2019. június 17., hétfő , Laura, Alida

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Az oktatás társadalmi-gazdasági környezete >> Közoktatás és regionális fejlődés

5. A közoktatás területi rendszerének teljesítményét kifejező tényezők

2009. június 17.

5. A közoktatás területi rendszerének teljesítményét kifejező tényezők

E fejezetben a közoktatás területi rendszerének olyan dimenzióit vizsgáljuk, amelyek főképpen annak a gazdasági versenyképességet támogató funkciója szempontjából utalnak a rendszer teljesítményére, többnyire a közoktatás kimeneti eredményességének mutatóival. A versenyképes gazdaság és társadalom szempontjából fontos közoktatási teljesítmények számos előfeltétele azonban – mint látható lesz – a társadalmi kohéziót erősítő funkcióhoz köthető, illetve nem választható el azoktól.

Továbbhaladás a közoktatási rendszerben

A tanulók továbbhaladását három tényezővel vizsgáljuk. Az első az általános iskola nyolc éve alatti lemorzsolódás, amelynek magas szintje az iskolafok kudarcát jelenti, akár iskolai szelekciót fejez ki, akár az intézmények és a pedagógusok munkájának alacsonyabb minőségét (Függelék 52. táblázat).1 E mutatónak azért is nagy a jelentősége, mert a magyar közoktatási rendszer, ahol a tankötelezettség jelenleg a tanulók 16, az általános iskolát 1998-ban és azóta megkezdő korcsoportok esetében pedig már 18 éves korig tart, lényegében arra számít, hogy minden tanuló legalább 12 évig az iskolarendszeren belül marad.2 Akinek ez nem vagy nehezen sikerül, a tudástársadalom szempontjából komoly deficittel kezdi felnőtt életét.

A második tényező a középfokú továbbtanulás. Abban, hogy az egyes térségekben mekkora ennek mértéke és milyen a jellege, a közoktatás területi rendszerének és a térség társadalmának együttes hatása érvényesül. Az oktatási kínálat nagyságát és összetételét számos gazdasági-társadalmi tényező befolyásolja, így a térség településszerkezete, gazdaságszerkezete, népesség-összetétele és ennek változása. A korábban kialakult iskolahálózat alakításában azonban a helyi-területi oktatáspolitika és -irányítás viszonylag tág keretek között fogalmazhatja meg válaszait, alakíthatja a középfokú kínálatot. Ugyanakkor a családok által támasztott kereslet szintén jelentékeny tényező abban, hogyan alakul az oktatás területi kínálata. Ezért vizsgáljuk a kereslet-kínálati viszonyok kölcsönhatását a középfokú továbbtanulás területi jellemzőinek feltárásával, a középfokú beiskolázás információs hálózatának, a KIFIR adatbázis 2000. évi adatainak feldolgozásával. A középfokú továbbtanulás elemzésének kiemelt szempontja a középiskolai expanzió területi alakulásának vizsgálata. A középiskolázás kiterjedtségének fokát a térségek távlati gazdaság- és társadalomfejlődését közvetlenül támogató stratégiai választásnak tekintjük, amely az érettségihez jutás kiterjesztésével a tudásgazdaság igényeihez alkalmazkodó, nagyobb tudású sokoldalú képességekkel felruházott munkaerő képzéséhez járul hozzá, különösen az élethosszig tartó tanulás, a többszöri szakmaváltáshoz szükséges tanulóképesség és a kulcskompetenciák megalapozásával. Ebből kiindulva pozitívan értékeljük a középiskolai expanziót annak az úgynevezett „parkoltatási” funkciója esetében is, amelyet még a pangó gazdaság körülményei között is a közoktatási rendszer előtt álló kihívásra adott válasznak tekintünk.

Természetesen vitatható lenne ez az álláspont akkor, ha a középiskolázás alapfeladata kizárólag a felsőfokú oktatásba való bejutás volna. A modern közoktatási rendszerekben azonban a középiskola olyan többfunkciós iskolafok, amelynek egyidejűleg kell teljesítenie a – korábbi paradigma alapján nem szakképzettnek minősülő – érettségizettek munkába juttatását, a középiskola utáni nem felsőfokú szakképzés, sőt a pályakezdő munkanélküliek átképzésének megalapozását, valamint a felkészítést a tercier oktatás egyre bővülő és tömegesedő formáira. A gazdaság fejlődése állandó újratanulást, az életpálya alatt többszöri, akár markánsan új szakmák megszerzését igényli. Valamennyi felsorolt pályakezdés lehetőségének a megalapozása igen komplex feladat, amely tömegméretekben a középiskolában valósítható meg.

A továbbhaladás vizsgálatának harmadik tényezője a középiskolázást lezáró érettségi vizsga eredményességének területi vizsgálata. A sikeres érettségi teszi lehetővé a felső szintű továbbtanulást, és javítja a munkaerőpiacon való elhelyezkedés esélyét, kudarca viszont meggátolja azt.

Lemorzsolódás az általános iskolában

Az általános iskola megtartó képessége az iskolatípus létrehozása óta jónak mondható. Ez valójában nem annyira az iskola eredményességét fejezi ki, mint inkább az iskola frusztráció-toleranciáját, a tanuló oldaláról pedig az iskolakonformitás egy fokát (Surányi, 1987). Mivel azonban lehetővé teszi a középfokú továbbtanulást, erősíti a későn érők megtartását az iskolában, segíti a tanulók tartós társadalmi integrációjának lehetőségét. Ezt támogatja a tankötelezettség szabályozása is, amely évismétléssel teszi lehetővé legalább az alapfokú végzettség megszerzését. Bár a 8 évfolyamot 14 éves korig befejezők aránya az 1990-es években csökkent, a 16 éves korig befejezőké viszont nem. Nagyrészt azért nem, mert a rugalmas iskolakezdés a hat évesnél későbbi időpontban is lehetővé teszi a belépést az általános iskolába.

Az általános iskola nyolc osztályát 16 éves korukig befejezők aránya 2000-ben a korcsoportos népesség 97,8%-a.3 A nyolc tanév alatti lemorzsolódás az általános iskolában ennél érthetően magasabb; országosan a tanulók 9,9%-át érinti (Függelék 52. táblázat). Észak-Magyarországon (különösen Borsod-Abaúj-Zemplénben) és Észak-Alföldön (Szabolcs-Szatmár-Beregben inkább, mint a másik két megyében), valamint – kisebb mértékben – Dél-Dunántúlon (legkevésbé Tolnában) magasabb az átlaghoz képest a lemorzsolódás. A legkedvezőbb értékeket Nyugat-Dunántúlon találjuk, ahol a régió általános iskolásainak csak 5,1%-a nem végzi el az általános iskolát nyolc év alatt (Győr-Moson-Sopron megyében csak 2,6%-uk). Nem rossz a dél-alföldi és a közép-magyarországi régió átlagos megtartó képessége sem: az előbbiben átlagosan a tanulók 7,8 (Csongrádban 6,1, de a másik két megyében is az átlag alatt), az utóbbiban 8,1 (Pest megyében 6,6) százaléka számára nem elegendő nyolc tanítási év az általános iskola befejezésére.

A nyolc év alatti lemorzsolódás erősen és lineáris módon különbözik a megyékben lakó cigány népesség nagyságrendi csoportjai szerint. Csaknem ilyen erős az értékek eltérése a megyékben tapasztalható ifjúsági munkanélküliség nagyságrendi kategóriái szerint is, amely nagyrészt egybeesik a fenti megyecsoportokkal. A különbségek a gazdasági fejlettség csoportjai mentén is erőteljesek, de ez nem egyenes vonalú. A legkisebb a lemorzsolódás a gazdasági fejlettség második „lépcsőjén” álló három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas és Fejér), valamivel nagyobb a gazdaság ez alatti fejlettségi szintjén levő hét megyében (Baranya, Csongrád, Komárom-Esztergom, Pest, Tolna, Veszprém, Zala), ennél is nagyobb a legprosperálóbb gazdaságú fővárosban, a legmagasabb azonban a legkevésbé fejlett kilenc megyéből álló csoportban (Függelék 53. táblázat).

Az óvodáztatás kiterjedtségének növekedése mentén viszont jelentősen csökken az általános iskolai lemorzsolódás mértéke. Az 5. táblázatban látható, hogy minél magasabb megyei szinten az óvodába beíratottak 3–5 évesekhez viszonyított nagyságrendje, annál alacsonyabb a lemorzsolódás átlagértéke. Ez is mutatja az óvodáztatás minél teljesebb körű kiterjesztésének fontosságát és értékét a térség humánerőforrás-fejlesztésében.

5. táblázat
Az általános iskolai lemorzsolódás átlagértéke megyénként a 3–5 éves népességből óvodába járók nagyságrendjei szerint, %

Óvodába járók nagyságrendje Lemorzsolódás átlaga
Alacsony (110 vagy kevesebb) 12,3
Közepes (110,1-115) 10,1
Magas (115,1 vagy több)* 7,7

Forrás: KSH 2001 és OM 2001a alapján saját számítás.

Részvétel a középiskolázásban – az oktatási expanzió

2000-ben az előző tanévben az általános iskolát végzettek 95,9%-a tanult tovább valamilyen középfokú intézményben. 28,8%-uk gimnáziumban, 47,9%-uk szakközépiskolában; akik szakmunkásképzőben, szakiskolában, vagy speciális szakiskolában folytatták tanulmányaikat, már a továbbtanulók negyedét sem érték el. A középiskolázás előretörése az érintett 14–18 éves korosztály létszámához viszonyítva is megmutatkozik, hiszen országosan e korcsoportnak 60,7%-a jár középiskolába.

Nyilvánvaló, hogy a középiskolázás kiterjesztése nem érheti el a korcsoportok egészét. Az arány tág határok között mozoghat (T. F. Green, idézi Balázs, 2003b). 1996-ban az EU-tagországok átlagában mintegy 80%-os a középiskolázás, ezen belül kissé magasabb általános, mint szakképzéssel (The transition..., 2001). Tíz volt szocialista ország átlaga 1998-ban a felső középfokú képzési irányokban ehhez hasonló; 40,2%-os a gimnáziumi, 41,7%-os szakközépiskolai jellegű és 18,7%-os szakmunkásképzési részvétel (Mártonfi, 2003a).

A középiskolázás jelenlegi részvételi arányai viszonylag rövid idő alatt alakultak ki, hiszen bő évtizede még éltek azok a korábbi beiskolázási arányok, amelyek a szocialista tervgazdaság távlati munkaerő-piaci igényei alapján magas szak- és betanított munkástömeg „termelését”, s az egyetemi képzés ideológiai okokból alacsonyan tartását voltak hivatva szolgálni. E gyors expanzió két fontos okból alakult így. A Magyarországot északkelet-délnyugati irányban átszelő ipari tengely gócai mellett Budapesten is viszonylag erős szakmunkásképzési szektor már a rendszerváltás előtt összeomlott, a mögötte álló tanműhelyi háttér kiesett, s az iskolák vagy bezártak, vagy új képzési formákkal – szakközépiskola, gimnázium – próbálkoztak (Balázs–Surányi, 1992b). A másik oldalról – bár másutt is megjelentek – itt artikulálódtak a legkorábban és legerőteljesebben azok a társadalmi igények, amelyek az érettségihez vezető középiskolázásban több esélyt látva a családok oldaláról kezdeményezték a gimnáziumi, szakközépiskolai továbbtanulást, a korábbi „szokásokat” őrző általános iskolai beiskolázási törekvések ellenére is (Balázs-Surányi, 1992a; Imre, 2000; Balázs, 2001b, 2001e; 2003a). Az ország többi térségében a középiskolai expanzió valamivel kisebb intenzitással, de hasonló indítékok és folyamatok során vált az 1990-es évek középfokú képzésének meghatározó jelenségévé (Balázs, 2001b). A folyamat intenzitásában és mértékében azonban jelentős területi különbségek mutatkoznak.

A középiskolai expanzió ugyan az utóbbi évtized „terméke”, de nem előzmény nélküli, hanem egy, a korábbi két évtizedben lezajlott iskolázottsági növekedésre épül. Ahogyan egy régióban egyre több a 25–29 évesek között a legalább középfokú végzettségű, úgy egyre magasabb a középiskolázásban részt vevők aránya is a 14–18 évesek között, azonban ez a térség teljes népessége iskolázottsága mentén nem mutatkozik.4 Ebben az összefüggésben a középiskolázás nagyobb léptékű kiterjesztésében megalapozott társadalmi kultúra és igény, valamint ezt figyelembe vevő oktatásirányítási környezet – s ennek folytán „szerves” fejlődés – vélelmezhető. A folyamat szerves jellege, ennek térségi alakulása a tudástársadalom szempontjából számba vehető teljesítmény fontos jellemzője. A 4. ábráról leolvasható, hogy a legnagyobb középiskolai expanzió Közép-Magyarországon zajlott le. Itt mind a teljes (7 éven felüli), mind a fiatal (25–29 éves) népességben legalább középiskolai végzettségnek megfelelő osztályt elvégzettek átlagos aránya a legmagasabb, és ez további, az országos átlagot meghaladó mértékben növekedett, s elérte a telítettséget. Jóval alacsonyabb szinten, de ez jellemző Nyugat-Dunántúlra is, ahol a 7 éven felüli népességben a 25–29 évesek között legalább középfokú iskolázottságot elértek aránya már korábban a második legmagasabb szintet érte el, és ennek mintegy szerves folytatása a jelenlegi kisebb, az országos átlaghoz illeszkedő középiskolai expanzió. Szerves, s igen dinamikus fejlődésnek lehet nevezni Dél-Alföld középiskolázásának alakulását, ahol alacsonyabb szintről indult korábbi, fiatal felnőtt korosztályos középiskolázottságra épült rá a jelenlegi legnagyobb vidéki expanzió. Ezt mindkét régióban a felsőoktatás kiterjedésének a többi régióhoz képest magasabb aránya is kíséri.5

4. ábra
A középiskolai expanzió és a népesség iskolázottsága régiónként, %

Forrás: OM 2001a; Népszámlálás 2001 alapján saját számítás.

Észak-Magyarországon Dél-Alföldénél magasabb arányú felnőtt népességbeli középiskolázottságra kisebb növekedés épült, és a fiatal korcsoport végzettsége csaknem beérte azt. E régióban azonban a 8 osztályt, vagy még azt sem végzettek népességbeli aránya jóval magasabb volt, és ezen csoport iskolázottságának emelése is a megelőző évtized feladata volt. Ennek az országos átlagot jelentősen meghaladó mértékben igyekezett eleget tenni. Ez is közrejátszhat abban, hogy a felsőfokú végzettség előretörése a 25–29 évesek között ebben a régióban a legalacsonyabb. Míg tehát a középiskolázás kiterjesztése szerves folyamat, a felsőoktatásé a jelenlegi viszonyok között nem az. Észak-Alföldön az alsó két iskolázottsági szinten a szomszédos Észak-Magyarországénál is kedvezőtlenebb felnőtt iskolázottsági mutatókból indult ki az ezredfordulón tapasztalható mérsékelt fejlődés. Itt volt a legmagasabb a nyolc iskolai osztályt sem végzettek átlagos szintje korábban. Ez mára elérte az országos átlagot, vagyis javult, a többi szinten azonban még jócskán elmarad attól. E régióban a teljes népességben a két szélső réteg viszonylagos erőssége volt és maradt jellemző; a felsőfokú végzettségűek aránya Észak-Magyarországénál magasabb volt, innen jutott előbbre, s bár pozícióján ezzel nem tudott változtatni, ez az alacsonyabb végzettségűek magas átlagos aránya miatt nem diszfunkcionális. Korábbi iskolázottsági szerkezetében ehhez hasonló volt Dél-Dunántúl, ahol a hasonló mértékű középiskolai expanzió szervetlenebb fejlődési útnak tekinthető, mivel kevésbé tudtak korábban megküzdeni a legalacsonyabb iskolázottságú népesség arányának csökkentésével. Így itt még nagyobb a rés a legalsó és a legfelső végzettségű 25–29 évesek aránya között. A Közép-Dunántúlon tapasztalható jelenlegi alacsony expanzió sem „szerves” folyamat eredménye, azonban más múltra tekinthet vissza. A teljes népességben legalább középfokú végzettséggel rendelkezők aránya alapján elég kedvező helyen volt a régiók között. Ez a pozíció azonban már a 25–29 évesek között kedvezőtlenebb, miközben ebben a korcsoportban jóval az átlag feletti mértékben javult a nyolc osztályos végzettség aránya, s – országosan kedvező közepes helyzetből – a felsőfokú végzetteké is. A jelenlegi középiskolázás visszafogottságának tehát előzménye van, de a valóság mindkét esetben meghaladta a mögöttük álló gazdasági-társadalmi tételezéseket.

Míg egyértelműen pozitívan lehet értékelni az iskolázottság nagyarányú növekedését a középfokú iskolai végzettség szintjén, kevésbé kedvező, hogy a középiskolázás kiterjedésében az ezredfordulón meglehetősen nagy térségi különbségek vannak. 2000-ben az expanziót illetően telítettnek minősíthető főváros után Csongrádban a legmagasabb az érintett korcsoport középiskolázásban való részvétele; az itt élő 14–18 évesek 73,3%-a középiskolás (Függelék 54. táblázat). Ugyanakkor, ha nem is a legalacsonyabb – a Pest, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Beregben látható 50% alatti – szinten, de az expanzió a gazdasági prosperitás eddigi fázisaiban sikeresebb egyes nyugati megyékben máig nem vagy csak éppen elérte az országos mértéket. Ez a Közép-Dunántúlon, különösen Veszprém megyében jellemző (53,9%), ahol – a fent idézett dinamikus növekedés ellenére – úgy tűnik, hogy a betelepülő gazdaság technológiája és munkaerő-szükséglete nem igényelte, és a térségi oktatáspolitika nem szorgalmazta a középiskolázás és különösen nem a gimnáziumi képzés kiterjesztését. A felzárkózás lehetőségét egyes, gazdasági teljesítőképességüket tekintve kedvezőtlenebb helyzetű megyék mutatják. A középiskolázás igen széles körű Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyében, ahol – a korábbiakban is magasabb – középiskolai részvétel 2000-re elérte a 62,6, illetve 60,2%-os szintet. Ebben nyilvánvalóan az alföldi iskolavárosok kulturális hagyományai játszanak szerepet. Ennek a kultúrának köszönhető az iskolák munkanélküliség elkerülését segítő „parkoltatási” funkciója, mert a gazdaság nem tudja a szakképzettséget szerzetteket fölszívni.

Hogy a tömeges középiskolázás mennyire tekinthető „zsákutcás” képzésnek – s a közoktatási rendszer e teljesítménye számba vehetőnek vagy fölöslegesnek, netán károsnak – az részben azzal közelíthető meg, hogy az oktatási rendszerben ilyen módon tovább bennmaradók rosszabb helyzetbe kerülnek-e, mint az oktatásból való kimaradásuk, vagy rövidebb ideig tartó oktatási részvételük esetén. Az oktatási expanzió „hasznosulása” függ a tömeges középiskolázásból a tercier oktatási szektorba – posztszekundér képzésbe, felsőoktatásba – bejutás mértékének alakulásától is. Ha ennek esélyei nőnek, az iskolarendszerből magasabb szinten kilépők már nem azon a szinten élik meg és szenvedik el a pangó gazdaság hatását, mint anélkül. A humánerőforrás-fejlesztés távlati alakulása szempontjából a kiterjedt középiskolázás révén ezekben a térségekben kedvezőbb a tanulás fenntartása, ezen belül a középiskolának a munkaerő-piaci igények diverzifikált és változó képzettségi feltételeihez és gyakori átképzési igényéhez, az élethosszig tartó tanulás követelményeihez inkább alkalmazkodó fajtája, mint amilyen a jelenleg még a modernizációs fázis elején álló, a térségben a megfelelő ipari-gazdasági hátteret nélkülöző szakiskolai szektorba irányítás volna. Ez a társadalom részéről is támogatott átalakulás megfelel a fejlett országokban, a korábbi évtizedekben lezajlott középiskolai expanziónak, amelynek eredményeképpen a középiskolai oktatás ma már egyre inkább egy idősebb életkorra kitolt pályakeresési út alapozó állomása, semmint a tömeges intézményes oktatás lezáró szakasza.

