2019. július 24., szerda , Kinga, Kincső

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2004 december

Kass Róbertné Pornai Éva :: A nyelvi kifejezőkészség

2009. június 17.

A több évtizedes gyakorló pedagógusi múlttal rendelkező szerző egyrészt elemzi a gyerekek által beszélt nyelv, a kifejezőkészség szegényességének okát, és mind a szülők, mind a pedagógusok számára ad megfontolandó tanácsokat. Ezek közül talán a két legfontosabb: a gyerekekkel való minél több beszélgetés mesékről, tapasztalatokról és a minél gyakoribb olvasás, olvastatás.

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge… Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Éppannyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”

(Kosztolányi Dezső)

Figyelek.

Négy évtizeden át hallgattam az iskolában tanítványaim beszédét, figyeltem feleleteiket, javítgattam kifejezéseiket.

És még korábban, gyermekkoromban, diákságom idején hallgattam a rádió bemondóit, majd később a tévében megnyilatkozókat, figyeltem szavaikat, hanghordozásukat, s magamban javítgattam (és javítgatom!) kifejezéseiket.

S még mennyi helyen hány ember véleménynyilvánítását hallgattam és hallgatom!

Figyelek és gondolkozom.

A nyelv a gondolkozásnak és az emberek egymás közötti érintkezésének (ma úgy mondjuk divatosan: kommunikációjának) eszköze. Nélküle lehetetlenné válna a közösségi élet, a munka, a tudomány és a technika, a kultúráról nem is beszélve. Nyelvünk segítségével tudjuk átadni elődeink felhalmozott tapasztalatait az utánunk következő nemzedéknek. A nyelv tanítása magyartanári és egyben társadalmi kötelezettség. A tanár az iskolában: kulcsember, bármilyen tantárgyat tanít. Személyisége varázs, mely semmi mással nem pótolható. Nem véletlen tehát, hogy sokan – kiemelkedő nagyjaink közül is – jogos hálával gondolnak hajdani tanáraikra. (A legkiválóbbak a kapott szakmai tudást és erkölcsi pluszt elismerik, az átlagember átsiklik felette, mintegy saját magának „tudja be” emberi fejlődését.)

Ismét Kosztolányit, a kiváló nyelvművelőt idézem: „Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek.”

Ismerjük-e a fogalmakat? Zenélnek-e nekünk nyelvünk szavai?

Az a feladata a családnak, iskolának, társadalomnak (ez utóbbinak hihetetlenül nagy a hatása pozitív és negatív szempontból egyaránt), hogy segítsen kibontakozni a gyermekekben a gondolatok kifejezésének képességét, szóban és írásban egyaránt. Beszéljenek tisztán, helyesen, logikusan, összefüggően, kifejezően és szépen. De mindenekelőtt: magyarul!

Felvetődhet a kérdés: miért kell erről beszélnünk?

Több oka van. A legjelentősebb az otthoni némaság. Sajnos, ez alapvető gátja a kifejezőkészség fejlődésének. A munkában hajszolt (vagy munka nélküli) szülő nyugalmat akar este maga körül. A gyermek is fáradtan tér haza az ő – hasonlóan erőfeszítést igénylő – munkájából. Az iskolában nem volt lehetősége „kibeszélni” magát, a tanórák és esetleg a napközi fegyelme akadályozta ebben. A szóbeli feleltetés is ritka, tanulóink többnyire feladatlapokon adnak számot tudásukról, ahol igencsak kevés az önállóan megfogalmazott kerek mondat. Ott a tényanyag ismerete a lényeg. Szinte kicsordul a hazaérkező gyerek a mondanivalótól. Beszélne, beszámolna élete nagy eseményeiről, gondjairól, de apja, anyja elhallgattatja. Nem érdektelenségből. Csak hát ők is tele vannak a munkahely problémáival, a háztartás ezernyi tennivalójával, a családfenntartás gondjaival.

