a körülmény egészen más feltételeket teremtett az európai identitás vállalásához. Magyarország nemzeti, kulturális identitásának alakulását, fejlődését jelenősen korlátozta az, hogy a magyar nemzeti múltat, a magyar kulturális örökséget nem ismerhették meg a maga teljességében az egymást követő ifjú generációk. Csak a nyolcvanas évek végétől nyílt igazán lehetőség erre. Épp ezért számunkra ma elsősorban saját nemzeti azonosságtudatunk megtalálása, saját kulturális örökségünk megismerése az alapvető feladat. Az európai identitás közvetítése ebből a szempontból csak a második lépés. Az európai eszméhez, a közös kulturális hagyományokhoz való viszony alakulása szempontjából meghatározónak tartom az utazással, a különböző országok polgárai közötti kommunikációval kapcsolatos hagyományokat. Nyugat-Európa fiataljai számára évtizedek óta természetes lehetőség az utazás, a világban való szabad mozgás, a cenzúra nélküli levelezés, telefonálás, általában a szabad kommunikáció, a televíziós csatornák műsorainak szabad vétele. Ezek a lehetőségek alig néhány éve adottak a mi számunkra, ebből következően kevesebbet ismerünk az európai országok mindennapi életéből, kultúrájából, szűkebbek a különböző országok polgáraival kialakított kapcsolataink. Tanárgenerációk egész sora dolgozta végig és élte le az életét úgy, hogy nem járt Nyugat-Európa egyetlen országában sem, földrajztanárok tanítottak - s sajnos tanítanak ma is - úgy Európa országairól, hogy nem vagy alig-alig jártak tőlünk ötszáz vagy ezer kilométerre fekvő tájakon, városokban, miközben - hála a megváltozott körülményeknek - diákjaink már nekik mesélnek London és Párizs múzeumairól, az Alpok vagy a Pireneusok hegyeiről, s nem utolsósorban az európai életmód, kultúra sajátosságairól. Annak érdekében, hogy az európai kulturális örökséget minél inkább magukévá tegyék a mi országunkban felnövő generációk, három nagyon fontos feladatot kell megoldanunk. Az európai kulturális identitás elsajátításának az előfeltétele a saját nemzeti kultúránk értékeinek az alapos ismerete. Az tudja csak igazán értékelni a közös európai kultúrkincset, aki tisztában van a magyar kultúra hagyományaival, értékeivel, ugyanis csak ennek a birtokában van valóban mód a különböző kultúrák összehasonlítására, az ezekben fellelhető értékek azonosságainak és különbözőségeinek felismerésére. Az első és legfontosabb feladat a magyar kultúra értékeinek, hagyományainak minél alaposabb megismertetése, a nemzeti kulturális azonosságtudat megerősítése. A második feladat az európai kultúrába való bekapcsolódáshoz szükséges kommunikációs képességek fejlesztése, az európai nyelvek minél magasabb szintű ismeretének elősegítése. Ez sokféle tanulási forma lehetőségének megteremtését kívánja, a magas színvonalú hazai nyelvtanulási lehetőségeket éppúgy, mint a hosszabb-rövidebb külföldi kurzusokon való részvételt vagy a diákcserét, külföldi táborozást, szakmai gyakorlatot. A harmadik a különböző országok, régiók, térségek reális és ugyanakkor kritikus szemléletének fejlesztése. Nem szabad úgy belépnünk az Európai Unióba, hogy kritikátlan csodálattal szemléljük mindazt, ami az Unió országaiban van. A nemzeti önbecsülésre és más nemzetek értékeinek reális szemléletére nevelés azért fontos, mert különben nem lehet egyenrangú félként, kellő méltósággal integrálódni az európai nemzetek közösségébe. Azok a fiatalok, akik ilyen szellemiségben nevelődnek, talán majd el tudják kerülni azt a sok szempontból negatívnak minősíthető szemléletet, amelynek jegyében kritikátlanul másolunk mindent, ami Nyugatról jön, még akkor is, ha az adott témában esetleg ezzel azonos értékű magyar megoldási modell is létezik. Minél több alkalmat kell teremteni arra, hogy a fiatalok reális ismereteket szerezzenek az egyes európai országokról, népekről. Erre azok az akciók a legalkalmasabbak, ahol különböző országok fiataljai hosszabb időt töltenek együtt, személyes barátságokat kötnek, közös munkával ismerik meg egymás országának mindennapi életét, kultúráját, népdalait, táncait, építészetét, gazdaságát, iskolarendszerét, találkozhatnak az országok politikusaival. Az ilyen találkozások részeseként felnövő fiatalokat később nem lehet majd egymás ellen uszítani, mivel az így szerzett élmények egy életre megmaradnak az emlékezetükben. Az európai kulturális örökség megismerése és elsajátítása mellett nagyon fontosnak tartom az európai állampolgári kultúra elsajátítását is. Ehhez szükség lenne az állampolgári, társadalmi ismeretek tantárgy újragondolására. Az Európában általánossá vált állampolgári kultúra hazai elterjesztéséhez szükség lenne a hazai és a különböző európai országok jogrendszerét, közigazgatási gyakorlatát összehasonlító tananyagok bevezetésére, a demokratikus állampolgári érdekérvényesítés gyakorlatát demonstráló valóságos példákra, szituációs gyakorlatokra, játékokra. Az ehhez szükséges pedagógiai felkészültség megszerzéséhez segítséget kellene adni a pedagógusoknak, mivel hiányoznak az ilyen jellegű tapasztalataik.