A középiskolai expanzió mindkét iskolatípusban, a gimnáziumban és a szakközép-iskolában is jelentős volt, s míg a gimnáziumi képzés növekedési üteme nagyobb volt, a szakközépiskola nagyobb vonzása az expanzió folyamatában mindvégig megmaradt. Az oktatásstatisztikai adatok szerint a középiskolába járók 37,6%-a gimnazista és 62,4%-a szakközépiskolás, azaz a magasabb oktatási szint mellett a társadalom tagjainak az érettségi és a szakmaszerzés együttes lehetősége vonzóbb, mint csupán az érettségié.

Korábban már utaltunk arra, hogy a mai gimnáziumok és szakközépiskolák jóval közelebb állnak egymáshoz, mint az a korábbi évtizedek merev iskolatipológiája szerintiek. A szakközépiskolai oktatás modernizációjában előtérbe került az általános képzés, ezen belül a munkavállaláshoz közvetlenül is szükséges legfontosabb kompetenciák, az idegen nyelv és az informatika oktatása. A szakmai képzés a mai szabályozás alapján csak magasabb évfolyamon kezdődik és az iskolák többségében tágabb szakmacsoport alapozó képzését jelenti, amelyre az érettségi vizsgát követően épül rá a szakképzés, és ebből az iskolatípusból is jelentős a felsőfokú továbbtanulás. Másfelől a gimnáziumi oktatás célja mára diverzifikálódott; a felsőfokú tanulmányaikra való felkészítés mellett a gimnáziumi érettségi önmagában is viszonylag széles körben kelendő a munkaerőpiacon, hiszen az a munkáltatók által végzett rendszeres átképzés alapfeltételét, a tanulóképesség meglétét és az intézményi konformitás egy szintjét valószínűsíti. Emellett a tercier és kvaterner szektor számos ágában egyre inkább alapkritériumnak minősülő idegen nyelvi, információs és kommunikációs technológiai kompetenciákra – legalábbis a ráfordított idő alapján – ezen az iskolafokon általában inkább számíthatnak. Mindezeken túl, a gimnáziumok nagy része számos olyan fakultatív tárgyat is tanít, amelyek a munkaerőpiacon szakmai előképzettségként, sőt esetenként szakmai képzésként jönnek szóba (Vágó, 1999b). Terjed a gimnáziumok posztszekundér képzési aktivitása is, amely ugyan nem minden esetben jelent akkreditált szakképzést, de a munkaerőpiacon elvárt kompetenciákat ígér. A nem nagy településeken működő középiskoláknak – különösen a nem elit vagy speciális tantervű, hanem a kisebb térségi vonzáskörzettel működő, tervezetten vagy spontán komprehenzív típusú gimnáziumoknak – mindenképpen diverzifikált tanulói, családi igényeket kell kielégíteniük. Tehetséges, törekvő tanulóik felsőfokú képzésbe juttatása mellett – ami potenciálisan a helyi-térségi értelmiség bővítéséhez is hozzájárul – a következő „ugrás” megtételére nem motivált vagy nem alkalmas tanulókat is megfelelő munícióval kell ellátniuk.

A középiskolázás horizontális struktúrájának területi jellemzői egy további, a humánerőforrás-fejlesztés kontextusában fontos szempontból is érdemesek a figyelemre. A gazdasági depresszióval küzdő térségekben, ahol a munkaerőpiac nem támaszt közvetlen kihívást az oktatási rendszer felé, hiányoznak ugyanis – főképpen a szakképzésben – a fejlesztésre ható impulzusok. A térség szakképzési szektorának (esetleges) pro-aktivitását megint csak a reálszféra hiánya korlátozza azzal, hogy nincs a tervezett fejlesztések anyagi fedezetéhez szükséges gazdasági partner (a gazdaság költségviselését a szakképzésben törvény szabályozza). A gimnáziumok működtetése kevésbé költségigényes, ezért a gazdasági pangás körülményei között élő térségnek vagy az a választása, hogy egyáltalán nem fejleszti a középiskolai képzést, vagy a gimnáziumi oktatás expanzióját választja. Úgy látjuk, hogy az utóbbi választás nemcsak a jelen, hanem a jövő szempontjából is tágabb lehetőségeket nyújt ma a társadalmi integráció és perspektíva tekintetében, a jövőt illetően pedig a humán erőforrás elért potenciálját növelve; különösen, ha azt ennek az aktivitásnak az elmaradásával hasonlítjuk össze.

A következő ábra a 14–18 éves korosztály középiskolázási részvételét és a középiskolások közül a gimnáziumi oktatás nagyságrendjének területi mintázatait mutatja.

5. ábra
A 14–18 évesek középiskolázásban és gimnáziumi oktatásban való részvételének mintázata

Forrás: OM 2001b és KSH 2001 alapján saját számítás.

A mintázatok alapján látható, hogy Közép-Magyarország két közigazgatási egysége áll a legtávolabb egymástól és elkülönül mindenki mástól is: a fővárosban magas középiskolázási arány és kissé átlag feletti gimnáziumi részvétel jellemző, míg Pest megyében igen elmarad a 14–18 évesek középiskolázásban való részvétele, de azon belül a gimnáziumban tanulás nem. Szintén egyedül áll Csongrád megye, ahol a főváros mellett mind a középiskolai, mind azon belül a gimnáziumi részvétel magas arányban jellemző. A mátrix középső csomósodásában Jász-Nagykun-Szolnok, Tolna, Komárom-Esztergom, Bács-Kiskun, Vas, Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves, valamint kissé lemaradva Nógrád és Somogy megyét találjuk. Egy másik csoportot mérsékeltebb középiskolázás mellett a gimnáziumba járók viszonylag magas aránya jellemez: idetartozik Baranya, Hajdú-Bihar, Békés, Győr-Moson-Sopron és, kissé lemaradva, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Fejér és Zala megye abban sajátos, hogy mérsékelt középiskolai expanzió volt, de ez nem járt a gimnáziumi oktatás bővítésével.

A gimnáziumi expanzió mértékének és a folyamat ütemének megismeréséhez érdemes összehasonlítani az ezredforduló utolsó tanévében a gimnáziumba beiratozott tanulók arányát a már bent lévő évfolyamok összességéhez mért, már megismert arányaival. A belépő gimnáziumi 9. évfolyamok létszámát a 9. évfolyamos összes középiskoláshoz viszonyítva országosan 7,2 (a főváros nélkül 7,5) százalékos növekedés látható, ami arra utal, hogy az expanzió sem fejeződött be (Függelék 54. táblázat). Valamennyi régióban érzékelhetően nő a gimnáziumi részvétel a középiskolások között, a legnagyobb mértékben a dél-dunántúli régióban, ahol a kilencedikes gimnazisták aránya 10% ponttal magasabb, mint az ekkor a középiskolában összesen tanulóké. Ezen belül Baranya megyében a korábbi magas értékhez képest további 11,7%-nyi a növekedés. Közép-Dunántúlon szintén igen jelentős a gimnáziumi expanzió előrehaladása (+9,9% pont), különösen Fejér megye emelkedik ki 12,3% pontos többletével. Itt azonban igen alacsony szintről indult a gimnáziumi részvétel, ezért elmondható, hogy ezt a térséget most érte el a gimnáziumi képzés kiterjesztése. Közép-Magyarországon és Dél-Alföldön azonos mértékű a gimnáziumi expanzió, de míg az előbbi magas szintről indulva ér el további 8,4% pontos növekedést, az utóbbi az átlagos mértékhez képest nő. Dél-Alföldön főleg az eddig elmaradott Békés megyében van nagy, +11,3% pontos emelkedés, ami az expanziós folyamat felgyorsulására, s a gimnáziumi képzés felé való irányultságára utal. Nyugat-Dunántúlon +6,7%-os növekedés van, ami viszonylag alacsonyabb szintről a jelenlegi magyar viszonyok között mérsékelt növekedésnek tekinthető; itt megmaradni látszik a régió megyéi közötti különbség a beiskolázásban: Győr-Moson-Sopronban a magasabb arányok jobban nőnek (+7,7% pont), míg Zalában változatlanul alacsony a növekedés üteme. Észak-Magyarországon a korábban lemaradt Nógrád megyében tapasztalni hasonlót (+10% pontos növekedés), a régió másik két megyéjében az előzőleg nagyobb emelkedés üteme lelassulni látszik. Észak-Alföldön, ahol az 1990-es évtizedben nagyobb arányú expanzió ment végbe, a gimnáziumi expanzió intenzitása csökken, de még így is mind Szabolcs-Szatmár-Beregben, mind Hajdú-Biharban nagyobb az országoshoz képest.

A középiskolai expanzió mértéke eltér, de nem teljesen egyenes vonalban a megyék kutatás-fejlesztése, valamint társadalmi jóléte szintjei szerint. A középiskolázás kiterjedtsége a legkisebb K+F létszám és ráfordítási nagyságrend alapján magasabb, mint a megelőző szinten, a társadalmi jólét tekintetében pedig a „jó közepes” kategória marad le a következő kettőtől. A gazdaság legkevésbé fejlett megyei csoportjában szintén kissé magasabb a középiskolázás aránya a korcsoportos népességben, mint az eggyel magasabb kategóriájú csoportban. A várakozásoknak megfelelően minél urbanizáltabb egy megye, annál magasabb a középiskolázás aránya is. Hasonló az összefüggés a községben lakók aránya szerint, mutatva, hogy a kistelepüléseken még erősebbek a szakmunkásképzés iránti igények. A fentiek következtében a mutató a bejáró tanulók arányának nagyságrendjei szerint is pozitív és lineáris módon különbözik (Függelék 55. táblázat).

A középfokú oktatás iránti kereslet-kínálati viszonyok

A középfokú képzés átstrukturálódásában és kiterjedésében jelentős szerepük volt és van a társadalmi igényeknek, amelyekre reagáltak az iskolai autonómia keretei között működő oktatási intézmények, különösen az 1990-es évtized első felében. Az önkormányzati iskolafenntartók akkor nem tettek lépéseket a költségviselő képességüket és a tanulólétszámot egyaránt meghaladó intézményi és humánerőforrás-többlet leépítésére6, ilyen jellegű aktivitásuk csak az évezred fordulóján vált az elszórt egyedi eseteket meghaladó mértékben jellemzővé. Ehhez 1996 után már bizonyos eszközök is rendelkezésre álltak. Időközben ugyanis a térségi oktatásirányítás egy új eszközzel gazdagodott, a megyei, majd a települési szintű oktatástervezés intézményével, amelyet az 1996-os, majd az 1999-es oktatási törvénymódosítások vezettek be. A tervezési rendszer bevezetése után elkészült megyei fejlesztési tervdokumentumok általában kevéssé feleltek meg eredeti céljuknak, egy stratégiai jellegű, hosszabb távú fejlesztés-orientált tervezés igényének, inkább a megyei szintű iskolai intézményhálózat alakításával foglalkoztak (Balázs, 1999a; Balázs–Imre, 1999; Balázs 2001c; 2001d). Az eredetileg térségi fejlesztéseket szolgáló igen csekély források nem is igen adtak módot távlatos fejlesztési koncepciók megalapozására, és 1998 után még e források felhasználása is egyre inkább, majd kizárólagosan kötött kormányzati célok megvalósítását szolgálhatta. A később bevezetett települési szintű helyi intézkedési terveknek már a célja sem volt több egy „rendezési” típusú tervezésnél (Balázs, 2001d); e dokumentumok elsősorban az intézményi infrastruktúra mennyiségi kérdéseivel foglalkoztak. A tervezés tanulási folyamata azonban – amely elsősorban a terveknek az oktatás szabályozási változásai miatt szükséges karbantartásai során érvényesült – még ha gyakran implicit módon is, mégis hatott a térség iskolapolitikájának aktívabb alakítására. Az ezredforduló idején – elsősorban az iskolafenntartó önkormányzatok anyagi teherviselő képességének korlátai következtében – fölerősödött intézményi átszervezések, iskolahálózati racionalizálás mögött már a tervezés tudatosabb elemei is megfigyelhetők (Balázs, 2000c).7

A területi oktatáspolitika, a tervezés és a társadalmi szereplők kölcsönhatásáról8 az – elsődlegesen megyei feladatellátási körbe tartozó – középfokú beiskolázások kereslet-kínálati szempontú elemzése ad képet.9

Az eltérő térségi társadalmi igényekről tanúskodnak a különböző középiskola-típusokba jelentkezettek arányainak különbségei. Az összes – a nyolcadik osztály befejezése után középfokon továbbtanulók mellett a 10 és 12 éves korban szerkezetváltó középiskolákba is irányuló – jelentkezések alapján10 regionális szinten igen széles spektrumon mozognak a továbbtanulási szándékok. A továbbtanulók körében országosan jellemző mintegy 70%-os érettségihez vezető és 30%-os szakiskolai végzettséget nyújtó iskolatípus-igényhez viszonyítva Nyugat-Dunántúlon, valamint Észak-Alföldön jóval alacsonyabb a gimnáziumba vagy szakközépiskolába jelentkezők aránya, míg Közép-Magyarországon jóval magasabb (Függelék 56. táblázat). A megyék szintjén további eltérések tapasztalhatóak. Veszprém megyében – inkább a nyugat-dunántúli régió „mintájára” – alacsony az érettségi iránti igény, Észak-Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén kivételével, ugyancsak az. A középiskolai expanzió iránti társadalmi igények relatív elmaradása mögött a két esetben különböző okok vélelmezhetők. Veszprém megyében a magyarázat a korábbi iskoláztatási tendenciák jelenlegi hatása, amely magasabb képzettségi szintről indulva degresszíven emelkedő igényekkel járhat együtt. Emellett számít a gazdaság létének vagy hiányának szerepe, valamint az általa támasztott igények hatása. Ez a Dunántúl nyugati részén az 1990-es években megtelepedett vállalkozások alacsonyan képzett munkaerő iránti igénye11, míg Észak-Magyarországon a társadalmi elmaradottság és hátrányos helyzet következtében általában alacsonyabb továbbtanulási motiváltság, s ezen belül az inkább rövidebb képzési idő igényének következménye.

A különbségekben országosan az általános iskolák településtípusának hatása is megmutatkozik, amely szerint a városi általános iskolások nagyobb arányban jelentkeznek négyosztályos és szerkezetváltó gimnáziumba, míg a községekben lakók/tanulók átlag feletti arányban választják a szakiskolát, s az érettségit ígérő iskolák között is inkább a szakközépiskolát. Megyei szinten vizsgálva ez a különbség megmarad, de némileg tompul. Nyugat-Dunántúl megyéiben és Jász-Nagykun-Szolnokon a városban és községben tanulók között a településtípus-átlagukhoz képest egyaránt felülreprezentáltak a szakiskolába készülők. Békésben a falusi gyerekek a községiek átlagánál magasabb arányban készülnek négy évfolyamos gimnáziumba, Pest, Komárom-Esztergom és Nógrád megyében pedig a községi gyerekek aspirációs szintje a szerkezetváltó iskolák felé is magasabb, mint amilyen a településtípuson belüli átlagos arány.

A 6 és 8 osztályos gimnáziumok iránti társadalmi kereslet az elitoktatás és a későbbi felsőfokú továbbtanulás igényét fejezi ki. Ez a fővároson kívül Komárom és Pest megye, a városi tanulók körében pedig Győr-Moson-Sopron megye családjaira jellemző, míg az ilyen oktatás iránti alacsony igények Vas, Somogy, Tolna, Csongrád, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Heves megyében vannak.

A továbbtanulásról való családi döntések mögött igen eltérő indítékok állhatnak. A szociológiai szakirodalomból ismert, hogy az oktatási egyenlőtlenségek újratermelődésében komoly szerepe van a különböző társadalmi csoportok kulturális és anyagi tőkéjének, s az ezekkel összefüggő, iskolával kapcsolatos beállítódásaiknak és törekvéseiknek, amelybe az iskolarendszerről való informáltság is beletartozik. Ezt két szempontból vizsgálhatjuk a KIFIR adatbázis segítségével. Az egyik a jelentkezések száma, amelynek eltérései mögött számos – akár tudatos, akár implicit – tételezés húzódhat meg a bejutás esélyére vonatkozóan. Bár maguk a tételezések az adatbázisból nem tárhatóak fel, jellegzetes különbségeik megismerése hozzájárulhat a más dimenziókban tapasztaltak megerősítéséhez vagy gyengítéséhez. A kevesebb helyre jelentkezés mögött feltételezhetően a megcélzott iskolatípus kisebb kínálata, valamint a felvétel nagyobb esélyének vélelme áll.12 A sokféle helyre jelentkezés erős törekvést, de több bizonytalanságot rejt magában. Erre nézve a tanulói stratégiák másik közelítése ad további támpontot. A középfokú felvételi rendszernek abból a lehetőségéből fakadóan ugyanis, hogy a tanulók nemcsak több iskolát, de többféle iskolatípust is megjelölhettek, e jelentkezések állandóságára vagy változékonyságára, s ezzel bizonyos mértékig a tudatosságára lehet következtetni.

A jelentkezések száma régiónként és megyénként eléggé eltér. Az országos átlag a három helyre történő jelentkezés. Régiós szinten Észak-Alföldön és Közép-Dunántúlon átlagosan 3,5 jelentkezés történik a középiskolába, illetve középiskolai programra. A többi régióból az átlagnál kevesebb helyre jelentkeztek, a legkevesebbre Dél-Dunántúlról, megyei szinten Somogyból, Baranyából, Bács-Kiskunról és Pestről. Régiójából és az egész populációból is jelentősen kiemelkedik Fejér megye, amelynek tanulói átlagosan négy helyre jelentkeztek, míg az észak-alföldi régióban Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg iskolásai igyekeztek több helyre az átlagnál. A jelentkezések számát tekintve nincs jelentős különbség a városi vagy falusi általános iskolák diákjai között. Az iskolák, illetve – mivel a felvételi rendszer tagozatokra való jelentkezést tett lehetővé, akár egyazon intézményen belül is – osztályok kínálatának viszont szerepe lehet az eltérésekben. Erre utal az, hogy a kötöttebb képzésű szakiskolákba első helyen jelentkezők átlagosan valamivel kevesebb helyre adták be a jelentkezésüket, mint az érettségire készülők, ahol egy iskolán belül is több lehetőség kínálkozik.

A középfokra készülés tanulói-családi „stratégiájának” fontos dimenziója a tanulói jelentkezések konzisztenciája, vagyis az, hogy a tanulók milyen mértékben törekszenek egy adott iskolatípusba – annak akár eltérő presztízsű, programú, kimenetű osztályaiba –, illetve az első és a második választás eltérése mögött van-e valamiféle elgondolás. Az iskolaválasztásban egyfelől felismerhetőek bizonyos preferenciák, azok hierarchiája, ugyanakkor ez nem egyformán tudatos; a családok tájékozottsága igen eltérő.13

Az általános iskola 8. osztályának befejezését követően első és a második helyen történő középiskola-választás egybeeséseinek és eltéréseinek átlagos gyakoriságait a 6. ábra szemlélteti.

