2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2008 április

Karády Viktor :: Multikulturális szakértelmiség a dualista korban? I.

2009. szeptember 30.

A tanulmány az egész modern kori magyar értelmiséget prozopográfiai, azaz betűrendes névsorra alapozó módszerekkel megragadó történelmi-szociológiai kutatás legelső termékei közé tartozik. A második magyar egyetem medikusainak társadalmi kiválasztása, melyet a szerző egy teljes körű, publikált adatfelvétel statisztikai kiértékelése alapján vizsgált, igen egyenlőtlenül tükrözte a mind vallásilag, mind nemzetiségileg szélsőségesen megosztott erdélyi társadalomszerkezetet a dualizmus korában. Az orvosi kar rekrutációját a „nyugati keresztény” csoportok uralták, nem jelentéktelen zsidó és román részvétel mellett. A történészprofesszor tanulmányában részletes vizsgálat alá veszi a diákság felekezeti, nemzetiségi, regionális és osztályszerkezeti kiválasztásának fontosabb összefüggéseit, amelyek részben országos trendekre mutatnak, részben azonban a feudalizmus utáni értelmiségképzés sajátosan erdélyi viszonyait világítják meg.

Felekezet és etnikum a Kolozsvári Egyetem medikusainak
rekrutációs jellemzői között (1872–1918)1

A honi értelmiség történelmének kutatása a paradigmaváltás helyzetében van. Az intézményes források gazdagsága eddig is ismert volt. A Habsburg Monarchia egyéb tartományaiban a modern iskolarendszer állami „szisztematizálásának” (hierarchikus szerkezetbe rendezésének) törvényes szabályozása a korai abszolutizmus alatt (1849, Entwurf) egyben létrehozta vagy a korábbiakhoz képest kibővítette a képzés minden szintjén az iskolázottak személyi adatainak eddig és egyebütt (talán Poroszország kivételével) nem vagy csak ritkán látott tárházát.2 Ezek elsőrangú társadalomtörténeti forrásnak bizonyulnak az iskolákat használó és iskolai jogosultságokat szerző népesség azonosítására a társadalmi térben. Csak az utóbbi évtizedben, az elektronikus technológiák elterjedésével indultak meg azonban azok a nagyobb volumenű empirikus feltáró kutatások, amelyek segítségével hasznosíthatók az ilyen típusú források. A teljesség igénye nélkül utalni kell az 1980-as években Vörös Károly munkái3 nyomán kibontakozó virilista kutatásokra, a Szögi László vezette, illetve szervezte – itthon úttörő jellegű – nagyszabású adatfelvételi összeírásokra, amelyek a magyar születésű „peregrinus” diákság külföldi főiskolákon való részvételét tárta fel a történelmi Magyarország utolsó fél évezredében.4 Ugyancsak hivatkozhatunk a Huszár Tibor kezdeményezésére az ELTE szociológiai tanszékén indult elitkutatásokra a világháborúk közötti korban,5 majd a szocialista kor „nómenklatúrájára” nézve,6 végül egy sor egyéb, kisebb méretű prozopográfiai, azaz betűrendes névsorra alapozó vállalkozásra, amelyek tárgyai visszanyúlnak a 19. századra.7

Saját munkáim e tekintetben még kísérleti állapotban vannak, de Nagy Péter Tiborral közösen irányított s most lezáruló közel három és fél éves felvételi kampányunk hozama nagymértékben kiszélesíti a további hazai értelmiségtörténelmi kutatások lehetőségeit. Egyrészt sikerült a dualista Magyarország művelődési viszonyaira egy sor feltáratlan statisztikai nyersanyagot nyilvánosságra hozni, nevezetesen az 1910-es népszámlálás máris részlegesen publikált megye- és várossoros, egyszerre nem-, kor- és vallássajátos iskolázottsági adatait,8 a középiskolai értesítőkben fellelhető statisztikai adatbankokat és az ugyanabból a forrásból eredő prozopográfiákban rendezett adatokat a nyolcadikos (érettségiző) középiskolás diákok érdemjegyeiről tantárgyak szerint. Másrészt a nagyrészt levéltári források elérhetősége és terjedelme adta határokon belül majdnem teljesen felmértük és prozopográfiailag dokumentáltuk az 1867 (gyakorlatilag a korábbi adathiányok miatt inkább csak az 1870-es évek) és 1948 közötti magyarországi egyetemi és főiskolai diplomások körét, valamint az ebben a korban főiskolát és egyetemet kezdő diákság nagyobb mintacsoportjait (N = kb. 210 ezer).9 Végül s ezúttal a teljesség igényével összegyűjtöttük és számítógépes adatbázisba rendeztük a Pallas Lexikon óta megjelenő nagyobb életrajzi és bibliográfiai forrásokban fellelhető 1750 után született magyarországi elit népességet (N = 26 000). A munkálatok erdélyi részlegét kitűnő román kollégám, Lucian Nastasa-Kovács szervezte, illetve valósította meg. Az ő munkáját dicséri többek között a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem diákságának teljes prozopográfiája, amely közreműködésemmel publikáció alatt áll.10 Az itt következő elemzések több korábbi tanulmány mellett11 ezeknek a szigorúan betűrendes névsoron alapuló munkáknak a melléktermékei.

A kolozsvári orvosi kar benépesülése és a diákság
felekezeti és nemzetiségi összetétele

Magától értetődik, hogy Erdély egyedülálló multikulturális környezetében – melyhez ha­sonlóra a korabeli Európában tulajdonképpen egyetlen nagyobb régióban sem volt példa12 – a hallgatók nemzetiségi és vallási összetételének alakulása különlegesen fontos. Ez képezi le a legégetőbb társadalmi egyenlőtlenségeket a diákság rekrutációja szempontjából egy olyan társadalomban, ahol a magyar nemzetállam uralkodó elitjéhez közel állóknak és a nemzeti elitkultúra birtokosainak mintegy természetes előnyeik voltak az egyetemre jutásnál és az ott való érvényesülésnél.

Az orvosi kar diákokkal való benépesülése az 1. táblázat különböző jelzései szerint igencsak egyenlőtlenül történt. Kezdetben elsősorban az erdélyi társadalomban uralkodó státusú magyar anyanyelvűek és – ami talán ebben az összefüggésben még fontosabb – magyar nevűek, azaz magyar nemzetiségi hátterűek voltak abszolút többségben, míg az összes (népességileg ekkor még minden szempontból többségi) nemzetiségi csoportok képviselete a két első jelzés szerint csekélynek indult. Ez a helyzet fokozatosan változott a magyarság hátrányára. A magyar nevűek (vagy magyar eredetűek) már az 1864 után született (kb. 1882 után egyetemre kerülő) összes diák között végig kisebbséget alkotnak, s a magyar anyanyelvűek aránya is csökken egy ideig, hogy még a legfiatalabb (a háború előtt és alatt egyetemre jutó) generációkban is alacsonyabb maradjon, mint a legöregebbekben.

1. táblázat: A kolozsvári orvostanhallgatók anyanyelve, nevének nemzeti jellege és vallása születési évcsoportok szerint (%)
Születési évcsoportok
A családnevek jellege 1855 előtt 1855–64 1865–74 1875–84 1885–94 1894 után
magyar 62,2 53,6 47,7 40,6 43,4 46,7
német 26,7 21,3 27,4 29,1 28,9 28,7
román 6,7 10,8 14,8 16,4 15,8 15,6
szerb, szláv 4,4 10,8 8,0 9,8 8,1 6,5
más* 3,5 2,0 3,8 3,9 2,6
Fő (nyers szám) 90 287 350 347 1180 789
Évi átlagszám ? 28,7 35 34,7 118 78,9
Anyanyelv
magyar 80,6 83,2 71,7 68,9 71,4 76,2
német 6,5 4,2 7,8 11,3 10,9 7,8
román 8,6 10,9 19,0 16,0 15,9 15,8
egyéb** 0,4 1,8 1,6 3,8 1,7 0,3
Felekezet
római katolikus 25,5 33 21,9 24,9 26,6 23,7
református 36,7 29,8 25,4 21,1 18,5 19,2
evangélikus 7,8 3,9 10,0 16,7 14,3 9,8
zsidó 13,3 18,6 19,6 17,3 20,0 27,0
görög katolikus*** 8,9 9,5 15,0 10,8 8,1 10,3
görögkeleti 1,1 2,4 3,4 7,4 9,9 7,7
unitárius 6,7 3,1 4,8 2,1 2,5 2,3
* Beleértve a magyarosított és zsidós családneveket is.
** Túlnyomórészt szerb.
*** Együtt az igen csekély számú örmény katolikussal.

