2019. június 27., csütörtök , László

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Jelentés a magyar közoktatásról >> Jelentés a magyar közoktatásról 1997

7.2. Foglalkoztatás, bérezés és munkafeltételek

2009. június 17.

7.2. Foglalkoztatás, bérezés és munkafeltételek

A pedagógusok foglalkoztatási és bérezési viszonyaiban, valamint munkavégzésük feltételeiben az elmúlt évtizedben nagy horderejű változások történtek, amelyek a szakmára jellemző viszonyok alapvető átrendeződését eredményezték. Amíg korábban állami alkalmazottként szorosan szabályozott körülmények között ugyan, de nagy biztonságban dolgozhattak, a kilencvenes évek közepére helyi közalkalmazottak lettek, akiknek a munkáját egyre nagyobb mértékben meghatározzák a sajátos helyi és iskolai adottságok.

A pedagógusok alkalmazásának, bérezésének, előmenetelének és munkafeltételeinek új kereteit az 1990-es önkormányzati törvény, az 1992-es közalkalmazotti törvény, az 1993-ban elfogadott és 1996-ban módosított közoktatási törvény, valamint a Nemzeti alaptanterv nagy vonalakban meghatározták. Mégsem mondhatjuk, hogy ezzel lezárult volna az a folyamat, amelynek eredményeképpen átalakulnak a pedagógusok foglalkoztatását, bérezését és munkafeltételeit meghatározó szabályok.

7.2.1. A foglalkoztatási viszonyok változásai

A foglalkoztatási lehetőségeket tekintve a legnagyobb kihívást rövid távon továbbra is a tanulói létszámok csökkenése jelenti. Ez ma már nem olyan drámai, mint amilyet a kilencvenes évek elején, az 1974 és 1979 között született nagy létszámú korosztályok iskolából való kikerülése okozott; a tartósan alacsony születésszámok azonban továbbra is szűkülő munkaerőpiacot jelentenek a tanári szakma számára. Ugyancsak komoly kihívás az a költségvetési szféra egészére jellemző politika, amely az oktatásügy szereplőitől hatékonyabb munkaerő-gazdálkodást vár el. A restrikciós költségvetési politika meghirdetése 1995-ben az önkormányzatok egész soránál indított el racionalizálási programokat, és az 1996-os évet tömegesen jellemezte az oktatási intézmények "átvilágítása", helyi "válságkezelő programok", "intézkedési tervek" életbeléptetése. E politika egyik elemének tekinthető a pedagógusok kötelező óraszámának a megemelése is, amire a közoktatási törvény 1996-os módosítása során került sor. A helyi restrikciós politikák és a kötelező óraszámok bevezetésének lépcsőzetes megvalósítása a pedagógus-munkahelyek további csökkenését teszik valószínűvé. A munkaerőpiac beszűkülése a tanári pályán lévők esetében a munkanélkülivé válás valószínűségének növekedését, a frissen végzőknek a pályára jutás megnehezülését, a nyugdíjasok vagy nyugdíjkorhatár körüli életkorúak, de munkát még szívesen végzők számára pedig gyakran a pálya kényszerű lezárást jelenheti.

A közoktatásból kikerülő pedagógusok kisebb része az elmúlt években elbocsátással hagyta el iskoláját: ezek egy része más területen helyezkedett el, kisebb részük pedig munkanélkülivé vált. Miközben a közoktatásban a pedagógusok összlétszáma 1995 és 1997 között 169 553-ról 161 692-re (tehát 7861-gyel) csökkent, addig a regisztrált, pedagógus-álláshelyet kereső munkanélküliek létszáma 2834-ről 5226-ra, tehát 2392-vel nőtt (lásd 7.1. táblázat és Függelék 174. táblázat). Ez azt jelenti, hogy az állományban lévőkhöz képest 3,2%-os lett a munkanélküliség, ami - a korábbi évekre jellemző helyzettel szemben - már megközelíti a felsőfokú végzettségűek összességére jellemező arányt (ez utóbbi 1997. január-februárban 3,4% volt). A munkanélküliség aránya az óvodapedagógusok körében a legmagasabb: itt jellemző tehát a leginkább az, hogy a kilépők elbocsátással kerülnek ki, és nem találnak maguknak más munkát.