A gimnázium, a szakközépiskola és a szakiskola kétszeres választásával kapcsolatban talán joggal feltételezhető, hogy abban elég nagy a tudatosság és talán a magabiztosság is, amely támaszkodhat az önismeretre éppúgy, mint a választott iskolatípusról vagy konkrét iskoláról való informáltságra. Tudatosnak, de kevésbé magabiztosnak tekinthetők annak a csoportnak a tagjai, akik mindenképpen érettségihez szeretnének jutni, de nem bíznak abban, hogy az első megjelölt iskolatípus sikeres lesz. Alig van eltérés köztük abban a tekintetben, hogy az első hely gimnázium és a második szakközépiskola, vagy fordítva. Az inkonzisztens választások interpretációja nehezebb. Valószínűsíthető, hogy e választásokban kisebb a tervszerűség és tudatosság, az esetlegességben a tanulók és családjaik tájékozatlansága szerepet játszhat. A gyerekek bő tizedének első szintű aspirációja a középiskola – kifejezve a társadalmi igényt a középiskolai expanzióra – de a „tartalékmegoldás” a középiskola bizonytalan elérése miatt egy alacsonyabb szintű szakiskola. Az elsőre szakiskolát, másodikra érettségit adó képzést választók motívumai akár egymással ellentétesek is lehetnek. Ezek egy részénél elképzelhető, hogy a vágyott cél egy vonzó vagy kurrens szakma, amelynek meghiúsulása miatt az érettségit nyújtó képzés inkább szintén „pótmegoldást” jelent, de – az előző csoportnál tapasztaltakhoz hasonló, talán még nagyobb – tanácstalanság, a puszta próbálkozás is állhat e választások mögött.

6. ábra
A tanulók első és második középfokú intézményválasztásainak konzisztenciája14, %

Forrás: KIFIR 2000. adatbázis alapján saját számítás.

A jelentkezési konzisztenciákat megyénként, ezen belül két településtípus szerint vizsgáltuk (Függelék 57. táblázat). Az átlagoshoz képest a gimnázium felé való törekvés következetessége Budapesten a legmagasabb (a jelentkezők csaknem harmadát jellemzi), Baranya, Csongrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés és Hajdú-Bihar megyében is magas, a jelentkezők negyedét-ötödét jellemzi. A legkisebb ez a fajta következetesség a gimnáziumok tekintetében a Tolna, a Győr-Moson-Sopron és a Komárom-Esztergom megyeiek között. Az átlag alatti 13 megyéből csak három van a Dunától keletre. A tanulók szilárd törekvése a szakközépiskolába való bejutásra jóval több megyében figyelhető meg, mint a gimnáziumba. Ezek között kevés olyan megye van, ahol ez az érettségihez vezető képzés iránti erős akarattal jár együtt, azaz amelyekben ugyanakkor átlag feletti a gimnáziumok kétszeri választása is: csak Csongrád és Budapest továbbtanulóit jellemzi. Jóval több megyében vannak olyanok, akiknél a szakközépiskolai képzés iránti eltökéltség magasabb az átlagnál, míg a gimnáziumi iránti alacsonyabb: Somogy (a szakközépiskolát a tanulók 35,4%-a választotta kétszer), Tolna (31,7%), Fejér (29,4%), Bács-Kiskun (27,3%), Borsod-Abaúj-Zemplén (26,8%), Jász-Nagykun-Szolnok (25,1%), Pest (24,9%) és Komárom-Esztergom (24%). A két középiskola-típus konzisztens választásainak együttes aránya az átlagoshoz képest ismét csak több dunántúli megyében alacsonyabb: Veszprémben (szakközépiskola: 13,2%), Vasban (18,6%), Zalában (19,9%), Győr-Moson-Sopronban (20,4%), ezeken kívül Nógrádban (17,8%). A szakiskolákhoz való „ragaszkodás” még szélesebb körben jellemző, mint a szakközépiskolákhoz, s javarészt ugyanazokon a helyeken fordul elő inkább, ahol az érettségit nyújtó képzések irányában nagyobb a tanácstalanság: Veszprém, Zala, Győr-Moson-Sopron és Vas megyében, ahol csaknem a tanulók harmada választotta elsőre és másodjára is a szakiskolát.

Az egy szinten inkonzisztens jelentkezésekben az érettségi megszerzése éppúgy komoly cél lehet, mint a kétszer is gimnáziumot, illetve szakközépiskolát megjelölők esetében, de e választások mögötti pályaválasztásban valószínűleg kisebb a tudatosság vagy nagyobb a pragmatizmus. Ez országos átlagában a tanulók 12%-át jellemzi. Valamivel többen vannak azok, akik a gimnáziumi első hely után jelöltek be szakközépiskolát, mint fordítva. Az egy szinten inkonzisztens választások régiós szinten Dél-Dunántúlon, Dél-Alföldön és Közép-Magyarországon (mindkét közigazgatási egységében) vannak az átlag felett. A közép-dunántúli régióban Komárom-Esztergom megye tűnik ki fölfelé egy szinten inkonzisztens választásaival (a tanulók 15,7%-a ilyen), míg a másik két megyeiek jóval az átlag alatt vannak e téren. Észak-Magyarországon a Nógrád és Heves megyéből középiskolába törekvők között magasabb az egy szinten inkonzisztensek aránya, míg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében átlag alatti. Két nagy egybefüggő területen nagyobb azok részaránya, akik mindenképpen érettségit szeretnének, de kevésbé tudják, mit is jelent ez. Az egyik a régiókat átszelő Heves–Nógrád–Pest és Budapest–Komárom-Esztergom megyéket magában foglaló sáv, amelyre a főváros vonzása tekinthető jellemzőnek. A másik – a Dunával elválasztottsága miatt valójában két – terület a dél-dunántúli és dél-alföldi régiót foglalja magában; jellemzője, hogy egy-egy jelentős felsőoktatási centrum körül helyezkedik el.

Az inkonzisztens választások sorában az az igazán izgalmas, ahol a választások szintjében is bizonytalanság van. Az első választásként érettségihez vezető képzésekre jelentkezők, akik másodikként valamilyen szakiskolát jelöltek meg („lefelé inkonzisztens” választások), az összes jelentkező bő tizedét teszik ki. Ez a választási stratégia az átlag feletti arányban csak kevés helyen fordul elő, viszont egy jelentős, összefüggő térségben jellemző: a nyugat- és közép-dunántúli régió nagyobb részében, különösen Vasban és Veszprémben. A szakiskola választása ezekben a térségekben nem tűnik pótmegoldásnak az érettségi megszerzéséhez képest. Ez az iskolatípus a térség közelmúltbeli munkaerő-keresletére alapozva tartotta meg relatív vonzerejét. Leginkább Dél-Alföldön tűnne kudarcnak az, ha nem sikerülne a felvétel a középiskolába; a lefelé inkonzisztens választásoknak itt a legalacsonyabb a részaránya. Joggal, hiszen itt a reálszféra nem tudta volna fölszívni a kibocsátott szakmunkásokat.

Az előző csoporthoz képest eltérő motívumok állhatnak a „fölfelé” inkonzisztens választások hátterében. Az ilyen jelentkezések jóval az átlagos mérték felett vannak Zala–Vas–Győr-Moson-Sopron–Veszprém megyében, valamint Pest–Nógrád–Jász-Nagykun-Szolnok–Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségében. Az előbbi nagyrészt megegyezik azzal, mint amelyben az előző, „lefelé” inkonzisztens csoportok is inkább képviseltették magukat. Mivel a régiós szintű munkanélküliség Nyugat-Dunántúlon és a Közép-Magyarországon a legalacsonyabb, nagyrészt ugyanitt jellemző az ifjúsági munkanélküliség alacsony szintje – Budapest és Vas megye kivételével –, megkockáztatható, hogy a fenti nagy térség nyugati felében, e két régióban a „felfelé” inkonzisztens választások mögött egy keresett szakmunkásképzési hely elérésének kudarca esetére választott középiskola inkább „pótmegoldásnak” tekinthető. A másik térségben a tanulói tanácstalanság nagyobb foka, a „központi” régióban a kínálat nagyobb voltának köszönhetően a próbálkozás-elem inkább valószínűsíthető.

A tanulók általános iskolájának településtípusa szerint kétfajta választás tér el jelentős mértékben: a gimnáziumé és a szakiskoláé. A főátlaghoz képest a városi általános iskolákból jövő tanulók inkább ragaszkodnak a gimnáziumba, a falusi környezetből érkezők viszont a szakiskolába való bejutáshoz.

Általában véve elmondható, hogy ha a gimnázium konzisztens választása egy megye városaiban jelentősen a városi átlag alatt van, akkor a középiskolázás kiterjesztésére való törekvés alacsony; még az urbánus területeket sem érte el. A másik oldalról ugyanez a helyzet ott, ahol a megye falvainak általános iskoláiból érkező tanulók szakiskola-választási konzisztenciája érzékelhetően magasabb, mint a községek tanulóinak átlaga; ebben az esetben a térségben a falvakat nem érte el átlagos mértékben a középiskola tömegesedésének gondolata a családok körében. E két eset együttes előfordulása esetén az adott térségben a keresleti oldalon nincs társadalmi igény a középiskolázás bővítésére. Figyelemre méltóak ebből a szempontból a megyei különbségek. Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Zala és Vas megye területén tapasztalható a középiskolázás iránti, kétszeres választással megerősített kereslet alacsonyabb szintje a magyar viszonyok között átlagoshoz képest. Épp a fordítottja látszik a fővárosban, Baranya és Csongrád megyében. Itt a tanulók és családjaik – a falvakban is – erősebben törekszenek a középiskolákba, mint amennyire ez országosan jellemző (Függelék 57. táblázat).

A középfokú iskolázás szerkezetének kínálati oldaláról a meghirdetett felvételi helyek iskolatípusonkénti arányai tanúskodnak.15 A jövendő 9. évfolyamosok számára 2000-ben országosan a középfokú intézmények bő egynegyede gimnáziumi, egyharmada a szakközépiskolai, 40%-a szakiskolai kínálat volt. A nyugat- és közép-dunántúli régió megyéinek többségében az országosan jellemző mérték feletti szakmunkás- és szakiskolai férőhelyi részarány jellemző (Függelék 58. táblázat). Ez Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyében, valamint Komárom-Esztergomban a középiskola mindkét típusának alacsonyan tartásával jár együtt, Veszprém megyében a gimnáziumi, Fejérben a szakközépiskolai kínálat magasabb. Rajtuk kívül a Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megyét magában foglaló térségben, valamint Tolnában és Nógrádban jellemző a nagyobb szakiskolai kínálat, a középiskolázás mindkét horizontális típusának alacsonyan tartása mellett. A középiskolai expanzió kínálatának átlagos országos mértékét hét megye múlja felül, leginkább a főváros (74%-os érettségit nyújtó képzési kínálattal), Csongrád, Baranya (64,5 és 64,1%), Borsod-Abaúj-Zemplén (63,7%), Pest (62,2%), Somogy (61,3%) és Békés (60,7%). A főváros mindkét iskolatípust az átlagnál jóval magasabb arányban kínálja, Baranya és Szabolcs-Szatmár-Bereg főleg a gimnáziumba kívánja inkább „becsatornázni” a jelentkezőket, míg a szakmaszerzés mellett érettségi bizonyítványt ígérő iskolatípust kínál Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád és Somogy.

A megyei közoktatás-politikák fontos e dimenzióját az évezred fordulóján vizsgáló kutatásaink néhány adalékkal szolgálnak a fentiek interpretálásához. Az oktatási expanzió folyamatát vizsgálva 1999–2000-ben Komárom-Esztergom megyében – dokumentum-elemzésre épült és interjús kvalitatív vizsgálattal végzett kutatásban – a középfokú oktatás alakításával kapcsolatban azt tapasztaltuk, hogy az érettségit elsősorban a felsőfokú, mégpedig a korábbi időszakokban értelmezett akadémikus irányultságú egyetemi képzésre való felkészítés intézménytípusaként értelmezik a megyei oktatásirányítás vezető munkatársai. A gimnáziumi képzésben általában szűkebb kereteket határoznak meg, ezen belül azonban főleg szerkezetváltó iskolákat kínálnak, koncentráltan, kis számban és versenyelvű bekerüléssel. A többségnek a szakmunkásképzés kínálatát a térség munkaerő-piaci lehetőségeinek fényében ajánlják. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az oktatási expanzió útját választották, amelynek célja explicit módon a pangó gazdaság körülményei között a parkoltatás, amelyet viszont inkább a „kivárás” adekvát módjának tartanak a gazdaság élénkülésének bekövetkeztéig, mint bármilyen más választást. Csongrádban a középiskolai expanzió nagyobbrészt a szakmaszerzéssel összekötve ígér – az oktatáspolitika térségi szereplői és az e döntéshez alkalmazkodó iskolák révén – perspektívát a recesszióból való kilábalásra. Hevesben nem látszik tudatos elgondolás a társadalom és a gazdaság távlati alakulásához kapcsolódásra, de a megyeszékhely iskolacentrum-szerepe az óvatos expanzió inkább gimnáziumi „levezetésében” látszik megvalósíthatónak. A humánerőforrás-fejlesztés oktatási vonatkozásait a területfejlesztés és a közoktatás területén vizsgáló, két régióban folytatott kutatás 2001-ben szolgált adalékokkal a középiskolai kínálat alakításáról való politikák és hátterük megismeréséhez. A középiskolai képzés kiterjesztése mindkét régióban elmarad az országosan jellemzőtől, de ez eltérő tartalmakat foglal magában. A nyugat-dunántúli régióban folytatott vizsgálat alapján úgy tűnik, az oktatás hozzájárulását elsősorban a felsőfokú képzés és a kutatás-fejlesztés vonatkozásában veszik számba mind a (területfejlesztési és közoktatás-fejlesztési) tervdokumentumok, mind a beiskolázás praxisa; a közoktatás sem elsősorban ennek előkészítője, hanem a munkaerő-piaci igények kiszolgálója. Ezért Győr-Moson-Sopron kivételével inkább az alacsonyabb kvalifikációt nyújtó szakmai képzés biztosítása a közoktatási rendszer feladata, amelynek az igyekszik is eleget tenni. Észak-Alföldön az oktatás fejlesztése inkább az ágazat immanens céljain belül marad, azonban alkalmazkodóképesebb az akár évről évre változó lehetőségek irányában. Az oktatási expanzió e régióban csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét jellemzi, s itt a reálszféra fogadóképességének hiánya következtében inkább a gimnáziumi szektor „parkoltató” funkciója erősödött meg. A legutóbbi időszakban történt gazdasági átrendeződések gyakorlati tapasztalatai és a magyar tudásgazdaság kialakulásának elvi lehetősége szempontjából nézve a fentieket megkockáztatható, hogy az adott időszaki gazdaság közvetlen igényeire válaszoló rövid távú alkalmazkodás és a recesszió sújtotta övezetek „kiváró” stratégiáinak hosszabb távú hatásai tekintetében jó esélye lehet ez utóbbi közoktatás-politikának. A társadalmi igények mindenképp megerősítik ezt a megállapítást.

A térségi középfokú oktatás kereslet-kínálati viszonyait a jelentkezések és a férőhelyek iskolaszerkezeti arányainak egyenlegét mutató adataiból vizsgálva látható, hogy mind a gimnáziumban, mind a szakközépiskolában rés van az igények és azok kielégítésének hajlandósága között (Függelék 58. táblázat). A legnagyobb a megkívánt és az ajánlott iskolaszerkezet közötti eltérés Komárom-Esztergomban (–14,2% pont különbség az érettségit nyújtó képzések „kárára”), Bács-Kiskunban (–12% pont), Somogyban (–11,6% pont), Jász-Nagykun-Szolnokban (–9,5% pont), valamint Nógrádban és Fejér megyében (–9,3% pont). A gimnázium iránti társadalmi igények főképpen Csongrád (–6,5% pont), Somogy (–6,4% pont), Nógrád (–5,8% pont), Pest (–5,6 % pont), valamint Hajdú-Bihar és Baranya (–5,1% pont) megyében nem találkoznak a kínálati oldal elgondolásaival. A szakközépiskolai kereslet kielégítetlensége leginkább Komárom-Esztergomban (–10% pont), Bács-Kiskunban (–8,4% pont), Tolnában (–7,3% pont), Somogyban (–5,2% pont), Fejérben (–4,8% pont), Jász-Nagykun-Szolnokban (–4,5% pont), valamint Győr-Moson-Sopronban (–4,%) tapasztalható. Legkisebb a diszkrepancia Borsod-Abaúj-Zemplénben (2,2 % pontnyi), Szabolcs-Szatmár-Beregben (3,7) és a fővárosban (4,3).

A középfokú beiskolázás kínálata azonban nem jelent „kemény korlátot”. Az iskolák a felvételre jelentkezők – felvételi vizsga, beszélgetés vagy pusztán a hozott bizonyítvány – alapján módosíthatják előre megadott felvételi keretszámukat, illetve eltérő mértékben tölthetik ki kapacitásaikat. Hogy mennyire alkalmazkodik az iskolahálózat a társadalmi igényekhez előzetes kínálati struktúrájával, az intézmények által meghirdetett férőhelyekhez viszonyított jelentkezési és felvételi javaslatok eredője – a kereslet-kínálat előzőeknél „reálisabb” egyenlege – mutatja, a következő ábra szerint tipizálva (Függelék 58. táblázat).

7. ábra
Az iskolák válasza a gimnázium és a szakközépiskola iránti társadalmi igényekre

Jelmagyarázat: gimnázium: vastag betű; szakközépiskola: normál betű
Forrás:
KIFIR 2000. adatbázis.
* A meghirdetett férőhelyekhez képest az iskolai felvételi javaslatok aránya alapján.
** A meghirdetett férőhelyekhez képest a tanulói jelentkezések aránya alapján.

Mivel csak Fejér megye négyosztályos gimnáziumaiba jelentkeztek többen, mint ahány férőhelyet meghirdettek, a válogatás inkább az „oda nem valók” kiszelektálásának funkcióját látta el, egyben minősítve az előző iskolafok teljesítményét is (Függelék 58. táblázat). Általában a gimnáziumi helyekre vettek fel kevesebb tanulót, mint ahányan oda jelentkeztek; az elutasítottakat a szakiskolába javasolták felvételre. E kapacitásoknak így is kevesebb, mint kétharmadát töltötték fel; még a feléig sem Komárom-Esztergomban, Somogyban és Jász-Nagykun-Szolnokban. Ezekről a megyékről mondhatjuk el leginkább azt, hogy középiskoláik kevésbé vállalják el – az iskolarendszer, ezen belül a megelőző iskolafok „selejtjének” tekintett –, társadalmilag többnyire hátrányos helyzetű tanulókat.

Néhány térségben – Fejér, Hajdú-Bihar és Zala megyében – a középiskola mindkét típusában igen nagy a rés a családok igényei és az iskolák fogadókészsége között. A gimnázium iránti magas társadalmi igényeknek inkább ellenálló iskolarendszer Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Csongrád megyében jellemző, a szakközépiskolai szektort illetően pedig Tolnában, Baranyában és Bács-Kiskunban. A magas igényekhez rugalmasan alkalmazkodni látszik Vas megye iskolarendszere mindkét iskolatípusban, Borsod-Abaúj-Zemplén a szakközépiskolákban. Az országosan jellemzőhöz képest a társadalmi törekvések alacsonyabbak, de az iskolarendszer is befogadó mindkét szektorban Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyében, ahol különösen ösztönző a visszautasítás alacsony foka. Komárom-Esztergom megyében a gimnáziumok iránt csekély kereslet van, a jelentkezések elutasítása átlagosan alacsony.

