2019. augusztus 22., csütörtök , Menyhért, Mirjam

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Sajátos nevelési igényű tanulók >> Kőpatakiné Mészáros Mária – Singer Péter - Módszertani kaleidoszkóp

7. fejezet

2009. június 17.

7. fejezet

amely egyben glosszárium is, ahol útmutatást kapunk a szövegben nem részletezett problémák magyarázatához.

Sajátos nevelési igény (SNI)

Sajátos nevelési igényű tanulók a testi és érzékszervi fogyatékossággal élők (mozgáskorlátozottak, vakok, gyengénlátók, nagyothallók, siketek, beszédfogyatékosok), a tanulásban akadályozottak (enyhe fokban értelmi fogyatékosok), az értelmileg akadályozottak (közép-súlyos értelmi fogyatékosok), autisták, továbbá a pszichés fejlődés zavarai miatt a nevelési-tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozottak.

Rehabilitáció

A rehabilitáció a gyógypedagógia egyik alapfogalma. Azt a folyamatot jelenti, amelyben a sajátos nevelési igényű tanulókat képessé teszik arra, hogy elérjék és fenntartsák optimális fizikai, érzékszervi, értelmi, pszichiátriai állapotukat, illetve a társadalmi beilleszkedéshez szükséges „funkciószintjüket”. Idetartozik bizonyos funkciók biztosítása vagy helyreállítása, a sérült funkciók miatti korlátozottságok kompenzálása. A rehabilitációnak nem része az orvosi ellátás! A tantárgyi korrepetálás (pótóra) sem, csak bizonyos átmeneti esetben, eszközként, például a képességek célzott fejlesztésére.

Látássérültek

Magyarországon a látássérültek körülbelül fele, kétharmada együtt nevelődik ép társaival (integráltan tanul) valamelyik általános vagy középfokú iskolában. Ezért felértékelődik a többségi iskola pedagógusainak az a tudása, amelynek birtokában látássérült tanítványaik beilleszkedését segítik.

Kit tekintünk látássérültnek?

A látási fogyatékosság fogalma szemészeti, gyógypedagógiai, szociális és professzionális szempontú kategória.

A látássérülés mértéke a látásmaradvány szemészeti adatai alapján határozható meg, mely szerint gyengénlátást, aliglátást és vakságot különböztetünk meg.

Az, hogy kinek mennyi a látásmaradványa, a látásélesség (vízus) mutatja meg. Ez a retina felbontóképességét kifejező mérőszám, amely a látássérülés fokát a teljes látás százalékában vagy tört formájában adja meg. Ezt az adatot a sajátos nevelési igényű tanuló szakértői véleménye is tartalmazza. A vízus jele nagy V betű, amely után két sorban találhatóak a két szem látásélességét jelző számok: felül a jobb, alul a bal szemre vonatkozóan. Például így:

V 0,25  
0,1

Ez azt jelenti, hogy a jobb szemen 25%-os, a balon pedig 10%-os a látásmaradvány.

A látóképesség1 meghatározásakor a látásélesség mellett a látásteljesítmény kifejezés is használatos. A látásteljesítmény tágabb értelmezésre ad lehetőséget: kifejezi a maradék látás felhasználásának képességét, amelyet befolyásol az egyén képességeinek fejlettsége, érdeklődése és tapasztalatai. (Paraszkay 1994)

Amikor látásról beszélünk, akkor elsősorban a közeli és a távoli látásélességre gondolunk, ám a látás képességének egyéb fontos tényezői is vannak. Ezek: a perifériás látás, a színlátás, a kontrasztérzékenység és a látótér, amelyek a különböző szembetegségek következtében eltérő mértékben sérülhetnek. Vizsgálatuk, a sérülés mértékének ismerete befolyásolja a pedagógiai munkát is.

Látási fogyatékos az a tanuló, akinek látásmaradványa két szemen (korrekcióval, a teljes látáshoz viszonyítottan, amelyet 100%-nak tekintünk) 33% alatti, illetve látótere 10 fokos vagy annál szűkebb.

A gyengénlátó tanulók látásélessége 0,1 felett van. Az aliglátók látják a nagyobb tárgyakat, súlyosabb esetben csupán a fényt érzékelik. Vak az, aki nem érzékeli a fényt sem. A látássérülésnek ilyen súlyos formája ritkán fordul elő.

A látássérülés oka a szem valamelyik részének vagy az ingerközvetítő látóidegnek a fejlődési rendellenessége.

Hallássérült

Mit jelent a hallássérülés?

Az emberi hallásérzékelés meghatározott magasság- és hangerőtartományok közötti levegőrezgéseket képes felfogni. A hangmagasság a rezgésszámtól függ, mértékegysége a Hertz (jele: Hz), a hangerősség mértékegysége a decibel (dB). A még éppen meghallott hangoknak az érzékelése mutatja a hallásküszöböt. Az emberi fül a 20–20 000 Hz közötti magasságú hangokat képes érzékelni.

