2019. augusztus 21., szerda , Sámuel, Hajna

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Az oktatás társadalmi-gazdasági környezete >> Közoktatás és regionális fejlődés

3. A társadalmi-gazdasági környezet

2009. június 17.

3. A társadalmi-gazdasági környezet

Ebben a fejezetben többnyire azokra az eredményekre támaszkodunk, amelyeket a társadalom térbeli jellemzőivel foglalkozó regionális gazdaságtan és politika kutatásai tártak fel. Megközelítésmódunk annyiban más, hogy a magyar gazdaság és társadalom térbeli viszonyairól feltárt jelenségeket a közoktatási rendszer szempontjából vizsgáljuk. Mivel célunk a gazdaság, a társadalom és a közoktatás térbeli tagoltsága közötti különbségek feltárása, nem tekinthetünk el az előbbi szférák elemzésétől sem. Ez gyakran már ismert jelenségek „saját” adatokon való vizsgálatát jelenti, amelyhez felhasználjuk a 2001. évi népszámlálás adatait és más kutatások újabb eredményeit is.

A megyék gazdasági jellemzői

Magyarországon a regionális fejlődési folyamatok megváltozását okozó három tényezőcsoport – a piacgazdaság kialakulása, a gazdaságszerkezet és -technológia átalakulása, valamint a globalizáció (Enyedi, 1996) – hatása a legközvetlenebbül a reálszférában mutatkozott meg. Az ezredforduló időszakára az előző társadalmi rendszerben kialakult, szintén tagolt térszerkezettől igen eltérő társadalmi és gazdasági differenciáltság jött létre (Enyedi, 1993, 1994, 1996; Nemes Nagy, 1995b; 1996; Horváth, 2000a, 2001). A ma jellemző tagoltság kialakulása már a szocialista tervgazdaság hanyatlásával megindult, és a rendszerváltás első évtizedének végére a régiók szintjén viszonylag stabillá vált, míg a megyék közötti eltérésekben viszonylag dinamikus változások történtek (Hrubi, 2000).

A társadalom térbeli különbségeinek fő meghatározója a reálgazdaság; ennek teljesítményétől függ a térség társadalmának fejlődése. A gazdaság térszerkezetére ható főbb tényezők sorában a gazdasági teljesítőképesség, a foglalkoztatottság, valamint a gazdasági szervezetrendszer alakulását emelhetjük ki (Hrubi, 2000). A gazdasági teljesítőképességet jelző, leggyakrabban használt mutató a fajlagos bruttó nemzeti termék, a GDP. Ez olyan jelzőszám, amely empirikusan kapcsolatba hozható a többi szóba jöhető fejlettségi jellemzővel és mutatószámmal, s emellett jó eszköze a regionális fejlesztési akciók hatásai kontrolljának is (Nemes Nagy, 1995a). Az egy lakosra jutó GDP nagysága alapján Hrubi számításai szerint 1998-ban a legkedvezőbb és a legkedvezőtlenebb megyei pozíció eltérésének hányadosa 3,3, a különbség Budapest nélkül is 2,1. A Dunántúl-Alföld kettészakadtságát jelző durva fejlettségi dichotómia különösen szembeötlő a gazdasági szervezetek átlagos jövedelmezőségében, amelynek választóvonala – egy korábbi, 1992-es adatból láthatóan (Hrubi, 2000) – épp e felosztás mentén mutatkozik.

A gazdasági teljesítőképességet négy mutató: a fajlagos GDP, az ezer lakosra jutó működő vállalkozások száma, a gazdaságilag aktívaknak az aktív korú népességhez viszonyított aránya és a munkanélküliségi ráta alapján vizsgáltuk (Függelék 1. táblázat). A négy vizsgált mutató együttese alapján a gazdasági fejlettség megyei klasztereit mutatja az 1. térkép.

1. térkép
A gazdaság fejlettségének megyei csoportjai

Forrás: KSH 2001a. alapján saját számítás.

Az 1998-as GDP/fő mutató alapján legkedvezőtlenebb gazdasági helyzetű megyék továbbra is azok maradtak, az újabb adatok alapján. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében különösen problematikus a magas munkanélküliség, amely Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is igen aggasztó mértékű, ráadásul itt a bruttó nemzeti termék lakosságra vetített legalacsonyabb összegével jár együtt. A fajlagos GDP kiugróan alacsony Nógrád megyében is, ahol emellett igen csekély a vállalkozási aktivitás. Az e csoportba tartozó Jász-Nagykun-Szolnok megyének magasabb, Békésnek viszont alacsonyabb munkanélküliséggel kell szembenéznie. A Dunántúlon gazdaságilag legfejletlenebb Somogy megyét a működő vállalkozásoknak kissé a vidéki átlag feletti aránya és a gazdasági aktivitás átlaghoz közelítő szintje különíti el némileg a lemaradók csoportjától.

A közoktatás szempontjából érdemes külön figyelmet fordítani a gazdaság teljesítményének tényezői között a népesség gazdasági aktivitásának korcsoportos jellemzőire is, hiszen ezek biztosítják a közoktatási rendszerből kilépők többsége számára azt a tágabb perspektívát, amelyben jövendő életük zajlani fog.

Az ifjúsági munkanélküliség rátája a 15–29 éves korosztály foglalkoztathatósági problémáiról ad jelzést. A 2000-ben a KSH munkaerő-piaci felmérései alapján számított munkanélküliségi ráta (országosan 12,2%) jóval magasabb, mint a felnőtt munkanélküliségé, s jóval nagyobbak a megyék közötti eltérések is, mint ott (az értékek a Zalában tapasztalható 5,7%-tól Borsod-Abaúj-Zemplén 25,8%-áig terjednek). Ennél is magasabb arányról számol be az Ifjúság 2000 kutatás, amely szerint – ugyanebben az évben – a 15–29 évesek átlagosan 34%-a volt már munkanélküli. A vizsgálat rendkívül nagy regionális szórást tapasztalt: az életkezdés e nehézségével különösen Észak-Magyarországon (41%), Dél-Dunántúlon (40%) és Észak-Alföldön (39%) kell szembenézniük a fiataloknak. Érdemes kiemelni azt is, hogy e három régióból kettőben – Dél-Dunántúlon és Észak-Alföldön – az ifjúsági munkanélküliség esetében is működik az úgynevezett települési lejtő: a településméret csökkenésével egyre nő a munkanélküliség a fiatal korosztályban (Laki, 2002).

Az ifjúsági munkanélküliség megyei KSH adatai csaknem mindenben a felnőtt munkanélküliségnek megfelelő tendenciákat jelzik. A már említett legmagasabb rátát követően Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéé is csaknem 20%, s Jász-Nagykun-Szolnok megyében (16,5%) e probléma még súlyosabbnak látszik, mint a felnőtt munkanélküliség (Függelék 1. táblázat). Míg azonban Baranya megye felnőtt munkanélkülisége alig haladja meg az országos átlagot, a 15–29 évesek körében jóval az országos átlag feletti, 15,9%-os rátája jelez gondokat ezen a téren. Érdemes figyelmet fordítani Vas megyének – a korábbi magas szintet el nem érő, de a megye aktív korú népességének viszonylag kedvező munkanélküliségi helyzetéhez képest igen kedvezőtlen – ifjúsági munkanélküliségi rátájára, amely régiójából és a nagyobb térségből is kiemelkedik.

A 2001. évi népszámlálás adataiból1 viszonylag széles körű ismeretek szerezhetőek a fiatal korosztály foglakoztatási helyzetéről. A 20–29 évesek országosan a gazdaságilag aktívak bő negyedét teszik ki. E korosztály több mint kétharmada gazdaságilag aktív, közülük a nők gazdasági aktivitása az aktív népesség egészéhez hasonlóan alacsonyabb, mint a két nemé együtt (57,2%). A nők közül kiemelkedik a budapestiek (62,6%), a Zala és a Győr-Moson-Sopron megyeiek aktivitása (62,5 és 62,4%).

A korcsoport foglalkoztatásának területi különbségeit keresve a nyugat- és a közép-dunántúli régió valamennyi megyéjének magas, Vas esetében kiugróan magas foglalkoztatottsági aránya tűnik szembe. Rajtuk kívül csak Pest megyében látunk az átlagnál számottevően magasabb foglalkoztatottságot a huszonévesek körében korcsoportjukhoz képest. A skála másik végpontján – a gazdasági fejlettség terén lemaradt megyékhez, főképp Szabolcs-Szatmár-Bereghez, Borsod-Abaúj-Zemplénhez hasonlóan – ez az arány Hajdú-Bihar megyében is igen alacsony. A gazdaságilag aktívak átlagosan 14,2%-át (a fővárossal együtt 13,1%-át) kitevő munkanélküliek legmagasabb és legalacsonyabb arányait itt is ugyanazokban a megyékben tapasztaljuk, mint a regisztrált teljes és ifjúsági munkanélküliség esetében. A 20–29 éves nők munkanélkülisége a gazdaságilag aktívakhoz viszonyítva átlagosan alacsonyabb, mint a korcsoport egészében (12,2%, Budapest nélkül 11,2%), megyei szinten az eddig feltáruló tendenciához képest csak kisebb eltérések tapasztalhatóak.

Mivel az inaktívak közös kategóriája a népszámlálásban igen eltérő tartalmú állapotot takar, ezért az e tekintetben mutatkozó különbségeket is nehéz interpretálni; a megyék közötti jellemző eltérések a későbbi elemzésben lehetnek segítségünkre. Érdemes kitérni viszont a 20–29 éves inaktív nőkre, akiknek ebben a korcsoportban jellemző tevékenységük a gyermekgondozás. A fiatal nők inaktivitásának országos szintje a teljes populációénál jóval magasabb (26,2, Budapest nélkül 29,2%). E csoport munkanélküliek közötti alacsonyabb értéke a fentiek tudatában értékelhető.2 Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a munkanélküli-ellátásban részesülőket is az inaktívak között találjuk. A fiatal nők jóval az átlag feletti aránya a gazdaságilag elmaradott megyékben jellemző (Szabolcs-Szatmár-Bereg 38,9%, Borsod-Abaúj-Zemplén 35,1%, Nógrád 34,3%), jóval alatta pedig Budapesten (14,5%), részben ennek, részben pedig e térségek magasabb reprodukciós rátájának a hatását is tükrözi.3 Mindezek közoktatási vonatkozásaira a későbbiekben kitérünk.