A szakiskolák ugyan a hozzájuk történő, kapacitásuk még harmadát sem kitevő jelentkezési arányokhoz képest mintegy 4,5 százalékpontnyival bővítették a fölvételre javasoltak körét, de a visszautasítás mértékében jelentősek a térségi különbségek. Alacsony szakiskolai keresletre Pest megyében felelnek nagyfokú visszautasítással az intézmények; ezt még a – korábbi adatokból láthatóan valójában elhatározott – kapacitáskihasználás kárára is vállalják. Magasabb társadalmi igényekre felelnek magas visszautasítással Veszprém, Zala, Nógrád, Heves és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ahol az iskolák még válogathatnak az őket megrohanó tanulók között, így korlátot tudnak szabni a fölvételnek, kapacitásuk különösebb fenyegetettsége nélkül. Észak-Alföld két megyéjében, valamint az ettől távoli Vasban az országos átlaghoz képest magasabb társadalmi igények, s ahhoz képest alacsonyabb visszautasítás jellemző, ennek ellenére a kétféle iskolaszerkezeti arány különbsége pozitív: főképp Jász-Nagykun-Szolnok megyében találnak több, számukra elfogadhatatlan jelentkezőt az iskolák. Az országos átlaghoz képest alacsony kereslet és visszautasítás egyidejű jelenségét mutatók közül azonban a Fejér, Tolna, Somogy és Csongrád megyében jelentkezőket az ösztönözheti, hogy kisebb az elutasítás foka; Budapesten, Baranya és Komárom-Esztergom megyében viszont még ezt az alacsony kínálati szintet is tovább szűkítik, mintsem hogy az ide jelentkező „gyengébbeket” fölvegyék. Nyilvánvaló, hogy a térség társadalmában jelentős problémát okozhatnak az így kimaradók, a tankötelezettség teljesíthetőségének kérdése is fölmerül. Míg az expanziót visszautasító megyékben a társadalmi szükségletek mellőzése tartható problematikusnak, addig ebben az esetben a középfokú rendszer társadalmi integrációs szerepének hiánya. Egy rövid idő alatt mennyiségében megnövekedett rendszer egyetlen szintje azonban nem tudja kezelni a problémákat; arra az oktatási rendszeren belüli megelőző iskolafokok és a többi társadalmi szféra lépéseire is szükség van.

A tanulók középfokra való bekerülésének esélyeit vizsgálva16 elmondható, hogy bár a társadalmi-gazdasági fejlettség mutatói egyértelműen hatást gyakorolnak a bekerülési esélyekre, ez a hatás igen kismértékű és nem is minden tényezőben egyirányú.17 A demográfiai tényező jobban meghatározza, hogy valakit fölvételre javasolnak-e vagy sem: 18,8%-kal növekszik az esélye a tanulónak minden 1%-os népesség-növekedéssel. Ahol tehát a korcsoport létszáma kevésbé csökkent, a középfokú intézményeket inkább megnyitották a tanulók előtt. A felvételi siker nem tér el szignifikáns módon a középiskolásoknak a 14–18 évesekhez viszonyított eltérő arányai szerint, az viszont, hogy az expanziót a gimnázium vezeti-e le, igen: ez 2,4%-kal növeli a jelentkezők esélyét. Ez az összefüggés utal a középfokú expanzió „öngerjesztő” folyamatára: ahol a korábbiakban a középiskolázást a gimnáziumok felé terjesztették ki, ott az további expanziót indukálhat. Az a lehetőség, hogy több helyre lehet jelentkezni, jelentősen növelte a bejutás esélyét egy – ha nem is feltétlenül az elsőként választott – középfokú intézménybe. Az életkor viszont ellentétesen hatott: az idősebb, többnyire túlkoros tanulók esélyeit korévenként 27,6%-kal csökkentette. A két minőségi ismérvvel meghatározott változó (a középfokú iskola típusa és az általános iskola településtípusa) esetében a középfokú intézménybe való bejutás esélye a két változó referenciaértékéhez képest értékelhető. A tanulók által első helyen megjelölt középfokú intézmény típusának referenciája a 4 osztályos gimnázium. Az ide bejutáshoz képest a szakközépiskolába való felvétel esélye nem különbözik szignifikánsan. A szakiskolákba igen: a szelektívebb gimnáziumokba jelentkezőkhöz képest a szakiskolába jelentkezők alig több mint felének jut osztályrészéül a fölvétel.18

Az elemzés fontos eredménye az, ami a középfokra jelentkező tanulók általános iskolája településtípusának hatását mutatja. Itt a mutatók a fővárosba való bekerülés esélyéhez képest értelmezhetők. Mivel a budapesti általános iskolásoknak kellett a leginkább szembenézniük a visszautasítással, ehhez képest minden más településtípus általános iskolájában végzett tanulónak lényegesen jobbak voltak az esélyei arra, hogy a megjelölt iskolatípusba fölvegyék. Ebben a hatásban természetesen szerepet játszik a megcélzott iskolatípus. Korábban bemutattuk, hogy a falvakból általában nagyobb arányban jelentkeztek a diákok szakiskolába. Nekik ide – jobb általános iskolai bizonyítványuk alapján – nagyobb esélyeik voltak, mint az ugyanide jelentkező nagyvárosiaknak. Utóbbiak között számottevő azok aránya, akiket a középfokú intézmények „reménytelennek” tartanak a középfokú képzés szempontjából. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a főleg a nagyobb városok leszakadó rétegeinek alacsonyabb középfokú iskoláztatása nemcsak a gazdaság igényei, hanem a társadalmi integráció szempontjából is nagy probléma. Amely térségekben ez jelentkezik, ott szükség van a középiskolák nagyobb fokú alkalmazkodására, a megelőző iskolafok munkájának újraértékelésére és a térség társadalmának összefogására egyaránt.

Az érettségi eredményeinek területi különbségei

Azok közül, akik a 2000. évben sikerrel fejezték be az utolsó gimnáziumi-szakközépiskolai évfolyamot és megjelentek az érettségin, országosan 3,5%-nyi (összesen valamivel több, mint 2600 tanuló) nem tudott sikeresen levizsgázni.

Ehhez a viszonylag kedvező értékhez tudni kell, hogy a jelenlegi érettségi nem úgynevezett külső vizsga, amelyen a tanulóknak az iskolától független, külső és országosan egységesen értékelő bizottságok előtt kell számot adniuk tudásukról. Lehetséges, hogy a 2005-ben bevezetésre kerülő új, kétszintű érettségi vizsga – ha nem is rövid idő alatt, drasztikus mértékben – változtat ezen a viszonylag tartós tendencián.

Az országos átlaghoz képest hat megyében jóval magasabb az érettségi bukás aránya: Tolnában (6,3%), Fejérben (5,7%), Nógrádban (4,8%), Komárom-Esztergomban (4,8%) és Csongrádban (4,7%) (Függelék 60. táblázat). A térségek között az érettségin való sikeres túljutás átlagos aránya Szabolcs-Szatmár-Bereg és Heves (a bukás megyei átlaga 1,4-1,4%), Hajdú-Bihar (2,6%), Borsod-Abaúj-Zemplén (2,8%) és Bács-Kiskun (2,9%) megyében kedvezőbb az átlagosnál. A megelőző iskolafokon történt lemorzsolódás aránya szerint szignifikáns különbségek mutatkoznak a bukottak arányában. Míg azonban könnyen belátható, hogy az általános iskola nagyobb kimeneti szelekciójával inkább jellemezhető megyékben kisebb az érettségi kudarc, a többi esetben ez nem az elvárások szerint alakul. A legmagasabb arányú bukás az érettségin ott tapasztalható, ahol az általános iskolai lemorzsolódás az átlag körüli.19 Az értékelés eltérő kultúrája, társadalmi „üzenete” inkább hat az eltérésekre, mint a társadalmi háttérjellemzők, amelyek alapján nem is találni közös nevezőt az egy csoportba tartozó megyék között.

A 2001-es gimnáziumi matematika érettségi vizsga eredményeit az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont (OKÉV) dolgozta fel. Az adatokból a bukás és a legalább 4-est elérők megyei átlagos eredményeit használjuk.

A matematika azért alkalmasabb elemzésre, mint az érettségi átlag, mert ez a tantárgy foglalja magában a legkevésbé a szubjektív értékelés lehetőségét. A matematika absztrakt, univerzális, szociális összefüggésektől viszonylag mentes tárgy, amelyben nem játszik szerepet a világnézet, a politika, sem az iskolafenntartói pluralizmus egyéb hatása. Méréselméleti tapasztalatok alapján e tantárgynak a belső értékelésében is kisebb az a szórás, amely más tantárgyak esetében – az egyének, tanulócsoportok, iskolák és helyi közösség értékítélete alapján, illetve a mindenkori tanuló-összetétel relatív értékelésére építve – érvényesül. A matematika-tanítás a pedagógián belül eléggé professzionalizált, tartalmi, oktatás-módszertani és mérési kérdéseiben szakmai konszenzus van, s e kultúra csökkenti a szubjektív értékelés hatását. E tantárgy az oktatás munkaerő-piaci értéke szempontjából is kiemelten fontos.20

Az érettségi vizsgán matematikából 4-es és 5-ös érdemjegyet elért, valamint a bukott tanulók aránya alapján legjobb a teljesítmény a nyugat-dunántúli régió gimnáziumaiban, leginkább Zala megyében (a tanulók fele ért el legalább „jót” és elenyésző a bukás). Győr-Moson-Sopron megyében viszont a sok jó eredményre több bukás jut. A fővárosban is átlagosan jó eredmények születtek, a tanulók 46,6%-a lett négyes vagy ötös, és kevesen buktak matematikából. A legalább jót elérők átlagos aránya Komárom-Esztergomban, Békésben és Somogyban a legalacsonyabb; ez utóbbi két megyében az átlag feletti a bukottak aránya is. Tolna és Jász-Nagykun-Szolnok érettségizőinek matematika vizsgaeredményei között nagy a rés. Átlagos a legalább jók aránya és a matematika érettségi bukásmentes volt 2001-ben Nógrád és Pest megye gimnáziumaiban, ugyancsak bukásmentes volt Fejér megye, azonban a legalább jók aránya az átlag alatt maradt. Csongrádban az országosnál kedvezőbb a legalább 4-es aránya, de itt is az átlagnál többen buktak. Nincs érdemi különbség a megyék, régiók szintjén az oktatás gazdasági háttérváltozói, illetve az oktatásellátás feltételei szerint. Egyetlen szignifikáns különbség a középiskolai expanzió mértéke mentén mutatkozik (6. táblázat). A bukások alacsony száma miatt azonban ez az ár elég kicsi ahhoz képest, amekkora az iskolázás lehetséges hozama a térségek hosszú távú fejlődésében.

6. táblázat
A matematika érettségin bukottak átlagos aránya a megyék középiskolai expanziója szerint

Középiskolai expanzió foka Matematika érettségi bukásarány, 2001
Átlag alatt (50%-nál kevesebb)* 0,00
Átlag körül (50–58%)* 0,24
Átlag felett (58%-nál több)* 0,38

Forrás: KSH 2001, OM, 2002c és az „Összefoglaló...2002,” alapján saját számítások.
* A kategóriákat a 14–18 éves korosztályból középiskolába járók arányának a Budapest nélkül számított átlagértékhez viszonyított nagyságrendje alapján képeztük.

A középiskolai „top” teljesítmények

A középiskola szintjén nem lebecsülhető azoknak a funkcióknak a teljesítése, amelyek nem a tanulók tömegeit, hanem a legjobbakat jellemzik. Az országos és nemzetközi középiskolai tanulmányi versenyeken jól teljesítők – tanulók, felkészítő tanárok, iskolák és térségek – a rendszer legjobb értelemben vett elitjét mutatják. Bár nehéz megmondani, hogy e teljesítmények mennyiben szolgálják közvetlenül a társadalmi-gazdasági versenyképességet, nem vitatható, hogy arra utalnak. A felsőoktatási expanzió időszakában még az is megkockáztatható, hogy a közoktatási rendszer teljesítménye versenyképességének – az élenjáró tudás, a K+F szempontjából – jobb indikátorai ezek a mutatók, mint maga a felsőfokú továbbtanulás.

Országos tanulmányi versenyek

Az iskoláknak csak egy szűk szelete foglalkozik komolyan az országos középiskolai tanulmányi versenyekre való felkészítéssel, s ez egy-egy iskolán belül is csak keveseket érint.

Az e versenyeken való részvételhez elhivatott és tehetséges tanárok és az ő vonzásukat kihasználni akaró és tudó diákok egyaránt kellenek. Az évenként két nagy országos rendezvénysorozat az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyek (OKTV) és az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyek (OSZTV). Az elsőt 22 közismereti, a másodikat különböző szaktárgyakban rendezik meg. Az OKTV főleg gimnáziumokat, az OSZTV többnyire szakközépiskolákat érint. A legjobb eredményű tanulók felvételi nélkül jutnak be a felsőoktatásba, többségükből a későbbiekben kiemelkedő alkotó ember válik. Mindez a tehetségfejlesztés, a humánerőforrás-fejlesztés szempontjából mint a tudástársadalom számára kiemelkedő teljesítmény értékelhető.

Országosan csekély a középiskolai versenyeztetés intézményi bázisa; az OKTV-pontok 90%-át az utóbbi 15 év átlagában a középiskolák 17,6%-a szerezte meg, s ez a kör az utóbbi öt évben tovább szűkült. Az OSZTV esetében az iskolák negyede „hozza” a helyezések 90%-át, itt viszont lassan bővül a pontot szerzett iskolák aránya az összes iskolához képest (Neuwirth, 2002). Az idézett munka területi adatokat is tartalmaz a versenyeredményekről és ezek időbeli változásairól. Látható ebből, hogy a legtöbb és legkevesebb pontot szerző megyék közötti különbség mindkét versenytípusban nőtt. Az 1996-os és 2000. év átlagában kiemelkedő megyék Budapest, Baranya, Győr-Moson-Sopron, Békés és Csongrád. Az észak-alföldi és -magyarországi régió nagyobb iskolacentrumaiban nem született kiemelkedő eredmény. A legkevesebb pontot elérő megyék Somogy, Pest, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg. Pest megyével kapcsolatban adódik a következtetés, hogy a legtehetségesebb tanulókat és tanárokat már a középiskolába lépéskor elszívja a főváros. Az OSZTV-ken Vas, Győr-Moson-Sopron, a főváros, Zala és Jász-Nagykun-Szolnok megye áll az élen. A nyugat-dunántúli régióban a verseny a szakmai ismeretek terén magasabb szintű kihívás, s erősebb igény, mint az általános műveltséget mérő versenyeken. A munkaerőpiac megléte és a középiskolai versenyekben való részvétel és eredményesség kapcsolata azonban nem mindenütt mutatkozik meg. Komárom-Esztergomot az OKTV eredményei a jobbak, az OSZTV-éi kifejezetten a „sereghajtók” közé sorolják, ami a szűk gimnáziumi elitoktatás és a szakképző tömegoktatás politikájából is adódhat.

A megyék eredményes részvétele országos tanulmányi versenyeken és a megyei közoktatási rendszerek társadalmi kohéziót vagy a gazdasági versenyképességet szolgáló feladatvállalásának kiegyensúlyozottsága közötti kölcsönhatás szempontjából kézenfekvő a versenyképesség előtérbe helyezésének hatását keresni. Ez azonban csak részben van így, mivel e teljesítmény nem közelíthető a megyei átlaggal. A közoktatás közegének kisugárzó hatására utal azonban, hogy tendenciájában – miként az érettségi eredmények esetében – inkább kedvez a kiemelkedő oktatási eredményeknek, ha a közoktatási rendszer mindkét funkció ellátására hangsúlyt helyez, mint bármely, egyoldalú dominancia. Budapest, Csongrád, Vas és Zala megye kiemelkedő eredményei legalábbis ezt mutatják, a másik oldalon pedig az eredménytelenséget Somogy és Pest egyik funkciót sem megfelelően vállaló közoktatása. A kohézió dominanciája – amely Győr-Moson-Sopron és Békés megyében jellemző – inkább látszik támogatni a versenyek számára megfelelő, az individuális fejlesztést serkentő oktatási környezetet, mint az egyoldalú versenyképességé. A kivételek egyike, a mindkét funkciót negligáló Komárom-Esztergom eredményessége az OKTV-n a szűk elitorientációjú középiskolázással magyarázható. A mindkét funkciót magas szinten vállaló Nógrád megye versenyekben való eredménytelensége mögött viszont a térség társadalmi periferikus jellege, a tehetségek fővárosba való elszívása mutatkozhat meg.

Nyelvvizsgák a felsőfokú oktatás küszöbén

A népesség és a fiatal korosztályok idegennyelv-ismerete a térségek humán erőforrásának egyik kulcstényezője, azonban erről nincs területi szintű információforrás.21 Adatok a felsőoktatásba jelentkezők nyelvvizsgáiról állnak rendelkezésre, mivel ezeket a felsőoktatási intézmények többsége a felvételi során többletpontokkal honorálja.22 Az elemzés az 1996 és 2000 között az érettségi évében felsőfokra jelentkezők közül nyelvvizsgával rendelkezők arányának az öt év átlagában kifejezett átlagos szintje megyei és regionális összehasonlításán alapul.23

Az érettségiző és felsőoktatásba készülő tanulók közül nyelvvizsgával rendelkezők arányai alapján látható térségi tagoltság – amelynek mértékét az átlagok szórásterjedelmének 15,6 százalékpontos különbsége mutatja – választóvonala nagyrészt azonos azzal a választóvonallal, amely a Budapesttől a nyugati határ felé mutató tengely és az ország többi része között húzódik. A három nyugat-dunántúli megyében (régióátlag 57,1%), a fővárosban (54,3%) és Veszprém megyében (54%) a felsőfokra készülő középiskolások átlagosan több mint felének van legalább egy középfokú állami nyelvvizsgája. Az ezen a „tengelyen” elhelyezkedő Fejér (44,9%), Komárom-Esztergom (41,6%) és Pest megye (40,7%) átlagértéke azonban már elmarad néhány más magyarországi térségben jellemző értéktől. Náluk jobb eredményt értek el átlagosan a dél-alföldi régióban a Csongrád (49,4%) és a Bács-Kiskun (46,4%) megyei diákok, valamint – a nemzetiségi nyelvoktatását is „felhasználó” – Baranya (48,4%) és Tolna (45,3%) megyéből felsőoktatásba készülők. A nyelvvizsgák 40% körüli vagy kissé afölötti aránya látható Heves megyében (43%), valamint Észak-Alföld két megyéjében (Hajdú-Biharban: 41,9% és Jász-Nagykun-Szolnokban: 40,6%). Leginkább elmarad Somogy (átlaga 34,8%) és Szabolcs-Szatmár-Bereg (36,5%).