Ha több gyerek van a családban, előfordul, hogy végképp nincs lehetőség beszélgetésre, egymás meghallgatására, megnyugtatására. Költői ábránd marad Arany János – mindmáig a családi békét sugárzó – verssora: „Mindenik jó szó (…) beszáll a szív közepébe.”

Mit tesz a mai szülő? Maga helyett a tanulást ajánlja (ebből a gyereknek már elege van aznapra), vagy a tévé elé ülteti. (Ennek súlyosan káros hatásáról pedig hosszú tanulmányokat lehetne írni.) A nyugodt esti beszélgetés helyett tehát ömlik a hasznos és haszontalan szó- és történetáradat a készülékből, a zagyva mondatszerkesztés kulturált szövegekkel váltakozva tölti ki a néző – másra is használható – szabadidejét. Az igényesen szerkesztett ismeretterjesztő műsorok, az értékes irodalmi feldolgozások értéktelen, silány számokkal váltakoznak. A riporterek választékos beszéde, témaválasztása, szép hangsúlyozása nem mindenhol követelmény, ezért gyakori a helytelen, magyartalan dallamú, nyelvtani egyeztetés nélküli handabandázás. Ez is árt, de szinte ostorcsapásként éri kezdetben a gyereket a képernyőről felé áramló képi drasztikum és szóbeli trágárság. Aztán megszokja, nem döbben meg a hallatán, s lassan maga is átveszi ezt a stílust.

Hogyan lehet mindezt megakadályozni? Ez elsősorban a család és a – tévében, rádióban, újságokban megjelenő – társadalom feladata. Jusson idő a családban a gyerekekkel beszélgetni, de legyen követelmény a tévé műsorpolitikájában az ifjúságra való odafigyelés, a kora esti műsorok ilyen szempontból való megválogatása, a műsorvezetők nyelvi kulturáltsága. Ezt a felelősséget nem háríthatja át senkire a „társadalom”!

Az otthoni „némák” – ha lehetőségük nyílik rá – felesleges bőbeszédűséggel fognak mondandójukba. Örülnek annak, hogy végre valaki odafigyel rájuk, tehát úgy érzik, le kell kötni a hallgatót, s ezt csak szóáradattal lehet. Ezáltal a kifejezésmód zavarossá válik, keveredik a lényeges a lényegtelennel, és máris tele a szöveg divatos, esetleg oda sem illő szófordulatokkal, sémákkal, „és”-sel, „és akkor”-ral, a „volt” és a „mondta” gyakori használatával. Beszéde ezáltal pongyola, hiszen ezt hallja maga körül, nincs más követendő példa a környezetében.

Sajnos, sok szülő nem érzi, hogy gyermeke mennyire szegényes szókinccsel fejezi ki mondanivalóját. A legfontosabb dolgokat megbeszélik, de ez igencsak szűken, az iskolai tanulásra és az otthoni – szülőket nem zavaró! – viselkedésre vonatkozik. „Tanuld meg a leckét, feleltél-e az iskolában, miért kaptál beírást? Mossál fogat, feküdj le, légy csendben, ne zavarj, rakd be a táskád!” Ezek a mondatok nem igényelnek nagy nyelvi kulturáltságot, s nem is fejlesztik a kifejezésmódot. S mivel nyugodt beszélgetésre nincs mód, gyermekük lelkivilágát sem ismerik meg, barátaik jelleméről, érdeklődési körükről, fiukra-lányukra gyakorolt hatásukról fogalmuk sincs, s arról sem, kitől mit tanultak. Például a trágárságot. Megdöbbentő, hogy mennyire terjed az ifjúság körében az ocsmány beszéd! Persze minden szülő úgy hiszi, hogy az ő kisfia (és sajnos: kislánya is!) nem használ obszcén szavakat. De hallanák csak, hogyan beszélnek maguk között! A járműveken lehet könnyen „lemérni” a fiatalság ilyen irányú bő szókincsét. (És ha még otthon is elkanyarítja az apa vagy anya, akkor végképp bezárul a kör: ez lesz a követendő példa. Az előbb a tévé – de a rádió sem maradhat ki – negatív példáját említettem.) Nézzünk magunkba: honnan vegyen mintát a gyerek? Hogyan döntse el, melyik a helyes, a tisztességes, az értékes emberi szó? A kamaszkorban különösen „csábító” ez a stílus, mert általa nagyobbnak érzi magát, úgy gondolja, ezzel szinte belépőt váltott a felnőttek világába, ahová – korának jellemző tüneteként – annyira vágyik.