Az eltartottak között a 20–29 éves életkorcsoportban még viszonylag magas az oktatási rendszerben lévők aránya. Országosan jellemző átlagukhoz képest a fiatal nők között több az eltartott, mint a teljes korosztályban (országos átlag 16,6%, a vidéki átlag 15%), legtöbb a fővárosban. Ettől lemaradva, de jóval az átlagot meghaladva a nagy egyetemi centrumokkal rendelkező megyékben (Csongrád, Hajdú-Bihar, Baranya) és egy kisebb a térség oktatási centrum szerepét betöltő megyében (Heves) találunk eltartottakat. Hogy nem csak ez a szempont határozza meg e csoport nagyságrendjét, arra a felsőoktatással rendelkező, alacsony eltartottsági mutatókkal rendelkező megyék adatai utalnak, különösen Győr-Moson-Soproné, ahol magas e csoport gazdasági aktivitása (Függelék 2. táblázat).

Az Ifjúság 2000 vizsgálat kitért a 15–29 éves fiatalok vállalkozási aktivitására is. A megkérdezettek ötöde jelezte, hogy saját vagy a család tulajdonában van vállalkozás, ennek értékelése azonban óvatosságra int, mivel a munkanélküliek, jövedelempótlékosok, leszázalékoltak és gyesen lévők mintegy egy-egytizede „vállalkozó”. Jelentős regionális eltérések tapasztalhatók; a fiatalok vállalkozása különösen Észak- és Közép-Magyarországon alacsony. Az iparosodottabb és urbánusabb régiókban nagyobb a szolgáltatások, a rurálisakban a mezőgazdasági vállalkozások aránya. Az előbbi 46, illetve 41%-át teszi ki a központi régió és Nyugat-Dunántúl ifjúsági vállalkozásainak, az utóbbi 70%-a viszont a Dél- és Észak-Alföldre, valamint a Közép-Dunántúlra koncentrálódik (Laki, 2002).

A gazdasági növekedés területi különbségeinek becsléséhez általában két szektor, a feldolgozóipar és a szolgáltatások, ezen belül is a pénzügyi-üzleti szolgáltatások teljesítményét szokták számba venni mint a fejlődés motorjainak jelzőit. Az ezekben a szektorokban létrejött GDP hányad együttes előfordulásai alapján 1997-ben – Budapestet nem tekintve – Fejér, Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyék pozíciója volt egyértelműen kedvező, míg a tíz kedvezőtlen helyzetű megye között ismét csak Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád megye leszakadása tűnik szembe (Hrubi, 2000).

A szolgáltatások kiterjedtsége a fejlett gazdaságok jellemzője. E tevékenységek különösen fontosak a települések térbeli kapcsolatainak alakításában. A szolgáltatásokon belül a pénzügyi-üzleti szolgáltatások egy főre eső mutatója alapján Csongrád, Baranya és Pest megye pozíciója jó.

A feldolgozóiparnak kiemelkedő szerepe van a vidéki gazdaság differenciálódásában. Ez az ágazat a magyar vidék gazdasági fejlődésének fő motorja, szemben a fővárossal, amelyben a szolgáltatások játsszák ezt a szerepet.

A gazdasági fejlődés és a térségek társadalmi integrációja szempontjából érdemes – különösen a versenyképtelen mezőgazdaság „kiváltására” szóba jövő – alszektor, a kereskedelmi vendéglátás teljesítményének két lehetséges mutatóját is számba venni.4 A KSH 2000. évi adatai alapján országosan 31 kereskedelmi szálláshely jut ezer lakosra. A Balatonhoz kötődő Somogy és Veszprém megye mutatói (131, illetve 100 hely/1000 lakos) nagyságrenddel magasabbak. Ezen a szinten rajtuk kívül csak Zala megye áll (a Balaton egy „szelete” mellett Zalakarosnak is köszönhetően). Az országos átlagot még meghaladó Heves (egri vár), Vas (Sárvár, Kőszeg) és Baranya (Pécs) mellett a többi megye jelentősen elmarad az átlagtól. Ez a kapacitás országosan igen gyengén hasznosul. A lakosságához képest fejletlennek mutatkozó főváros vendégfogadói kihasználtsága már megközelíti a balatoniét, és ebben a csoportban megjelenik Győr-Moson-Sopron is, kevés helyének jó kihasználtsága a határmenti kereskedelmi és üzleti kapcsolatok kedvező hatásából következik.

A gazdasági fejlődőképesség fő gátjaként két jellemzőt, a mezőgazdasági és a költségvetési jellegű, közösségi szolgáltatási szektorok relatíve magas arányát szokták figyelembe venni. A magas megművelt területi arányokkal jellemezhető magyar mezőgazdaságra hagyományosan és a rendszerváltozás után is a tőkehiány és az ezzel együtt járó túlfoglalkoztatottság jellemző (Buday-Sántha, 2001). A mezőgazdaság bruttó hozzáadott értékbeli részaránya 2000-ben az országos, Budapest nélkül számítva 7,2%-os átlaghoz képest négy alföldi megye (Békés, 13,3%, Bács-Kiskun, 13,1%, Hajdú-Bihar, 10,9%, Jász-Nagykun-Szolnok, 10,3%) mellett csak Somogyban (9,7%) van jóval az átlag felett. Lényegesen az átlag alatt van Pest megyében (4,8%), Közép- és Nyugat-Dunántúlon Fejér (4,6%), Komárom-Esztergom és Vas (4,7-4,7%), Győr-Moson-Sopron (5,1%), valamint Veszprém (5,3%) megyékben.5 Bár a mezőgazdaságnak a gazdaságban betöltött súlyarányai nem változtak lényegesen a korábbiakhoz képest – az ún. agrártengely (Kovács K.–Bihari, 2000) mentén való megosztottság jellemző az ezredfordulóra is – érdemes kiemelni, hogy még a korábban jelentős mezőgazdasági részesedést mutató Csongrád megyében is megindult e szektor visszaszorulása. Ugyanakkor az agrárágazatnak már a rendszerváltás előtt megkezdődött, s az után az összeomlásig jutó válsága után kialakuló versenyképes térségei elsősorban a dinamikus várostengelyekhez kapcsolódva jöttek létre, míg a mezőgazdasági válságtérségek az általános gazdasági depresszió övezeteiben találhatóak (Buday-Sántha, 2001).

A gazdasági teljesítőképesség problémáira utaló másik mutató, a közösségi szolgáltatások magas aránya vonatkozásában a hozzáférhető adatok alapján csak közvetett információ szerezhető, mivel a gazdaság fő nemzetgazdasági ágak szerinti teljesítményében megyei szinten a teljes szolgáltatási szféra, azaz a piaci és nem piaci jellegű szolgáltatások együtt jelennek meg. A közösségi szolgáltatások részarányának közelítő megállapítására a közszolgáltatásban alkalmazásban állók létszámából számított arányok nyújtanak lehetőséget (Függelék 3. táblázat).

A tercier szektornak egy jelentős részét magába foglaló szolgáltatási ágazatokban alkalmazásban állók átlagosan az összes alkalmazott több mint felét jelentik; ennél magasabb arányban a fővárosban, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, Baranya és Csongrád megyében fordulnak elő, míg Fejér, Győr-Moson-Sopron és Vas megyében kiugróan alacsony az arányuk (Függelék 3. táblázat). Ha a kereskedelem, javítás, szálláshely-szolgáltatás és vendéglátás, a szállítás, posta és hírközlés, a pénzügyi, valamint az ingatlanügyi és gazdasági szolgáltatások alkalmazottait nem számoljuk, megkapjuk a közszolgáltatásokban foglalkoztatottak számát, amely a közigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben, a szociális ellátásban, valamint az egyéb közösségi szolgáltatásban alkalmazottként dolgozókat foglalja magában. Ennek az összes alkalmazotthoz viszonyított országos átlaga 30,9%, de Budapest országos adminisztratív centrumszerepére tekintettel itt is érdemes a vidéki átlagot figyelembe venni (27,4%). A már az előzőekben „fölfelé” kiemelt Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az átlag feletti, s a „lefelé” kiemelt megyékben – főképpen Fejérben – jóval az alatti arányokat találunk. A közszolgáltatási szektor súlyát a szolgáltatásokon belül tekintve Budapest nem „lóg ki” annyira, mint korábban, a megyei eltérések azonban jelentősek. Az alacsony értékek a nem közösségi szolgáltatások kiépültségének magasabb szintjére, a magas arányok ennek fordítottjára utalnak, emellett az utóbbiakban a közigazgatáson túli közszolgáltatási funkciók – különösen a szociális ellátás – eltérő térségi igénye is megjelenhet. Ez utóbbi Nógrád, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megyében vélelmezhető. 2000. évi adataink alapján látható, hogy a közszolgáltatásban alkalmazásban állóknak az összes szolgáltatásban állókhoz viszonyított aránya a megyék számára jelentős társadalmi problémák nagyságrendje mentén nő.6 S bár ebben a viszonyszám nevezője – a reálszféra hiánya miatt az itt dolgozók alacsony száma – vitathatatlan szerepet játszik, megkockáztatható, hogy társadalmi „értékesség” szempontjából másként ítélhető meg a jelenség, mint a gazdaság teljesítőképessége oldaláról.

Erre a meggondolásra jutunk akkor is, ha a megyékben a közszolgáltatási alkalmazottak számát az ott lakó népességhez viszonyítjuk. Az ezer lakosra jutó közszolgáltatási alkalmazottak számának vidéki átlaga 66,6.7 Ehhez képest Csongrád (76,8), Baranya (73,3), Hajdú-Bihar (73,1) és Somogy (72,2) megyében érzékelhetően magasabb, míg Pest (46,9), Fejér (57) és Komárom-Esztergom (59,1) megyében érzékelhetően alacsonyabb.8 Mivel a közszolgáltatások „túlsúlyának” a társadalmi-gazdasági fejlődés szempontjából problematikusként való számba vétele azon a feltevésen alapul, hogy e szféra eloszlása egyenletes a térségekben, e fejletlenségi mutató használatát nem tekinthetjük problémamentesnek. A közszolgáltatások magasabb súlya ugyan következménye az alacsonyabb foglalkoztatottságnak, de az utóbbi mértékére egyéb mutatók is rendelkezésre állnak, így erre az indirekt „fejletlenségi” mutatóra valójában nem volna szükség. Más vonatkozásban félrevezető a közszolgáltatás magas arányát a fejletlenséggel társítani, minthogy e szektor részben közvetlenül, részben externális módon résztvevője a társadalmi értéktermelésnek, így a humánerőforrás-fejlesztési potenciál részét képezi.