A 7. táblázatban látható, a társadalmi jólét klaszterei szerint emelkedő nyelvvizsga-átlagok tendenciája rámutat arra, hogy ez a teljesítménytényező elsősorban a térségekben élő családok áldozatvállalását és nem a közoktatási rendszerek munkáját dicséri. Ugyanakkor érdemes arra is figyelni, hogy azok között van átlagosan több diáknak nyelvvizsgája, ahol több tanuló vesz részt kötelező idegennyelv-oktatásban az általános iskolában.24 Ez igazolja, hogy a térségi közoktatási rendszerének, teljesítményét befolyásoló tényezőket érdemes figyelembe venni a humánerőforrás-fejlesztés szempontjából akkor is, ha ezek eredménye még nem mutatkozik meg az adott iskolafokon.

7. táblázat
Nyelvvizsgázottak aránya a megyék jóléti csoportjai, valamint az idegen nyelvet az általános iskolában kötelezőként tanulók arányának nagyságrendjei szerint

A társadalmi jólét klaszterei Ny/J mutató* átlagértéke Idegen nyelvet kötelezőként tanulók nagyságrendje Ny/J mutató átlagértéke
Legjobb 54,5 Magas 50,5
2 48,0 Közepes 45,4
3 47,6 Alacsony 40,9
Leggyengébb 39,5

Forrás: KSH 2001a, OM 2001b, OFI 2000 adatbázis alapján saját számítások.
* Legalább középfokú állami nyelvvizsgával rendelkezők a felsőfokú továbbtanulásra jelentkezettek körében.

Bejutás a felsőoktatásba

A közoktatás területi rendszere teljesítményének fontos összetevője, bizonyos értelemben mércéje az, hogy milyen mértékben sikerül az ott tanulóknak bejutniuk a felsőfokú oktatásba. A középiskola e tevékenysége hosszú időn át elsősorban a gimnáziumi képzés kiemelt feladata volt, jóllehet bizonyos szakirányokban pályaválasztási korrekcióként a szakközépiskola is hordozta ezt a funkciót (amit az egyenértékű érettségi vizsga is kifejezett). A magyar közoktatást korábban is az iskolák közötti jelentős színvonalkülönbség jellemezte, de ekkor a felsőoktatás rekrutációs bázisa az intézmények egy szűkebb körére koncentrálódott.25

Az 1990-es évek középiskolai expanziója részben fenntartotta, részben fellazította, részben viszont el is mélyítette ezt a – rendszerszinten nehezen átlátható – tagoltságot. A felsőoktatás autonómiája és az állami finanszírozási hajlandóság megnövekedése, valamint az egyházi és egyéb új felsőoktatási intézmények megjelenése következtében jelentős férőhely-bővülés is történt. Ebben a „abszolút” expanzióban szerepe volt az akkor érintett korosztályban tetőző demográfiai csúcsnak, valamint a kialakuló számottevő ifjúsági munkanélküliségnek is. Később, a középiskolás korúak létszámának csökkenésével nagyarányú középiskolai „részarány-expanzió” következett be (Imre, 2000; Halász, 2001; Balázs, 2001e; Balázs, 2003b). A fogadó kapacitás kibővülése miatt az érettségizettek számára a felsőfokra való bejutás a kilencvenes években jóval könnyebbé vált, mint korábban. Ahogy a társadalom döntő része a középiskolai végzettség megszerzését már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján alapvetőnek tekintette a fiatalok távlati életesélyei szempontjából, ennek nem egészen szándékolt hatásaként a kilencvenes években igen dinamikusan nőttek a felsőoktatási végzettség megszerzése iránti társadalmi igények is. Mindez akkor is az emberi erőforrás-potenciál növekedéséhez vezet, ha joggal vetődnek fel kérdőjelek a minőséggel, illetve a felsőoktatás gazdasági-társadalmi funkciójának módosulásával kapcsolatban.

A színvonalában, feltételrendszerében és társadalmi rekrutációs bázisában erősen differenciált középiskolák mai társadalmi feladataiban egyszerre jelenik meg a felsőoktatásra való felkészítés, a megfelelő általános műveltség megszerzésével a szakmaszerzés megalapozása és – szakmaszerzés nélkül is – a munkaerőpiacra való felkészítés, amelyet a gimnáziumoknak is el kell látniuk.26 Az élethosszig tartó tanulás kihívásának fényében a középiskola a munkahely melletti tovább- és újratanulás megalapozója, emellett a társadalmi-családi életvezetés, a felnőtt élet alapkompetenciái elsajátításának színhelye.27 A felsőfokra való irányultság korábbi diverzifikáltsága nyíltabban megjelenik ugyan a középiskola egyes típusaiban – ilyenek a kéttannyelvű középiskolák és a szerkezetváltó gimnáziumok –, valójában azonban a középiskolák döntő többsége számára fontos, hogy a tanulókat – kisebb vagy nagyobb arányban – eljuttassák a felsőfokú képzésbe. Ezt az iskolák a demográfiai körülmények, vagyis a tanulókért folytatott harc következtében sem kerülhetik el, mivel ez veszélyeztetné azt a tanuló-utánpótlási bázist, amely – addig az időszakig, amíg a tömeg-középiskola funkcióinak megfelelő új szocializációs és pedagógiai módszerek, tanári kultúra nem alakul ki – többé-kevésbé képes fenntartani a középiskolázás hagyományos szellemiségét.

A középiskolák végzett tanulóinak a felsőfokú intézményekbe való bejutása eredményességéről több mint másfél évtizede készülnek iskolai rangsorok, amelyek korábban az Országos Felsőoktatási Felvételi Irodában, az utóbbi években az Országos Közoktatási Intézetben végzett kutatások adatgyűjtő és elemző munkájának eredményei (Neuwirth, 1999, 2000, 2002). E rangsorok a középiskolát befejező 12. évfolyamon tanulók, a különböző felsőfokú intézményekbe jelentkezők, valamint a felvettek létszámának arányai alapján készült mutatókon alapulnak, amelyeket számos egyéb eredményességi indikátor egészít ki. A hosszú idősor alapján rendelkezésre álló adatok lehetővé teszik a középiskolai munka fejlődésének nyomon követését is.

A közoktatás területi teljesítményének azt a komponensét, amely a középiskolák végzett tanulóinak a felsőfokú oktatásba bejutását mutatja, a fent ismertetett adatbázis, valamint KSH-adatok alapján készített mutatók segítségével elemezzük. A célunk a közoktatás e teljesítménykomponensének feltárása, amely a tanulók középiskolájának földrajzi helye alapján ragadható meg. Az, hogy honnan jelentkeznek a tanulók a felsőoktatásba – az alapfokénál nagyobb mobilitás következtében – nem mindig azonos a tanulók lakóhelyével, de – mint a KIFIR adatbázisból látható volt – az eltérés csekély mértékben lépi át a megyehatárokat, a jelentkezés viszont az országon belül bárhová történhet. Mivel a felsőoktatási kínálat hat a jelentkezésekre, a felsőoktatási intézmények földrajzi helyét is figyelembe vesszük (amely nem utal arra, hogy honnan történtek ide a jelentkezések). A kétféle megközelítés problémáját standardizálással kezeljük, s így járunk el a térségek eltérő demográfiai helyzetének a felsőoktatásba való bejutást módosító hatásával kapcsolatban is. A területi egység (megye, régió) középiskolázásának átlagos eredményességeként értelmezett mutatók értékeit – az éves ingadozások kiküszöbölésének érdekében az utolsó öt év arányainak átlagait – az országos, speciális esetekben a főváros vagy a közép-magyarországi régió nélküli – főátlaghoz viszonyítva értékeljük.

Felvételi eredményesség a középiskolát befejezők létszámához képest

A felsőoktatásba felvettek számának a 12. évfolyam létszámához viszonyított százalékos aránya (F/L) mutatóban (Függelék 61. táblázat) 28 a középiskolák pedagógiai és szocializációs teljesítményén kívül álló két tényező hatása is megmutatkozik. Az egyik a térségben elérhető, eltérő felsőoktatási intézményi kínálat, amely befolyásolhatja mind a jelentkezések nagyságrendjét, mind a bejutás esélyeit. A másik tényező az eltérő középiskolai tanulói összetétel. Ez azt jelenti, hogy az iskolák között, gyakran egy iskolán belül párhuzamos osztályok révén a felsőfokra inkább juttató gimnáziumok, szakközépiskolák eredményessége e kulturális tőketöbblet kihasználásából is táplálkozik. A megyék és régiók szintjén ez nem mutatható ki, hiszen egy térség iskolahálózata átlagosan kevés intézményének magas iskolai szelekciója mellett is lehet eredményes. Pusztán a felsőoktatásba való bejuttatás eredményessége szempontjából nehéz volna értékkülönbséget megállapítani egy magas családi kulturális tőkéből „élő” középiskola kiemelkedő felsőfokú bekerülési aránya és egy olyan középiskola eredménye között, ahol a hátrányos helyzetű tanulók közül néhányat sikerül a felsőoktatásba juttatni. Ha a felsőoktatás szűk rétegeket érint, a mutató használható a térség értelmiségi „utánpótlás-termelése” átlagos mértékének becslésére, de kevésbé alkalmas az iskolahálózat ebben végzett átlagos teljesítményének kimutatására. Tömeg-felsőoktatás, vagy ahhoz közeli helyzet esetén már inkább. Bár a magyar felsőoktatás expanziója még nem érte el ezt a mértéket, de közelít hozzá, így a mutató használata megszorítással alkalmazható a térségek közoktatási rendszere teljesítményének vizsgálathoz.

A középiskola végzősei közül felsőoktatásba jutók megyei és regionális átlagos arányaiból (Függelék 61. táblázat) látható, hogy országosan az 1990-es évtized végén minden harmadik középiskolában végzett tanuló felsőoktatásba jut, amellyel megközelítjük a fejlett országok felsőoktatási részvételi arányait. Korábbi adatokkal összevetve (Neuwirth, 2002) érzékelhető a felsőoktatási expanzió mértéke is. A megyék közül legmagasabb az átlagos bejutási arány Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Egy következő szinten, mintegy öt százalékpontnyival az előzőektől lemaradva Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Heves és Vas megye középiskolásait találjuk. Baranya, Tolna, Veszprém és Zala megye tanulóinak valamivel több, mint egyharmada jut a felsőoktatásba, míg a végzősök kevesebb, mint harmada Békés, Fejér, Komárom-Esztergom, Pest, Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. A középiskolát befejezők létszámához képest a legalacsonyabb arányban a fővárosból, Nógrád és Somogy megyéből jutnak be a tanulók a felsőoktatásba. Regionálisan a nyugat-dunántúli és az észak-alföldi régióban a 12. osztályos középiskolások átlagában jóval magasabb, a „központi” régióban – mind a fővárosban, mind Pest megyében – végzősök jóval alacsonyabb arányban tudnak továbbtanulni a végzés évében az országos átlaghoz képest.

Érdemes külön is megvizsgálni az F/L mutatónak a felsőoktatás főbb – különböző státusú, eltérő bejutási esélyekkel bíró – irányai szerinti eltérő felvételi eredményességét. Az első a tudományegyetemekre (bölcsész, jogi, természet- és társadalomtudományi karokra), valamint az erősen szelektív orvosi és művészeti felsőoktatási intézményekbe, illetve karokra való felvételi arányok mutatója.29 E legmagasabb státusú felsőfokú képzésbe való átlagos bejutás mértékét regionális szinten mutatja a 8. térkép és a Függelék 62. táblázata. A második a műszaki és agrárképzésbe bejutók aránya, az inkább gyakorlatközeli, alkalmazott felsőfokú képzés nagyságrendje.30 A főiskolákra bejutás az előző csoportokhoz képest alacsonyabb státusú, felvételi esélyeit tekintve nagyobbrészt kedvezőbb lehetőségeket nyújtó felsőfokú képzési irányultság eredményességéről ad képet (Függelék 61. táblázat és az F. térkép).

8. térkép
A tudomány-, orvosi és művészeti egyetemi karokra bejutók aránya régiónként

Forrás: Neuwirth, 2002 alapján saját számítás
Megjegyzés: „igen magas”: 12,1-tól; „magas”: 10,1–12%; „közepes”: 9,1–10%; „alacsony”: 9% vagy kevesebb.

Nyugat-Dunántúlon a középiskolát befejezők körében átlagosan alacsony a tudományegyetemre, magasabb a műszaki és agráregyetemekre és főképp a főiskolákra bejutók aránya. Az észak-alföldi régióban mindhárom ágban kiegyenlített a bejutás, országosan kiemelkedő tudományegyetemi felvétellel. Dél-Alföldön átlagosnál magasabb ez és a főiskolai, viszont igen alacsony a műszaki és agrár-felsőoktatási felvételi eredményesség. Észak-Magyarországon közepes a tudomány- és műszaki egyetemre, alacsony a főiskolára, Közép-Dunántúlon csekély a tudományegyetemre, magas a műszaki és agrárirányba, átlag-közeli a főiskolákra, Dél-Dunántúlon átlagos a tudományegyetemre és főiskolára, de alacsony a műszaki- és agrár-felsőoktatásba jutás. Közép-Magyarországon mindenhová jóval az átlag alatti. A regionális eltérésekben is megmutatkozik a felsőoktatás szempontjából centrum-szerepű tudományegyetemek: Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs és Budapest hatása, ami a közoktatásra a felsőoktatás oldaláról gyakorolt „húzóerő”, illetve orientációs szerep szempontjából is fontos. A megyék urbanizáltsága mentén kisebb eltérések tapasztalhatók a felsőoktatásba való bejutás átlagos arányai között, mint a középfokú továbbtanulás esetében. A városodottság második szintjén legmagasabb F/L aránytól legjobban lemaradva a főváros található, amelynél az igen gyengén urbanizált megyékben is magasabbak a felvételi arányok.

A középiskolai munka felsőoktatási eredményességével foglalkozó munka szerzője rámutatott arra, hogy a végzettek közül felsőfokra felvettek magas aránya kis számú középiskola munkájából adódik (Neuwirth, 2002). A tudományegyetemi karokra, szakokra felvettek fele 80 küldő középiskolából (az iskolák 8,7%-ából) érkezik. Az érettségi előtt álló tanulók között 50%-nál magasabb felvételi arányt csak félszáz középiskola ér el (Függelék 63. táblázat). A fővároson kívül egynél több ilyen iskola főként nagyvárosokban, azon belül is az egyetemi centrumok székhelyén található: Szegeden és Debrecenben öt-öt, Miskolcon három, Pécsett és Győrben kettő-kettő. Érdemes kiemelni, hogy Bács-Kiskun megyében Kecskeméten 3, Baján és Kalocsán, Csongrádban pedig Hódmezővásárhelyen is működik egy-egy olyan középiskola, amely a tudományegyetemek irányában különösen eredményes. Nincs azonban egyetlen ilyen iskola sem Heves, Somogy és Komárom-Esztergom megyében, amely pedig mind a főváros, mind Közép- és Nyugat-Dunántúl egyetemi központjaihoz elérhető közelségben van. Közép-Magyarországon van e szűk iskolacsoport csaknem harmada, Dél-Alföldön több mint egynegyede, s Hajdú-Biharban hatoda. A főváros heterogenitása és sajátos szerepe kiemelésre érdemes: miközben néhány középiskolája a „top”-on van, a hálózat egésze kevéssé mutatkozik eredményesnek. Ez azonban – ha kevésbé látványosan is – más térségekben szintén valószínűsíthető. A kiugróan magas továbbtanulási arányokat mutató iskolákat azonban hiba lenne egyértelműen a középiskolai csúcsteljesítmények bástyáinak tekinteni. Az ilyen középiskolák között megtalálhatók az átlagosan legmagasabb képzési színvonalú intézmények, de azok is, ahol az erős tanulói-családi továbbtanulási motivációra építve, iskolai segítséggel vagy anélkül, olyan helyekre jelentkeznek, ahová a bejutásuk – a megnyíló felsőoktatási keretek következtében – akadálytalanabb.31

A felsőfokú aspirációk szintje és a jelentkezők bejutási sikeressége

Az aspirációknak jelentős szerepük van a felsőfokú továbbtanulásban. Azt, hogy az összes tanuló közül hányan kívánnak egyáltalán továbbtanulni a 12. osztályosok közül, a középiskola végzésének évében felsőoktatásba jelentkezők és a létszám hányadosa (J/L) mutatja meg. E mutatóban a családi, környezeti kulturális hatások az iskolaiakkal együttesen jelentkeznek, de a tanulási kedv fenntartásában az iskola szerepe sem kérdőjelezhető meg. Így a mutató a térségi társadalom komplex szocializációja e dimenziójának eredményességéről vagy eredménytelenségéről ad számot. Az aspirációk spektruma nem túl tág, a megyei eltérések 15 százalékpontnyinál kisebbek. Az adatok fényében úgy tűnik, regionálisan az észak-alföldi középiskolákba járóknak magasabb, a dél-és közép-dunántúliakba járóknak alacsonyabb az átlagos felsőfokú aspirációja. Észak-Alföldön ugyanakkor nagy megyei eltérések tapasztalhatók az átlaghoz képest: Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar átlaga mellett (J/L 61% és 60,8%) Jász-Nagykun-Szolnokban a tanulók fele akar továbbtanulni (Függelék 61. táblázat).

A felsőfokra való bejutás sikerességét a középiskola kimeneti teljesítményeként vesszük figyelembe, amely azonban kapcsolódik a középiskola képzési céljához is. Ebből a szempontból jelentősége van a felsőoktatás hatásának a középiskolai expanzióra. Ha a középiskola tömegessé válása a felsőfokú aspirációk csökkenésével járna, a középiskola egyik fontos célja válna kétségessé. Ha viszont az expanzióval párhuzamosan nem nyílna nagyobb lehetőség az érettségizettek bejutására a felsőoktatásba, az a középiskolát befejezők nagy tömegei számára frusztrációval járna. Tekintettel arra, hogy részben a demográfiai folyamatok, részben a rendszerváltás, illetve ezzel összefüggésben a felsőoktatás-politika változása lehetővé tette a továbbtanulók arányának nagyarányú növekedését, az expanzió a középiskola munkájának eredményessége oldaláról a felsőoktatási felvételek sikerességével megerősítve értékelhető pozitívan mind a társadalmi kohézió, mind a gazdasági versenyképesség szempontjából. Erről tanúskodik az aspirációkat kifejező J/L mutató (jelentkezők aránya) és a végzettek közül a felsőoktatásba bejutók aránya, az F/L mutató közötti erős pozitív korreláció (0,85*), amely – bár gyengébbnek – az egyes felsőoktatási irányokban is mutatkozik.32

Arról, hogy a középiskolákból kifejezetten a felsőfokra készülők mennyire sikeresek a felvételben, az idézett kutatás által ritkán használt, ám a rendelkezésre álló adatokból előállítható F/J – a megye középiskoláiból jelentkezettek közül felsőoktatásba felvételt nyertek arányának mutatója – nyújt információt. A mutatóban jelenik meg leginkább – bár itt sem „vegytisztán” – a középiskola felsőfokra elő- és felkészítő munkájának eredményessége. E mutató országos átlaga 62,4%, azaz a felsőoktatásba való bejutás minden három erre készülő közül kettőnek elsőre sikerül az érettségi évében, nappali tagozatra. A legsikeresebb a nyugat-dunántúli régió középiskola-hálózata; itt mindhárom megyében az országos átlag feletti arányban jutnak be a jelentkező tanulók a felsőoktatásba. A mutató alapján a Dél-Alföld átlagos teljesítménye szintén kiemelkedő. Észak-Alföldön (régióátlag 64,5%) mindhárom megyében magas a mutató értéke, különösen a Szabolcs-Szatmár-Bereg emelkedik az átlag fölé. Közép-Dunántúl és Észak-Magyarország átlagos aránya is az országos fölötti. Régiójukon belül kevésbé sikeresek a Fejér megyéből továbbtanulni szándékozó középiskolások. A másik régióban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei középiskolákban végzett, a felsőoktatásba készülő fiatalok átlagosan igen magas arányban (64,6%) jutnak be, a hevesiek az átlag, a Nógrád megyeiek attól elmaradó arányban. Dél-Dunántúlon csak Tolnában emelkedik az országos átlag fölé a bejutás a jelentkezettek körében, Közép-Magyarországon pedig jócskán elmarad – a fővárosban különösen – az F/J mutató átlaga az országostól (Függelék 61. táblázat).

