2020. június 01., hétfő , Pünkösd, Tünde

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Konferenciák, rendezvények eredményei >> Magyar Közoktatás 2001

1. szekció: A közoktatás társadalmi, gazdasági folyamatai

2009. június 17.

Hermann Zoltán összefoglalója

1. szekció: A közoktatás társadalmi, gazdasági folyamatai

A szekció meghirdetett témaköre meglehetősen tágra szabott volt, a konferencia rendezőinek szándéka szerint felölelte a közoktatási rendszer működésének és a közoktatás társadalmi, gazdasági környezetének összetett kapcsolatrendszerét. Ugyanakkor - bizonyára a meghirdetett téma általánossága miatt - a vita szorosan kapcsolódott a szekció finanszírozási témájú nyitóelőadásához, és nem terjedt ki olyan kérdésekre, mint a közoktatással kapcsolatos társadalmi elvárások és vélemények, az oktatás szerepe a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésében (lásd Tóth István György, a szekcióhoz kapcsolódó plenáris előadását), a demográfiai változások hatása vagy az oktatási rendszer és a munkaerőpiac kapcsolata. A résztvevők érdeklődését sokkal inkább a mindennapi munkájukban közvetlen és erős korlátot jelentő finanszírozási problémák keltették fel. Ennek megfelelően a vita lényegében három kérdés körül folyt:

  1. a közkiadások alakulását tekintve mennyire tekinthető preferált területnek a közoktatás,
  2. alacsonyak vagy sem a normatív támogatások a fajlagos költségekhez képest, és milyen mértékűek a hatékonysági problémák a közoktatásban,
  3. a jelenlegi decentralizált finanszírozási és irányítási rendszerből kiindulva vajon a központosítás vagy a piacosítás irányában érdemes megoldást keresni a közoktatás finanszírozási, hatékonysági és minőségi problémáira.

A vitaindító előadás elsősorban az államháztartási kiadások megoszlásának alakulása és a GDP-hez mért oktatási kiadások nemzetközi összehasonlítása alapján értékelte, hogy finanszírozási szempontból mennyiben tekinthető preferált területnek az oktatási ágazat. Az utóbbi néhány évben az államháztartás kiadásainak megoszlásában megfigyelhető változások azt mutatják, hogy a jóléti szolgáltatásokra fordított kiadások aránya összességében csökkent (elsősorban a gazdaság növekvő támogatásának helyet adva), ezen belül azonban az oktatási terület valamelyest relatíve preferáltnak tűnik például az egészségügyhöz képest. Tehát míg az államháztartás GDP arányában mért jóléti kiadásai csökkenő tendenciát mutatnak, az oktatási szektor GDP-hez mért kiadásai 1997 után nem csökkentek, noha nem is indultak olyan növekedésnek, mint a gazdasági jellegűeké. A vita résztvevői más szempontból, a tényleges működési feltételekre vonatkozó tapasztalataik felől nézve értékelték a közoktatás finanszírozási helyzetét; összességében alacsonynak minősítették a kiadások szintjét, és többen említették, hogy az oktatási szektor egészén belül a közoktatás véleményük szerint egyre kedvezőtlenebb finanszírozási helyzetbe kerül a felsőoktatáshoz képest. A hozzászólók egyike arra hívta fel a figyelmet, hogy a közoktatáson belül is jelentősek a különbségek az egyes területek között, az iskolai szakképzést ilyen szempontból indokolatlanul alulértékelt területnek minősítette.

A vitaindító előadásban nagy hangsúlyt kapott, hogy a nemzetközi összehasonlításban a GDP-hez mért kiadások nem tekinthetők alacsonynak, miközben a tanári fizetések az egy főre eső GDP-hez viszonyítva is messze elmaradnak az OECD-országokra jellemző értékektől. Arra utaló jelként értelmezhető ez, hogy a magyar közoktatási rendszert számottevő hatékonyságveszteségek jellemzik, ugyanakkor más tényezők is állhatnak a nagyobb munkaerőigény mögött. Ahogyan a vitában is elhangzott, Magyarországon az iskolák, illetve a tanárok olyan szociális jellegű tevékenységeket is végeznek, amelyeknek költségei máshol, esetleg nem az oktatási szektor kiadásai között jelentkeznek vagy a hátrányos szociális helyzetű diákok alacsonyabb aránya miatt kevésbé gyakoriak. Noha minden bizonnyal ez is emeli a fajlagos költségeket nálunk (gondoljunk például a napközis ellátásban részesülők magas arányára), nem valószínű, hogy döntő részben ezzel lenne magyarázható a magyar közoktatás nagy munkaerőigénye. Ha tényleg súlyos hatékonysági problémákkal állunk szemben, akkor vajon miben kereshetjük a hatékonyságveszteségek fő okát: a helyi iskolavezetési és oktatásirányítási gyakorlat hiányosságaiban vagy inkább a magyar közoktatási rendszer bizonyos strukturális sajátosságaiban?