A gazdaság területi elemzése során a humánerőforrás-fejlesztés szempontjából általában kitüntetett figyelem irányul a kutatás-fejlesztés kiterjedtségére. Bár ennek a szférának a humán erőforrások fejlesztésében betöltött kizárólagos szerepével kapcsolatos megközelítés – a korábban már kifejtett álláspont szerint – némiképp egyoldalú, a fontossága nem becsülhető le. Magyarországon erősen koncentrált a K+F szféra jelenléte, az ilyen tevékenységet folytató domináns állami intézmények területi elhelyezkedése szerint lelhetők fel. A 38 akadémiai intézet és a többi 83 kutatóintézmény zöme a fővárosban és néhány nagyobb városban található. Ez mondható el a magyar felsőoktatásról is, amely a K+F tevékenység fontos intézményi hátterét adja. Ez 2000-ben 1421 kutatóegységből áll, azonban igen eltérő súlyt képvisel különböző anyaintézményeiben. Az erős területi koncentrációt támasztják alá a KSH 2000. évi adatai is. A tízezer gazdaságilag aktív lakosra jutó kutató-fejlesztő létszám országos átlaga 42,3, a vidéki átlag – amelynek hangsúlyozása a főváros országos kutatási központi szerepe miatt indokolt – 34,4. Ehhez képest Tolna megyében két kutató jut százezer lakosra, Csongrádban viszont csaknem 114, a vidéki átlag felett hét megye található. A K+F ráfordítások – amelyek 2000-ben a GDP 0,82%-át tették ki, tehát a kilencvenes években történt nominális növekedésük ellenére igen csekélyek – koncentrációja még nagyobb, mint az intézményeké. Budapest 849,4 millió forint tízezer gazdaságilag aktív főre eső ráfordítási mutatója két és félszerese a következő megyéének. A vidéki átlag 98,1 millió forint/tízezer fő.9

Az egyetemközi, illetve nonprofit és üzleti partnerekkel együttműködő kutatóhelyek számának növekedését állami támogatás ösztönzi, ez az ezredfordulón azonban még a kezdeti stádiumban tart; területi hatásában a főváros – a budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem és a Semmelweis Egyetem – valamint Miskolc, Pécs és Veszprém egyetemeinek kooperációi emelhetőek ki (OM 2002a).

A gazdaságilag aktív népességhez viszonyított K+F létszám és ráfordítások alapján a megyék négy csoportja különíthető el (Függelék 4. táblázat és A térkép). A kutatás-fejlesztés az országos, sőt kelet-közép-európai szempontból is fontos szerepet játszó fővárost követően két hagyományos felsőoktatási központhoz köthető megyében van jól érzékelhetően jelen, Csongrádban és Hajdú-Biharban. Ez utóbbi megye központja tradicionális értelmiségi központ, sokirányú egyetemi kutatói bázisát gazdasági periférikus jellege ellenére érvényesíteni tudja. A harmadik csoportban – ahol a korábbinál nagyságrendileg alacsonyabb a kutatói létszám és a kutatási ráfordítás is – ez két megyében szintén főképp a felsőoktatáshoz kötődik, a Pécsi Tudományegyetem és a Veszprémi Egyetem köré szerveződik. A csoport másik három tagja a legutóbbi években a felsőoktatás fejlesztésében szintén erőteljesen aktivizálódó megye, amelynek eredménye a K+F-ben is megmutatkozik. A harmadik csoportban a kutatás-fejlesztés szintje igen alacsony, de e csoport nem egynemű sem a gazdaság fejlettsége, sem a felsőoktatás jelenléte szempontjából. Bár Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Miskolc korábbi szűk profilú felsőoktatási intézményből jelentős egyetemi fejlesztést hajtott végre az elmúlt egy-másfél évtizedben, s ennek hatása mérsékelten megmutatkozott kutatói létszámában is, a ráfordításokéban – a reálszféra kutatásélénkítő hatásának hiánya következtében – nem, így lemaradt a többi egyetemi központ szintjétől. Vannak ugyanakkor ebben a csoportban gazdaságilag kedvező helyzetű megyék is, mint Komárom-Esztergom és Vas, ahol a felsőoktatás megtelepedettségének hiánya hátráltathatja a nagyobb térségekben már meglevő K+F tevékenységek térbeli diffúzióját is.

A gazdaság áttekintése során végül a nem profitorientált szektorra is érdemes röviden kitérni, amelynek nem feladata a gazdaság fejlődéséhez való hozzájárulás, ennek ellenére olyan társadalmi szükségletek kielégítésében, gyakran hiánypótló szolgáltatások nyújtásában vesz részt, amely ebből a szempontból sem lebecsülhető (Nárai, 2000). Ennél is fontosabb talán a társadalmi-politikai innovációk meghatározó elemeként számba vehető jelentős szerepe (Rechnitzer, 1993). Egyes szakemberek a szektor ideológiamentességét emelik ki, ez azonban a jelen időszakban nem mindenben igazolható. Tény viszont, hogy a nonprofit szféra távol áll a közhatalmi funkcióktól, és működésének garanciája a társadalmi támogatottság. S ha létrejöttének nem is feltétlenül, hosszabb távú létének alapja a „bottom-up” innovációkra jellemző működésmód. E szektor léte kihat a térség társadalmi kohéziójára, s ezen belül szerepe van a humánerőforrás-fejlesztésben is, hiszen e szervezetek kulcsa az autonóm és kooperatív tevékenység, amely az emberi tevékenységek és a tudásgazdaság egyik legfontosabb szociális kulcskompetenciája. A nonprofit szerveződés Magyarországon 1990-ben a nulláról indult, s a szervezetek, különösen az alapítványok száma a kilencvenes években jelentősen nőtt. A közhasznú és nem profitorientált tevékenységet végző, kormányzattól független szervezeteknek 1997-ben közel négyszázezer fő önkéntes, nem fizetett munkavégzésre alapozó közreműködője volt. Erős koncentrálódásuk 1998-ban a fővárosban volt jellemző, arányuk ezen kívül Somogy, Zala és Veszprém megyében volt magas, azaz többnyire ott, ahol a gazdasági prosperitás és a lakossági jövedelmek adta kedvezőbb helyzet lehetővé tette (Nárai, 2000).10

A 2000. évi országos statisztikai adatgyűjtés alapján az ezer lakosra jutó nonprofit szervezetek száma a korábbi állapothoz képest lényegében nem változott. Az országos átlagban 5,3 (vidéki átlagban 4,7) számot a fent kiemelteken túl érzékelhetően csak Vas (5,6) és Tolna (5,4) megye múlta felül, ugyanakkor Baranya és Heves megye is közelíti az országos átlagot (5,2, illetve 5,1 ngo/ezer lakos).11 Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alacsony, 3,6 nonprofit szervezet/1000 fő lakos mutatója könnyen értelmezhető a fent idézett tapasztalat alapján, addig egy gazdaságilag ekkor még sikeres Fejér megyében ez a szektor szintén meglehetősen alulreprezentált.12 A nonprofit szervezeteknek a működő vállalkozásokhoz viszonyított aránya esetében (országos átlag 6,2%; Budapest nélkül 6,5%) ez még inkább szembetűnik, de ebben a megvilágításban már a főváros is az átlag alatt van. Valószínűsíthető, hogy a nonprofit szektor társadalmi támogatottságának két, egymástól eltérő forrása is lehet: (1) a térség jó anyagi helyzete (ahol „megengedhetik maguknak” a civil aktivitási formákat), (2) ahol a reálszféra hiányában annak a pótlására jönnek létre és működnek ilyen szervezetek, illetve ennek híján mutatnak nagyobb arányt. Nyilvánvaló azonban, hogy ez csak támogató kulturális háttérrel képzelhető el, ebből fakadóan a térségben humánerőforrás potenciálra utal. E gondolat a közoktatás területi rendszerének teljesítményével kapcsolatos elgondolásainknak is integráns részét képezi.

A regionális gazdaság

A gazdaság fejlettségére utaló négy mutatóval (Függelék 1. táblázat) végzett többváltozós elemzés alapján a régiók gazdasági osztályozásának hierarciájában Közép-Magyarország áll az élen, amelyet Közép- és Nyugat-Dunántúl követ. A harmadik szinten áll a többi régió. Néhány egyedi mutató regionális különbségei kiemelést érdemelnek. Nyugat- és Közép-Dunántúl kiugró az egy lakosra jutó bruttó nemzeti termék utóbbi öt éves alakulásában is (213,6, illetve 230,2%). Különösen erősen mutatkozik meg a gazdaság nagytérségi tagoltsága a külföldi működőtőke-beruházások – a gazdaságfejlődés jelenleg fő katalizátora – területi megoszlása alapján, amelyek országos tőkeállományának 1998-ban négyötödét e három régióban jegyezték. A külföldi működőtőke-beruházások szempontjából a gazdaság térbeli dualitását kifejezetten a budapesti agglomeráció és Észak-Dunántúl összefüggő gazdasági körzetének és az ország többi térségének kettősségében láthatjuk. Ez a dualitás – mint látható lesz – a közoktatásban alig mutatkozik.

Bár a működő vállalkozások lakossághoz viszonyított aránya (76,9) a Dél-Dunántúlon is érzékelhetően a vidéki átlag felett áll (72,5 vállalkozás/1000 lakos), a munkanélküliség is a felett van (7,8%), s a térség gazdasága jóval az átlag alatt teljesít a GDP-hez való hozzájárulásban. Itt az ifjúsági munkanélküliség is jelentősen magasabb, mint a két másik dunántúli régióban, ha némileg lemarad is a legfejletlenebb régiók szintjétől (14,1%). A dél-alföldi régió GDP lakosságra vetített mutatója még alacsonyabb, s ennek fejlődési üteme is a legkisebb volt az elmúlt öt évben a régiók között (184,7%). E régióban a vállalkozások fajlagos nagysága is csak kevéssel van az átlag felett (73,6), átlag alatti munkanélkülisége és ifjúsági munkanélkülisége azonban konszolidáló tényezőként jelenhet meg. A legmagasabb felnőtt munkanélküliség mellett az ifjúság munkanélküliségi rátája az észak-magyarországi régióban volt 2000-ben a legmagasabb: éves szinten átlagosan 20,2%.