Abból, hogy az eltérő aspirációs szintek milyen felvételi sikerességgel járnak együtt (a végzősök közül jelentkezők (J/L) és a jelentkezők közül felvettek (F/J) együttes vizsgálata alapján) a megyék négy típusa írható le. A középiskolát befejezők közül az átlagnál jóval többen jelentkeznek, és a jelentkezők közül is sokat vesznek fel öt megyében: Győr-Moson-Sopronban (J/L megyei átlagértéke 58,2%; F/J itt a legmagasabb: 69,8%), Bács-Kiskun (56,8; 67,3%), Heves (55; 62,8%), Szabolcs-Szatmár-Bereg (61; 65,2%) és Hajdú-Bihar megyében (60,8; 64,6%). Ebbe a csoportba sorolható még Csongrád (53,8; 66,3%) és Borsod-Abaúj-Zemplén megye (53,4; 64,6%), ahol az átlaghoz közeli jelentkezési arányokhoz képest magas a bejutók aránya. Ebben a csoportban részint regionális oktatási centrumok vannak, részint összeköti a megyéket az, hogy – Csongrád kivételével – a középiskolai expanzió középső fázisában vannak. A középiskolázás iránti igények már előretörtek, s erre válaszok is születtek, a középiskola tömegesedése azonban még nem történt meg, s ennek megfelelően belső differenciálódása is kisebb. Alacsonyabb átlagos aspirációs szinttel, de a jelentkezők felsőfokú intézményekbe jutásának nagyfokú sikerességével jellemezhető öt dunántúli és egy alföldi megye: Vas (51,9; 72,4%), Zala (50; 67,2%), Komárom-Esztergom (49,9; 64,6%), Veszprém (51,3; 65,1%), Tolna (51,7; 65,3%) és Jász-Nagykun-Szolnok (50,7; 63,5%). A csaknem egybefüggő dunántúli térségben az alacsonyabb felsőfokú aspirációkat a gazdaság szakmunkásréteg-igénye befolyásolhatja, a sikert a középfokú iskolaszerkezet, a felsőoktatásra felkészítő funkciót (Zala kivételével) exkluzív típusú iskolák szűkebb köre garantálja. Veszprémben az alacsony aspirációk ellenére a középiskolákat orientálja a felsőoktatási centrum lefelé sugárzó kulturális hatása, amely növeli a felkészítés eredményességét. Jász-Nagykun-Szolnokban a többi megyénél nagyobb fokú expanzió zajlott le, a szomszédos Heves dinamikusan növekvő főiskolája szinte garantálja azok bejutását, akik a középiskolázást választották a bizonytalan kimenetű szakképzés helyett. Baranyában nagy a 12. osztályosok továbbtanulási hajlandósága, de ez kevéssé vezet sikerre (J/L 55,3%; F/J 60,8%). Itt egy országos oktatási centrum működik vegyes népességű, aprófalvakkal is tűzdelt térségben. Így a felsőoktatási orientációs szerep megyei léptékben kevésbé érvényesül, s akiknek erősek az aspirációik, nagyobb versennyel kell szembenézniük. Somogy, Nógrád, Fejér, Pest megyében és a fővárosban az átlagnál alacsonyabb a végzősök közül továbbtanulni szándékozók aránya és a jelentkezők közül keveset vesznek fel a felsőoktatásba a végzés évében.33 Ez a csoport markánsan kétféle. A főváros olyannyira heterogén, tagolt nagy oktatási rendszer, amelyben a centrumszereppel együtt járó nagyobb számú kiemelkedő iskola kivételével a felsőoktatás közvetlen hatása erős versenyhelyzetet jelent az iskoláknak. Másfelől a középiskolai expanzió a fővárosban már elérte a Green által zéró-korrelációnak nevezett telítettséget, így az érettségizők jelentős része olyan társadalmi rétegekből kerül ki, akik az itt legnagyobb felsőoktatási versenyben kevésbé esélyesek. A többi megyében viszont az expanzió a vizsgálati adatok idején még alacsony –, így a középiskola még a régi módon szocializálja tanulóit. Számukra a megyék egyik részében a társadalmi-gazdasági perspektíva hiánya, Fejérben pedig a reálgazdaság alacsonyabb végzettséget igénylő domináns jellege, s szűkebb elitképzési funkciójú középiskolázási szerkezete jelent orientációs pontokat.

A felsőoktatási bejutás eredményessége és a térségek demográfiai jellemzői

A felsőfokú képzésbe való bejutás számos körülménytől függhet, amelyek közül az egyik lehetséges külső hatás a demográfiai helyzet alakulása. Országosan az 1990-es évek felsőfokú továbbtanulási arány-növekedésének egyik kiváltója az érintett korosztályok létszámának csökkenése volt. Ha a korosztályos létszámcsökkenés területileg nem egyforma mértékben jelentkezik, akkor – más tényezők mellett – a nagyobb korosztályos létszám nehezítheti, a kisebb könnyítheti a bejutás esélyét. Ez a tényező – a statisztikai adatszolgáltatás által használt korcsoportok alapján – a 15–29 évesek lakosságon belüli arányainak eltéréseivel közelíthető meg (Függelék 64. táblázat). E területen nincsenek nagyobb eltérések a megyék között; a 22,6%-os országos átlaghoz képest a legmagasabb aránnyal jellemezhető Győr-Moson-Sopron és a legalacsonyabbat mutató Nógrád megye közötti különbség is csak két és fél százalékpontnyi. A korcsoport létszámát standardizálva34, a ténylegesen ott élő korosztály igen kismértékű túlreprezentáltsága kevés térségben mutatkozik: az említett Győr-Moson-Sopron megye mellett a közép-dunántúli régió mindhárom megyéjében, Észak-Alföldön, valamint Közép-Magyarországon. Három régió – Észak-Magyarország, Dél-Alföld és Dél-Dunántúl – valamennyi megyéjében kisebb az ott élő 15–29 éves lakosság száma, mint egyenletes eloszlásuk esetén volna. Ez jellemző Vas, Zala és Jász-Nagykun-Szolnok megyére is. Minthogy azonban a közöttük lévő különbségek kicsik, a felvételi eredményesség mutatói és a fiatalok száma között nincs szoros kapcsolat. Egy részmutató, a műszaki és agrár felsőoktatásba eredményes felvételit tettek (F/L) és a 15–29 évesek lakosságon belüli aránya között van közepes erősségű pozitív szignifikáns korreláció, amelynek lehetséges magyarázata az, hogy a nagyobb korosztályos létszám az általában kismértékű ilyen irányú érdeklődés növekedését eredményezheti. Ha viszont a korosztály nagyobb részaránya és az ilyen felsőfokú intézmények előfordulása területileg egybeesik, a korreláció oksági magyarázat nélkül is fennállhat, amennyiben felsőoktatás-hiányos térségekben ad továbbtanulási lehetőséget. Ez kevésbé jellemző Közép-Magyarország felsőoktatására, ahol a műszaki és agrártudományi képző helyek az összes ilyen felsőfokú intézmény több mint 60%-át teszik ki, s így e térség országos „gyűjtőhely”, de jellemző a Nyugat-Dunántúlra, ahol a második legnagyobb góc található (14,3%), valamint Észak-Magyarországra, ahol szintén jelentős e képzési helyek súlya (10,7%).35

A térségekben azonban nem egyforma mértékű a 15–29 éves korosztályból felsőoktatásba járók aránya. A nappali tagozatos felsőoktatási hallgatók e korcsoport átlagosan 7,2%-át teszik ki. Ehhez képest – a szülők lakhelye szerinti megoszlásuk szerint vizsgálva – a demográfiai különbségeknél kissé nagyobb, de nem jelentős, három és fél százalékpontnál kisebb különbségek vannak a térségekben lakók tényleges felsőoktatási részvételének mértékében. E különbségek sem elég markánsak azonban ahhoz, hogy az eltérő felvételi és bejutási eredményesség mutatói ezek mentén érdemi különbségeket okozzanak (Függelék 64. táblázat).

A felsőoktatási kínálat hatása a keresletre

Bár a felsőoktatás földrajzi vonzáskörzete, mobilitási lehetőségei a legszélesebbek az oktatási rendszerben, s – az érintettek életkorából adódóan – jóval kevésbé függenek a lakás és a korábbi tanulás földrajzi helyétől, mint a korábbi iskolafokok esetében, a belátható közelségben elérhető felsőoktatási lehetőség éppúgy gerjesztheti a keresletet, mint más szolgáltatások kínálata. A közelség a felsőoktatásról való szélesebb körű informáltság lehetőségét nyújtja, így a bejutás esélyének jobb mérlegelhetősége is módosíthatja az aspirációkat. A felsőoktatási centrumok térségében működő középiskolák és az oda járó tanulók számára ugyanakkor a felsőoktatás reális alternatívaként akkor is könnyebben megjelenhet, ha nincs konkrét szakmai jövőkép a választott képzési forma mögött. A térségben működő felsőoktatási kínálat a kereslet élénkítése mellett indirekt szabályozó hatást is gyakorol a térség közoktatására, annak pedagógiai és szocializációs munkájára. Az ilyen környezetben működő közoktatási rendszer szakmai minőségét egyéb szakmai standardok híján is szabályozza a felsőfokú képzés, s ez azok számára is a tanulás vonatkoztatási keretét jelenti, akik eredeti szándékaik szerint vagy végül egyáltalán nem vesznek részt a felsőoktatásban.

A korábban kevés intézményből álló felsőoktatási hálózat hosszú időn keresztül nagyobb régiókat szolgált. A történetileg kialakult hálózat igen egyenetlen volt; különösen Nyugat-Dunántúlon hiányzott. A történelmi kataklizmák során az intézmények egy része elvesztette vonzáskörzetei egy részét, később az egyházi igazgatás keretei is megszűntek. Egyes újabb intézmények – például Szegeden – az ország távolabbi régióiból is vonzottak hallgatókat, mások – Debrecen – megmaradtak (szűkebb) régiójuk szolgálatában. A rendszerváltás után ezek egy része a határokon átnyúló együttműködések formájában próbálja megtalálni saját korábbi vonzásrégiójával való kapcsolatait (Kozma, 1987a; 2002).

A felsőoktatási kínálat hatásának elemzése nem könnyű a kínálat számbavételének nehézségei miatt. A felsőoktatási expanzió mind az intézmények, mind a férőhelyek oldaláról igen dinamikus változásokkal jellemezhető. E változásokat a felsőoktatási integráció folyamata, az autonóm intézményeken belüli szervezeti változások (többségében bővülések), ezek térbeli kiterjedése, a felsőoktatás szabályozásának változásai (akkreditáció), a finanszírozás évről évre változó lehetőségei és a folytonosan alkalmazkodó keresleti oldal együttesen alakítja.36

A felsőoktatási kínálat bővülésében a nyolcvanas évek végétől a gazdasági és a különféle pedagógusképzési szakok játsszák a fő szerepet37. Bő egy évtized alatt 17 új gazdasági kar jött létre a korábbi, három helyen (Budapest, Pécs, Szombathely) folyó képzések mellett: a fővároson kívül 9 megyében, amely hat régiót érintett (csak a korábban a Pécsi Tudományegyetemen viszonylag jelentős ilyen képzést folytató régióban nem bővült a gazdasági képzés intézményi kínálata). Az új intézmények, karok, önálló szakok olyan térségeket is elértek, amelyekben korábban ez hiányzott; főleg a Közép- és Nyugat-Dunántúlon, de Békés és Pest megyében is. Jelentős a bölcsész és jogi-igazgatási szakirányú intézményi bővítés is, amely két újabb fővárosi, egyházi alapítású egyetem mellett két nagyobb, hagyományos egyetemi centrumban, Pécsett és Debrecenben és két, nem történelmi múltú, de több évtizedes hagyományokkal működő egyetemen, Miskolcon és Veszprémben valósult meg. Az intézményi kínálat növekedése kisebb volt a korábban nagyobb kapacitásokat kiépítő műszaki és agrárképzésben, ezek inkább megjelentek a felsőoktatás-hiányos térségekben is (Baja, Gyöngyös). Érdemes kiemelni azonban, hogy a mezőgazdasági ágazat erősségével jellemezhető Dél-Alföldön, ahol már a nyolcvanas évek második felében az agrárképzés kiépítését szorgalmazták kutatási eredményekre alapozva38, igen csekély ilyen fejlesztés volt. 2000-ben a másfélszáz felsőoktatási intézmény, illetve önálló kar harmada Budapesten (37,7%-a a régióban), 12,7%-a Dél-Alföldön, 11,3-11,3%-a Dél-Dunántúlon és Nyugat-Dunántúlon található. A főváros mellett öt centrumban jelentős a felsőoktatási intézmények, illetve önálló karok hatása: Szegeden, Debrecenben, Győrben, Sopronban és Miskolcon. Ezek közül a középiskolát végzettekből sikerrel felsőoktatásba kerülők aránya (F/L) Győr-Moson-Sopron és Hajdú-Bihar megyében magasabb, mint az F/L országos átlaga, a többiben alig vagy semmivel nem több. Maga a nagyobb intézményi kapacitás tehát nem növeli az esélyeket, sőt – a főváros példájából láthatóan – csökkentheti is. A felsőoktatási intézményekben leginkább hiányos megyék Nógrád (egy intézmény/kar), Heves, Komárom-Esztergom, és Vas (2-2 intézmény/kar), Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna és Jász-Nagykun-Szolnok (3-3 intézmény/kar). Itt is széles skálán sikerül azonban bejutni a megyéből az ország valamilyen felsőoktatásába.

A kapacitások egyik mennyiségi részjellemzőjének tekinthető az intézmények mérete is, amely az egy karra jutó átlagos hallgatószámmal fejezhető ki. Országosan az egy intézményre, illetve önálló karra jutó átlagos hallgatószám 1093 fő, amely intézményenként és térségenként igen tág határok között mozog. A legnagyobb Heves megyében, ahol átlagosan 1913 hallgató jut egy intézményre, illetve karra, de itt is nagy különbség van az Egerben és Gyöngyösön működő intézmények befogadóképessége között az előbbi javára. Magas az egy intézményre jutó létszám a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében működő intézményekben – a Debreceni Egyetem egészségügyi főiskolai karán és a Nyíregyházi Főiskola karain –, ahol átlagosan 1546 diák jut egy karra, valamint Vas megyében, ahol a Budapesti Gazdasági Főiskola szombathelyi karán 1415 hallgató tanul. Három nagy felsőoktatási központot magában foglaló térségben 1363 és 1226 között van az egy intézményre, karra jutó hallgatók száma; itt a szegedi, a pécsi és a debreceni egyetemek a nagy intézmények (az utóbbi átlagát a térségben működő kis főiskola, a hajdúböszörményi főiskolai kar kis létszáma módosítja lefelé). Kis hallgatólétszámú, főként főiskolai karok Békés (729 hallgató/intézmény, 3 főiskola), Nógrád (712; egy főiskolai kar), Zala (467; két intézmény öt önálló kar), Somogy (407; öt kar két intézményben) és Tolna (274; egy intézmény, három kar) megyében vannak. A középiskolákból való jelentkezés megyei átlagos eredményessége nem mutat kapcsolatot a felsőoktatási intézmények méretével sem, ahol azonban nagyobbak az intézmények, oda többen is jelentkeznek.

Az igen eltérő nagyságú intézmények, önálló karok számához képest – amelyek a térség értelmiségi szellemiségére való hatás és a K+F potenciál szempontjából érdemesek a területi elemzésre – a középiskolából felvehetők szempontjából fontosabb a hallgatói kapacitás, a férőhelyek mennyisége. A KSH 1999. évi adatai alapján a nappali tagozatos felsőoktatásban tanulók száma összesen 171 612, ebből 7711 külföldi diák. Elemzésünkben a kettő különbségét, 163 901 főt tekintjük a felsőoktatás hallgatói kapacitásának. A férőhelyek – közel az intézményi kapacitás felét elérő – legnagyobb mértéke Közép-Magyarországon található, természetesen döntően Budapesten, bár a kilencvenes évtizedben az agglomerációs térségben is fejlődött (Piliscsaba). A régiókban Észak- és Dél-Alföldön (Debrecenben és Szegeden) vannak nagy befogadóképességű egyetemek, főiskolák. A nyugat-magyarországi régió felzárkózását mutatja a hagyományos felsőoktatási centrumokhoz, hogy hallgatói férőhelyei az 1999–2000-es tanévben csaknem elérték az országban levő összes hely tizedét (ennek kétharmada Győrben van), míg a korábban meghatározó pécsi egyetem dominanciájával működő dél-dunántúli régió – ahol a hallgatók ötödét más városok felsőoktatási intézményei fogadják – az összes helyek 8,6%-át kínálja. Észak-Magyarországon a Miskolci Egyetem dinamikus, számos új szakot is kínáló bővítése e fázisában a hallgatói létszám az országos 7,5%-a, míg Közép-Dunántúlon 7%-a.

Az intézményi kínálat jellemzéséhez célszerű hozzávenni egy másik kvalitatív mutatót is, a túljelentkezés mértékét, illetve ennek területi különbségeit. Ugyanolyan felsőoktatási szakra az egyik helyen nagyarányú túljelentkezés a kereslet-kínálati egyenleg mellett az adott szak magas státusának mutatója, míg a létszámkereteket alig vagy el sem érő jelentkezési arány „leértékeli” az adott kapacitást. A továbbiakban a 2000. évi felsőoktatási jelentkezések és férőhelyek adatai alapján a térségek felsőoktatása iránti keresettség eltéréseivel foglalkozunk (Függelék 65. táblázat).

A felsőoktatásba jelentkezés – hasonlóan a középiskolaihoz – több intézmény, illetve szak megjelölésével történhet. A jelentkezők oldaláról az első jelentkezésnek van kiemelt súlya, amely a fő választásnak tekinthető, az intézmények szempontjából viszont az összes helyen való jelentkezésnek, amely az intézmény, szak iránti társadalmi érdeklődés mértékét mutatja, ezért ezt az adatot használjuk a túljelentkezés számításához.39 A felvettek száma a nappali tagozatra összesen, tehát az állami finanszírozású és a költségtérítéses képzésbe együttesen felvetteket jelenti.