Belegondolunk felelősen mindebbe? Mindig nagyon sietnünk kell valahová, ezért nem érünk rá a gyermekeinkkel szót váltani? Nem furdal a lelkiismeretünk? Megpróbáljuk jóvátenni a még jóvátehetőt? Érezzük-e, hogy „illetékesek” vagyunk: szülők, tanárok, műsorszerkesztők?

„Uraim, nem tudunk magyarul!” – így kezdte egyik beszédét hajdani kiváló nyelvészünk, Révai Miklós. Ha most eljönne közénk, vajon mit mondana? Pedig azóta nem egy olyan tudományos egyesület alakult, amely mind azt a célt igyekezett megvalósítani, hogy szép nyelvünk helyes, szabatos használatára tanítson, a nyelvünket ápolja. Nagy magyar írók, költők egész sora lépett fel a szép magyar beszéd érdekében azóta is. Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Németh László, Wass Albert – az irodalom más és más területén szépet, maradandót, értékeset – és nyelvileg is a legtisztábbat! – nyújtottak nekünk. Hogyan juthattak el a nyelvi kifejezőkészség ilyen magaslatára? A legelső lépcső minden bizonnyal az alapvető nyelvtani ismeretek megértése, megtanulása, majd gondolataik megfogalmazása, kifejezése következett, természetesen gazdag tartalommal, művészi formában.

Túlságosan messzire kalandoztam? Nem hiszem. Nyelvünk erdejének ösvényeit mind fel kell kutatnunk, hogy megtaláljuk a helyes irányt. És ha az utat ismerjük, mutassuk meg másoknak is, jelezzük a buktatókat, hogy sikeresen kikerülhessék, meg ne botoljanak bennük. A tanár feladata, hogy megismertesse tanulóit az írók alkotta csodálatos világgal. Ennek birtokában majd folytatói lehetnek a szépalkotásnak (ha nem is válnak írókká, de a mindennapi életben legyenek képesek tudatos élvezetet találni a szavak csodáiban)…

„Értem, de nem tudom elmondani”

Sokszor hallja a tanár a gyerektől az idézett mondatot. (Néha felnőttekkel is előfordul, de nem rendszeresen. Nem ugyanaz az alkalmi szókeresés és a szószegénység.) Ilyenkor a gondolkodás már viszonylag fejlett, de még nem párosul nyelvi kifejezőkészséggel. A magyarórákra hárul a feladat elsősorban, hogy a tanulók a logikus gondolkodás és a problémamegoldó tevékenység során szerzett és elsajátított ismereteiket szavakkal érthetően, világosan, félremagyarázhatatlanul ki tudják fejezni, beszédben és írásban egyaránt. Ez a minimum, amire képessé kell tennünk őket. Ezt a célt szolgálja a fogalmazástanítás, amely – bárhonnan is nézzük – nélkülözhetetlen emberi szükséglet, tevékenység. Tapasztalataim szerint fogalmazási alaphelyzetüket tekintve a gyerekek négy csoportba oszthatók:

  • képtelen a mondatalkotásra, pedig vannak gondolatai;
  • nehezen nyilatkozik meg, segíteni kell;
  • irányítással kielégítően fogalmaz;
  • szárnyal.

Az alaphelyzet tehát adott. Az arányok iskolánként és osztályonként eltolódnak, így a módszer sem lehet azonos. A fogalmazástanítás egyaránt követelményeket támaszt tanárral és tanulóval szemben. A tanárnak a téma kitűzésekor, a tanulónak a kidolgozáskor kell a követelményekre ügyelni.