Az egyes szektorok GDP-ből való részesedésére, azaz e szektorok teljesítményére régiós szinten rendelkezésre állnak statisztikai adatok. Ennek alapján a kereskedelem-javítás szektor átlagosan a bruttó nemzeti termék 9,6%-át, az átlagot domináló Közép-Magyarországot leszámítva 8,9%-át „termeli”. A viszonylag kis regionális ingadozásból az Észak-Alföld emelkedik ki e szektornak a GDP 10%-át adó hányadával, míg az észak-magyarországi régió itt is lemarad az átlagtól (7,9%). Az oktatás és egészségügy hozzájárulása tekintetében nagyobb különbségek vannak a régiók között. Itt a főváros régiója is jóval az átlag alatti értéket mutat, nála alacsonyabb csak a közép- és a nyugat-magyarországi régiók (7,9-7,9%) hozzájárulása. Az észak-alföldi régió teljesítményében ez a szektor magas arányban, 12,3%-kal vesz részt.

A kutatás-fejlesztés mutatói alapján a régiók szintjén más a fejlettségi „sorrend”, mint a gazdaságot tekintve. A K+F-ben dolgozók gazdaságilag aktívakhoz viszonyított aránya (3,8 fő/1000 gazdaságilag aktív fő vidéki átlag) – a fővárost nem számítva – a Dél-Dunántúlon (4,8) és Dél-Alföldön (4,8) magasabb, de tőlük alig marad el Észak-Alföld (4,5).13 Dél-Dunántúlon a K+F ráfordítások fenti vetítési alapra számított értéke csak közelíti az átlagot (amely 10,6 millió forint/ezer gazdaságilag aktív főre), ez a másik két régióban lényegesen a vidéki 10,6-es átlag felett van (Dél-Alföld 15,5; Észak-Alföld 14,8). A két gazdaságilag fejlett régióban a kutatói létszám elmarad az átlagtól, s a ráfordítások terén Közép-Dunántúlon haladja meg egy kissé a közép-magyarországi régió kihagyásával számított átlagot. Nyugat-Dunántúlon erősen elmarad attól (6,6 fő/10 ezer gazdaságilag aktív fő). Megállapíthatjuk tehát, hogy a megyék közti különbségek jelentősek egy-egy régión belül.

A nonprofit szektor regionális eloszlását annyiban érdemes a megyéknél tárgyaltakon túlmenően elemezni, hogy mennyiben látszik lehetőség a közigazgatási régiók besorolásából adódóan összetartozó megyékben egyfajta „léptékváltásra”, amelynek a régió humánerőforrás-fejlesztésében szerepet tulajdoníthatunk. A régiófejlesztésben ugyanis a civil szférának szerepe van, s ez az európai uniós csatlakozás szempontjából külső megerősítést is nyerhet. Az ezer lakosra jutó átlagnál jóval magasabb érték különösen a Dél-Dunántúlon (5,7) értékelhető pozitívan abból a szempontból, hogy megyéi mindegyikében viszonylag egyenletes a nonprofit szervezetek hálózata, míg Nyugat-Dunántúlon (5,6) a hasonló érték jóval egyenetlenebb, a régió számos központi funkcióját ellátó megyéjében, Győr-Moson-Sopronban kifejezetten alacsony. A legalacsonyabb Észak-Alföldön (4,1), de Közép-Dunántúlon is csak 4,8 ngo jut ezer lakosra. A nonprofit szektornak a működő vállalkozásokhoz viszonyított nagyságrendje az észak-magyarországi régióban a legmagasabb, amely egyenes következménye alacsony vállalkozási aktivitásának, ugyanakkor e szektor hatása érzékelhetőbb a régió civil társadalmában, amely perspektivikusan fontos lehet a humán fejlődés szempontjából is.

A 20–29 évesek 2000-ben mért foglalkoztatottsági arányait a 15–74 évesek hasonló adataival összehasonlítva területileg a korosztályos átlagnál bő tíz százalékpontnyival magasabbak a nyugat-dunántúli, jelentősen a közép-dunántúli régió (64,6%), ezt követik a közép-magyarországi régió adatai (62,2%). Az ifjúsági foglalkoztatottság két, gazdaságilag igen fejletlen régióban: Észak-Alföldön és Észak-Magyarországon a legalacsonyabb (49,7, illetve 50,1%).

A munkanélküliségi adatok regionális különbségeit tekintve Közép-Magyarországon a népszámlálás alapján kevésbé kedvezőtlen helyzet látszik a fiatalok között, mint a KSH munkaerő-piaci felmérései alapján.14 A megyékhez hasonlóan, a 20–29 éves nők körében valamivel alacsonyabb a munkanélküliség, de ennek területi szerkezete a régiók gazdasági fejlettsége mentén alakul. Az inaktívak aránya a régiók szintjén is a gazdasági fejlettség-fejletlenség tengelyt követi (és ezzel nagyjából párhuzamosan a demográfiai viszonyokat, főképpen a reprodukciós ráta eltéréseit). Az eltartottak magas aránya mögött a korosztálynak az oktatásban való magas előfordulása elsősorban a közép-magyarországi régióban jellemző (20,2%), Nyugat-Magyarországon viszont, ahol érzékelhetően az átlag alatt van (12,2%), ebből az iskolarendszerből való korábbi kilépés nagyobb arányára, az oktatásban eltöltött rövidebb időtartamra lehet következtetni.

A népszámlálás adatokat szolgáltat a gazdaságilag aktív fiatalok fő nemzetgazdasági ágak, valamint foglalkoztatási főcsoportok szerinti területi megoszlásáról (Függelék 5., 6. és 7. táblázat). A gazdaságilag aktív 15–29 és 15–74 éveseknek a három nagy nemzetgazdasági ágban: a mezőgazdaságban, az iparban és a szolgáltatások területén való megoszlása abból a szempontból érdemes a figyelemre, hogy mutat-e elmozdulást a két korcsoport ágazati szerkezete. Ha ugyanis eltolódás mutatkozik, elsősorban a tercier ágazat felé – amely a magyar adottságok, a jelenlegi fejlődési pálya és a jövő gazdaságának kihívása szempontjából egyaránt kívánatos – akkor annak jelei elsőként valószínűsíthetően a fiatal korosztályok e területen való nagyobb arányú előfordulásában mutatkoznak meg. A szolgáltatási ágazatban nagyobb jelentősége van az adott gazdasági ágon belül bármilyen foglalkozásban dolgozók új és naprakész tudásának is, amelyet a közoktatásból és a felsőoktatásból nem régen kikerülők inkább birtokolnak. Valójában azonban a gazdaságilag aktív teljes népesség és a fiatal korosztály foglalkoztatási szerkezetében a három nagy gazdasági ág között csak kisebb elmozdulások vannak (Függelék 5. táblázat). Az egyik ilyen különbség a mezőgazdasági ágban látható, ahol – a közép-magyarországi régiót nem számítva – átlagosan a teljes aktív népesség 7,4%-át, míg a 15–29 éveseknek csak 4,9%-át találjuk. Ennél kissé nagyobb mértékű, de ellentétes előjelű eltolódás van az iparban, amelyben a legfiatalabb potenciális munkavállalók 40,4%-a található (Közép-Magyarországot is tekintve kisebb, 35,3% az arány), míg a teljes aktív népesség országosan harmada dolgozik itt. Ez a gazdasági ág csak a „központi” régióban meghatározó színtere a fiatalok foglalkoztatásának; a két korcsoport közötti különbség Nyugat- és Közép-Dunántúlon a legmagasabb, de Dél-Dunántúlon is jelentős (+4,6%). A szolgáltatási ágban viszont a fiatalok főátlagának arányai kissé alatta maradnak a teljes munkaerőforrásénak. A szolgáltatások között csak a közép-magyarországi és a dél-alföldi régióban haladja meg kissé a gazdaságilag aktív fiatalok reprezentációja a teljes aktív populációét, mindhárom dunántúli régióban – leginkább Közép-Dunántúlon – az alatt van, és a korcsoportos átlagtól is elmarad. Összességében tehát úgy tűnik, a fiatal munkaerő számára itt elsősorban a rendszerváltás óta megtelepedett új ipari ágazatokban van nagyobb lehetőség a munkaerőpiacon. Ennek közoktatási konzekvenciáira a későbbiekben visszatérünk.

A gazdaságilag aktív teljes és a fiatal népesség foglalkozási főcsoportok szerinti eltérései (Függelék 6. és 7. táblázat) a két korcsoport foglalkoztatás-szerkezetének elmozdulásairól adnak képet. Azt, hogy a vezetők és értelmiségiek között a legfiatalabb munkaképes korcsoport aránya jelentősen elmarad, a kategória vegyes jellegéből és a fiatal korcsoport alsó korhatárából adódóan természetesnek lehet tekinteni. Az „egyéb szellemi” foglalkozás teljesen kiegyenlített a két korcsoportban. A szellemi munkát végzők arányát együtt tekintve azonban a fiatalok képviselete még mindig jelenősen elmarad a teljes populációban jellemzőtől; a legnagyobb a lemaradás Dél-Dunántúlon (–7,5 százalékpont különbség), valamint Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön (–7 százalékpont). A nem szellemi tevékenységet végzők foglalkozási szerkezetében az jelenti a legnagyobb különbséget, hogy országosan csaknem 5 (a „vidéki” átlaghoz viszonyítva is 4) százalékponttal magasabb a fiatalok képviselete a szolgáltatási foglalkozásokban teljes populációbeli arányukhoz képest. Ez a tendencia a hét régió mindegyikében jelentkezik, ha nem is egyforma mértékben, közülük a Közép-Dunántúlon feltűnően kevésbé (az arányok különbsége itt –2,7 százalékpont). A foglalkozás-szerkezet regionális különbségeinek sorában a dél-alföldi régió magasabb mezőgazdasági és alacsonyabb ipari fizikai foglalkoztatási arányai tűnnek ki, amelyek azonban a régió teljes gazdaságilag aktív népességéhez képest már elmozdulást mutatnak a mezőgazdasági foglalkozásoktól az ipariak felé. Közép- és Nyugat-Dunántúlon különösen feltűnő a legfiatalabb munkaerő ipari foglalkozásokban való előfordulása, amely mind a korosztály országos átlagához, mind a régió gazdaságilag aktív népességéhez képest magas.