Ezek szerint a nemzetiségek képviselete, elsősorban a német és a román hátterűeké az idővel jelentősen felerősödött. Az itt használt kétfajta kulturális mutató tartalma és értelmezhetősége azonban nagyon eltér egymástól. A „német” hátterűek közé kell ugyanis számítani a zsidóságnak korszakonként változó nagyságú részlegeit, míg a román kötelékűek objektív definíciója (melyet a névmegoszlás közelít meg legjobban) és öndefiníciója (melyet a bevallott anyanyelvi megoszlás jelez) sokkal egyértelműbb. Ezt egyébként azon is le lehet mérni, hogy míg a „németség” kétfajta mutatója között számottevő statisztikai eltérés mutatkozik, addig a románoknál ez alig érvényesül. Ezt mindenképp az asszimilációs késztetések és reakciók különbözőségével lehet magyarázni. A német nevűek között megtalálható zsidóság és katolikus svábság (a szászság már nem vagy sokkal kevésbé) közismerten a magyar asszimiláció legfőbb etnikai klientúrájához tartozott. Különösen állt ez iskolai mobilitásban lévő elemeikre. A románság láthatóan messzemenő ellenállást tanúsított az asszimiláció szimbolikus (és politikai) velejáróival szemben. Ezt a különbséget érhetjük tetten adatainkban is, amennyiben egészen másképp alakult a kétfajta kulturális-etnikai tömb képviselete a kolozsvári medikusok között. Míg a „németeké” a kezdetektől fogva csak kissé emelkedett (az 1865 utáni nemzedékekig), s azután jobbára azonos, az összes diák egynegyedét meghaladó szinten stagnált, a románoké kezdetben igen szerény szintről sokkal merészebben ívelt felfelé, bár az elért mintegy egyhatod-egyhetedes nagyságrend az 1865 utáni nemzedékekben itt is stagnált. Ami a maradék kisebbségeket illeti, itt csak a szerb és egyéb szláv hátterűek (szlovákok, bolgárok) emelkednek valamelyest ki a családnévelemzés szerint a diákság tizedét meg nem haladó arányban. Azonban a kolozsvári medikusoknak ezek a nemzetiségi részlegei erősen asszimilációra hajló aggregátumokból tevődhettek össze, hiszen túlnyomó többségük – a románokkal ellentétben – nem vallott be kisebbségi anyanyelvet.

A nemzetiségi háttér (névanyag) jelzései mindenesetre ahhoz a konklúzióhoz vezetnek, hogy a második magyar nyelvű egyetem közönségének többsége nem magyar hátterű volt, még ha az erdélyi régió népességi erőviszonyainak ismeretében a magyar eredetűek statisztikai képviselete magasabbnak is tűnik, mint a legtöbb más etnikai-kulturális csoporté. Pontosabb becslést azonban nem lehet megkísérelni ezen a téren, hiszen a kolozsvári medikusok – mint lentebb látni fogjuk – negyed-ötödrészben (a különböző jelzések szerint változóan) Erdély határain túlról is rekrutálódtak. De a nemzetiségi mutatók tanulságait jól kiegészíti a felekezeti összetétel alakulása. Vallásuk szerint a kolozsvári medikusok három nagyobb – katolikus, református és zsidó – és két kisebb – görög rítusú és evangélikus – tömbre oszlottak, nagyjából az erdélyi városi elitcsoportok felekezeti összetételét követve. Csak éppen a fakultás benépesülésével változtak számottevően és eltérő irányban ezeknek a tömböknek a számarányai. A zömmel (mint ez lentebb is látható) magyar etnikumú reformátusok és katolikusok kezdetben a diákság kétharmadot megközelítő többségét alkotják. Az 1865 előtti nemzedékekben a többi felekezeti csoport közül csak a zsidók haladják meg (persze ők bőven) az egytizedet, mutatva, hogy a társadalmilag mobilis zsidóság régi értelmiségi hagyományainak megfelelően megalakulásától kezdve bekapcsolódott a második magyarországi orvosi fakultás használói közé. Az 1865 utáni nemzedékekben azonban a két „magyar vallás” hívei kisebbségbe szorulnak, mégpedig úgy, hogy a „tisztán magyar” hírű reformátusok számereje fokozatosan egyötödnyire csökken, míg a katolikusoké (akik között nagyobb számú sváb-német elemek is voltak) egynegyednyi arány körül stagnál. Mindenesetre az 1865 után született nemzedékekben – mint a fentebbi elemzések is sugallják – a „nemzetiségi” felekezetek tagjai többségbe kerülnek. Közöttük a legnagyobb számerőt az egyre növekvő arányú zsidó hallgatók képviselik. Őket követik a görög rítusú hallgatók, nagyjából végig azonos – a diákság 18%-a körüli – arányban, bár éppen a fiatalabb nemzedékekben a görög katolikusok (uniátusok) kezdetben domináns súlya jelentősen megcsappan az ortodoxok javára. Az utolsó két itt elkülönített nemzedékcsoportot összesítve már majdnem egyensúlyban van a két felekezet képviselete (9 és 8,6%). Ez arra mutat, hogy a két görög felekezet között nagy aránykülönbséggel az uniátus katolikusok folytattak preferenciálisan Kolozsvárott orvosi tanulmányokat, míg az ortodoxok általában elkerülték ezt, hiszen mind a népességben, mind a korabeli középiskolások és érettségizettek között a görög ortodoxia a görög rítusú katolikusokkal szemben erős többségben volt.13 Végül az Erdélyben leginkább szász-német hátterű evangélikusok képviselete fokozatosan nő a háború előtti korban vagy a háború alatt az egyetemre kerülő generációkig, mikor is hirtelen lezuhan a diákság egytizede alá. Ez utóbbi fejleményben minden bizonnyal szerepet játszott a háború kimenetele is, amelynek során a szász népességi területek az ellenségeskedések zónájába kerültek, ami érthetően megzavarhatta nem egy onnan származó hallgató tanulmányait.

Ezek után megkísérelhetjük a 1. táblázat nemzetiségi és felekezeti mutatóinak többször említett összefüggéseit pontosabb vizsgálat alá vetni (2. táblázat).

A 2. táblázat szerkezete az összes adatot egységesen mutatja be, amennyiben a százalékokat a teljes népességre (és nem egy-egy sorban vagy oszlopban lévő alnépességre) nézve adja meg. Így minden viszonyszám abszolút értelemben hasonlítható egymáshoz, s a két változó megfelelő értéke által kifejezett számbeli súlyt jelzi a diákság összességében, míg a százalékos szélmegoszlás az egyes változók különböző értékeinek súlyát.

2. táblázat: A kolozsvári orvostanhallgatók vallása az anyanyelv és a családnév nemzeti jellege szerint (%)
A) Anyanyelv
Felekezet Magyar Német Román Szláv Más Fő (nyers szám) %
Római katolikus 23,6 1,3 0,4 0,4 786 25,7
Református 21,3 0,03 652 21,3
Evangélikus 4,6 7 0,1 356 11,7
Zsidó 20, 3 0,7 0,1 0,1 646 21,1
Görög katolikus* 0,7 0,1 9,1 0,1 304 10,0
Görögkeleti 0,3 6,3 0,5 216 7,1
Unitárius 2,8 86 2,8
2253 278 471 35 18 3055
% 73,7 9,1 15,4 1,1 0,6 100,0
B) A családnév jellege
Felekezet Magyar Német Román Szláv
és más**
Magyarosított %
Római katolikus 14,0 5,9 1,4 4,2 0,1 25,7
Református 18,8 1,2 0,3 0,9 0,1 21,3
Evangélikus 2,3 7,8 0,3 1,1 0,03 11,7
Zsidó 4,8 12,8 0,2 2,1 1,2 21,2
Görög katolikus 2,6 0,1 6,8 0,3 0,1 10,2
Görögkeleti*** 0,7 0,03 5,8 0,8 0,03 7,1
Unitárius 2,5 0,2 0,1 0,1 2,8
Fő (nyers szám) 1404 860 456 297 46 3063
% 45,8 28,1 14,9 9,7 1,5 100,0
C) Anyanyelv és családnév
A nevek nemzeti jellege
Anyanyelv Magyar Német Román Szláv
és más
Magyarosított Zsidós %
Magyar 42,6 20,1 2,2 6,5 1,4 1,0 73,8
Német 0,5 7,5 0,2 0,9 0,03 9,1
Román 2,6 0,2 12,4 0,2 0,03 15,3
Szláv 0,2 0,1 0,1 0,8 1,1
Más 0,2 0,1 0,1 0,3 0,6
% 45,9 28,0 15,0 8,6 1,5 1,0 100,0
* 9 örmény katolikussal együtt.
** 32 zsidós névvel együtt.
*** Mint a tanulmány második részének 7. jegyzetében (lásd ÚPSZ, 2008. 5. sz.)