7.1. táblázat

A munkanélküli pedagógusok számának alakulása, 1995-1997


1995 1996 1997

Óvodák

751 1159 1279

Általános iskolák

859 1644 1947

Gyógypedagógiai intézmények

36 35 35

Szakmunkásképzők, szakiskolák

153 247 243

Középiskolák

196 329 439

Egyéb iskolatípusok

839 1282 1283

Összesen

2834 4696 5226

Forrás: Oktatáspolitikai adatok, KSH

Megjegyzés: Januári adatok.

Az elbocsátások területi arányait hozzávetőlegesen megbecsülhetjük az 1996-os költségvetéshez a pedagógusok létszámcsökkentésére (végkielégítés, korkedvezményes nyugdíjazás) benyújtott területi pályázatok összesítő adatai alapján. A pályázatok szerint 2970 pedagógus-álláshely szűnt meg, ennek 13,1%-át Csongrád megye, 9,8%-át Budapest, 9,6%-át Baranya megye, 9,2%-át Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 9,1%-át Borsod-Abaúj-Zemplén megye, 7,8%-át Heves megye jelezte.1

Egy 1997 tavaszán végzet kutatásban, melyet olyan iskolákban folytattak, ahol az 1995/96-os és az 1996/97-es tanévben a legtöbb pedagógus-álláshelyet szüntették meg (Liskó, 1997c), az igazgatói válaszok alapján elemezték a megszűnések okait és formáját.2 Osztályösszevonásokra és a pedagóguslétszám leépítésére elsősorban a kisebb városok iskoláiban került sor. Iskola-összevonások több mint ötször olyan gyakran (20%) fordultak elő a kisvárosok esetében, mint egyéb településeken. A létszámleépítést a legtöbb helyen a leginkább "fájdalommentesen", azaz nyugdíjazással próbálták megoldani, de a pedagógusok önkéntes kilépése és elbocsátása is a vizsgált iskolák több mint egyharmadát érintette. Míg a nyugdíjazás és az előnyugdíjazás a kisvárosi iskolákban érintett az átlagosnál több pedagógust, a budapesti iskolák tanárai az átlagosnál nagyobb számban váltak meg munkahelyeiktől áthelyezéssel vagy önkéntes kilépéssel.

A legtöbben (a vizsgált iskolákban átlagosan 3-4 fő) önként léptek ki a munkahelyükről, valamivel kevesebb pedagógust (iskolánként átlagosan 3 fő) elbocsátottak. Kisebb volt ennél azoknak a száma, akik áthelyezéssel, korai nyugdíjazással vagy nyugdíjazással léptek ki az iskolákból. Az áthelyezést kivéve valamennyi létszám-leépítési eljárás a szakmunkásképzők pedagógusait érintette a legnagyobb számban. A szakközépiskolákban és a gimnáziumokban különösen magas volt az önként kilépő pedagógusok aránya, míg az elbocsátás mindenekelőtt a szakmunkásképzőket és az általános iskolákat jellemezte (lásd 7.2. táblázat).

7.2. táblázat

A megszüntetett pedagógus-álláshelyek átlagos száma iskolatípusonként és a megszüntetés típusa szerint, 1996