A vitában résztvevők többsége azt hangsúlyozta, hogy az oktatási kiadások alacsony volta, az iskolák jellemző alulfinanszírozottsága és a dologi kiadások egyre csökkenő aránya miatt is nehezen lehet pazarló gazdálkodásról beszélni. Ugyanakkor a hozzászólók a tanárok munkaterheit is magasnak minősítették, általában tehát nem értettek egyet azzal, hogy az egyes iskolák hatékonyságát a kiadások csökkentésével javítani lehetne. Ezzel azonban nem adtunk választ a fenti kérdésre. Az iskolák feszített költségvetési helyzete nem cáfolja azt a megállapítást, hogy az iskolai korosztályok létszámának csökkenéséhez rugalmatlanul alkalmazkodott az intézményhálózat, lényegében ezzel helyi szinten is megjelenítve a nemzetközi összehasonlításban megfigyelhető sajátosságokat (az összkiadásokhoz mérten is alacsony bérek). Itt érdemes megjegyezni, hogy a gyermeklétszám további csökkenése középtávon adottságnak tekinthető, és ez a hatás egyre erősebben jelentkezik a középiskolák esetében is, ahogyan az expanzió már nem kompenzálhatja ezt a folyamatot. A demográfiai változások tehát elkerülhetetlenné teszik az intézményrendszer folyamatos alkalmazkodását. Az iskolák feszített költségvetési helyzete nem mond ellent a hatékonyságveszteségek forrására vonatkozó másik értelmezésnek sem, mely szerint hazánkban olyan strukturális sajátosságok között (is) kell keresnünk a magas munkaerőigény okait, mint az iskolai kezdőszakaszt és az alsóközépfokú oktatást egy intézménybe szervező iskolaszerkezeti modell vagy az elaprózott önkormányzati rendszert leképező, sok kis iskolát működtető intézményhálózat. Viszont, ha a közoktatási rendszer strukturális sajátosságai jelentik a hatékonyságveszteségek meghatározó forrását, akkor a javulás nem várható helyi szintű intézkedésektől, a helyi oktatásirányítás színvonalának és érdekeltségének emelkedésétől.

Ugyanakkor a szekcióban elhangzottak olyan hozzászólások is, amelyek arra utaltak, hogy számottevő különbségek vannak az egyes iskolák működésének hatékonyságában. A vitában résztvevők olyan példákat említettek - köztük nem önkormányzati fenntartású iskolákat is -, melyek esetében a fajlagos költségek nem haladják meg a normatív támogatások értékét, miközben az iskola jó színvonalon működik. Ezek arra utalnak, hogy lehetséges az iskolák működésének takarékosabb, hatékonyabb megszervezése. Persze nemcsak a magasabb hatékonyság, hanem a példaként felhozott alapítványi iskolák sajátos helyzete is magyarázatul szolgálhat az alacsonyabb fajlagos költségekre. Egyrészt ha egy új iskola jobb fizikai felszereltséggel indul, akkor ez csökkentheti a szükséges karbantartási és felújítási költségeket, másrészt azokat a tanulók összetétele is erősen befolyásolhatja. Minél magasabb a diákok családjának társadalmi és gazdasági státusza, illetve minél inkább lehetősége van egy iskolának arra, hogy a jelentkezők között a képességek szerint szelektáljon, annál könnyebben érhet el az intézmény jó eredményeket, magas továbbtanulási arányokat, mégpedig amiatt, hogy a magasabb osztálylétszámok kevésbé korlátozzák a pedagógiai munkát, és az iskolának kevésbé kell szociális jellegű tevékenységeket végeznie.

A szekcióban talán a legtanulságosabb vita arról folyt, hogy milyen változások jelenthetnek megoldást a jelenlegi decentralizált finanszírozási és irányítási rendszer finanszírozási, hatékonysági és minőségi problémáira. A résztvevők többsége elkerülhetetlennek látta a központi kormányzat nagyobb szerepvállalását, de elhangzottak olyan hozzászólások is, melyek a piaci szereplők nagyobb súlyát szorgalmazták.