Anyanyelv szerint a három domináns csoportot (2/A táblázat) majdnem egyenlő, egyötödöt kissé meghaladó nagyságrenddel a magyar anyanyelvű katolikusok, reformátusok és zsidók képviselik. Utánuk következnek egytizednél kisebb arányban a román anyanyelvű görög katolikusok, a német ajkú evangélikusok és a román ajkú görög ortodoxok. Töredéknyi, de valóban tiszta magyar nyelvű kisebbségként vannak jelen az unitáriusok. Mindannyiuk mögött eltörpül (egy százalék körüli arányban) a német ajkú katolikusok és zsidók, valamint a magyar ajkú görög vallások tagjainak képviselete a diákságban. A medikusok deklarált anyanyelve szempontjából tehát ebből a képből megerősíthetők a fentebb intuitív módon előlegezett és a társadalomtörténetben gyakran emlegetett összefüggések. A kolozsvári orvosi kar klientúrája túlnyomóan magyar nyelvű vagy nyelvileg asszimiláns csoportokból állt. Ez alól a legfontosabb kivételt a görög felekezeti rítust követő románság és az evangélikus szászok jelentették. A románok között is szignifikáns eltérés látszik a sokkal több magyar nyelvűt felmutató görög katolikusok és a majdnem tisztán román vagy (szláv) nyelvű ortodoxok között. A katolikusok és a különböző szláv csoportok nem mutattak fel a medikusok között számottevő kisebbségi jelenlétet.

A nevek és az anyanyelv közös elemzése (2/C táblázat) pontosítani engedi ezt a képet. A diákság kisebbségét alkotják a mindkét szempontból magyarok. A második legnagyobb csoport a magyar ajkú, de német nevű diákokból tevődik össze egyötödnyi nagyságrenddel. Utánuk következnek a mindkét nemzetiségi meghatározás szerinti románok, az összes diákság mintegy nyolcada. Az erdélyi orvosi kar eszerint jelentős szerepet játszott egy objektív mércével nem asszimiláns román szakértelmiségi réteg képzésében. E mögött az egyetlen jelentős, egyértelműen nem asszimiláns aggregátum mögött csak kisebb más töredékeket mutatott fel az erdélyi orvosi kar közönségének etnikai mozaikja. Közöttük a két legnagyobb a „valódi németek” tömbje, amely nagyságrendileg az evangélikus szászságnak felel meg, valamint a magyar ajkú szlávok. Emellett azonban figyelemre méltó, hogy a diákság egy nem teljesen jelentéktelen, két százalék feletti részlege román nevű, de magyar ajkú, míg egy hasonló nagyságrendű másik részleg román anyanyelvet vallott, de magyar nevű volt. Ezekben a maradék népességekben tehát azonosítani lehet egy kis tömegű asszimilált románságot, éppen úgy, mint elrománosodott magyar eredetű vagy hátterű töredékeket is. A kétfajta asszimilációs utat bejárt diákság jelenléte Kolozsváron arra figyelmeztet, hogy a domináns magyar asszimilációs mozgalom mögött – minden bizonnyal a vegyes házasságok és a lakóhelyi elvegyülés helyi változatainak köszönhetően (mint például a csángó falvakban) – ellentétes irányú asszimilációs jelenségek is lejátszódhattak a 19. századbeli Magyarországon.

Végül tanulságos a vizsgált medikusok felekezetét összevetni a névanyagukkal (a 2/B táblázat szerint), mert ez rámutat az Erdélyben képzett szakértelmiség vallássajátos nemzetiségi eredetének és esetenként a névmagyarosítással fémjelzett asszimilációs mozgalomban való részvételének markáns eseteire. Összesítve ugyanis arra a következtetésre lehet jutni, hogy a köztudatban „legmagyarabbnak” hitt felekezeti közösségekhez tartozó diákok között is változó, de nem jelentéktelen arányú allogén eredetű csoportok voltak, míg – ellenkezőleg – az „etnikai kisebbségi felekezetekhez” sorolt diákok egy része tulajdonképpen magyar hátterű lehetett.

Legjobban jellemzők ezek a megállapítások a katolikusokra és a zsidókra, csak éppen teljesen eltérő okokból. A római katolikus medikusok ugyan enyhe többségükben magyar nevűek, de ez a többség nem túlnyomó, hiszen majdnem fele arányban német és szláv részlegek is vannak közöttük. A német csoport minden bizonnyal a bánáti és partiumi svábságnak felel meg. A szláv és egyéb részleg eredete sokkal bizonytalanabb, lehetnek közöttük a felvétel dokumentumaiban meg nem különböztetett szlovák, bolgár és más elemek is. Mindenesetre a katolikus diákok etnikai hátterének viszonylagos sokfélesége elsősorban a fakultás legfőbb merítőhálójaként szolgáló régió népességének multikulturális jellegét tükrözte. Kissé másképp lehet értékelni a görög katolikus (uniátus) diákság névanyagának összetételét, amelyben ugyan a románok dominálnak, de mellettük – negyedrészt – szerepel egy magyar nevű csoport is! Tekintve, hogy a magyar anyanyelvűek aránya ugyanott jelentéktelen, a görög katolikus egyház képezhette a fentebb jelzett elrománosodott (talán főképp csángó eredetű?) magyar töredék fogadó közösségét. A zsidó diákság névanyaga ezzel szemben a várakozásnak megfelelően többségében német, de szerepel már közöttük jelentős számú – harmad-negyedrésznyi – magyar vagy magyarosított nevű is. Tekintve, hogy a 19. század elején még csak elvétve akadt magyar nevű zsidó II. Józsefnek a német családnév felvételére vonatkozó 1787-es törvénye következtében, a magyar nevű zsidóság itteni szereplése arra vall, hogy az iskolai mobilitást kereső zsidóság nagymértékben vett részt a század utolsó évtizedében tömegessé váló névmagyarosító mozgalomban. Névmagyarosítást egyébként a felhasznált egyetemi akták gyakorlatilag majdnem kizárólag csak zsidó diákoknál jeleztek, 46-ból 38 ilyen esetet.

Említhető még a 2/B táblázat adataiban, hogy a többi „etnikai felekezet” híveinek egyes nem jelentéktelen töredékei is névanyagukkal jelzett etnikai eredetük szerint valójában kívül estek a várt etnikai határokon. Így a színmagyarnak hitt reformátusok között tíz százalék más nemzetiségi hátterűt találni, akárcsak a (persze sokkal kisebb számú) unitáriusok között. Megfordítva, a szász többségű evangélikusok közegében nem kevesebb, mint egyharmad nem német nevű, főképp magyar. Ez még az Erdélyben zömmel román görögkeletieknél is megfigyelhető, akiknek kevesebb mint egytizede szerb és más szláv, egy ennél kisebb töredéke viszont magyar nevet visel. Ezek a jelzések jól mutatják, hogy a kolozsvári medikusok rekrutációjában pontosan fellelhetjük a környező multietnikus társadalmi elitközegek kapcsolatának bélyegeit a magyar nemzetállammal s ennek reprezentatív csoportjaival.

A környezeti kiválasztás paradigmái: születési régió,
lakhely, középiskola

A felsőbb iskolázás mindenfajta anyagi és egyéb társadalmi költségtényezői között (családi és emberi környezettől való távolság, kényszerű életmód-változtatás, városi „elidegenedés” stb.) mindig is számottevő szerepet játszik a diákság regionális háttere. A születési hely, a család lakóhelye vagy az érettségiztető iskola földrajzi elhelyezkedése képletesen szemlélteti a tanulmányi lehetőségektől való távolságot s ezen keresztül az egyetem elérhetőségének sajátos, mintegy „fizikai” nehézségeit. Ezek képezik az egyetemre jutás esélyegyenlőtlenségeinek egyik, néha döntő, mindenképpen önálló forrását. A budapesti egyetemek fejlődésében például éppen a dualista korban markánsan kifejeződik a főváros metropolisszá alakulásának közvetlen hatása. Ennek jegyében egyre nagyobb tömegű helyi beágyazottságú elitközönség képzési kereslete jelentkezett, illetve összpontosult14 az 1872-ig monopolhelyzetű pesti tudományegyetemen és műegyetemen (ha a külföldi egyetemek és a vidéki jogakadémiák vonzerejétől eltekintünk15). A „helyi” rekrutáció erejét jelentősen növelte Budapest állandóan emelkedő súlya az egész magyarországi középiskolázás piacán, azaz az összes érettségizett „kitermelésében”. Az 1870 és 1918 között alapított 56 magyarországi gimnáziumnak, reáliskolának vagy lányközépiskolának majdnem fele (26) a főváros körzetére esett (beleértve az újpesti és a rákospalotai gimnáziumot).16 Így érthető, hogy például 1895-ben a pesti orvostanhallgatók kerek negyede budapesti (20,7%) vagy Pest megyei (4,3%) lakos.17

Erdély fővárosa objektív adottságai szerint látszólag nem tölthetett be hasonló funkciót a diákság reprodukciójában, hiszen kulturális és politikai szerepköreinek történelmileg régtől elismert fontossága ellenére népességszámban egyáltalán nem18 s még középiskolai kínálatával sem emelkedett ki különösképpen a régió nagyvárosainak hálózatából. Brassóban például több, Temesváron ugyanannyi érettségit adó iskola volt a korszak végén, mint Kolozsváron.19 Ha korábban a régió nagyvárosai között ténylegesen Kolozsváron több diák koptatta a helyi középiskolák padjait, mint külön-külön a többi hasonlóan nagy erdélyi, partiumi vagy bánáti városban, a századforduló után ezek a különbségek eltűntek vagy visszájukra fordultak.20