A népesség iskolázottsága

A népesség iskolázottságát a szakirodalom a humánerőforrás potenciál egy fontos mutatójának tekinti, e potenciál mérését is többnyire erre a mutatóra alapozza. A különböző elméletek eltérő álláspontot foglalnak el abban, hogy mi mutatkozik meg a gazdaság és a társadalom fejlődését előrevivő iskolai végzettségekben: a megszerzett konkrét ismeretek és tudás (Schulz, 1961), ezek olyan transzferei, mint a tanulási képesség és egyéb általános kompetenciák (Levy–Murnane,2001), vagy pedig egyik sem. A gazdaságnak az iskolázottságtól lényegében független igényei vannak, s az iskolázottságról számot adó bizonyítványok csupán a munkaerő-kiválasztás leginkább gazdaságos eszközének számítanak (Collins, 1979). Nézetünk szerint az iskolázottságnak elsősorban a társas-társadalmi szocializáció eredményessége szempontjából van jelentősége. A társadalom iskolázottsági színvonala ugyanis nem csupán a munkaerő-piaci érvényesülésben hasznosul, hanem az élet minden területén, azaz – ahogyan az valójában már Adam Smith-nél megjelent – a nemzetek általános jólétének egyik fő forrása. Ez természetesen nem zárja ki az iskolázottság és a reálszféra szoros kölcsönhatását. A reálszféra igényei szempontjából az iskolázottság mögött álló tartalomban a kultúraelsajátítás folyamatában megszerzett általános képességeknek és beállítódásoknak nagyobb szerepet tulajdonítunk, mint a kognitív és technológiai ismeretek azon körének, amelyet a mindenkori iskolarendszer közvetít.

A térségek felnőtt lakosságának iskolázottsági szintje – a magaskultúra jelenlététől eltérően – mindig az egész populációra jellemző, s ezen belül mutat homogenitást vagy heterogenitást. Az intergenerációs mobilitás keretében a szülők iskolázottsága számottevő befolyásoló tényező: a tanuló népességnek a szülőénél alacsonyabb végső iskolai végzettsége meglehetősen ritka, de az iskolázottság egylépcsős felfelé való mobilitása kisebb társadalmi nehézséggel jár, mint a többlépcsős.15 A két generációs, szülőkből és gyerekekből álló ún. nukleáris családon túl ugyancsak közvetlen módon hat a gyerekek iskolázási karrierjére a tágabb rokonság, a helyi társadalmi kapcsolatok. Ezen túlmenően térségi léptékben is értelmezhető (a piaci viselkedéshez hasonló) az iskolázási mintakövetés, mind a gyerekek, mind a szülők, mind pedig a pedagógusok esetén.16

A népesség egészének iskolázottsága lassan alakul ki és át. Az iskolázottság területi különbségei így hosszú időszak humánerőforrás-potenciáljának belső egyenlőtlenségeit tartósítják és eltérő módon hatnak a térség társadalmának fejlődésére. A térség gazdaságának dinamizáló hatása rövidebb időhorizonton jelentkezhet a munkaképes korúak, ezen belül a foglalkoztatottak és munkanélküliek iskolázottságának területi eltéréseiben. A gazdaság pangása viszont a meglévő potenciált is viszonylag rövidebb idő alatt elértékteleníti a gazdaság kulturális integráló szerepének, a kompetenciák megújítására való késztetésnek hiánya, illetve a képzettebb munkaerő nagyobb elvándorlása miatt.

A 2001. évi népszámlálás (Függelék 8. táblázat) adatai alapján a népesség csaknem ötöde még a 8 általános iskolai osztályt sem végezte el. A régiók közül Közép-Magyarország (15,2%) és Nyugat-Dunántúl van ennél sokkal kedvezőbb helyzetben, míg Észak-Alföldön (24,9%) és Észak-Magyarországon (22,4%) jóval magasabb a legiskolázatlanabb rétegek aránya. Az általános iskolai végzettség tekintetében – a „központi” régiót leszámítva – kisebb különbségek vannak a népesség közel negyedére jellemző átlaghoz képest. A 9–11. osztály elvégzése17 átlagosan a népesség 22,4%-át jellemzi. Jóval kevésbé a fővárost magában foglaló régió lakosságát (19,5%), inkább a Közép- és Dél-Dunántúlét (25,2; 24,2%). A 12–15. évfolyamot végzettek aránya valamivel alacsonyabb, mint az alattuk levő szinten (21,8%). Ettől Közép-Magyarország tér el fölfelé (26,6%), Észak-Alföld, Dél-Dunántúl és Dél-Alföld pedig lefelé (18,1; 19,5-19,5%). Felsőfokú végzettséggel a népesség bő egytizede (11,9%) rendelkezik. Ennél csak Közép-Magyarországon magasabb, Nyugat-Dunántúlon ezt közelítő, míg Észak-Magyarországon csak 8,8% a diplomások aránya.

A többségében már a munkaerőpiacon lévő, de még fiatal, 25–29 évesek iskolai végzettsége, illetve annak területi szerkezete az oktatási rendszer kimenetének fontos vonatkoztatási kerete. E korcsoport iskolázottsága sokkal kedvezőbb, mint a teljes népességé. Az oktatásból való kimaradás megszüntetésének nehézségére utal, hogy az analfabéták arányának kéttizedes csökkenése a legkisebb mértékű, a 8 osztályt azonban már e korosztály több mint 98%-a elvégzi. Még nagyobb a középfokú végzettségűek arányának növekedése (+13,4% pontnyi), de a tercier képzés súlya is jelentősen megnőtt (+6,4% pont). Ennél is sokkal kedvezőbb képet mutat a közép-magyarországi régióban élő 25–29 évesek iskolázottsága. A középfokú végzettek egész népességen belüli kedvező aránya mellett az átlagossal megegyező mértékű ebben a korcsoportban a legalább érettségivel rendelkezők arányának növekedése és több mint 9 százalékpontnyival több a felsőfokú végzetteké. A többi régióban csak a legalább 8 osztályt végzettek aránya magasabb, mint a korcsoport országos átlaga. A magasabb végzettséget szerzők között azonban igen egyenlőtlen az elmaradás: Nyugat-Dunántúlon a 25–29 évesek körében mind a legalább érettségizettek, mind a felsőfokú végzettségűek kevéssel maradnak el az országos átlagtól (a különbség –1,6, illetve –2,6% pontnyi), Dél-Alföldön és Közép-Dunántúlon a diplomásoké és valamivel kevésbé az érettségizettek, míg a legmagasabb végzettségi szinten Észak-Magyarország és a két legmagasabbon együtt Észak-Alföld adatai mutatnak nagyobb lemaradást. Dél-Dunántúlon a diplomások aránya ugyan kevésbé kedvezőtlen, de aggasztó a csak általános iskola befejezésére utaló viszonylag magas, 8 osztályos iskolázottság (–1,1% pontos különbség az országos átlagtól) és a befejezett középiskolázás aránya (–6,9% pont).

E fiatalok legmagasabb iskolázottságú csoportjainak nagyságrendje a térségük humán tőkéjének meglévő potenciáljára utal. Ebből a szempontból kedvező a fővárost és Pest megyét magában foglaló közigazgatási egység helyzete, valamint – kisebb meghatározó erővel – Nyugat-Dunántúlé. Egy következő szinten van Dél-Alföld és Közép-Dunántúl (megítélésének nehézségét az jelenti, hogy az előbbiben nagyobb az oktatásból a 8. osztály után kimaradók aránya, kisebb viszont az érettségizettek arányában való lemaradás a korosztály országosan jellemző szintjéhez képest). A legnagyobb iskolázottsági deficittel Észak-Alföld jellemezhető, ahol az alacsony arányban diplomát szerzők mellett a 25–29 évesek között az általános iskolát befejezők és az érettségizők aránya is jóval kisebb, mint a korcsoport átlaga.18

A foglalkoztattak és a munkanélküliek iskolázottságának területi különbségeivel kapcsolatban elmondható, hogy az iskolázottság alacsony szintje a foglalkoztatás akadályát jelenti, de a gazdaság jelenlétének súlya és szerkezete a térségi társadalomban jelentősen befolyásolja a rendelkezésre álló munkaerőforrás lehetőségeit. Ez megmutatkozik a foglalkoztatottak és a munkanélküliek iskolázottsági arányainak eltéréseiben is (Függelék 9. táblázat).

2000-ben országosan a foglalkoztatottak kétharmadának van a két középső kategória egyikét elérő iskolai végzettsége. Csaknem fele-fele arányban végeztek szakmunkásképző vagy szakiskolát, illetve szereztek érettségit. Szinte azonos nagyságrendű az iskolai végzettségi mező két szélén állók: az általános iskolát vagy annál is kevesebb osztályt végzettek, illetve a diplomások csoportja is (17,4%, illetve 17,2%). A tervezési-statisztikai régiók között azonban meglehetősen nagy eltérések húzódnak meg. Közép-Magyarországon – elsősorban a főváros sajátos helyzetéből adódóan – igen magas a legalább érettségizettek aránya (ezen belül a felsőfokú végzetteké különösen szembetűnő), és a legkisebb a legalacsonyabb végzettségűeké is. Ez a végzettségi struktúra összefügg a gazdaságilag legprosperálóbb ún. „központi” régió gazdaságszerkezetével, a mezőgazdasági és az alacsony fejlettségű ipari ágazat csekély jelenlétével, illetve a magas szintű szolgáltatásokat is tartalmazó tercier szektor nagy súlyával, valamint az adminisztratív centrum szerepével. Ezért célszerűbb a következőkben a hat régió átlagához viszonyítani, amely szerint a munkaerőpiacon levők 19,3%-a 8 általános vagy kevesebb iskolai végzettségű, 35,7% szakmunkás, 31,1% érettségizett és 13,9% diplomás.