Jó hallás esetén 0–10 decibel közötti a hallásküszöb. A hallássérülteknél ez 30–100, vagy még nagyobb, akár 110–115 decibel között is lehet.

A beszédhangok a 300 és 4000 Hz közötti tartományban találhatóak.

A hallássérülés típusai

A hallássérültek csoportjait súlyosság szerint differenciálják: nagyothallókra és siketekre. Teljes siketség ritkán fordul elő. Minden tizedik hallássérült siket. A kategorizálás alapja a különböző frekvenciákon mért átlagos hallásveszteség. Eszerint: 25–40 dB hallásveszteség enyhe, 40–60 dB közepes, 60–90 dB súlyos nagyothallás; 90–110 dB hallásveszteség a siketséggel határos átmeneti sávba tartozik, és 110 dB feletti hallásveszteség siketséget jelent.

Vizsgálat, mérés

A hallásállapotot audiológiai szakrendelésen vizsgálják. A hallás mérése hang- vagy beszédaudiometriával történik. Ez az eljárás a különböző hangmagasságokon azt vizsgálja, hogy mely hangerőt észleli a vizsgált személy (hallókészülékkel vagy anélkül). A hallásvizsgálat eredményét audiogramban rögzítik. Erről leolvasható a hallásküszöb, amely ép hallószervek esetén vízszintes vonalat ad. Amennyiben ettől bármely irányban eltérő lefutású vagy megrövidült a hallásgörbe, hallássérülést mutat, melynek jellege pontosan leolvasható. Van, akinek a magasabb, van, akinek a mélyebb hangok területén nagyobb a hallásvesztesége. A hallásvizsgálat jelentőségét növeli, hogy ezen alapul a hallókészülék kiválasztása és beállítása, ezért rendszeres időközönként meg kell ismételni.

A mozgáskorlátozottság

Mozgáskorlátozottságról akkor beszélhetünk, ha a csont-, az izületi, az izom- vagy az idegrendszer bármely részének sérülése, esetleg hiánya miatt az egyén mozgásos tevékenységei végérvényesen, maradandóan megváltoznak.

(Megjegyzés: „mozgássérülés” – „mozgáskorlátozottság” – „mozgásfogyatékosság” – egymásnak annyiban megfelelő fogalmak, hogy a különböző szakirodalmakban hol az egyik, hol a másik formával találkozhatunk. Az Egészségügyi Világszervezet – WHO – a „fogyatékosság” fogalmát röviden a következőképpen értelmezi: a humán [emberi] funkciók zavara, akadályozottsága, azaz az ember normális érzékelő, mozgási vagy értelmi funkcióihoz szükséges képességek részleges vagy teljes, átmeneti vagy végleges hiánya!)

Tartós, maradandó mozgásos állapotváltozás az egyén életének bármely szakaszában felléphet! Lehet veleszületett (azaz a méhen belüli életben a fejlődő magzatot éri valamilyen „trauma” – vagy a szülés közben történik valami „rendellenesség” –, illetve az újszülöttet éri olyan betegség, amely a fenti állapotváltozást okozza/okozhatja), vagy a későbbi életkorban szerzett állapotváltozás.

Mozgássérülés, mozgáskorlátozottság sokféle ok miatt alakulhat ki.

Kiváltó kórok lehet például

  • genetikai eredetű,
  • olyan gyulladásos folyamat következtében, amelyet leggyakrabban valamilyen vírusos fertőzés okoz,
  • anyagcserezavar,
  • daganatos megbetegedés stb.

Fontos elkülöníteni a mozgásszervi megbetegedéseket a mozgássérülésektől, a mozgáskorlátozottságoktól. A „mozgásszervi megbetegedések” átmeneti állapotot jelentenek, ugyanis különböző gyógyító eljárásokkal (orvosi gyógymódok, gyógyszeres kezelések, terápiás eljárások: fizikoterápia, gyógytorna stb.) megszüntethetők, míg a „mozgáskorlátozottság”-ok a különböző gyógyító eljárásokkal befolyásolhatók, „javíthatók”, de a kialakult mozgásállapot nem szüntethető meg.

A mozgáskorlátozott tanulók nevelésével-oktatásával foglalkozó szakemberek a feladatokat nem az életkor, hanem a kórforma, az állapot végleges, javuló vagy romló jellege, illetve a mozgásállapot súlyossága szerint határozzák meg.

Egy kategóriába tartoznak azok a mozgásos tünetcsoportok, amelyek a pedagógiai gyakorlat terén azonos vagy hasonló feladatot jelentenek.

Ezek az alábbiak:

  • A felső és alsó végtag veleszületett rendellenességei, összenövések, hiányok, amputáció következtében kialakult végtaghiányok.
  • Petyhüdt bénulást okozó kórformák, amelyek következtében csökken az izomtónus, vagy tónustalanná válik. Az izomerő teljesen csökkenhet (plégia) vagy csak gyengül (parézis).
  • Korai agykárosodás következtében kialakult mozgás-rendellenességek.
  • Ortopédiai elváltozások – tartási rendellenességek.