Mire ügyeljen a tanár?

  • A téma ne haladja meg a gyerekek ismereteit, erejét.
  • A megoldandó feladat kösse le érdeklődésüket, indítsa meg képzeletüket.
  • A címen kívül egyéb támogatást is nyújtsunk (előkészítő gyakorlatokkal).
  • Reális határidőt szabjunk, mely az átlagos képességűeknek is elegendő legyen a tisztességes munkához.

Követelmények a tanulóval szemben

  • Alapkövetelmény: a dolgozat tartalmi szintje.
  • Az osztályának megfelelő helyesírási szintet érje el.
  • Legyen önálló, ne a tankönyv megállapításait ismételje. (De használja a számára fellelhető forrásmunkákat, egyéb ismereteit.)
  • A dolgozat legyen tagolt.
  • Szabjuk meg a terjedelem maximális és minimális határát.
  • A fogalmazás nyelve legyen választékos, kerülje a szóismétléseket.
  • A külalak tetszetőssége bizonyítja, hogy a tanuló komolyan vette-e a munkát.

Fontos, hogy a tanár tervet készítsen. Ennek ismeretében fogalmazási előkészületeket tesz, modellt ad, mankót nyújt (pl. tagolás, vázlatpontok). A tanuló környezete, az otthoni hatás erősíti a modellt, ellenkező esetben ütközik vele.

A szép beszéd, választékos kifejezésmód az egyik gyermekbe beleivódik, a másik a trágárság, közönségesség, igénytelenség, a harmadik az otthoni némaság érzetével lát munkához. A szárnyaló gyorsan belelendül, s az is munkához lát, akit némileg irányítani kellett. De mit tegyünk a hallgataggal, a gyengén fogalmazóval, akinek a mondatszerkesztés komoly nehézséget okoz?

Őt beszéltetni kell! A szóbeliség és az írásbeliség kölcsönhatásban van, egyik függ a másiktól. (Igaz, mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik egyik vagy másik módon fejezik ki könnyebben, szebben magukat.) A szóbeli kifejezőkészség gyorsabban fejlődik, ezért erre építve kezdjük a munkát. Az otthoni némákat beszéltetni kell, a kezdeti eredményeket buzdító értékeléssel erősíteni. Nem igazságtalanul adott jobb jegyre gondolok, csak arra a pedagógiai fogásra, mellyel – ezt minden jó tanár tudja – nem egy tanulót lehet lelkesíteni, jobb eredményekre sarkallni.

Németh László megállapítása érvényes munkánkra: „A kísérletezés lehetősége minden óra felépítésében megvan.” Merjünk élni ezzel a lehetőséggel!

A magyartanítás egyben érzelmi nevelést is jelent. Érzelmileg kiművelt embereket alakítunk. Ehhez nagy segítséget nyújt a zene, az ének, a képzőművészetek. Mindezek a fantázianevelésnek is fontos kellékei. Mi is a fantázia? A logikus gondolkodás egy bizonyos fordított formája, mely képes arra, hogy a jelen nem lévő dolgokat fantáziaképek segítségével megelevenítse. Sokáig sikeresen használtuk a magyarórákon a diavetítőt. Tapasztalatom szerint a kép a tanulóban szavakat idéz fel, biztonságosabbá teszi a belső látást, ezzel párhuzamosan a szókincset fejleszti, a kifejezésmódot erősíti. A képek aláírásait a tanulók olvasták, ahol nem volt szöveg, ott nekik kellett a képről mondatokat formálni. Ez váratlan helyzetet teremtett, de az életben is sűrűn előfordul, hogy hirtelen kell kerek mondattal elmondanunk kívánságunkat.