Dél-Dunántúl és Észak-Magyarország iskolázottsági szerkezete a foglalkoztatottak körében igen hasonló, s a többi régiótól való eltérésüket főként az jellemzi, hogy a legalacsonyabb végzettségűek alacsonyabb arányban vannak jelen a munkaerőpiacon. A felsőfokú végzettek a hat régió közül Észak-Alföldön képviselnek nagyobb erőt (a foglalkoztatottak 14,9%-a diplomás), de magas a 8 vagy kevesebb osztályt végzettek aránya is (19,4%). Közép-Dunántúlon a szakmunkásképzőt és szakiskolát végzettek a foglalkoztatottaknak érzékelhetően nagyobb részét teszik ki, de Észak-Alföld mellett itt is magas a még szakmunkás végzettséggel sem rendelkezők aránya a foglalkoztatottak között. Ez utóbbi még inkább szembeötlik Nyugat-Magyarország esetében, ahol viszont arányában valamivel több érettségizett és diplomás dolgozik. Országos viszonylatban e két régióban a legerőteljesebb gazdasági ág az ipar, amelynek az 1990-es években megtelepülő technológiai szintje alacsonyabb érettségizett és magasabb szakmunkás végzettségű, vagy akár azzal sem rendelkező munkaerő iránti keresletet támasztott. A foglalkoztatottak körében a Dél-Alföldön a legnagyobb a legalsó képzettségi szintűek aránya (21,5%), amely – mint a korábbiakban láttuk – elsősorban a mezőgazdasági ágazat e régióban legerősebb jelenlétével hozható összefüggésbe, abban viszont már – ez a későbbiekből lesz látható – a diplomások hiánya is szerepet játszhat, hogy Dél-Alföldön legalacsonyabb a felső fokú végzettséggel rendelkezők foglalkoztatottsága is (12,2%). A foglalkoztatott nők iskolázottsági helyzete országosan és regionálisan is abban különbözik a teljes populációétól, hogy körükben alacsonyabb a szakmunkások aránya, s magasabb a legalább érettségizetteké. A gazdaságilag elmaradottabb, illetve a mezőgazdaság nagyobb súlyával rendelkező régiókban még határozottabban tolódik el a nők iskolázottsági szerkezete a magasabb végzettségek felé.19

A munkanélküliek között a 8 osztályt vagy azt sem végzettek aránya országosan kétszerese, Közép-Magyarország nélkül is 1,8-szorosa a foglalkoztatottak körében tapasztalt mértéknek. Országosan és többnyire regionálisan is az látható, hogy minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál kisebb esélye van arra, hogy munkanélkülivé váljon. Komoly foglalkoztatási esélynövelő tényezőt makroszinten már csak az érettségivel, illetve az ennél magasabb végzettséggel rendelkezés jelent – ez utóbbi jelentősen hat Dél-Dunántúlon, Közép-Dunántúlon és Dél-Alföldön – a régiók közötti eltérésekben viszont az is megjelenik, hogy még a diploma sem nyújt garanciát a munkanélkülivé válás ellen, ha hiányzik az elegendő munkahely, mint Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön. A(z átlagosan iskolázottabb) nők közül az érettségizettek azok, akik a leginkább kiszorulnak a munkaerő-piacról; míg a foglalkoztatottak körében 8, a munkanélküliek között átlagosan több mint 12% ponttal magasabb az arányuk, s ez különösen a Közép-Dunántúlon erőteljes jelenség (Függelék 9. táblázat).

Társadalmi helyzet – megyei és regionális szinten

A gazdaság teljesítménye közvetlenül is érzékelhető a térség társadalmának életében. Ezt ugyanakkor számos egyéb tényező is befolyásolja; közülük csak néhány főbb társadalmi, demográfiai és szociális problémákra utaló tényezővel foglalkozunk. Külön figyelmet érdemelnek az urbanizáltság megyei és regionális jellemzői, amelyek befolyásolhatják a térségek közoktatási – főképpen a területi szintű felelősségű középfokú oktatási – rendszerét. A megyék lakosságának jólétével kapcsolatban azokat a mutatókat használjuk, amelyeknek a közoktatás szempontjából szerepük lehet.

A lakosság jólétének bemutatására a térségek szintjén rendelkezésre álló alábbi mutatókat használjuk: a szennyvízhálózatba kapcsolt lakások aránya, a vezetékes telefonnal való ellátottság, a személygépkocsi-ellátottság egy főre eső mutatója, a háziorvosi és gyermekorvosi ellátottság és az alkalmazásban állók nettó havi átlagkeresete (Függelék 10. táblázat).

A felsorolt tényezők együttese alapján a megyék négy, a lakosság jólétének eltérő szintjeit jelző csoportja különíthető el. A főváros mutatói láthatólag külön állnak a többitől, itt csak az egy háziorvosra és házi gyermekorvosra jutó lakosság száma kedvezőtlenebb az átlaghoz képest – emögött magas szintű kórházi ellátottság áll20 – valamennyi egyéb mutató kiugróan magas. A következő csoportot Fejér, Győr-Moson-Sopron és Pest megye alkotja, a térség társadalma életminőségének magyar viszonyok között magas szintjével. E csoportban a szennyvízhálózat kiépítettsége közelít az 50%-hoz (Pest megye valamivel alatta marad), viszonylag magas a vezetékestelefon-ellátottság és a személygépkocsik ezer lakosra jutó száma, s az alkalmazásban állók nettó keresetei a fővárossal együtt számított átlag közelében vannak. Összevetve e csoportot a gazdasági fejlettség klasztereivel (1. térkép), látható, hogy Pest megye a jólétet tekintve jobb helyzetű, mint a gazdasági fejlettség tekintetében, míg a másik két megyében a gazdaság és a társadalom „fejlettsége” együtt jár. Tíz megyéből áll a magyar viszonyok között közepesnek mondható helyzetű csoport, végül hat megyében (Bács-Kiskun, Békés, Nógrád, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg, a Dunántúlról csak Somogy) kedvezőtlenek a jóléti mutatók. Az e megyékben viszonylag kiterjedtebb háziorvosi ellátottság utal a komplementer egészségügyi szolgáltatás hiányára, s ezzel indirekt módon az urbanizáltság alacsonyabb fokára.21 Ebben a csoportban a szennyvízhálózatba bekapcsolt lakások aránya 30% körüli, körülbelül 300 vezetékes telefon jut ezer lakosra. S bár a telefónia kiterjedtségét illetően az igen elterjedt mobiltelefon-ellátottság kiegészítő hatásával általában számolni lehet, erre – annak nagyobb költségterhei miatt – e rosszabb anyagi helyzetű megyékben kevésbé számíthatunk, hiszen a keresetek átlaga ebben csoportban több mint tízezer forinttal alatta van a Budapestet követő csoportnak.

A régiók jóléti mutatóik szerint három csoportba: az elsőben Közép-Magyarország, a másodikban Közép- és Nyugat-Dunántúl, s a harmadikban a többi régió található. A lakosság – az adatokkal csak megközelített – jóléte valójában még a statisztikai régióknál is kiterjedtebb, összefüggő nagytérségek mentén tagolódik, s nyilvánvaló, hogy e jólét alapjában a gazdaság teljesítőképességéhez kötődik (Függelék 11. táblázat és B térkép).

A térségek gazdaságát és társadalmának életét jelentősen befolyásoló tényezők sorában végül kiemelendők a későbbi elemzésekben is használt néhány mutató területi jellemzői, amelyek egyfelől a magyar társadalom előtt jól ismert, a területi tagoltsággal összefüggő problémákra utalnak, másfelől – közvetlenül vagy közvetve – szerepet játszanak a térségek társadalmának integráltságában, illetve közoktatási vonatkozásai is lehetnek. Ilyen mindenekelőtt a roma kisebbség számának nagyságrendje a térség lakosságához képest, amely számos egyéb társadalmi problémával – szegénység, iskolázottsági, egészségügyi deficit – együtt járva fenyegeti a társadalmi kohéziót. E problémák között érdemes figyelmet fordítani azokra az anómiás jelenségekre is, amelyek a társadalmi dezintegrációt jelzik (Durkheim, 1967; Merton, 1974). Az öngyilkosságokról és az alkoholizmusról megismert adatok természetesen igen korlátozottan képesek bemutatni e gondok megjelenésének valódi súlyát az adott térségben, mivel az e jelenségekkel összefüggő kulturális tényezők komoly torzítást okoznak az adatokhoz képest. Másfelől a rendelkezésre álló statisztikai adatok az e problémákkal foglalkozó egészségügyi ellátás oldaláról mutatják be a jelenségeket. Így nem tárható fel az, hogy ezek a problémák mennyire hatják át a térségi társadalom életét, csak az, hogy mekkora feladatot jelentenek, társadalmilag mennyire intézményesültek (Függelék 12. táblázat).

A roma népesség igen differenciált előfordulása a régiókban csak egy szinten mutatja meg e társadalmi probléma súlyát. A jellemzően erős szegregációs jelenségek miatt ugyanis a roma lakosság az átlagosan kisebb arányt mutató térségekben is koncentráltan van jelen, s ez különösen nehézzé teszi a társadalmi integrációjukat. Nehéz e kérdés megközelítése, még nehezebb erre a társadalmi rétegre vonatkozó adekvát területi politika kialakítása, mert a roma népesség nagyságrendjének becslésére sem a rendelkezésre álló területi statisztikai adatok, sem a népszámlálás – önbevalláson alapuló – eredményei nem tekinthetők megbízhatónak. A témával foglalkozó egyes szakértők szerint a roma népesség aránya a statisztikai adatok többszöröse is lehet (Hablicsek, 2000; Kemény–Havas–Kertesi, 1994). A következőkben mégis döntően a „hivatalos” adatokra épül elemzésünk, mert egyrészt a becslések adatai jelentősen eltérnek, másrészt a területi fejlesztést megalapozó programok szempontjából a statisztikai adatok a nemzetközileg elfogadottak.

A roma kisebbség helyzete minden számítási mód szerint főképpen két régió társadalmának életében önálló társadalmi tényező22: Észak-Magyarországon, ahol a roma lakosság aránya átlagosan 36,2‰, s ezen belül Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (43,7‰), valamint Észak-Alföldön (27,3‰), amelyen belül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében csaknem 44 roma jut ezer lakosra.