Előfordul, hogy a gyermek izomtónusa a test több részén is fokozott, kóros reflexek, különböző deformitások jellemzik. Ezt nevezzük spasztikus izomállapotnak. Atetotikusnak nevezzük, amikor nagy kiterjedésű, koordinálatlan, csavaró, facsaró mozgás a jellemző rá, amely általában kiterjed a végtagokra, a törzsre és a fejmozgásra. Az ilyen esetekben jellemző a kéz ujjainak terpesztett, feszesen nyújtott tartása. Gyakoriak a kóros reflexek. Kevert forma esetén a spasztikus és atetotikus izomállapot egyszerre jelentkezik.

Az ataxiát a bizonytalan egyensúly, apró hullámú végtag-, esetleg törzsremegés jellemzi, az izomtónus petyhüdt, a mozgás koordinálatlan. (Bernolák 1997)

Autizmus

„Az autizmus a szociális viselkedés, a kommunikáció, a képzeleti működés és a rugalmas gondolkodás fogyatékossága. A viselkedés jellegzetes tüneteivel leírható állapot, amely különböző, agyi fejlődési és működészavart okozó organikus tényezők hatására jöhet létre”. (Balázs 2004) Okai között – amelyek nem teljesen tisztázottak – elsősorban genetikai és idegrendszert károsító hatásokat, esetleg azok interakcióit feltételezik. A genetikus meghatározottság igen erős.

Az autizmus minden értelmi szint mellett előfordulhat, és gyakran társul más fogyatékossággal, fejlődési zavarral. Ennek megfelelően a klinikai kép igen sokféle lehet, az autizmus súlyossága, az értelmi színvonal, az egyéb képességek, illetve fogyatékosságok és a gyermek személyisége függvényében.

Beszédfogyatékosság

Általában mindenkit, akinek valamilyen beszédzavara van, azt a köznyelvben beszédhibásnak nevezünk, függetlenül annak súlyosságától.

A beszédhiba

Ez a beszédfejlődési zavar enyhe formája, amely a minél korábbi életkorban nyújtott szakszerű segítségadással javítható. Ilyen az egyes hangzókhoz kapcsolódó torz ejtés, vagy egy bizonyos hangnak ejtésben mással való felcserélése (pl. répa helyett jépa).

A beszédfogyatékosság

Ez a beszédfejlődési zavar súlyos formája, amely csak intenzív és szakszerű segítségnyújtással javítható. Beszédfogyatékosnak tekinthető az a tanuló, akinél veleszületett (születés előtt kialakult) vagy szerzett (születés közben, közvetlenül születés után gyermek- vagy felnőttkorban kialakult) idegrendszeri működési zavarok és környezeti hatások következtében jelentős mértékű a beszédbeli akadályozottság. Ennek a következményei lehetnek átmeneti, de akár tartós zavarok is. Megnyilvánulhatnak a nyelvi, a kommunikációs és a tanulási képességekben, de a szociális kapcsolatokban is.

Zavar mutatkozhat a beszédhangok helyes ejtésében, a beszédészlelési és megértési zavarokban, a beszédritmus sérülésében, a finommozgások, a szem, a kéz koordinációjának éretlenségében, valamint az ún. általános beszédgyengeséggel együtt járó részképesség-kiesésekben. A hangadás kóros elváltozásai szintén a beszédfogyatékosság körébe sorolódnak. A beszédfogyatékos tanulónál ezek a zavarok eltérő intenzitásúak és mértékűek lehetnek – az enyhétől az egészen érthetetlen beszédig minden változatban előfordulhatnak.

Értelmi sérültek

Az értelmi sérülteket súlyosság szerint differenciálja a gyógypedagógia (a közoktatási törvény terminológiáját használva):

  • enyhén értelmi fogyatékosok – tanulásban akadályozottak,
  • középsúlyos értelmi fogyatékosok – értelmileg akadályozottak.

A tanulásban akadályozottak

A tanulási akadályozottság (Mesterházi 1998) több területet érintő, mélyreható, tartós zavar, amelynek következtében alapvetően sérül a megismerő tevékenység, de az eltérések a nem kifejezetten intellektuális területeken is kialakulnak. Az ilyen gyermekek értelmi képességei elmaradnak a népesség átlagától, és feltűnően nehezen tanulnak.

A „tanulásban akadályozottak” kifejezés a hazai gyógypedagógiai terminológia eleme, amely egyaránt jelöli az enyhe fokban értelmi fogyatékos és az általános iskolában tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek csoportját.

A tanulásban akadályozott gyermekek fejlődése már a kezdeti életszakasztól lényegesen lassabb ütemű az átlagosnál. Egyéni fejlesztésükről hároméves korig a korai fejlesztőközpontok gyógypedagógusai gondoskodnak. Óvodás korban már jól megmutatkoznak a fejlődés egyéni különbségei. A többségi óvodába járó gyerekek szakszerű fejlesztését gyógypedagógus végzi.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.