Tudom, ma már modernebb világban élünk, ott van a tévé, a videó, a házimozi. De próbáljanak csak meg egy szép – klasszikus – mesét kisgyereknek diafilmen levetíteni! Meglátják, milyen hatása lesz! Milyen jól lehet beszélgetni a kép nézése közben, nincs rohanás, csak szépség és békesség…

Szép nyelvünk megérdemelné, hogy ne csak átabotában foglalkozzunk vele, hogy ne bánjunk vele mostohán. Megérdemelné, hogy több magyaróra legyen az iskolában. És ne siessünk mindig! Rohanunk a munkahelyre, az iskolába, az értekezletre, a boltba, az orvoshoz, a tévészereplésre, vendégségbe. Szinte mindig. Gyermekeink ezt látják, rólunk vesznek példát. A tévében hallott beszéd mikéntjéről, a szülők által elharapott félmondatokról, szavakról, a feladatlapok szűkszavú válaszlehetőségeiről, a siető tanárról, a kapkodó vagy érdektelen ügyintézőről. És mi mégis azt kívánjuk, hogy ebben a helyzetben a tanulók kifejezőkészsége fejlődjék, helyesírásuk jó legyen?! A kívánalom jogos, de akkor tegyünk is érte!

Milyen tényezők segítik a kifejezőkészség, a szép beszéd alakulását?

Legfontosabb önképzési mód (amit természetesen a tanár irányít!): az olvasás. Állandó, elmaradhatatlan, soha eleget nem gyakorolt terület a magyarórákon az olvasás. Fejlesztésére a legjobb összetételű osztályban is szükség van. Az eredményekkel soha nem lehetünk elégedettek.

Az alsó tagozatból különböző képességekkel és készségekkel érkeznek a tanulók. Az elégséges osztályzatúaknak a legnehezebb a helyzetük: ami eddig célként állt előttük, most eszközzé vált. A tantárgyak szövegeit el kell olvasni, talán többször is, majd elmondani (ha jól tanít a kolléga, és szóban is feleltet). A felső tagozat eredménye az olvasási készség biztonságán alapszik. Ennek nem mond ellent az a meglátásom, hogy a hangos olvasást még nyolcadik osztályban is gyakorolni kell. Ahhoz, hogy ne váljék unalmassá az óra, a szaktanárok különböző módszerekkel élnek.

Az olvasás – amellett, hogy rendkívül kellemes időtöltés – nagymértékben fejleszti a gondolkodást, a szókincset, alakítja érzelmeinket, ismereteket nyújt. Mindezek eléréséhez olyan szempontokat kell adnunk az ajánlott irodalom feldolgozásához, amelyek nem okoznak nagy gondot az olvasmánynapló elkészítésekor. Hagyjuk meg az olvasás örömét! Majd a megbeszéléskor úgyis kiderül, ki olvasott figyelmesen és ki nem.

A szókincsfejlesztő gyakorlatok növelik a kifejezőkészséget. Ez lehet irodalmi szöveg feldolgozásához kapcsolódó feladat, lehet önálló gyűjtőmunka (pl. szinonimák, ellentétes jelentésű szavak), történhet szóban vagy írásban. Ez utóbbit tartósabbnak ítélem, mert később is bármikor elővehető, fogalmazásnál remekül használható. A tanulók nagyon szeretik ezt a gyakorlást, versengve hozták a ritkábbnál ritkább, sokszor csak tájnyelvben, nagyszülők által használt, de még élő kifejezéseket.

Nagyon fontosnak tartom a verstanulást. Mindig értékeltem, ha egy-egy témánál valamelyik tanuló egy régen tanult, de odaillő verssort idézett. Ehhez viszont az kell, hogy legyen elegendő költemény a tarsolyunkban. Minél több verses, prózai szöveget tanuljanak meg a gyerekek a kifejezőkészség fejlesztése érdekében. Ezeket nagyon szépen be lehet építeni egy fogalmazásba, feleletbe. Nem baj, ha többen idézik ugyanazokat a sorokat. Az csak a tanárnak tűnik (tűnhet) soknak, a gyereknek csak „egy” ráérzés egy szép gondolatra. Múltbéli tanárkodásom idején mindig kikérdeztem a verseket, értékeltem azok elmondását. Csak a hibátlan lehetett „kisötös”. A szavalóversenyekre maguk választotta verssel jelentkezhettek. Örömmel hallgattunk meg az osztállyal közösen minden versmondót, különösen a gyengébb tanuló teljesítményét éreztük diadalnak. Van értelme? Származik-e belőle előnye valakinek (a pillanatnyi értékelésen és sikeren túl)? József Attila írja: „Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” S ha a vers „megíratott”, akkor annak legyenek élvező olvasói is!