Az erdélyi egyetem rekrutációjában tehát semmiféle különösebb „fővárosi” vagy „székvárosi” vonzáseffektusnak nem lehetett volna létjogosultsága az intézmény földrajzi elhelyezkedésének szigorú értelemben vett demográfiai logikája szerint. Ha mégis észlelni ilyen hatást, ez azért lehetséges, mert a helyi (viszonylag kicsiny) népesség- és diákszámból fakadó rekrutációs előnyöket felerősítette egy sor más működési elvet követő hatástényező. Pozitív módon ilyen a magyar ajkú elit hivatalnoki és értelmiségi réteg bizonyos mértékű koncentrációja Kolozsváron, a kolozsvári kultúrközpont magas szimbolikus helyértéke az erdélyi és a környékbeli magyarság nemzeti patrimóniumában és identifikációs háztartásában, negatív módon a budapesti és egy ideig a bécsi vagy esetenként más külföldi egyetemek elszívó hatása a Kolozsvártól távolabb eső erdélyi régiók s minden bizonnyal egyes nemzetiségi elitcsoportok (szászok, románok) főiskolai keresletére.

Mindezeknek a hatásoknak csak összetett eredőjét ragadhatjuk meg a medikusok regionális kiválasztásának mechanizmusaiban. Az értelmezés könnyítésére a felhasznált regionális háttéradatok itt az érintett diákság felekezete és (a családnévvel megbecsült) nemzetiségi származása szerint külön-külön három nagy nemzedéki csoportban is összesítve vannak feltüntetve (3. táblázat).

3. táblázat: A kolozsvári orvostanhallgatók születési, érettségi és családi lakóhelye felekezetük és családnevük nemzeti jellege szerint (%)
A) Születési hely
Kolozsvár Kolozs megye Erdély másutt Magyar ország másutt Külföld
(nyers szám)
%
Római katolikus
magyar 12,4 2,1 52,8 31,9 0,7 426 14,0
német 16,4 1,7 46,9 29,9 5,1 177 5,8
más 10,7 1,1 41,8 39,0 7,3 177 5,8
Református
magyar 5,9 3,5 62,9 26,7 1,0 574 19,9
más 18,4 3,9 47,4 30,3 76 2,5
Evangélikus
német 5,4 2,5 70,8 20,0 1,3 240 7,9
más 8,5 34,7 55,9 0,8 118 3,9
Görög katolikus
román 1,4 10,1 83,2 4,8 0,5 208 6,8
más 5,3 10,6 63,8 19,1 1,1 94 3,1
Görögkeleti
román 1,1 0,6 95,5 1,1 1,7 179 5,9
más 2,7 2,7 67,6 27,0 37 1,2
más keresztény (unitárius) 10,5 3,2 77,9 8,4 95 3,1
zsidó 6,9 3,4 57,2 32,4 145 4,8
magyar 9,5 3,4 49,0 35,2 494 16,3
% együtt 8,2 3,3 59,8 26,9 1,8 3040 100,0
B) Érettségi helye
Kolozsvár Erdély másutt Magyar ország másutt Külföld
(nyers szám)
%
Római katolikus
német 26,6 49,9 21,8 1,7 353 13,9
más 22,0 60,0 17,3 0,7 150 5,9
Református
magyar 27,0 47,4 24,9 0,7 152 6,0
más 27,5 48,4 22,9 1,2 498 19,6
Evangélikus
német 24,6 50,7 24,6 65 6,2
más 18,6 67,6 13,7 204 8,0
Görög katolikus
román 18,0 57,0 24,0 1,0 100 3,9
más 23,2 49,7 27,1 177 7,0
Görögkeleti
román 28,2 40,0 29,4 2,4 85 3,3
más 32,2 43,8 22,6 1,3 146 5,7
más keresztény (unitárius) 16,7 36,7 46,7
zsidó 26,7 45,3 22,7 5,3 75 2,9
magyar 25,4 50,0 24,6 122 4,8
más 19,8 58,2 21,6 0,3 388 15,2
% együtt 24,4 52,1 22,6 0,9 2545 100
Érettségi helye nemzedéki csoportok szerint
1882 előtt születettek 24,6 52,0 22,6 0,9 802
1883–1893-ban születettek 23,7 52,3 20,6 3,4 921
1893 után születettek 25,2 51,4 22,7 0,6 794
C) Apa lakhelye
Kolozsvár Kolozs megye Erdély másutt Magyar ország másutt Külföld
(nyers szám)
%
Római katolikus
magyar 24,1 1,5 50,0 24,1 0,3 394 14,0
német 22,1 2,5 47,2 26,4 1,8 163 5,8
más 19,0 1,2 46,6 31,9 1,2 163 5,8
Református
magyar 14,0 4,1 57,7 23,8 0,4 541 19,2
más 24,3 48,6 24,3 2,9 70 2,5
Evangélikus
német 8,2 2,3 69,9 16,9 2,7 219 7,8
más 13,3 37,2 48,7 0,9 113 4,0
Görög katolikus
román 4,2 9,9 80,6 5,2 191 6,8
más 11,4 6,8 60,2 19,3 2,3 88 3,1
Görögkeleti
román 2,4 1,2 93,4 3,0 167 5,9
más 2,9 70,6 23,5 2,9 34 1,2
más keresztény (unitárius) 16,3 3,5 77,9 2,3 86 3,1
Zsidó
magyar 16,7 2,3 53,0 28,0 132 4,7
más 17,1 2,4 49,1 30,0 1,3 456 16,2
% együtt 15,1 3,0 58,2 22,9 0,9 2817 100,0
Apa lakhelye nemzedéki csoportok szerint
1882 előtt születettek 17,8 3,7 55,7 21,9 0,9 866
1883–1893-ban születettek 10,0 2,6 56,3 30,2 0,9 1033
1893 után születettek 18,5 2,7 62,4 15,6 0,7 896

A medikusok túlnyomó többsége mindhárom jelzés szerint erdélyi. Ezt az arányszámot ugyan már elöljáróban kissé lefelé kell minősíteni, mivel nem ismerjük a kolozsvári orvosi karon pusztán „átmenő”, itt csak néhány szemesztert hallgató diákok érettségi helyét. Ezek többsége, mivel nem kötődött ide, minden bizonnyal nem is itt végezte el a középiskolát.21 Ezzel a sajnos bizonyíthatatlan (de a regisztrált arányokat alapjában nem módosító) horderejű megkötéssel viszont az erdélyi hegemónia a diákok között egyértelműen bizonyítható. Közel háromnegyedük (71,3%) itt született, és ennél is számosabban tették le itt az érettségit (76,5% azok között, akikre nézve megvan ez az adat), illetve többnek laknak itt a szülei (76,3%). Mindez kezdettől fogva így volt, hiszen a nemzedékcsoportok közötti változások igen szerények ezen a téren. Születési hely és lakóhely szempontjából ugyan a számok az időben egyfajta enyhe U görbét írnak le, a középső nemzedékcsoportban valamelyes csökkenés mutatható ki az erdélyiek számarányában, habár ez továbbra is az összes hallgató kétharmada körül fluktuál. A legfiatalabb generációkban viszont annál magasabbra, minden korábbit meghaladó szintre szökik fel a régióból származók részesedése. Az érettségi helyét illetően az idővel gyakorlatilag a legkisebb változás sem figyelhető meg az erdélyi középiskolákról kikerültek hegemonikus jelenlétében. A helyi – erdélyi – rekrutáció érvényesülésének mértékét, de egyben ennek határait is jól mutatja az, hogy 1895-ben a pesti orvosi kar hallgatóinak csak 16%-a származott lakóhely szerint a tág értelemben vett erdélyi, bánáti és partiumi vármegyékből (amelyek túlnyomó része 1919 után Romániához került).22 A kolozsvári orvosi kar tehát joggal minősülhetett elsősorban helyi igényeket szolgáló képzőhelynek. Adataink emellett azonban többfajta, más fontos összefüggésre is fényt derítenek.

Az első az előbbiekből adódik. A kar nem elhanyagolható szerepet töltött be a Magyarország többi részéről származó diákság képzésében is, hiszen ezeknek mintegy negyede a korabeli földrajzi meghatározással a Királyhágón inneni megyékből jött. Ezek nagy része azonban bánáti vagy partiumi volt. A karnak mindenesetre volt szerepe a szűken vett erdélyi régión túli kereslet kielégítésében is, és mint ilyen, bár szerény mértékben, de ténylegesen a budapesti testvérintézmény konkurenseként is működött. Csak külföldi publikuma volt teljesen elenyésző.