A piaci elemek erősítése mellett a nem állami iskolák nagyobb eredményessége, magasabb színvonala és a már említett jobb hatékonysága hangzott el érvként. Megfogalmazódott olyan vélemény is, mely szerint az államnak aktívabb szerepet kellene vállalnia a nem állami iskolák térnyerésében: a működési kiadások normatív támogatásán túl ennek eszköze a beruházások támogatása lehetne az alapítványi iskolák esetében is, ahogyan ez lényegében az épületek átadásával az egyházi iskolák esetében megtörtént. Eszerint ha az állam (beleértve az önkormányzatokat is) maga csökkentené szerepvállalását, tehát részben "át is engedné a terepet" a nem állami szereplőknek azon túl, hogy a belépés lehetősége nincs korlátozva, és az iskolákba történő befektetésre ösztönző feltételeket teremtene, hozzájárulna ahhoz, hogy az oktatás színvonala emelkedjen anélkül, hogy a kiadások növekednének. A nem állami iskolák szerepének erősítésével szemben érvelők elsősorban méltányossági problémákra, az esélyegyenlőtlenségek növekedésének veszélyére hivatkoztak. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a településszerkezet is korlátokat szab a piaci megoldásoknak: a kistelepüléseken az államnak kell biztosítania az iskolák fenntartását.

A legtöbb résztvevő a központi kormányzat szerepének erősítése mellett érvelt, nemcsak a finanszírozási eszközök biztosítását, hanem az intézményhálózat egy részének irányítását tekintve is. Egyrészt azzal érveltek, hogy ez biztosíthatná az erőforrások iskolák közötti méltányosabb elosztását (a nagyon különböző költségvetési helyzetben lévő önkormányzatok között jelentős különbségek alakulhatnak ki), másrészt az egyes önkormányzatok területén túlnyúló, térségi jellegű szolgáltatást nyújtó intézmények (középiskolák, kollégiumok) esetében az önkormányzati fenntartás nem teremt megfelelő érdekeltséget arra, hogy a fenntartók az iskolát használóknak leginkább megfelelő döntéseket hozzanak. Elhangzott olyan vélemény is, mely szerint a szakképzés területén a jelenleginél nagyobb központi szerepvállalást és támogatást tenne szükségessé az, hogy a vállalatok kevésbé képesek és hajlandóak az iskolai szakképzés támogatására, mint például az Európai Unió államaiban. Mások erre a problémára inkább a vállalati hozzájárulásokkal járó kedvezmények növelésében látták a megoldást.

A vitában csak elvétve jelentek meg a decentralizált önkormányzati rendszer melletti érvek, - nevezetesen az, hogy a helyi autonómia a helyi politikai elszámoltathatóság révén a fogyasztók elvárásaihoz igazodó racionális döntésekre késztetheti a döntéshozókat a központosított megoldásokkal szemben (és emellett részben megoldást jelenthet a tisztán piaci helyzetre jellemző - például méltányossági - problémákra). Ez feltehetően annak tulajdonítható, hogy a decentralizált finanszírozási és irányítási rendszert adottságnak tekintették, a fokozottabb központi szerepvállalás mellett érvelők nem kérdőjelezték meg. Tehát a vita nem az állami és piaci megoldásokról folyt, hanem inkább a decentralizált állam, központi kormányzat és nem állami szereplők relatív súlyának mértékéről. Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy a jelenleg sok tekintetben nehézkesen, esetenként diszfunkcionálisan működő, kissé felemás decentralizált irányítási és finanszírozási rendszer problémáira éppen a decentralizáció erősítése is megoldási lehetőséget kínálhat. A döntéshozók elszámoltathatóságának lehetőségét bővítené és talán a racionálisabb helyi döntésekhez is vezethetne, ha az irányítási autonómiához szélesebb önkormányzati "bevételi autonómia" (tehát nagyobb tényleges adókivetési lehetőség, nagyobb "hely" az adórendszerben a helyi adózás számára a központi adók rovására) társulna, ugyanakkor a térségi jellegű szolgáltatások magasabb szintű, de tényleges autonómiával bíró önkormányzati egységek feladatkörébe tartoznának. A vitában résztvevők többsége ezzel szemben a fokozottabb központi kormányzati szerepvállalás szükségessége mellett érvelt, mind a közoktatásra fordítható erőforrások biztosítását, mind pedig az oktatásirányítást tekintve - összhangban a jelenlegi oktatáspolitika törekvéseivel.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.