A tanulás módja segíti a nyelvkészséget. Mennyire értő az első leckeolvasás? Mi az a lényeges dolog, ami kihagyhatatlan? Hogyan lehet úgy elmondani egy – bármelyik tantárgyi – szöveget, hogy a fontos tényezők ne maradjanak ki, ugyanakkor kerek mondatokkal legyen megfogalmazva a tárgyi ismeret lényege? Igen nehéz ezt megtanulni, kezdetben sok segítségre van szükség. A tanulók többsége inkább minden lényegtelen dolgot is belesző a feleletébe, nehogy kimaradjon valami. A változatos, előre megadott szempontok szerinti felkészülés pontos képet ad a tanárnak a tanuló ilyen irányú fejlettségéről (tömörítés, vázlatszerű, egy-egy rész igen részletes kifejtése stb.).

Ismerjék a tanulók a követelményeket, az értékelési szempontokat!

Visszaemlékszem egy évtizedekkel ezelőtt lezajlott vitára. A Köznevelésben megjelent egy dolgozat, melynek értékelését a magyar szakos tanároktól kérték. A kiváló pedagógusok annyiféleképpen oldották meg, ahányan vállalkoztak. Véleményeink tehát eltérhetnek. Tantárgyunk – s főként ez a terület – erősen szubjektív.

Stílusfejlesztő gyakorlatok

Akár verses, akár prózai művet olvasunk és elemzünk, mindenképpen foglalkoznunk kell az adott irodalmi alkotás szépségével. Kosztolányi szerint „A kötelező ízlés megöli a lelket.” Nos, a magyarórákon éppen fejleszteni szeretnénk az ízlést, ezért megindokoltatjuk, hogy a szemelvényben mi tetszett és miért. Melyik a legszebb rész? Milyen zene illenék hozzá? Milyen szín fejezné ki leghűebben a vers hangulatát? Milyen költői eszközök alkalmazásával érte el a költő azt a hatást, hogy szívesen olvassuk el még egyszer a verset?

Nyelvhelyesség terén gyakoriak a következő hibák: időkeveredés („Jancsi elindult, megy tovább”), fogalomzavar („Erzsi tömte a libát, de nem lett kövérebb”), kijelentő és felszólító mód cseréje, a feltételes mód helytelen ragozása (én is tudnák), a határozórag felcserélése (hol?, hová?), névelő a személynév előtt, névutók cseréje (végett, miatt) számnevek helytelen mondatba fűzése (az 5. számú ház alatt lakom) stb.

Miért írtam le mindezt?

Fontosnak tartom a tanítás kérdését. Mindennek alapja a „kiművelt emberfő”. Családunk (visszamenőleg, azonos szinten és előrehaladva) tanári munkával kereste (keresi) kenyerét. Különböző szakosok voltunk, de abban mindig azonos hullámhosszon álltunk: tanulóink – és így a társadalom – tudása, tanulása elszakíthatatlan kapcsolatban áll a magyartanítással. A különböző tantárgyak tényanyagát megérteni, elsajátítani, értelmesen visszaadni csak akkor lehet, ha a tanulóifjúság maradéktalanul ismeri és alkalmazza azt a nyelvet, amely tanulásában, mindennapi munkájában, magánéletében a sajátjává vált, melynek ismeri szókészletét, sajátosságait, szabályait, árnyalatait. Ekkor igazolódnak Kosztolányi Dezső szavai: „Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.”

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.