A 2001. évi népszámlálás szerint a magukat cigány nemzetiségűnek vallók ennél jóval magasabb arányban vannak: Észak-Magyarországon a népesség 51,8‰-ét, Észak-Alföldön 31‰-ét teszik ki. Dél-Dunántúlon – települési szinten erősen szegregált módon – szintén nagyobb arányban élnek, mint az ország többi részén (a népszámlálás szerint a magukat cigány nemzetiséginek vallók aránya 22,9‰), de ez a régió is heterogén abból a szempontból, hogy a kis Tolna megyében relatíve alacsonyabb arányban van jelen a roma lakosság. A közép-magyarországi régió mellett (népszámlálás szerint 8,2‰) Közép- és Nyugat-Dunántúlnak (7,2, illetve 6,8‰) kell a „roma kérdéssel” a legkevésbé szembenéznie.

Mivel a roma lakosság magasabb arányával jellemezhető térségek küzdenek a leginkább a gazdasági prosperitás hiányával, így az egyébként is igen nehéz életfeltételek között élő lakosságon belül e többszörösen hátrányos helyzetű társadalmi csoport helyzete különösen problematikus. Ugyanez mondható el az egész helyi-területi társadalomról, hiszen a gazdaság eredménye híján nincs elég lehetőség a romák integrálásának igényes, a társadalmi együttélés interkulturális elvárásainak is eleget tevő módjára. Ott viszont, ahol a gazdaság „motorja” jobban működik – a fővárosban, Nyugat-Dunántúlon és egyre inkább a kettő közötti térségben is – ennek munkaerő-piaci és közvetlen jóléti hatásaiból csak az itt jóval alacsonyabb arányban élő romák részesülhetnek, de ennek nincs kisugárzó hatása a más régióban élők számára.23 Egy további probléma – amelyre a népszámlálásban alkalmazott többféle öndefiníció hívhatja fel a figyelmet – az, hogy a cigány lakosság jelentős része nemzetiségként jóval nagyobb arányban definiálja magát, mint kulturális kötődése szerint; azaz a külső társadalmi besorolást – jobbára kényszerként – fogadja el, s az identifikációt kevésbé vállalja.24 Ez nyilvánvalóan megnehezíti a roma multi- vagy interkulturális integráció kísérleteit is.

A társadalom szegénységéről szintén csak kutatások alapján rendelkezünk hozzávetőleges képpel. A helyi önkormányzatoktól a lakosságnak nyújtott rendszeres pénzbeli segélyezés mutatója – a segélyezettek száma inkább, mint a segélyek összege, mert ez utóbbi erősebben függ az önkormányzat anyagi teherviselő-képességétől – a térség társadalmi problémáinak egy fontos szeletéről nyújt információt. Ez a mutató a gazdasági fejlettség „negatív tükre”, Közép-Magyarországon és Nyugat-Dunántúlon a legalacsonyabb, Közép-Dunántúlon is jóval elmarad a 47 fő/10ezer lakos átlagtól, míg Észak-Magyarországot átlagosan 117,6 fő/10e lakos, Észak-Alföldet 81,5 fő/e lakos mértékben terheli meg. A gyermekvédelem alatt álló kiskorúak száma 1000 lakosra nem sok (átlagosan 8,7), érdemes azonban figyelni az egyenetlen területi megoszlására, mivel ez a mikroszintű társadalmi integrációs zavarok (családi válságok, gondozásba kerülő gyerekek) manifesztté válásáról ad támpontot. S bár nincsenek drámai különbségek a régiók között, ez a mutató is szinte „kettévágja” az országot a gazdaság teljesítőképessége és a társadalom jóléte szerint (Függelék 12. táblázat).

A társadalmi dezintegráció jelenségét, a társadalomból való „kiesettség” állapotát elsőként Durkheim írta le az anómia fogalmával (Durkheim, 1967). E fogalomba klasszikusan beletartozik az öngyilkosság, amelyről a francia szociológus a probléma alapművét írta, de azóta számos egyéb jelenségről köztudott, hogy a társadalmi integráció zavarát, hiányát vagy a már megvolt integráció szétesését kíséri (Merton, 1974; Cseh-Szombathy, 1974). Statisztikai adatokkal igen nehezen közelíthető meg a kérdés annak ellenére, hogy Durkheim maga is kizárólag ilyen adatokkal dolgozott; ő azonban hosszú idősoron és nagy területi egységeken igazolta mondanivalóját. Az egy év alatt elkövetett és nyilvántartásba került öngyilkosságok és a nyilvántartott alkoholisták lakossághoz viszonyított arányainak területi eltéréseit alapvetően a problémával foglalkozó ellátórendszer különbségeiként értelmezzük.

Országosan 32 „kiderülten” öngyilkos jut minden tízezer lakosra, rendkívül nagy megyei szórással. Kiugró a dél-alföldi régióban (49 fő/100e lakos) és annak minden megyéjében (Bács-Kiskun megyében 50), amelynek szociológiai gyökerei alaposan feltártak (Laky D., 1927). Emellett csak Észak-Alföldön van érzékelhetően az átlag felett az öngyilkosok száma (42fő/100e lakos), míg a gazdaságilag stabil helyzetű nyugat-dunántúli régióban 23 szuicid eset jut tízezer lakosra.

Az alkoholizmussal kapcsolatos adat használatával még inkább áll a korlátozott érvényesség, hiszen ezt az állapotot évekig, évtizedekig a társadalom előtt rejtve lehet tartani. A nyilvántartott alkoholisták lakossághoz viszonyított aránya Közép-Magyarországon – pontosabban a fővárosban – a legmagasabb, csaknem kétszerese az ezt követő értéknek. Ez azt a hipotézist is támogatja, amely szerint az alkoholizmus civilizációs ártalom, de ugyanakkor kielégíti a társadalmi anómiával kapcsolatos értelmezést is, miközben nyilvánvalóan összefügg a főváros egészségügyének a – legalábbis szakmai spektrumában értelmezett – kiépítettségével is. Ez a mutató azért érdemes a figyelemre, mert nem azt a területet fedi le, mint az öngyilkossági mutató; ugyanis Budapest mellett Nyugat-Dunántúlon van jóval az országos átlag felett (40 fő/100 e lakos) (Függelék 12.táblázat).

A demográfiai helyzet önmagában is jelentősen hat a térségek társadalmának életére a gazdaságtól a társadalmi ellátó rendszereken keresztül a civil szféráig. Az oktatási rendszer szempontjából nagy jelentősége van az iskoláskorú korosztályok nagyságának. Az elöregedő társadalmak reprodukciós rátája egyre alacsonyabb. A kevésbé fogyó fiatal népesség növeli az iskola megtartó erejét, s a hagyományosan iskolázatlanabb, nagyobb születésszámú családok gyermekeinek javuló részvétele az iskolázásban távlatában bővítheti a humán erőforrást.

Ismert, szomorú és tartósnak látszó tény, hogy a népesség szaporodási mutatója Magyarországon hosszabb ideje negatív. 2000-ben országosan csaknem négy ezrelékkel csökkent a lakosság száma. A leginkább fogyó régió a dél-alföldi (–5‰), a legkevésbé az észak-alföldi (–1,8‰), amelynek két megyéje a magyar viszonyok közötti legkevésbé kedvezőtlen reprodukciójú (Szabolcs-Szatmár-Bereg: –0,5‰; Hajdú-Bihar: –1,4‰). Budapesten, Vas és Zala megyében viszonylag alacsony a lakossághoz viszonyított születésszám, és viszonylag magas a halálozás, míg ennek fordítottja Pest, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékre jellemző. Ha a 2000. év szüléseinek kor- és területi tendenciáit vesszük figyelembe, akkor az észak-alföldi és az észak-magyarországi nők életük során 1,55, illetve 1,54 gyermeket hoznak a világra, míg Közép-Magyarország és Nyugat-Dunántúl teljes termékenységi arányszáma csak 1,17, illetve 1,18. A kevésbé alacsony reprodukció esetén társadalmi problémát jelenthet az anya túl fiatal életkora; ez a 15–19 évesek korcsoportjában 1000 nőre jutó szülések szempontjából a romák magas arányával jellemezhető Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön mutatkozik leginkább. Az idősebb, 40 év feletti szülések esetében, amely a magyar viszonyok között átlagosan a negyvenes nők 1,7‰-énél fordul elő. E tekintetben az átlag felett a fővárost és Észak-Alföldet találjuk.25

A születési arányszámok jelentős időbeli ingadozása, amely az elmúlt évtizedekben többször is komoly kihívás elé állította a közoktatási rendszert, nagyrészt lezajlott. A várakozások ellenére a hetvenes években született utolsó „baby boom” szülőképes korba kerülése sem okozott növekedést, az utóbbi években enyhén degresszív a csökkenés.

A népesség korösszetétele szempontjából az iskoláskorú és fiatal korosztály területi különbségeit vesszük figyelembe. (Függelék 13. táblázat). A 14 éven aluliak a lakosság országosan átlag 17,1%-át teszik ki, legalacsonyabb az arányuk Budapesten (14%). Pest megyének az átlaghoz képest kedvezőbb arányából adódóan a főváros adata „járul hozzá” ahhoz is, hogy a közép-magyarországi régióban van arányában a legkevesebb kisgyerek. Emellett Nyugat-Dunántúlon, annak mindhárom megyéjében, különösen Zalában jellemző a 14 éven aluliak alacsony reprezentációja (régióátlag: 16,3%, Zala megyei átlag: 16%). Az általános iskolai korosztályhoz jobban közelálló statisztikai csoportosítás hozható létre a 2001. évi népszámlálás adataiból, amely külön szerepelteti az 5–9 és a 10–14 éveseket. E két csoport együttesen a lakosság 12, a főváros nélkül 12,5%-át teszi ki, de itt is hasonló megyei és regionális jellemzőket találunk, mint az összes 14 éven aluli esetében. A 14–18 éves korcsoport arányainak eltérései a középiskolázás szempontjából különösen érdemesek a figyelemre. Regionális szinten nincs érzékelhető különbség, megyei szinten ismét Szabolcs-Szatmár-Bereg emelkedik ki. A népszámlálási adatok alapján az egy korévvel idősebbek csoportjában néhány helyen mutatkozik eltolódás, de ez csak a fővárosban és Baranya megyében mondható érzékelhetőnek (+0,4%). A 15–29 évesek korcsoportja területileg kiegyenlítettebb, mint az előzőek. E korcsoport országosan a népesség 22,6%-át foglalja magában, de míg Észak-Magyarországon a legfiatalabbak aránya az átlag felett volt, itt már kissé alatta marad (21,8%). Megyei szinten Fejér, Győr-Moson-Sopron és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van a lakossághoz képest több 15–29 éves, mint ahogy ez országosan jellemző. Míg azonban ez utóbbi a megye nagyobb reprodukciós rátájában és a 14 éven aluliak arányában is megmutatkozott, a másik két megyében a reprodukció ingadozása mellett a migráció is feltételezhető a korcsoport nagyobb aránya mögött; annál is inkább, mert a vándorlási különbözetük pozitív; Fejér megyében kifejezetten magas (2549 fő).