A második érdekes – és a székváros hatása fentebb említett gyengeségének feltevése szerint igencsak váratlan – jelenség, hogy a Kolozsvárról (és talán egész Kolozs megyéből) származók kimutathatóan túl vannak képviselve a diákságban. Egykilencedük a megyében született, vélhetőleg több mint egyhatod (az apák lakóhelye szerint) itteni lakos is volt, míg egynegyed egyenesen Kolozsváron érettségizett. Ha, mint fentebb láttuk, 1895-ben a budapesti orvosi karon a diákok negyede volt fővárosi vagy Pest megyei (valószínűleg családi lakhely szerint számítva), akkor a kolozsvári arány mindenképpen rendkívül magas. Különösen a helyi érettségizettek aránya után lehet már a székhely igen nagy hatását feltételezni, hiszen a három kolozsvári gimnázium a régió érettségizőiből ennek a számaránynak csak töredékét bocsáthatta ki. Ha pontos számítást a kolozsváriak reprezentációs többletéről nemigen lehet, illetve érdemes végezni az orvosi kar teljes földrajzi vonzáskörzetének bizonytalan terjedelme folytán, kétségtelen, hogy a kolozsváriak, különösen az érettségizők, a többieknél sokkal nagyobb eséllyel folytathattak helyben orvosi tanulmányokat. Hozzávetőlegesen illusztrálva: Erdélyben az 1890-es években összesen 26 gimnázium működött és a Tiszántúlon (a Tisza folyó és a történelmi Erdély határai között) 25.23 Ez nagyjából lefedte a kolozsvári orvosi kar területi merítőhálóját. Még ha feltételezzük is, hogy a legtöbb gimnázium egyedileg kevesebb diákot érettségiztetett a korszak egésze alatt – például feleannyit –, mint a három régi kolozsvári klasszikus középiskola, ez utóbbiakra az érettségizők 12–13%-a jutna csak. Márpedig kétszer annyi az arányuk az orvosi karon. Ez a hatás nemcsak közvetetten a már érettségizettekre, de közvetlenül a kolozsvári gimnáziumokba beiratkozókra is érvényesülhetett, abban az esetben, ha igaz, hogy ezek egy részét a szüleik minden bizonnyal azzal a stratégiai szándékkal küldték Kolozsvárra, hogy érettségi után jobb helyismerettel és szélesebb helyi kapcsolatokkal rendelkezve mehessenek tovább egyetemre.

A harmadik feltűnő jelenség a diákság területi mobilitásával kapcsolatos. Egyrészt a születési helyek szóródása valamivel szélesebb Erdély határain kívül is (29%), mint a lakóhelyeké (24%) vagy az érettségiztető iskoláké (23,5%). Tehát a diákoknak 5–6%-nyi töredéke születése után beköltözött Erdélybe (talán több is, ha a régiók közötti lakosságcserét, tehát az Erdélyből kiköltözőket gondolatban számba vesszük). Másrészt ennél sokkal látványosabb a konkrétan Kolozsvár város felé vándorló diákok, illetve családjaik aránya, hiszen itt csak a medikusok 8%-a született, míg 18%-uk családja helyi lakos, és 24%-uk itt is érettségizett. Ez a migrációs hatás kezdetben gyenge volt, hiszen a Kolozsváron születettek és az itt lakó családok aránya közötti különbség az 1894 előtti generációkban nem haladta meg az 5,5–6%-ot. A legfiatalabb medikusok között azonban az ilyen típusú mobilitás már majdnem minden tizedik diákot (9%) érintette. Ha a kolozsvári születésűek és ott érettségizettek közötti aránykülönbséget tekintjük, ezek sokkal nagyobbaknak (16,6%) bizonyulnak, és az idővel inkább növekedő tendenciát mutatnak a legelső, 1883 előtt született diáknemzedékekhez képest. A diákság egyes, nem jelentéktelen csoportjai tehát stratégiai urbanizáció következtében kerültek a kolozsvári orvosi karra.

Mindezeknek az eredményeknek sajátos változatait fedezhetjük fel a vallással és a név etnikai jellegével meghatározott nemzetiségi csoportok regionális háttéradataiban.

Születési hely szempontjából jól kirajzolódnak a nagyobb nemzetiségi csoportok regionális beágyazottságának ismert képletei. Az ortodox (97%) és görög katolikus (95%) román diákok majdnem mind erdélyiek éppen úgy, mint a jobbára unitárius „egyéb keresztények” túlnyomó hányada (92%), valamint a német evangélikus szászok (79%), sőt a magyar és más reformátusok (70-72%) jó része is. Nem áll ez azonban a medikusok között a többi evangélikusra, az egyetlen nemzetiségi aggregátumra, amelynek többsége (57%) Erdélyen kívüli születésű, sőt a szláv és román nevű katolikusokra sem, akiknek csak alig több mint fele (54%) a régió szülöttje. Sokkal kevésbé gyakori az erdélyi származás – bár azért náluk is kétharmad körüli többségű – általában a katolikus (akiknek jó része láthatóan bánáti) és a zsidó diákoknál, különösen az idegen nevű többségnél, akiknek 38%-a Erdélyen kívülről települt be az egyetemre jutáshoz. Ezeken a nagyobb összefüggéseken belül figyelemre méltó, bár nem váratlan, hogy a görög katolikusok tizede Kolozsváron kívüli, Kolozs megyei és a német (18%) és magyar katolikusok (14,5%), valamint a nem magyar reformátusok (22%) és az unitárius többségű „egyéb keresztények” között (14%) is viszonylag magas a helyi születésűek aránya. Csakhogy ez utóbbiak között egyenesen a kolozsváriak voltak túlképviselve a 8%-os összátlaghoz képest, a nem magyar reformátusoknál 18% és a német nevű katolikusoknál 16% erejéig. Mindezeket az összefüggéseket csak részletesebb helytörténeti kutatásokkal lehetne értékelni a rokon népességek korabeli pontos földrajzi elhelyezkedésének ismeretében.

A szülők lakhelye, mint láttuk, még nagyobb erdélyi és kolozsvári koncentrációt mutat. A nemzetiségi csoportok ezen belüli szóródása teljesen a születési helyek megoszlásának megfelelő képletet rajzol meg. Erdélyen kívül lakó szülők itt is csak a nem német evangélikusok (50%), a szláv és román katolikusok (33%) és az idegen nevű zsidók között (31%) fordulnak elő az átlagot (23%) jelentősen meghaladó arányban. A görög katolikus diákok között viszont kevesebbnek lakik az apja Kolozs megyében, mint ahányan itt születtek. A Kolozsváron lakók számából a katolikusok s közöttük is leginkább a magyar nevűek (24%) haladják meg az átlagot (15%), egy szinten a nem magyar reformátusokkal. Megjegyzendő azonban, hogy a zsidó diákok családja is az átlagnál gyakrabban (17%) lakott Kolozsváron, és a diákok kolozsvári születési helye és családi lakhelye gyakoriságának aránykülönbségeivel mért urbanizációs mobilitásban a magyar nevű zsidók (9,8% erejéig) a magyar nevű katolikusok után (11,7%) a legtöbbször vettek részt. Elképzelhető, hogy az erdélyi orvosi tanulmányok választása az iskolai mobilitásban lévő magyarországi zsidóság túlnyomó többségének a fővárosi opciójával szemben, a zsidóság e már objektiváltan (hiszen magyar nevű) elmagyarosodott töredékének sajátos nemzeti identifikációs stratégiájába illeszkedett bele. A par excellence „magyar” jellegű kolozsvári orvosi kar, egyebek közt azért is, mivel használóinak mértékadó többsége magyar vagy vidéki nemzetiségi hátterű volt (azaz nem zsidó vagy német, mint Budapesten24), alkalmasabbnak mutatkozhatott az asszimiláció jelöltjei számára nemzeti elkötelezettségük szimbolikus megerősítésére. Ugyanez sváb és szláv asszimilánsoknál25 is szerepet játszhatott a kolozsvári tanulmányok melletti kitartásban, annál is inkább, hogy ez utóbbiak még „idegennek” vagy „kívülállónak” is érezhették volna magukat a pesti fakultás „kozmopolita” légkörében.

Ami az érettségi helyét illeti, ezen a téren sokkal kisebbek a kontrasztok a táblázatokban elkülönített csoportok között, ugyanis majdnem mindegyik számszerű jellemző kissé felnagyítva a lakóhelyek megoszlásának logikáját követi. Így minden csoportban nagy mobilitás észlelhető a születési hely és az érettségi helye között, különösen a kolozsváriaknál és majdnem mindegyikben a családi lakóhely és az érettségi helye között is. A magyar reformátusok, a német evangélikusok és az unitáriusok („egyéb keresztények”) egytizedet meghaladó százalékkal többen érettségiztek például Kolozsváron, mint ahánynak a szülei itt laktak. Még a magyar nevű zsidó diákok földrajzi mobilitása (egy kolozsvári gimnázium felé) is megközelíti ezt az arányt. Az ilyen típusú mozgás mégis leginkább a görög rítusú egyházak híveit jellemzi legerősebben, főképp a román nevűeket. Még ezen belül is határesetet képeznek a román ortodoxiához tartozók. Ez utóbbiak ugyanis csak igen ritkán voltak kolozsvári születésűek (1,1%) vagy lakosok (2,4%), mégis majdnem egyharmaduk (32%) itt járta ki a gimnáziumot. Ezek az eltérések egyedülálló mobilitási pályát tükröznek. Az egyetem székhelyén működő iskolák a szokásosnál sokkal erősebb szerepet játszottak abban, hogy közvetítsék a felsőbb tanulmányok elérésének esélyét, mivel egy olyan csoportról van szó, amely számára már a magyar érettségi elnyerése is (Kolozsváron csak magyar gimnázium működött) kivételes, legalábbis ritka teljesítmény, tehát akiknek jó része másképp – ennek a hely(zet)i előnynek a híján – nem jutott volna egyetemre.