2000-ben országos szinten a felsőoktatási intézményekbe átlagosan 4,6-szoros a fentiek szerint definiált túljelentkezés. Legmagasabb a tudomány-, az orvosi és a művészeti egyetemeken, ilyen karok szakjain (átlagosan 5,2-szeres), a legalacsonyabb a műszaki- és agrár felsőoktatásban (3,3-szoros).40 Az intézmények működési helyén az egyes megyékben a tudományegyetemi túljelentkezés a fővárosban van az átlag felett (5,6-szoros), emellett Baranya (5,3) és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében akörüli (5,2). A többi képző helyen – bár a más felsőoktatási ághoz képest jóval nehezebb – a fentiekhez képest könnyebb bekerülni (Csongrádban 5-, Hajdú-Biharban és Pest megyében 4,5-, Győr-Moson-Sopronban 4,3-, Veszprémben 4,1-szeres az átlagos túljelentkezés.) A műszaki és agrár-felsőoktatásba csak Pest megye intézményeibe nehéz bejutni, a többi megyében működő karok, szakok között nincs lényeges különbség. A főiskolai képzés e státusmutatója jóval szélesebb spektrumon mozog. Jász-Nagykun-Szolnok megyében több mint tízszeres túljelentkezés volt 2000-ben, Nógrádban és Zalában is nyolcszoros vagy ahhoz közeli, s Heves felsőfokú hálózata is frekventáltnak mondható (7,3-szoros túljelentkezés). Ezzel szemben minden száz – valamennyi helyre megjelölt intézménybe – jelentkező közül több mint hetven jut be Bács-Kiskun, Veszprém, Pest és Tolna megye főiskoláira. A jelentkezők felvételi sikeressége és a túljelentkezés mértéke között nincs korrelációval kimutatható kapcsolat; ebből úgy látszik, a középiskolák végzett tanulói összességükben jól ítélik meg felsőfokú továbbtanulási esélyeiket.

A felsőoktatási kínálatot árnyalja, hogy a nappali tagozatra jelentkezők egy része nem állami finanszírozású, hanem úgynevezett költségtérítéses képzésbe jut be. Ennek a képzési formának a lehetősége még a rendszerváltás előtti időszakban megteremtődött, elsősorban külföldi diákok számára, idegen nyelvű képzés keretében.41 A felsőoktatási intézményi autonómia lehetővé tette, hogy az államilag megállapított keretszámokon felül az egyetemek, főiskolák „fizetős” képzést is kínáljanak, megteremtve a felsőoktatás új piacát. Ezeknek csak egy része az állami finanszírozású képzéssel együtt történő, csak a fizetett költségtérítés tényében különböző felsőoktatás, de jelen téma szempontjából ezt emeljük ki. A költségtérítéses képzésekre való felvétel 1996 óta lehetséges, kritériumait a képzést folytató egyetemek, főiskolák állapítják meg, s többnyire megszabnak olyan ponthatárt is, amely alatt erre a képzési formára sem vesznek fel hallgatókat. A felvettek ezt követően az államilag finanszírozott oktatás kereteiben végzik tanulmányaikat, beleértve a vizsgázás és továbbhaladás követelményeinek teljesítésére vonatkozó szabályok megtartását. Az ilyen képzések indítása megfelelő nagyságú és fizetőképes kereslet esetén lehetséges. A másik oldalról a felsőoktatás e formájában való részvétel jelentős családi kiadással jár, így azt csak a társadalom szűk rétege engedheti meg magának. Területi szempontból is érdemes megvizsgálni, hogy az ilyen képzések indítása mely térségek felsőoktatási intézményeiben, azon belül is milyen szakirányokon jellemző.

2000-ben országosan a hallgatók nem jelentéktelen hányada, átlagosan 7,7%-a finanszírozza a felsőoktatási tanulmányait.42 A három fő képzési irány szerint az országos átlag a tudományegyetemeken magasabb (9,1%), a főiskolákon az átlag szerinti (7,2%) és a műszaki- és agráregyetemeken a legalacsonyabb (6,2%). A költségtérítéses képzések arányában különösen az egyes intézmények szintjén vannak igen nagy különbségek, de ezek a megyék között is jelentékenyek. A megyék egyikében sem működik azonban olyan felsőoktatási intézmény, amely csak állami támogatású helyekre várna hallgatókat, bár a költségtérítéses képzés aránya gyakran csak szimbolikus. A tudományegyetemek körében Pécsett a legmagasabb a „fizetős” képzések aránya (14,1%), Budapesten is az átlag feletti (10,2%), Csongrádban ahhoz közeli (9,3%), sőt Győr-Moson-Sopronban sem sokkal marad le (8,9%). Csak Hajdú-Bihar és Pest megyében alacsony a tudományegyetemi szakokon a fizetős képzés részaránya az összes nappali képzések között; az előbbiben feltehetően a fizetőképes kereslet hiánya, a másikban a nagyszámú és közeli konkurencia miatt. A műszaki és agrár-felsőoktatásban a tudományegyetemekéhez hasonló mértékű szórásterjedelem mellett átlagosan jóval alacsonyabb szinten működik ez a forma; csak Pest megyében, Gödöllőn számottevő. Itt a fővárossal is versenyképes, hiányterületeken megjelenő egyes szakokon költségtérítéssel tanulók az összes hallgató tizedét teszik ki. A főiskolák palettáján a néhány töredékszázaléknyi fizetős hallgatótól a csaknem 20%-os reprezentációig igen színes a kép. Felvethető, hogy a fizetőképes kereslet meglétét vagy hiányát a térség felsőoktatási intézményhálózata „bekalkulálja” a képzés nagyságrendjének megválasztásába. Ezt az adatok nagyobb része megerősíteni látszik: Fejér (a hallgatók 19,5%-a költségtérítéses formában tanul), Komárom-Esztergom (14,2%), Budapest (11,1%) magas arányú, míg Nógrád (1,1%), Somogy (1,5%), Tolna (1,6%), Bács-Kiskun (1,8%) és Baranya (1,9%) megyében alacsony arányú. Ugyanakkor az ország nyugati, a lakosság átlagos életviszonyait tekintve jobb helyzetű térségeinek főiskoláin is előfordul, hogy a költségtérítés csupán szimbolikus mértékű: Zalában (0,8%) és Győr-Moson-Sopronban (1,2%); ez utóbbiban a tudományegyetemek esetében jóval nagyobb, így ez valószínűleg más célközönséghez szabott racionális kalkuláció eredménye. Valójában azonban a költségtérítéses képzések aránya nem különbözik a térség lakosságának jólétének foka szerint, amelynek az lehet a fő oka, hogy az ilyen képzésekbe nem a térségből, hanem tágabb vonzáskörzetből várnak fizetőképes hallgatókat.

A középiskolai jelentkezések szempontjából nem, a térség felsőoktatása szempontjából azonban fontos jellemző a nappali tagozatos hallgatók aránya az összes – nappali, esti, levelező és távoktatási – képzésben részt vevőkön belül. Ennek inverze ugyanis a felnőttképzésnek a felsőoktatásban való nagyobb lehetőségeire utal. Hevesben a megyeszékhely főiskolája kapacitásának csaknem 80%-a a nem nappali képzések szolgálatában áll, de Jász-Nagykun-Szolnok, Vas és Békés megyében is a felsőoktatás hallgatóinak több mint fele esti, levelező vagy távoktatásos képzésben tanul (Függelék 65. táblázat). Visszautalva a közoktatási intézményrendszerben folyó felnőttképzések területi jellegzetességeire (Függelék 39. táblázat és C térkép) látható, hogy e megyék közül csak Békésben van kiemelkedő középiskolai felnőttoktatás. Így itt az élethosszig tanulás kultúrája ezzel az adattal megerősítve értékelhető megalapozottnak.

A megyék felsőoktatási intézményi és hallgatói kapacitásának fenti mutatói és a megyei középiskoláknak a felsőfokú képzés eredményességét kifejező, korábbiakban ismertetett mutatói közötti lehetséges összefüggéseket első szinten korrelációval keresve, csak igen kevés szignifikáns eredményt találni, s ezek többnyire nem meglepőek. Eléggé természetes, hogy a nagyobb intézményekbe magasabb a jelentkezési arány a végzősök köréből, s ez fokozottabb azokban a megyékben, ahol az országos kapacitás nagyobb része található, azaz a nagy felsőoktatási centrumokban. Az aspirációk és a gimnáziumi expanzió hatása, azaz a nagyobb számú kibocsátott érettségizett között is pozitív, szignifikáns, bár gyenge közepes értékű korreláció van: ahol nagyobb a térségben a gimnáziumi részvétel a középiskolába járók között, ott a végzős középiskolások között is többen jelentkeznek a felsőoktatásba. A megye középiskoláiból jelentkezők és a felsőoktatásba felvettek közül gyenge közepes, de szignifikáns kapcsolat mutatkozik a középiskola megyéjében működő összes felsőoktatási intézmény számával, azon belül a tudományegyetemek számával, valamint a hallgatólétszámmal. A nagyobb intézményi és hallgatói területi kapacitás tehát – a legmagasabb presztízsű tudomány, művészeti és orvosi karokon – nagyobb versenyfeltételeket támaszt; s mivel országos „beiskolázású” intézményekről van szó, érthető módon nem javítja a helyben való bejutás esélyét. Ez azonban önmagában nem okoz nagyobb kudarcot a bejutásban, mert az egyének szintjén a felvételi aspirációk irányának és konkrét intézményének megválasztása, az intézmények szintjén pedig a felsőoktatás indirekt visszajelző hatásának „bekalkulálása” már a jelentkezésekre hat, nem a jelentkezők közötti sikeres felvételre, s az esélyt növeli a többes jelentkezés lehetősége is. A tudományegyetemi intézménykapacitásnak annyiban lehet hatása, hogy ahol ez kisebb, ott magasabb arányban jutnak be főiskolákba a térség középiskoláiban végzettek. E mögött nyilvánvalóan az áll, hogy az egyetemhiányos, de felsőoktatással rendelkező térségben ez a továbbtanulás fő csatornája.

A felsőoktatásba való bejutás a hallgatók lakóhelye és az intézmény székhelye szempontjából

A felsőoktatásba nappali tagozatra járók számát a KSH a szülők lakhelye43 és az intézmény székhelye szerint gyűjti. A megyék és régiók humán erőforrásáról sokat elárul egyfelől az, hogy az ott lakó fiatalok az átlagosan jellemzőnél nagyobb vagy kisebb arányban vesznek részt a felsőoktatásban, másfelől hogy az adott területi egységnek a korosztályhoz mért felsőoktatási kapacitása hogyan aránylik az országos átlaghoz.

A felsőoktatásban érintett korosztályból – amelyet, jobb közelítés nem lévén, a statisztikai adatszolgáltatásból rendelkezésre álló, 15–29 éves korcsoport létszámával közelítünk – a felsőoktatás nappali tagozatos hallgatóinak országos aránya 7,2%. A megyében lakó, nappali tagozaton felsőoktatásba járó hallgatók számát a megyében lakó 15–29 évesek ezen arányával számított fiktív létszámához viszonyítva egy olyan mérőszámot kapunk, amely a megyében lakó fiatalok felsőoktatási aktivitásának relatív súlyát mutatja az átlaghoz képest. Ez a térség társadalmi tőkéjének arra az elemére utal, amely a családok és a korábbi iskolafokok felsőoktatási irányultságának eredményességét az országosan megfigyelthez képest mutatja. Mivel a fenti 7,2%-os érték a hallgatói kapacitások átlagának tekinthető, vizsgálható az is, hogy a megyék és a régiók felsőoktatási intézményeiben meglévő tényleges hallgatói létszám hogyan viszonyul a fenti fiktív, korosztályos standard létszámhoz. A hányados a térségek felsőoktatásának relatív súlyát, intézményi fizikai és szellemi tőkéjében megtestesülését fejezi ki, s azt a húzóerőt, amelyet a helyben lakó tanulókra, a helyi társadalomra kifejt (Függelék 64. táblázat).

Budapest országos centrumszerepe a fentiek szerint készített mindkét mutatóban megmutatkozik. Egyötödével több ott lakó hallgató van, mint ahányan akkor lennének, ha a korosztályból az országos átlag arányában tanulnának a felsőoktatásban, s közel két és félszer annyian vannak, mintha a hallgatói férőhelyek a korosztályból felsőoktatásba járók átlagos arányának megfelelően állnának rendelkezésre. Itt tehát erős mind a társadalom, mind az intézményi háttér felsőoktatásra orientáltsága. Ehhez a helyzethez igen hasonlít Csongrád megye is, amelynek mutatói alig maradnak el a fővároséitól. E két megyében a jelentős felsőoktatási kapacitás tanulásra ösztönzi a megyék fiataljait és a felsőoktatásba orientálja annak középiskoláit. Két másik – egy hagyományos és egy újabb felsőoktatási központtal rendelkező – megyében, Hajdú-Biharban és Győr-Moson-Sopronban az ott lakó felsőoktatásba járók aránya csak kissé haladja meg az országos átlagot, ezzel szemben ezt jócskán meghaladó kapacitások állnak rendelkezésre. Itt a térségi társadalom számára a rendelkezésre álló felsőoktatási kapacitás a jövőben felhasználható erőforrás lehet. Azok a megyék, ahol a rendelkezésre álló kapacitások relatív súlya igen kicsi (a standard 1 értékhez képest 0,21–0,39 között), a másik mutató tekintetében nincsenek annyira elmaradva (0,83–0,87). A felsőoktatási intézményekkel legrosszabbul ellátott Tolnában a továbbtanulás eléri az országos átlagot. Itt a földrajzi közelség alapján Pécs felsőoktatási centrumának vonzására is lehet következtetni. A két hányados nagyságrendi eltéréseiből itt akár további felsőoktatási kapacitásbővítésnek sem volna akadálya (ilyen törekvés érzékelhető is a megyében). Az „ellátatlanság” és a felsőfokú továbbtanulás között az intézményi kapacitások szempontjából kisebb a feszültség Veszprém (1,04; 0,84), Borsod-Abaúj-Zemplén (1,07; 0,66), Heves (1,06; 0,77) és Jász-Nagykun-Szolnok (1; 0,47) megyében. A lakosságból felsőoktatásba járók viszonylagos kiegyenlítettsége még sajátosabb megvilágításba helyezi azt, hogy a közoktatási rendszer nagyjából egyenletesen látja el közszolgáltatási funkcióját. Az pedig, hogy a fejletlenebb megyékben is számottevő a felsőoktatásban való részvétel, a közoktatási szektor még nagyobb teljesítményére utal.

A felsőoktatásba való átlépés eredményessége és a képzések piacképessége

A közoktatás területi rendszerének felsőoktatási teljesítmény-komponenséről beszélve nem hagyható figyelmen kívül, hogy az adott felsőoktatás mennyiben képes szolgálni a modern gazdaság igényeit. Különösen a gazdasági depressziós területek felsőoktatása esetében lehet kérdés, hogy a tudományegyetemi képzések szolgálják-e a tudásgazdaság igényét. Bár nehéz megítélni, hogy a különböző képzések kimenete mennyiben kompatibilis a versenygazdasággal, kísérletet teszünk az adott képzés piacképességének kimutatására a tudományegyetemi képzési helyekkel rendelkező térségek egyes karain és szakjain folyó képzések tipizálásával.

A jogi, gazdasági és orvosképzést piacképes felsőoktatásnak tekintjük. Mivel a természettudományi képzések kis része elméleti tudományos, nagyobb része tanárképzés, ezeket kihagyjuk a piacképes felsőoktatás köréből, hasonlóan a művészeti egyetemi szakokon folyó képzésekhez. A bölcsészképzésben az élő idegen nyelvi szakokat (kivéve a kifejezetten elméleti irányokat) tekintjük piacképesnek. Korlátozottan piacképesek a társadalom- és embertudományok szakjai (kommunikáció, szociológia, kulturális antropológia, politológia stb.). A piacképesség szempontjából nem vesszük figyelembe, de önálló kategóriaként használjuk a társadalmi segítő jellegű foglalkozásokra felkészítő szakokat (szociális munkás, romológia), amelyekben a képzés a térségi igények függvényében értékelhető. Az összes többi bölcsész szakot (a filozófiától a holt nyelveken, a nyelvészeten és régészeten át a valláselméletig) a nem piacképes kategóriába soroljuk. A különböző képzési arányok számításához a kutatás időszakát jelentő 2000. évben felvettek létszámarányait használjuk.44

A képzések piacképesség szerinti megoszlását a következő ábra mutatja, részletesebb ismertetésére a következő alfejezetben térünk ki (Függelék 66. táblázat).

8. ábra
A tudományegyetemi képzés megoszlása piacképesség szerint, %

Forrás: Neuwirth, 2002 alapján saját számítás.

A megyék teljesítménye a versenyek, a nyelvvizsgák és a felsőoktatási bejutás alapján

Együttesen vizsgálva a középiskolai csúcsteljesítményeket és a felsőoktatásba való bejutást, a közoktatás egy kiemelkedően fontos, a rendszer kibocsátásának eredményességéről számot adó, s egyben a társadalom és a gazdaság számára is hasznosíthatóságot ígérő dimenziója ragadható meg. Az előző iskolafokokon az eltérő feltételi környezetben ellátott feladatok, mindazok a törekvések, amelyeket a térségek közoktatási rendszerei vállalnak, tehát az alacsonyabb iskolafokok munkája összegződik abban, hogy a rendszerből kilépők mennyire sikeresen jutnak be a felsőoktatásba, mennyire eredményesek a középiskolai versenyeken, mennyire rendelkeznek idegennyelv-tudással. Mint korábban, itt is hangsúlyozni kell, hogy ez a közoktatás területi rendszere teljesítményének csak egyik dimenziója, de a térségi közoktatás humánerőforrás-fejlesztési potenciáljának jelentős tényezőit rejti. E három tényező alapján a megyék tagoltságát a 9. térkép mutatja. A térkép a korábban elemzett F/L mutató, a 12. évfolyamosok közül a felsőoktatás valamennyi intézménytípusába való bejutás nagyságrendjeit tartalmazza, amelyet a másik két tényező (az átlagos nyelvvizsga-arányok és a kétféle országos tanulmányi verseny eredményessége) első és utolsó öt-öt sorrendi helyét elért megyékről nyújtott információ egészít ki. A fenti három tényezőben elért eredményességhez pontszámokat rendelve és ezeket összegezve megállapítható a megyék és régiók e teljesítmény-potenciáljának rangsora (Függelék 67. táblázat).

A pontszámokat a következő módon rendeltük hozzá a megyékhez. Az F/L mutató négy nagyságrendje szerint a megyék a 8, 6, 4, illetve 2 pontot kaptak. A nyelvvizsgázottak megyei átlagos arányainak a legfölső tartományában – az első öt rangsorpozícióban – való teljesítményt a megfelelő megyéknél 2-2 ponttal honoráltuk. Abból a meggondolásból, hogy a középiskolából kilépő, további életpályájukon az itt vizsgált, elsősorban értelmiségi jellegű pályák felé törekvők között a nyelvismeret jelentős hiánya az egyéb teljesítményt is rontja, a nyelvvizsga-átlag megyei rangsorának utolsó öt tagja –2 pontot kapott, a köztes szintet elérők 0 pontot. A középiskolai tanulmányi versenyek esetében a korábban idézett kutatás során kigyűjtött megyei összes pontszámot alkalmaztuk, amelyek az OKTV esetében 0-2,2; az OSZTV esetében 0–4,7 pont között szóródnak (Neuwirth, 2002.). A három tényező pontszámarányai viszonylag jól kifejezik a vizsgált tényezők súlyát vizsgálati szempontunkat illetően.

A rangsorban Nyugat-Dunántúl áll az élen (36,6 pont), pontszáma csaknem háromszorosa a dél-dunántúli régióban elért legkevesebb pontnak (13,6). A gazdaságilag leginkább prosperáló és társadalmi gondoktól kevéssé terhelt régióban a középiskolások felsőoktatásba való bejutása igen eredményes, de csak a főiskolai és a műszaki és agrár-felsőoktatásban, míg a térség értelmiségi utánpótlásában fontos tudományegyetemi irányultság – az ilyen hálózat szűkösségéből, a közoktatásra való indirekt szabályozó hatás hiányából, s az ilyen irányú aspirációk alacsonyabb szintjéből egyaránt következően – még csekély. Ugyanakkor a piacképes egyetemi képzések aránya a régióban 100%, ami abból adódik, hogy a tudományegyetemi profil kutatásunk időszakában csak jogi képzési ággal rendelkezik. Hiányzik azonban az egyetemi szintű gazdasági, valamint idegen nyelvi képzés. Ha távlatában így maradna, s a majdan kiépülő tudásgazdaság magasan képzett vezető szakemberek importjára szorulna, azt kedvezőtlennek lehetne ítélni a térség humánerőforrás-potenciálja és társadalmának fejlődési perspektívája szempontjából egyaránt.