A születéskor várható élettartam, amelyet a demográfiai dimenzió egyik fontos mutatójának tartanak, a fejlett országokkal való összehasonlításban Magyarországon igen alacsony. E mutató az 1997-es adatok alapján 70,7 év. Megyei differenciáltsága nem jelentős, de érdemes kiemelni, hogy a legjobb Győr-Moson-Sopron (72,2 év) és a legrosszabb Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei mutató (69,6) között több mint két és fél életév van (Fóti, 2000).

Az urbanizáltság a közoktatási rendszernek főképpen a középfokú oktatás révén önállóan is befolyásoló tényezője, s ezért külön kezelendő. A városodottság dimenziójának közelítésére négy statisztikai mutatót választottunk: a városi népesség arányát, a tízezer lakosra jutó kórházi ágyak számát, az ezer lakosra jutó éves színházlátogatások számát, valamint – az urbanizált életmód mintegy ellenképeként – a mezőgazdasági tevékenységet folytató népességnek a lakónépességhez viszonyított arányát (Függelék 14. táblázat). Bár a közép-magyarországi régió rendkívül heterogén a városodottság szempontjából, a főváros mutatói olyan mértékű elhúzó erőt jelentenek, amely a régiót egy teljesen külön kezelendő kategóriává teszi. (A 2000-es KSH-adatok alapján a városi népesség aránya a régióban átlagosan 79,2%, minden száz lakosra egy kórházi ágy jut, minden ezer lakosból 741 jut el színházba, s a mezőgazdasági tevékenység a lakosság kevesebb, mint 6%-ában van jelen). Nyugat-Dunántúl is önálló kategóriát jelent azzal, hogy bár a városi népesség aránya nem magasabb, mint a vidéki átlag, s ahhoz közelít a mezőgazdasági tevékenységet folytató lakosság aránya is (23,1%), de ez jóval a másik öt régióé alatt marad, míg kórházi ellátottsága (tízezer lakosra 85,4) és az éves színházlátogatások (394 fő/1000 lakos) révén határozottan kiemelkedik közülük. A dél-alföldi, a dél-dunántúli és a közép-dunántúli régió a magyar viszonyok között, a fenti mutatók alapján közepesen urbanizáltnak tekinthető (a három régió átlagai a korábbiak sorrendjében: 59%; 77,2 ágy/tízezer lakos; 267 színházlátogatás/1000 lakos; 25,3% mezőgazdasági tevékenységet folytató lakosság aránya). Észak-Magyarország és Észak-Alföld régiói a legkevésbé urbanizáltak. Bár a lakosság többsége itt is (a két régió átlagában 55,2%-a) városlakó, közülük jóval többen foglalkoznak mezőgazdasággal is, kevesebb viszont a lakosságra jutó kórházi ágy, és még inkább lemarad a színházlátogatás aránya (a mutatók értéke az említés sorrendjében: 55,2%; 27,3%; 76,3 ágy/10 e fő; 194 látogatás/e fő;). E régiócsoportokon belül is vannak egy-egy mutatóban jól látható különbségek – ilyen Dél-Alföldön a mezőgazdaság nagyobb súlya a térség életében – de a régiókon belüli megyei eltérések még szélsőségesebbek (Függelék 14. táblázat). Ezek közül a városi népesség és a lakosság mezőgazdasági tevékenységének aránya Észak-Alföldet és Dél-Dunántúlt teszi inhomogénné, csak az utóbbit tekintve pedig Közép- és Nyugat-Dunántúlt. A színházlátogatás eltérései is a nagy megyeszékhelyi színházakat működtető Somogy (Kaposvár) és Baranya (Pécs), Csongrád (Szeged), Győr-Moson-Sopron (Győr), Heves (Eger) és Borsod-Abaúj-Zemplén (Miskolc) megyéket emelik ki régiójukból.

A fenti négy mutató együttesével kifejezett urbanizáltság szerint a megyék öt csoportra bonthatók (Függelék 15. táblázat). A legmarkánsabban természetesen a főváros különül el, amelyet egy második urbanizáltsági szinten Győr-Moson-Sopron megye – minden mutatóban jócskán lemaradva – követ. A magyar viszonyok között a „közepes” urbanizáltság címkéje Baranya, Csongrád, Somogy, Veszprém és Zala megyét illeti. A fővárost nem számítva itt a legmagasabb a városi népesség átlagos aránya, a győr-moson-sopronihoz hasonló a kórházi ellátottság, de a lakosság átlagosan jóval kisebb része jár színházba. Az itt lakók közül viszont jóval többen foglalkoznak mezőgazdasági termeléssel. Az urbanizáltság negyedik fokán álló, legnépesebb megyecsoport kevésbé homogén, mint az eddigiek, de ranghelyük egyértelmű. A legkevésbé urbanizált megyék sajátossága az, hogy bár mezőgazdasági termeléssel a lakosságnak itt kisebb része foglalkozik, mint az előző csoport megyéiben, a városodottságot jelző mutatók – különösen az ezer lakosra eső éves színházlátogatások és a kórházi ellátottság – azonban mind jelentősen elmaradnak. E csoportba egy földrajzilag egybefüggő nagyobb térség: Komárom-Esztergom, Nógrád és Pest megye, valamint a dél-dunántúli Tolna megye tartozik. Az első három megye a főváros szűkebb vagy tágabb agglomerációja, Tolna is erősen kapcsolódik a baranyai egészségügyi és kulturális infrastruktúrához, így a csoport jellemzői közé e komplementer jelleget is hozzátehetjük.

A társadalmi-gazdasági környezet területi tagoltsága

A leíró elemzésben szereplő mutatókat együtt figyelembe véve, a régiók közötti különbségeket három fejlettségi szinten kifejezve, gazdasági fejlettségük, társadalmi helyzetük, valamint urbanizáltságuk alapján a 2. térképen látható régiócsoportok különíthetőek el (Függelék 16. táblázat). A térkép egyértelműen elkülöníti az ún. Bécs-Budapest tengelyt az ország többi részétől.

2. térkép
A régiók csoportjai gazdasági, társadalmi, demográfiai és urbanizációs mutatóik alapján

Forrás: KSH 2001 alapján saját számítás.

Megyei szinten 6 térségcsoportról beszélhetünk a fenti szempontból (Függelék 17. táblázat). Budapest után a következő két megyecsoport egyikébe Fejér és Győr-Moson-Sopron, a másikba Pest és Komárom-Esztergom tartozik. A közöttük levő különbségek az előbbi csoport magasabb egy főre jutó bruttó nemzeti termékében, valamivel nagyobb gazdasági aktivitási arányában, jobb kereseti lehetőségeiben, kisebb – s a fővárosénál is alacsonyabb – munkanélküliségében és ifjúsági munkanélküliségében, a K+F szféra kedvezőbb mutatóiban, a lakosság jóléti mutatóinak többségében, a nyugdíjasok alacsonyabb arányában és a 3. megyecsoportnál jóval nagyobb mértékű urbanizáltságában mutatkoznak meg, amely mellett azonban annál kissé alacsonyabb a működő vállalkozások aránya, magasabb egyes társadalmi problémák megjelenése (szociális segélyek, alkoholizmus, bűncselekmények). Összességében e három megyecsoport is az úgynevezett Budapest-Bécs tengelyhez illeszkedik. Ebből az övezetből a közép-dunántúli Veszprém, s a nyugat-dunántúli Vas és Zala megye „lóg ki”, amelyek a 4. megyecsoportba tartoznak. Az ezeken a megyéken kívül Baranya és Tolna, valamint Csongrád és Heves megyét tartalmazó népes csoportot az előzőnél némiképp magasabb egy főre eső GDP, de más tekintetben kedvezőtlenebb gazdasági és társadalmi mutatók jellemzik. Érvényesül viszont a kutatás-fejlesztés felsőoktatási hátterének hatása, amelyet a K+F létszáma és ráfordításai jeleznek. Nagyságrenddel magasabb viszont itt, ha a következő csoportét nem is éri el a roma népesség aránya, s bár a társadalmi problémák közül az alkoholizmus nagyobbnak mutatkozik, más tekintetben az anómiás jelenségek kevésbé terhelik ezt a csoportot, mint az előzőt. A korábbiaknál magasabb az eltartott népesség átlagos aránya a lakosságban, de ennek jelentős forrása a fiatal, 20–29 évesek életkori csoportja, amely a tanulók magasabb arányában is megmutatkozik. E csoport jóval urbanizáltabb, mint az előző. A két utolsó megyei klaszter világosan elválik az előzőektől, de a kettejük közti különbségek alapján nem könnyű közöttük egyértelmű „fejlettségi” sorrendet felállítani. A Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyéből álló 6. megyecsoport bruttó nemzeti terméke például magasabb, mint az 5. csoportot alkotó megyéké (Bács-Kiskun, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Somogy megye), vállalkozási aránya, gazdasági aktivitása, munkanélkülisége és különösen ifjúsági munkanélkülisége, valamint a fiatal korosztály aktivitása és foglalkoztatási szerkezete viszont rosszabb pozíciót jelöl ki számára. A lakosság jóléti mutatói egyfelől, a jelentkező társadalmi problémák és anómiás jelenségek nagyobb része másfelől a legkedvezőtlenebb helyzetre utal. Az előzőnél nagyobb urbanizáltság, s a magyar viszonyok között legkedvezőbb népesség-reprodukció viszont – amelyben a reprodukció civilizációs és kulturális hatása is megjelenik, s így rövid távon okozhat társadalmi problémákat – potenciálisan a humánerőforrás-fejlesztés támogató tényezőjeként vehető figyelembe.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.