Rétegszerkezet és társadalmi kiválasztás

Eljutottunk a medikusok társadalmi hátterének, szelekciójának kérdésköréhez. Itt is meg kell próbálnunk az eddigi tárgyalásainknál perdöntőnek bizonyuló felekezeti és etnikai háttértényezőket összevetni a diákok réteg szerinti eredetére vonatkozó információkkal (4. táblázat).

4. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete apjuk foglalkozása szerint (%)
Római katolikus Refor-
mátus
Evangé-
likus
Zsidó Görög kato-
likus*
Görög-
keleti
Uni-
tárius
%
Földműves 4,5 10,2 5,4 5,2 17,5 31,4 13,9 258 9,5
Munkás 4,2 3,2 3,8 2,8 1,5 3,0 1,4 87 3,3
Kis közhivatalnok 5,0 3,4 1,9 2,1 0,7 3,4 5,4 85 3,1
Kisiparos 3,8 5,8 8,2 3,7 1,1 1,0 4,1 115 4,2
Kiskereskedő 11,1 3,2 10,7 44,6 1,1 5,4 2,7 400 14,7
(Magán) Tisztviselő 12,8 9,3 6,6 8,0 4,8 3,9 10,8 238 8,8
Magas közhivatalnok Tiszt 18,7 14,4 11,4 2,6 12,4 8,6 16,2 330 12,1
Pap 1,6 9,2 9,7 1,4 34,3 24,4 9,5 253 9,3
Tanár, tanító 11,1 14,3 14,7 4,2 11,4 10,6 13,5 293 10,8
Orvos 11,3 10,0 13,5 8,7 2,6 0,5 5,4 241 8,9
Más (szabadfoglal­kozású értelmiségi) 5,1 5,6 5,0 2,7 3,0 2,0 2,7 115 4,2
Vállalkozó, tulajdonos 10,9 11,3 9,1 13,8 9,8 7,6 12,2 301 11,0
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
684 589 318 572 274 205 74 2716
* 8 örmény katolikussal együtt.

A diákság rétegháttér szerinti profilja háromfajta főbb felekezetsajátos modellre bontható, amelyeken belül azonban nem jelentéktelen másodlagos differenciáló tényezők hatását is észlelni lehet. A három modell a nemzetállamban uralkodó és (mint lentebb is látni fogjuk) magyar többségű, „nyugati keresztény” aggregátumokat (katolikusok és protestánsok) különíti el egyrészt a román és szláv hívőket tömörítő görög rítusú keresztényektől, másrészt a zsidóktól. A különbségek alapja itt elsősorban az igazolt műveltséggel rendelkező rétegekből származók aránya és (ami nem független ettől) az iskolai mobilitásra való beállítottság mértéke.

Az „uralkodó” keresztények csoportjait mindenekelőtt az jellemzi, hogy közöttük magas a művelt és/vagy vagyonos középosztályi kategóriák számaránya, s ennek megfelelően alacsony a nem feltétlenül (szakmai okokból legalábbis nem) iskolázott kispolgári és „alsóbb” kategóriák részesedése. Ha az előbbieket (magán- és magasabb közhivatalnokok, papok és oktatók, értelmiség és vagyonos elit) összesítjük, a katolikus és protestáns kategóriájú diákok szüleinek mindig közel háromnegyede (az unitáriusok 70%-a és a reformátusok 74%-a közötti értékkel) ezekben a miliőkben született. Röviden az „uralkodó” felekezetek által kibocsátott medikusok túlnyomóan az „uralkodó” osztályokból vagy legalábbis a közhatalmak szárnyai alatt működő vagy gazdaságilag privilegizált rétegek leszármazottjai voltak. Bizonyos értelemben az itt elkülönített kis közhivatalnokokat (közületi altisztek, hivatalszolgák, pedellusok stb.) is ide lehet számítani, akik az „uralkodó” rétegek mezsgyéjén, ezek alárendeltjeiként, de egyben klienseiként nemritkán részesülhettek (konkrétan iskolai felvételre való „beajánlás”, anyagi támogatás, „napokat evés”, ingyen konviktus, tandíjelengedés, ösztöndíj formájában) az „uralkodó” osztályok helyzetéből adódó előnyökben gyermekeik iskoláztatási esélyei szempontjából. Az „uralkodó” felekezetekhez tartozó medikusok között ugyan csekély a számarányuk (2-5%), de globálisan (különösen a katolikusoknál és az unitáriusoknál) mégis több mint kétszerese a többi felekezethez tartozók közöttinek. Ebben a rekrutációs paradigmában viszonylag a legfeltűnőbb a szabadértelmiség (10-18%) s ezen belül az orvos apák (az unitáriusok kivételével 10% fölötti), a magas közhivatalnokok (11–19%), a tanítószemélyzet (11–14%) és valamelyest a magánhivatalnokok (6-13%) részvétele a diákok családfenntartói között. Ezek tulajdonképpen a korabeli úri középosztály legfőbb kategóriái, ha eltekintünk a birtokos dzsentrirétegtől, amelyet prozopográfiai felvételi anyagaiban nem lehetett sem a címeivel, sem a foglalkozási kategóriáival megkülönböztetni, olyan elenyészőnek bizonyult a jelenlétük a kolozsvári medikusok társadalmi hátterének adataiban.

Három tényező osztja meg többé-kevésbé szignifikánsan ezt az „uralkodó keresztény” rekrutációs modellt. Először is a papság, illetve az egyházi szolgálatban álló tisztviselők számaránya természetszerűleg erősen változó, hiszen a katolikus részleg itt csak elenyésző lehetett, míg a protestánsoknál mindenütt majdnem tíz százalékos volt. Másodsorban a földműves apák jelenléte sokkal ritkább a katolikusok, mint a protestánsok (különösen a reformátusok és az unitáriusok) között. Az erdélyi magyar paraszti réteg gyermekei tehát szerény mértékben (az összes református diák 10%-a, a kisszámú unitáriusok 14%-a erejéig) eljutottak a kolozsvári orvosi karra is. Végül a kispolgári önállók (kisebb részben az iparosok és még inkább a kereskedők) a katolikus (15%) és az evangélikus (19%) apák között szintén számottevő arányban vannak jelen, ami talán leginkább a régióban erős sváb és szász-német kispolgárság nem elhanyagolható iskolai mobilitási készségére utal.

Összefoglalva: az „uralkodó keresztények” rekrutációs paradigmája tág értelemben elsősorban „önreprodukciós” funkciójú volt, szűkebb értelemben a művelt középosztályok és a gazdasági önállók gyermekeinek többé-kevésbé „horizontális” (az úri osztályon belüli) mobilitását, átrétegeződését szolgálta a modern szabadértelmiség e korban egyik legszélesebb és leggyorsabban fejlődő szakmai piacán.

Egészen más és voltaképpen sokkal egyszerűbb társadalmi háttérszerkezetet mutat a két görög rítusú vallás híveiből összetevődő diákság. Mindkét aggregátumnak domináns eleme ugyanis a nemzetiségi kisértelmiség, azaz a papság (a görög katolikusok 34%-a és az ortodoxok 24%-a), valamint az oktatószemélyzet (11%), összesen tehát a diákság több mint harmada és közel fele közötti arányban. Mellettük azonban, talán paradox módon, feltűnően nagy a nemzetiségi földműves réteg képviselete is, a görögkeletiek majdnem harmadának (31%) s az uniátusok hatodának (17,5%) szintjén. A kisértelmiség és a földműves réteg két nagy kibocsátó közege önmagában is a görög rítusú diákság közel kétharmadát szolgáltatta (63-66%), szemben az összes többi felekezethez tartozó medikus 22%-ával. Mögöttük a többi foglalkozási kategória mindegyikének csak igen szerény hely maradt a diákság körében. Közöttük még viszonylag jelentős a magasabb közhivatalnokok fiainak jelenléte, különösen az ilyen pozíciók eléréséhez szükséges asszimilációra jobban beállított görög katolikusoknál (12%), valamint az önálló vagyonos réteg leszármazottjaié (8-10%). Feltűnő azonban az érdekelt felekezetek viszonylag széles rétegét alkotó kispolgári középosztály majdnem teljes hiánya. A román és a szerb kereskedők és kisiparosok gyermekei (2-6%, átlagosan 3,8%) összesen harmadánál is ritkábban kerültek be a kolozsvári orvosi karra felekezeti közegükből, mint a többi keresztények megfelelő kategóriáinak a fakultáson egyébként szintén nem nagyon erősen képviseltetett fiai (13%).