9. térkép
A megyei közoktatási rendszerek kimeneti teljesítménye a versenyképesség szolgálatában

Jelölések: OKTV 1–5. legjobb eredmény: OKTV+; utolsó öt eredmény: OKTV-
OSZTV 1–5. legjobb eredmény: OSZTV+; utolsó öt eredmény: OSZTV-
Nyelvvizsga 1–5. legmagasabb arány: NYJ+
Nyelvvizsga legalacsonyabb öt arány: NYJ-
Forrás: Neuwirth, 2002 alapján saját számítások.

A 2. helyen álló Észak-Alföld pontszáma (24,4) már jócskán elmarad az előzőtől. A régió középfokú oktatási rendszerének a felsőoktatásra irányuló magas teljesítménye mögött a debreceni universitas tradícióiból táplálkozó, a hagyományos képzési ágakhoz képest kibővült felsőoktatási intézményi kínálat kulturális orientációs szerepe áll. Ha Hajdú-Bihar megye középiskoláinak a tudományegyetemre irányulása átlagos teljesítményét a fővároséhoz hasonlítjuk, jól látható a különbség a két térség közoktatási teljesítményének átlagos szintje között. A középfokú oktatási rendszer szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy egy depressziós térségben tudnak érvényt szerezni a magas szintű felsőoktatási aspirációknak, s ezeket sikerre is tudják vinni. A tudományegyetemi karokra történő felvétel kiemelkedő eredményessége mellett a főiskolai s a műszaki jellegű felsőfokú képzés is az országosan jellemző mértékhez közelítő. A tudományegyetemi kategóriában a Debreceni Egyetem karainak és szakjainak csak 36,2%-a piacképes, amelyen belül a jogi és a gazdasági képzés 6,6 és 7,1%, az orvosképzés viszont nagyobb, mint a fővárosban (10,6%). Hiányterület az idegen nyelvi egyetemi felsőoktatás, amelynek aránya – a bölcsészképzés 38%-a – nem éri el az országosan jellemző mértéket. A „korlátozottan piacképes” kategóriában a társadalom- és embertudományok a tudományegyetemi képzések közel 5%-át teszik ki, s ezen az egyetemen országos viszonylatban magas az e régióban indokoltnak tekinthető szociális segítő szakokon való képzés aránya is.

Dél-Alföld (22,9 pont) a rangsorban alig marad le Észak-Alföldtől. Ez a pozíció kedvező felsőoktatási bejutási arányainak köszönhető, amely mellett viszont nem jelenik meg a középiskolai versenyeken elért siker, s a nyelvvizsga „hozama” sem növeli – egy megyében a hiánya rontja – a teljesítményt. Csongrád megyéről is hasonlóak mondhatók el, mint Hajdú-Biharról. A tudományegyetemi képzések 34,8%-a piacképes; itt is megtalálható a teljes kari spektrum, amelyen belül Debrecenhez hasonlóan az átlagnál magasabb természettudományos, átlagos társadalomtudományi és alacsonyabb élő idegen nyelvi szak-kínálat található. A felsőoktatás a Szegedi Tudományegyetemen hiányzó s a térség más részében is gyenge műszaki és különösen az agrárképzések alacsony szintje miatt a térség agrárágazati jelentőségére tekintettel nem tartható kedvezőnek. A felsőfokú szakemberek képzésének közoktatási előfeltételét a régió középiskolái (nemcsak Szeged, hanem Békés és Bács-Kiskun iskolái is) tudják nyújtani, s ez minden bizonnyal e képzési irányokban is megmutatkozna.

A közép-dunántúli régió a rangsor közepén áll, közepes felsőoktatási eredményességének és egyik megyéje magas átlagos nyelvvizsga-arányának köszönhetően. Itt a legalacsonyabbak a tanulói aspirációk és az átlagos tudományegyetemi felvételi arányok is. Ez nem annyira az esélyek szempontjának mérlegelésén nyugszik, hanem inkább a felsőoktatás iránti érdeklődés alacsonyabb fokán. Ebben a régióban azonban az országos átlaghoz képest a jelentkezők nagyobb részét veszik fel a felsőoktatásba, mint a fővárosban és agglomerációjában. Mint korábban láttuk, itt kisebb fokú középiskolai expanzió történt, különösen a gimnázium megmaradt szelektív intézménynek, amely kevesek számára, de biztosabban foglalja magában a felsőfokú tanulmányok ígéretét. A régió közoktatása számára a már érzékelhető, az alacsonyabb végzettségűeket foglalkoztató szektorok kiszorulása, a gazdaság és a foglalkoztatás szerkezetének átalakulása támaszt kihívást. A Veszprémi Egyetem 2000. évi, a korábbiaknál szűkebb kari és szak kínálata azonban biztató: a tudományegyetemi képzések több mint fele gazdasági, és a bölcsészképzés 86,3%-a élő idegen nyelvi szakokat kínál; összességében e képzések több mint háromnegyede piacképes.

A következő három ranghelyen álló régiók összes pontszámuk alapján egyaránt alacsony teljesítménypotenciálokat mutatnak. Észak-Magyarországon ez főként Nógrád megye minden tényezőben való eredménytelenségének tudható be, de a régióközpont megyében is mutatkozik a nyelvvizsga deficitje és az OKTV-versenyeken való eredménytelenség. A régió közoktatási rendszerének az országos átlagnál kedvezőbb a pozíciója a felsőoktatásra való felkészítésben, s kiegyenlített a tanulók különböző felsőoktatási intézménytípusokba való bejuttatásának sikeressége. Pozitívum, hogy a tudományegyetemi struktúrában jóval az országos átlag fölötti a gazdaságtudományi szakokra felvettek aránya (24,4%) és a jogászképzésé is (25,6%). A bölcsészkarra csaknem a hallgatók fele kerül, ehhez mérten ítélhető az élő idegen nyelvi kínálat aránya (38,3%). Az országban itt a legmagasabb a modern társadalom- és embertudományi képzés (a bölcsészképzés 28,9%-a), így a bölcsészettudományon belül piacképtelennek minősített szakokra az országos átlagnál kevesebben jutnak (32,8%). A közép-magyarországi régió teljesítményét alapjában a felsőoktatásba való bejutás alacsony arányai határozzák meg, amelyet a főváros „top”-teljesítménye és nyelvvizsgázóinak magas aránya pozitív, ugyanezek Pest megyében látható fordítottja negatív irányban korrigál. Itt található a felsőoktatási intézményi kínálat meghatározó része, ezért főképpen Budapesten van a leginkább mód a felsőoktatási felvételi rendszer szelektivitásának fenntartására. Ide az ország minden részéből jelentkeznek, s a centrumhatás azokra az intézményekre, szakokra is kisugárzik, amelyek nem csak itt folytatnak bizonyos képzéseket. Ugyanakkor a főváros középiskoláinak csak szűk csoportja jelenti a felsőoktatás – különösen a tudományegyetemi képzés – felvételi bázisát, s a tömegessé váló középiskolák nagy része eredménytelen a felsőfokra juttatást illetően. Ezt már a felsőfokú intézményekbe való jelentkezés átlagosan alacsony aránya is behatárolja. A főváros és Pest megye tudományegyetemi kínálata igen eltérő a képzés piacképességét tekintve. A budapesti karok, szakok átlagos piacképessége az összes tudományegyetemi képzés több mint felét, Pest megyében viszont kevesebb, mint 40%-át teszi ki. Itt – újonnan alapított intézményben – az összes tudományegyetemi kínálat kétharmada bölcsészképzésből áll, s ezen belül az országban itt a legalacsonyabb az élő idegen nyelvek oktatása. Erőssége viszont e megye tudományegyetemi struktúrájának a gazdaságtudományi szakok magas aránya (34,3%), amely nagyobb hagyományokkal rendelkező, s dinamikusan fejlődő intézményekben folyik.

A sor végén Dél-Dunántúl áll, ahol átlagosan alacsony felvételi eredményesség mellett kevés és vegyes a másik két tényező hozzájárulása. E régióban alacsony tanulói aspirációk mellett csak az 1996–2000-es évek átlagos tudományegyetemi felvételi aránya kedvező, amely a térségben működő jelentős és széles diszciplináris körben oktató egyetem bázisán folyik, ennek mértéke azonban elmarad a hazai felsőoktatási expanzió arányaitól. A főváros és Debrecen mellett viszont a Pécsi Tudományegyetem az, ahol a teljes kari spektrum szerepel a kínálatban. Így az egyetem az egész országból könnyen tud hallgatót vonzani, s ezért a helyi-térségi felsőoktatás felé aspirálók számára nagyobb versenyfeltételeket támaszt, a kevésbé motiváltakat pedig elriasztja. A tudományegyetemi képzések csaknem fele piacképes, de ezen belül az idegen nyelvi képzés itt is az országos átlag alatt marad. Az országosan jellemzőnél magasabb a társadalomtudományos és itt a legmagasabb a szociális segítő foglalkozásokra felkészítő tudományegyetemi képzés.

A képzések piacképessége kapcsán hangsúlyozzuk, hogy a felsőoktatás úgynevezett „parkoltatási” funkciójával kapcsolatban nem osztjuk a témával foglalkozó egyes szerzők ezt károsnak tartó nézetét. A hosszabb ideig tartó tanulással járó szocializációs hozadékok és a kognitív fejlődési lehetőségek (például a gondolkodás nagyobb differenciáltságának pozitív hatása a döntési és problémamegoldó képességre) hozama nagyobb, mint költségei.45 Mindez a gazdaság számára is fontos erőforrás akkor mehet veszendőbe, ha gazdasági-társadalmi érvényesülésére hosszabb távon nincs lehetőség, s így leértékeli ezt a befektetést. A magasabb oktatási szint azonban még akkor is tovább tartja meg a képzett egyént a társadalmi integráltság keretei között, mint az alacsonyabb iskolázottság. Ha a magyar társadalom fejlődését a „mérsékelten optimista” forgatókönyv és annak kedvező regionális fejlődési útjai szerint gondoljuk el, s a felsőoktatást ennek kontextusába helyezzük, több térségben van esély a jelenleg pangó gazdaság megélénkülésére. Ekkor viszont – Lucas korábban ismertetett elmélete alapján – a fejlődés lehetőségei nagymértékben függenek a humán tőke meglévő szintjétől. Ahol ez megvan, ott válhat valóra a lehetőség.

A felsőoktatásba való bejutás jelentőségét a társadalmi kohézió szempontjából az esélyegyenlőség aspektusából is ki kell emelni. Ez két oldalról vethető fel. Az egyik a belső státuskülönbségek megjelenése, illetve fölerősödése, amelyet a már idézett oktatáselméleti kutató, Green az oktatási rendszerek növekedése szükségszerű velejárójának tekint (Green, 1980).46 Az adott végzettséghez a képzés telítődési fázisában hozzájutó – korábban ebből kiszorult – társadalmi rétegeknek a megszerzett bizonyítvány devalválódásával kell szembenézniük, mivel ekkor már nem maga a végzettség az érték, hanem a mögötte lévő tartalom, amit az azonos végzettséget nyújtó intézmények, programok különbségei, vagy más, nem magához az iskolázottsághoz kötődő jellemzők határoznak meg. Így az esélynövekedés az egyik oldalon a remélt hozadékok elmaradásával jár a másikon. Ez a jelenség Magyarországon már megjelent a középiskolázásban.

A másik kérdés az, hogy az expanzió mennyire kínál lehetőségeket a társadalom hátrányosabb rétegeinek felemelkedése számára. Mezei tanulmánya azt állapítja meg, hogy az érettségizettek számának eltérő térségi növekedése mellett a fiatalok közel azonos arányban kerülnek be a felsőoktatásba, azaz csupán annak merítési bázisa bővült, s nem a korábban kiszorultak bejutási esélyei nőttek (Mezei, 2000). Mivel a szerző szerint a felsőoktatás expanziója nem a középfok tömegesedése, illetve a középiskolázottság területileg eltérő mértéke mentén történt, hanem a felsőoktatási intézmények kapacitásbővítése révén, ez igen eltérő lehetőségeket nyújt az adott térségben élők számára. A kedvezőbb társadalmi rétegek valamennyi térségben – versennyel vagy anélkül – ma már mindenütt bejutnak a felsőoktatásba. A kiterjesztett középiskolázás és a szűk felsőoktatási keretek között működő szelekció, s még inkább a középiskola és a felsőoktatás bővítésének egyidejű hiánya viszont a társadalom nem privilegizált rétegeit fosztja meg az esélynövelésnek ettől a módjától, amelyben a szerző a társadalom szakadásának veszélyét magában rejtő tendenciát lát. Egyetértve azzal, hogy a tanulmány a középiskolai expanzió eltérő területi alakulásában rejlő problémákat helyezi fókuszába, az esélykülönbségek szempontjából ezt nem tekintjük kritikusnak, a következők miatt. A kutatásban vizsgált korosztály egyik része az utolsó magyar demográfiai „boom” csoportjai közül került ki, akik még a korábbi továbbtanulási arányok szerint haladtak át az iskolarendszeren, tehát esélynövekedésre nem is gondolhattak. (Ez ugyan már expanzió volt, de változatlan arányok melletti létszámnövekedéssel). Csak a csökkenő korosztályok melletti „részarány-expanzió” teremtette meg az esélyek növekedésének ígéretét. Másfelől az 1996-ban bevezetett – 1998-tól fölmenő rendszerű – 18 éves korig tartó tankötelezettség nem teszi lehetővé, hogy ez a helyzet tartósan fönnmaradjon, s ezáltal szakadás következzen be. A folyamatban minden bizonnyal komoly szerepe van a térség iskoláztatással kapcsolatos kultúrájának, amely gyorsíthatja vagy lassíthatja a folyamatot. E kultúra hosszabb távú hatása mellett azonban közrejátszanak olyan, szintén kulturális tényezők is, mint a mintakövetés, és ezért a társadalmi meghatározottságok hatása kevésbé erős. Végül – bár ennek szakmai megítélésében lehetnek viták – a decentralizált rendszer központosítása útján történő esélyteremtés térségünkben számos olyan történelmi tapasztalattal terhes, amely miatt akkor is meggondolandó az alkalmazása, ha az megfelel a racionális tervezés kívánalmának.

Bár a felsőfokú képzések differenciálódása valóban az egyszintű végzettségek eltérő minőségéhez és gazdasági-társadalmi értékeléséhez vezet, de a felsőfok átstrukturálódása a felsőfokú expanziótól jórészt független – a minőség mellett más szempontokat is igénylő – kihívás. A felsőoktatási szektor hagyományos diszciplínákra alapozott belső struktúrája, akadémikus, a gazdaságtól való távolságot őrző, az alkalmazott tudományokban is elméletorientált karaktere a tudástársadalom szempontjából újragondolásra szorul. A belső differenciálódás modernizációt szolgáló megoldáskeresésében a középfokú expanzió – valamint az élethosszig tartó tanulás felnőttképzési vonatkozásai – inkább támogató, semmint önálló problémát okozó jelenségek. A tradicionális funkciójú felsőoktatás magas minőségének fenntartása az expanzió körülményei között nem lehetséges, de nem is szükséges.47 Ezért – bár nyilvánvaló, hogy a magasabb kulturális tőkével rendelkezők felsőoktatás-választásában több a tudatosság, a felhasznált információ, s ezért nagyobb eséllyel kerülnek jobb induló pozícióhoz juttató képzésekbe –, hosszú távon azonban ezeknek csak kis része az sem élethosszig tartóan garantálja a hasznosíthatóságot.48

A felnőttoktatás eredményessége

Az iskolai felnőttoktatásnak a közoktatás területi teljesítményéhez való hozzájárulását illetően korábban vizsgáltuk a rendszerben való részvétel nagyságrendjét. Ennek szocializációs hatása a (főként fiatal) felnőttek élethosszig tartó tanulási folyamata szempontjából fontos. Az iskolarendszerű felnőttoktatási szektor kimeneti eredményessége közvetlenül is hozzájárul a rendszer teljesítményéhez. Ebből a szempontból az iskolarendszerű felnőttoktatás három kvalitatív jellemzője vehető számba: az esti, illetve levelező tagozaton végzettek aránya, valamint a szakközépiskolában érettségizettek között technikus oklevelet szerzettek aránya. Ez utóbbi kettő annyiban tekinthető a teljesítmény indikátorának, hogy egyazon végzettség mellett magasabb tudásfedezetet, illetve szakképzési szintet jelent.

A felnőttoktatás pragmatizmusára utal, hogy a két középiskola-típus között a felnőttképzésben a szakközépiskola még inkább keresett képzési irány, mint a nappali tagozatos oktatásban. A szakközépiskolai felnőttoktatás regionálisan a Nyugat-Dunántúlon (a tanulók 83,7%-a szakközépiskolás), különösen Győr-Moson-Sopron megyében (93,7%) és az észak-alföldi régióban (átlagosan 81,4%, de Jász-Nagykun-Szolnokban 94,6%) képviseli a legnagyobb súlyt, ezen kívül a kis felnőttképzési szektort működtető Somogyban meghatározó (93,7%). Gimnáziumban a felnőttoktatásban csak a részt vevők bő negyede tanul. Közép-Magyarországon (37%), főleg a fővárosban, és Észak-Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplénben és Nógrádban is) viszonylag nagy a gimnáziumi felnőttképzés súlya; ezt az ilyen képzésben rejlő többirányú lehetőség egyaránt motiválhatja.

Az esti tagozatos felnőttoktatás a levelezőhöz képest magasabb színvonalú, mivel itt hosszabb az iskolában töltött idő, ezért több a tanári magyarázat és segítség. Ez pedig fontos az ilyen képzésbe kerülő – gyakran jelentős iskolán kívül töltött időszakot, korábbi iskolai kudarcokat átélt – tanulók számára.49 Középiskolai esti tagozatos képzésben az iskolarendszerű felnőttoktatásba járóknak átlagosan csak ötöde található. Jóval nagyobb arányban Közép-Magyarországon (35,3%), még inkább Budapesten (36,6%), s az országos átlag felett még az Észak-Alföldön, itt is Hajdú-Biharban (28,8%). Az esti tagozatos oktatás igen alacsony arányú az észak-magyarországi felnőttoktatásban, s egyáltalán nincsen Nyugat-Magyarország két megyéjében: Vasban és Zalában, valamint a közép-dunántúli Veszprémben.

A felnőttek szakközépiskoláiban érettségizettek átlagosan 14,1%-a szerez technikus oklevelet is. Ez a felnőttoktatásban részt vevők, illetve azt sikeresen befejezők között mutat törekvést a magasabb szintű szakismeretek megszerzésére. A technikusképzés sajátos módon két, gazdasági szempontból igen elmaradott régióban, annak egyes megyéiben jellemző: Észak-Alföldön, ott is főként a kiterjedt felnőttoktatást folytató Hajdú-Bihar megyében, valamint Észak-Magyaroszágon, ahol Hevesben a szakközépiskolások közül több mint minden harmadik szerez ilyen oklevelet (Függelék 39. táblázat).

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.