- A mai magyar társadalomban a demokrácia szintje még meglehetősen távol van azoktól a demokratikus viszonyoktól, amelyek Európa nyugati felére már hosszú ideje jellemzőek. Képes-e az oktatás hatékonyan segíteni abban, hogy a demokratikus viszonyok fejlődésének folyamata felgyorsuljon, hogy a most felnövő generációk a szó európai tradíciók szerinti értelmében vett európai polgárok lehessenek?

- Azt, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy gondolkodásban, viselkedésben, az egymással szembeni elvárásaiban polgárként jelenjen meg a magyar társadalom jelentős része, azt sajnos nem tudom megmondani. Hogy ez valóra váljon, ahhoz két nagyon fontos feltételnek kell teljesülnie. Az egyik az, hogy az emberekben növekednie kell a biztonságérzetnek. Ez a legfontosabb. Ugyanis az az ember, aki folyamatosan létbizonytalanságban él, aki fél a munkanélküliségtől, az elnyomorodástól, aki nem tud a saját életének a tényleges alakítója lenni, az nem tud polgárként gondolkodni, élni, cselekedni. A másik feltétel az oktatás, az iskola polgárrá nevelő funkciójával kapcsolatos. Erről az a véleményem, hogy az iskola sokat tud ezért tenni, de nem egyedül, csak kellő társadalmi támogatottság mellett. Ha az oktatási rendszer azt tudja biztosítani a szülő számára, hogy ha ő maga nem is, de a gyereke legalább fel tud emelkedni, ha a szülő azt érzi, hogy a gyermeke számára olyan tudástőkét tud biztosítani, amelyet gazdasági tőkére lehet konvertálni, akkor az iskola rengeteget segíthet a polgárrá válásban. Ennek kapcsán felvetődik egy másik probléma, mégpedig az, hogy az itt és most élő magyarok mennyire tudják az európai polgárok állampolgári kultúráját magukévá tenni, mennyire válnak képessé a társadalom ügyeibe való beleszólásra, az érdekérvényesítésre. Ez nem elsősorban az oktatás, az iskola ügye, hanem általánosabb politikai-társadalmi kérdés. Ehhez biztosítani kell, hogy az emberek érezzék, hogy van beleszólási joguk, és érdemben tudják befolyásolni a döntéseket. Úgy érzékelem, hogy ma ez a beleszólási jog még nincs meg elég széles körben. Jóllehet, van Parlament, van neki felelős kormány, létezik egy önkormányzati rendszer, ám az állampolgár mégis azt érzi, hogy ezek az intézmények helyette és felette döntenek. Ma még nem igazán épült ki az a rendszer, amelyben az állampolgár valóban közvetlenül érzi, hogy befolyása van az önkormányzati, még inkább a parlamenti döntésekre. A polgárrá válás kapcsán nem hagyható ki a civil szerveződések szerepe. Ezek a szervezetek most kezdenek létrejönni, bizonyos körben több évtizednyi szünet után újraalakulni. A civil szféra a polgári társadalomban azért tölt be fontos szerepet, mert általa nyílik a polgárnak lehetősége arra, hogy a vele azonosan gondolkodó polgárokkal együtt kifejezze az érdekeit, befolyásolja a döntéseket. Az iskola bizonyos mértékig tudja segíteni azt a bonyolult folyamatot, amelyben a civil szféra, az érdekérvényesítési keretek, lehetőségek kialakulnak, de a szerepe csak másodlagos, magában a társadalomban kell végbemennie a polgárosodásnak.

- Európában él egy elképzelés vagy inkább mítosz, mely szerint a polgári kultúrának az oktatás általi gyors elterjesztése, a polgári társadalom mindennapi gyakorlatában fontos értékek és normák közvetítése az oktatásban lerövidítheti a polgárosodás folyamatát, bizonyos értelemben pótolhatja a megszakadt szerves polgári fejlődést. Be lehet-e hozni ezt az életünkből kimaradt fejlődési folyamatot? Fel tudja-e gyorsítani ezt a folyamatot az iskola többek között azzal, hogy a polgári társadalom gyakorlásához szükséges ismereteket, technikákat közvetíti?

- Azt hiszem, hogy az iskolának van szerepe, de nem szabad túlértékelni ezt a szerepét. Az iskola alapvetően nevelési intézmény, amelynek nemcsak az a feladata, hogy a konkrét információs tartalmakat átadja, hanem szocializációs funkciója is van. Az Európához kapcsolódás, az európai polgárrá válás szempontjából ennek érzem a jelentőségét. Az iskoláknak és a felsőoktatásnak úgyszintén meg kell találnia azokat a formákat, módokat, amelyekkel az információkon az ismereteken túlmutató európai értékeket át tudja adni. Azt hiszem, ebben a legtöbbet az európai országok életének, az ott élő emberek mindennapjainak a megtapasztalása segíthet. Az iskola tehát azzal szocializálhat Európa világára, ha minél gazdagabb kapcsolatokat épít diákok és tanárok között, ha minél több lehetőséget biztosít az európai társadalom működésének megismerésére.

A beszélgetést Schüttler Tamás vezette

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.