Összefoglalva: a görög felekezetek rekrutációs paradigmája a tárgyalt diákközegben számottevő „felfelé” irányuló mobilitásra vall a paraszti és kisértelmiségi rétegekből kiindulva. Ennek hátterében bizonnyal nem elhanyagolható intézményesen „szervezett mobilitás” hatásmechanizmusai működtek (például a másutt tárgyalandó ösztöndíjrendszer közvetítésével), de valószínűleg többféle, egymással szorosan összefüggő, alapvető társadalomtörténelmi adottságé is. Mindenekelőtt a görög egyházak hívei a régióban való népességi többségükhöz képest (ami persze a középosztályokban már kisebbséget takart) globálisan igencsak alul voltak képviseltetve a kolozsvári orvosi karon. Aki mégis ide került közülük, már csak azért sem tartozhatott a középosztálybeli közönséghez, mint a többi keresztény kategóriában, mivel éppen a művelt középosztályok rendkívül gyengék voltak, majdhogynem hiányoztak a görög felekezetek híveinek köréből. Ez alól kivételt képezett a kisértelmiség, innen ennek magas számaránya a diákságban. Végül itt nincs mód oknyomozó vizsgálattal kitérni a preferenciális mobilitási trendek érvényesülésének hatására, amelynek értelmében az orvosi mesterség – különböző kulturális és piaci vonzások és választások összjátéka következtében – ha nem is tartozott a mobilis görög vallású csoportok legfontosabb társadalmi célmesterségei közé (szemben például magával a papsággal), paradox módon gyakrabban vagy legalább ugyanolyan gyakran keltette fel a görög egyházakból származó érettségizők érdeklődését, mint az átlag érettségizőkét.26

A harmadik társadalmi rekrutációs képletet a zsidó diákság illusztrálta. Ez felel meg legjobban egyfajta „polgári mobilitási” paradigmának, hiszen a zsidó diákok abszolút többsége a klasszikus értelemben vett önálló polgári rétegekből származott, tehát elsősorban a kiskereskedők (45%) és a vállalkozók, valamint a tulajdonosok (14%) köréből, kisebb mértékben a szabadértelmiségből (11%) és a magánalkalmazottak (8%) közegéből. Feltűnő itt a kisiparosság (4%) és valamelyest a papi-oktatói gárda (5%) gyermekeinek ritka előfordulása. Az előbbiek mobilitási készsége talán nem érte el a kereskedők leszármazottaiét, és persze sokkal kevesebben is voltak a régió aktív zsidó népességében. Az utóbbiak mobilitási preferenciája valószínűleg máshová vezetett (papság, tanárság, humán szabadértelmiség). Még érdekesebb, hogy a zsidó medikusok között ritkábban találni (9%) orvosok gyermekét (pedig a korabeli doktoroknak körülbelül a fele zsidó volt), mint az „uralkodó keresztény” aggregátumok diákjai között (13%). A többi szabadértelmiségi kategória leszármazottai – amelyeknek harmada-negyede a kor végén már szintén zsidókból áll – az előbbi keresztényekhez képest (5%) ugyancsak ritkábban vannak jelen közöttük (3%). Mindez csak megerősíti azt az általános következtetést, hogy a zsidó rekrutációs modellben csak marginálisan folyt a műveltséget hordozó rétegek „önreprodukciója”. Ezzel ellentétben elsősorban a „feltörekvő” polgári és kispolgári önállók gyerekeinek átrétegeződése történt egy presztízses és súlyos szellemi befektetéseket igénylő szabadértelmiségi foglalkozásban. Mindent összevéve, a szülők feltételezhető szellemi tőkéjére való tekintettel (amely tőke Magyarország keleti régióinak korabeli zsidó polgárságában, különösen a kispolgárságban még nagyrészt a hagyományos vallási intellektualizmust tükrözte) a zsidó medikusok valószínűleg sokkal gyakrabban hajtottak végre magas szintű szellemi mobilitást, mint keresztény társaik, különösen az „uralkodó keresztény” felekezetekhez tartozók.

E társadalmi rekrutációs modellek időbeli módosulásait az 5. táblázat érzékelteti. A születési nemzedékcsoportok szerinti elemzés megerősíti az előbbiekben vázolt összképet.

Az „uralkodó keresztény” csoportban ugyan az idővel először nő, de a legfiatalabb diák­nemzedékekben viszonylag alacsonyra csökken a szabadfoglalkozású szülők aránya (bár ezeken belül az orvos apáké a legfiatalabbaknál is – az összes 9,2%-ával – éppen azonos arányban szerepel, mint a legidősebbeknél), a „művelt középosztálybeliekhez” számíthatók27 összaránya rendre csak emelkedik 62%-ról 64,5%-ra, majd 69,4%-ra. A középosztálybeli „önreprodukció” itt tehát csak erősödik az idővel elsősorban a vagyonos polgári rétegek kárára, amelyeknek részaránya a diákság legidősebb és legfiatalabb korosztályai között mintegy felére csökken.

A görög felekezetekhez tartozó diákság réteghátterének szerkezete szintén igen nagy állandóságot mutat ugyanakkor, amikor a kisértelmiség viszonylagos hegemóniája a legfiatalabb generációkban valamelyest erősödik. Az egyetlen jelentősebb fejlődési tényező a magas paraszti képviselet csökkenése (de csak a legfiatalabbaknál) és a kis- és nagypolgári önállók képviseletének rendszeres emelkedése 5%-ról először 15%-ra, majd 16%-ra. Szintén emelkedett, de alacsony szinten, a szabadfoglalkozásúak aránya. Mindent összevéve a görög rítusú felekezetűeknél megmaradt a többségi kisértelmiségi és valamelyest a paraszti rekrutáció, de a diákság az időben egyben kissé el is „polgárosodott”.

5. táblázat: A kolozsvári medikusok szüleinek összevont foglalkozási kategóriái felekezeti és nemzedéki csoportokban (%)
Föld-
műves
Mun-
kás
Köz-
hivatal-
nok
Kis-
polgári önálló
Magán-
hivatal-
nok
Pap, tanár, tanító Szabad-
foglal-
kozású értel-
miség
Nagy-
polgári önálló
„Uralkodó keresztények”*
1882 előtt született 7,8 3,3 18,2 12,8 10,5 17,0 16,3 14,0
1883–1893 született 6,8 4,4 16,5 13,8 9,4 19,8 18,8 10,6
1893 után született 6,5 3,2 24,3 13,1 11,2 21,5 12,4 7,5
Görög katolikusok és ortodoxok
1882 előtt született 22,4 2,8 21 1,4 3,5 40,6 3,5 4,9
1883–1893 született 28,1 1,6 7,6 5,4 4,3 40,0 3,2 9,7
1893 után született 17,7 2,0 12,2 4,8 5,4 42,8 6,1 10,9
Zsidók
1882 előtt született 6,8 6,1 4,1 42,2 2,7 6,8 8,8 21,6
1883–1893 született 6,5 1,0 4,0 49,2 7,0 7,0 16,6 8,5
1893 után született 3,2 2,3 5,9 50,0 12,7 3,2 9,1 13,6
* Katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok.

A zsidó diákoknál szintén alig módosult az időben az alapvetően „polgári” rekrutáció dominanciája. A kis- és nagypolgári elemek aránya a legfiatalabb nemzedékekben pontosan ugyanannyi (64%), mint a legidősebbekben. A legfiatalabbak „polgári” hátterét viszont lényegesen felerősíti a magánhivatalnok apák részarányának megötszöröződése. Az így kialakult „polgári” vagy „középpolgári” részvétel a legfiatalabbaknál már meghaladja az összes diák háromnegyedét a tulajdonképpeni értelmiséghez tartozó hátterűek részesedésének egyidejű csökkenésével. Más szóval a zsidóknál megfigyelt értelmiségi „önreprodukció” gyengesége az idővel tovább fokozódott.

Jól lehet pontosítani a társadalmi rekrutációra vonatkozó előbbi észrevételeket, ha a vallási és foglalkozási kategóriákat az etnikai, nemzetiségi eredet legszignifikánsabbnak ítélhető csoportkategóriáival vetjük össze, mint ahogy ez a 6. táblázatban28 történik.

A katolikus diákság kiválasztásában az etnikai háttér különbségei elsősorban a sváb-német tömböt állítják szembe a magyar és a szláv tömbbel. A németek között jelentősen nagyobb súllyal van képviselve a kereskedő és iparos kispolgárság, valamint a magánhivatalnokok (összesen 36%), mint a többieknél (25%), és főképp a szabadértelmiség (23% szemben 14,6%-kal). Ezzel szemben a német katolikusok társadalmi profiljában sokkal ritkábban jelennek meg a közhivatalnokok (12%), mint a többieknél (27%), és a nagypolgári önállók is (7% 12%-kal szemben). A nem magyar vagy német hátterű katolikus diákok között a földműves réteg önmagában szerény képviselete (8%) kétszerese a többi katolikusnál tapasztaltnak (3,6%). A szláv és egyéb katolikusok között a legmagasabb egyébként az egyházi s főképp az oktatói személyzet részaránya is (15% szemben a többiek 12%-ával).

Összefoglalva: a német-sváb hátterű diákok szelekciójának osztálybázisát a kis- és középpolgári és az értelmiségi csoportok viszonylagos túlsúlya jellemzi, míg a többi, többségében magyar hátterű katolikusét a réteg negyedét kitevő közhivatalnokoké és valamelyest a nagypolgárságé.

A dominánsan magyar eredetű reformátusoknál a szláv és egyéb csoportok kis képviselete megkérdőjelezi az etnikai háttér szerinti összehasonlítás statisztikai érvényességét. Bizonyos kontrasztok a kétfajta nemzetiségi hátterű tömb között azonban elég könnyen értelmezhetők. A kisebbségi nem magyar nevűek, akik jórészt – feltételezhetően – asszimilációs késztetés nyomán csatlakoztak a „magyar valláshoz”, sokkal gyakrabban származtak a kis- és a nagypolgárságból (27% szemben 19,5%-kal), a magánhivatalnokok (15% szemben 9%-kal) és a szabadértelmiség köreiből (24% szemben 14,5%-kal), mint a magyarok. Orvoscsalád a magyarok körében fele olyan gyakran sem fordult elő, mint a nem magyaroknál (9% szemben 20%-kal.) Az utóbbiak osztályprofilja tehát sokkal „polgáribb” volt, mint a magyaroké. Az előbbieket még a papi és oktatói réteg kiugró képviselete (25% szemben 9%-kal) is jellemezte, ami önmagában is illusztrálta a magyar református medikusok társadalmi hátterének kevéssé „polgári” jellegét.

Az evangélikus diákságban kissé hasonló eltolódást találni, bár itt a különbségek nem olyan markánsak, és a „polgáribb” oldalt a német-szász evangélikusság képviselte. Ennek megfelelően a kispolgári és a magánhivatalnoki réteg sokkal több diákot bocsátott ki német (29%), mint más háttérrel (18,5%). Az „úribb” rétegnek számító szabadfoglalkozású és közhivatalnok értelmiség a más (magyar és szláv) hátterűek között viszont számottevően gyakrabban volt jelen (38%), mint a német eredetűek között (28%).

Mindkét görög rítusú egyházhoz tartozó diákságban a többségi román vagy a kisebbségi egyéb (szerb, más szláv, magyar) etnikai háttér jelentős és hasonló értelmű különbségek forrását képezte, ugyanakkor, amikor a görög katolikusok társadalmi profiljában globálisan az ortodoxokhoz képest lényegesen nagyobb súlyt kapott a kisértelmiség és a középosztályi rétegek (még a szabadértelmiség, a magán- és közhivatalnokok is). A románokat viszont mindkét vallásban elhatárolta a többitől éppen a kisértelmiség (47% és 37% szemben 43%-kal és 25%-kal) és a paraszti réteg (20% és 33% szemben 12%-kal és 22%-kal) megkülönböztetetten magas és valamelyest a szabadfoglalkozásúak viszonylag kevésbé elhanyagolható (7% és 2% szemben 3%-kal és nullával egyenlő) képviseltetettsége. A nem románok ezzel szemben a közhivatalnokok (22% és 19% szemben 9%-kal mindkét csoportban) és a magánhivatalnokok között (7% és 12,5% szemben 4%-kal és 1%-kal) mutattak fel jelentősebb részarányt a diákok szülei körében. Ez utóbbi jelzések elképzelhetően a nem román görög vallásúak viszonylag magasabb asszimilációs szintjére (illetve a magyar hátterűek nagyobb részesedésére) utalnak, ami az érintett szülők számára megkönnyíthette a köz- és magánhivatali pozíciók megszerzését. Illetve – ellenkezőleg – az olyan pozíciók várományosait (pl. a névmagyarosításokkal) erősebben motiválhatta a magyar asszimiláció elfogadására a társadalmi erőviszonyok egy olyan konfigurációjában, ahol mind a nemzetállam, mind az iparosítás és a gazdasági modernizáció apparátusát magyar vagy magyar asszimiláns (zsidó, német, szláv) személyzet vezette.

6. táblázat: A kolozsvári medikusok szüleinek összevont foglalkozási kategóriái
vallási és nemzetiségi aggregátumok szerint (%)
Felekezet és etnikum Föld-
műves
Mun-
kás
Köz-
hivatal-
nok
Kis-
polgári önálló
Magán-
hivatal-
nok
Pap, tanár, tanító Szabad-
foglal-
kozású értel-
miség
Nagy-
polgári önálló
Római katolikus
magyar 3,9 3,4 28,7 13,8 12,8 11,5 13,9 12,0
német 2,7 5,4 12,2 19,6 16,2 13,5 22,9 7,4
más 7,8 5,2 22,2 13,1 9,2 15,0 16,3 11,1
Református
magyar 11,1 3,3 17,8 8,4 8,6 25,2 14,5 11,1
más 3,0 3,0 18,2 13,2 15,2 9,1 24,2 13,6
Evangélikus
német 4,3 3,8 12,4 21,0 8,1 25,7 15,7 9,0
más 7,4 3,7 14,8 14,8 3,7 22,2 24,1 9,3
Görög katolikus
román 19,9 1,6 9,4 2,6 3,7 46,6 6,8 9,4
más 12,0 1,2 21,7 1,2 7,2 43,4 2,4 10,8
Görög ortodox
román 33,3 3,6 9,1 5,5 1,8 37,0 3,0 6,7
más 21,9 18,8 9,4 12,5 25,0 12,5
más keresztény 12,2 1,2 26,8 7,3 11 20,7 8,6 12,2
Zsidó
magyar 3,1 1,6 6,3 36,7 13,3 8,6 14,8 16,4
más 5,9 3,2 4,3 51,4 6,6 4,6 10,7 13,2

Hasonló kontraszthatást fedezhetünk fel a nyíltan asszimilációra beállított magyar (azaz magyarosított) és más nevű zsidó diákcsoport összehasonlításakor. A sokszorosan többségi német és egyéb családnevet hordozók szüleinek túlnyomó részét a leghagyományosabb kispolgári (52% szemben 37%-kal), sőt földműves és munkásrétegekben (9% szemben 5%–kal) találni. Ezzel szemben a formálisan igazolt elmagyarosodottak között rendre magasabb a köz- és magánhivatalnokok (19% szemben 11%-kal) és a többi középosztálybeli értelmiségi (23% szemben 15%-kal), de még a nagypolgári önállók (16% szemben 13%-kal) részaránya is. A német és más nevű zsidó diákságban valósult meg a legtipikusabban mindaz, amit a „polgári mobilitási” funkcióról fentebb megállapítottunk, míg a magyar nevű zsidó medikusokat inkább a műveltebb középosztályi rétegeken belüli átrétegződés jellemezte. Ez utóbbiak így már közelebb kerültek az „uralkodó keresztény” paradigmához, persze avval a megkötéssel, hogy a kereskedő és iparos kispolgárság az ő „asszimilált” köreikben is a diákság statisztikailag legnagyobb (s a keresztény társaiknál legalább távolról megközelítő mértékben csak a német katolikus – sváb – és a német evangélikus – szász – miliőkben működő) kibocsátó közege maradt.

A jelen munka esettanulmány, mely a honi értelmiségtörténet egy sajátos szeletére, a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egy fontos részlegének, az orvos kar diákságának rekrutációjára világít rá. Első megfogalmazásakor kísérletnek szántam annak felmutatására, hogy milyen gazdag összefüggések rendszerét lehetséges feltárni egy szakértelmiségi csoport társadalmi kiválasztására nézve akkor, amikor egy intézmény teljes körű prozopográfiai anyagának statisztikai kiértékelése felett rendelkezünk. Az azóta összegyűlt egyetemi prozopográfiák lehetővé teszik a továbblépést s az itt szerzett tapasztalatok komparatista kiterjesztését egyrészt a kolozsvári egyetem többi karára,29 másrészt a dualista kor többi egyetemére és főiskolájára,30 végül a korabeli, ugyan az egész értelmiségképzésben csökkenő arányszámú, de még mindig jelentékeny számú külföldön tanuló honi diákra.31 Ennek következtében, mint ahogy a bevezetőben utaltam erre, a honi értelmiségtörténet paradigmaváltása nemcsak „társadalomtörténelmi fordulatnak”, de „történelmi-szociológiai fordulatnak” is minősíthető.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.