Nyugdíjazás Előnyugdíj Áthelyezés Kilépés Elbocsátás

8 évfolyamosnál kisebb általános iskola 2,25 1,0 3,0 3,5 2,5

8 évfolyamos általános iskola

2,35 2,12 2,71 3,00 3,69

4 évfolyamos gimnázium

2,58 3,18 2,88 4,50 2,52

6 évfolyamos gimnázium

2,94 1,18 2,00 1,71 2,20

8 évfolyamos gimnázium

2,66 2,00 6,20 5,33 2,00

Szakközépiskola

3,09 3,78 2,71 4,49 3,11

Szakmunkásképző

3,18 4,39 2,22 5,50 4,66

Összesen

2,63 2,56 2,81 3,90 3,18

Forrás: Liskó, 1997c

7.2.2. A jövedelmi viszonyok alakulása

A munkaerő-piaci pozíciójuk romlása mellett a legutóbbi években a tanároknak keresetük relatív romlásával is szembesülniük kellett. 1996-ban a középiskolai tanárok átlagos alapbére valamivel kevesebb, mint 39 000 Ft volt, tényleges átlagkeresetük pedig valamivel több, mint 50 000 Ft, míg az általános iskolákban tanító pedagógusok átlagbére valamivel 34 000 Ft, tényleges keresete kicsivel 42 000 Ft felett alakult. A jövedelmek átlagos szórása 13-15 ezer forint körül mozgott. A személyi alapbért kiegészítő egyéb növelő tényezők (túlóra, pótlékok stb.) aránya a középfokú és az általános iskolában oktatók esetében 15-16%, az óvodában dolgozóknál 13% (lásd Függelék 175. táblázat). Míg az évtized kezdetén a költségvetési ágazatok kereseti szintje 10-15%-ponttal maradt el a vállalati szféra átlagától (a vállalati és a költségvetési szféra keresetei között a fejlett nyugati országokban is hasonló mértékű a különbség), addig mára Magyarországon körülbelül 40%-ra nőtt ennek mértéke (lásd 7.3. táblázat).

7.3. táblázat

A vállalati szférához viszonyított keresetek alakulása ágazatonként, 1993-1996 (%)


1993 1994 1995 1996

Kutatás, kísérleti fejlesztés

73,1 85,9 84,4 65,0

Közigazgatás

75,9 81,9 85,6 66,7

Oktatás

58,1

61,3

59,6

47,0

Egészségügyi és szociális ellátás

67,0 70,7 66,7 57,7

Szakoktató, kulturális és sporttevékenység

76,6 88,1 86,3 70,5

Költségvetés átlaga

67,9 71,5 71,2 58,1

Vállalati szféra

100 100 100 100

Forrás: Szép, 1997

Mindez azt jelenti, hogy noha a tanári keresetek ez idő alatt folyamatosan nőttek (a növekedés 1990 óta 189,1%), ez lényegesen elmaradt a vállalkozási szektorban bekövetkezett növekedéstől (1990 óta 272,7%). Mára a két szféra közötti bérolló az évtized kezdetéhez képest többszörösére nyílt. A szellemi foglalkozásokon belül is hasonló változás írható le: az elmaradás sorrendje az évtized eleje óta nem változik, ám a mértéke itt is nőtt. Ma a pedagógusok keresete még a felét sem éri el a legjobban fizetett szellemi foglalkozásúakénak, reálbérük 1996-ban még legjobban fizetett csoportjaikban is legalább 13%-kal csökkent (lásd Függelék 176. táblázat).

A tanári bérek relatív nagyságának mérésére nemzetközileg elfogadott mutató az egy foglalkoztatott tanár bérének az országosan egy főre jutó GDP-hez történő viszonyítása, amellyel ki lehet szűrni az egyes országokra jellemző fizetések vásárlóerejének (az ország gazdagságának vagy szegénységének) különbségeit. A közoktatás tekintetében az OECD-országokban a tanárok fizetése általában az egy főre jutó GDP szintjének 1-1,7-szerese között változik. Magyarországon viszont a pedagógusfizetések az egy főre jutó GDP háromnegyedét sem érik el (lásd 7.4. táblázat). Ez a szakadék, a már bemutatott kedvezőtlen hazai kereseti tendenciák alakulása következtében az elmúlt időszakban tovább növekedett. Ezzel kapcsolatban érdemes arra utalni, hogy Európai Unióhoz csatlakozni készülő országokról készült uniós értékelés Magyarország esetében hangsúlyozottan jelzi az alacsony pedagógusbérek problémáját.3

7.4. táblázat

Tanári fizetések az egy főre jutó GDP-hez viszonyítva nemzetközi összehasonlításban (arányszám)


Ország

Arány

Norvégia

1,03

Svédország

1,09

Olaszország

1,15

Ausztria

1,18

USA

1,22

Franciaország

1,31

Dánia

1,39

Hollandia

1,42

Luxemburg

1,59

Törökország

1,62

Görögország

1,69

Németország

1,72

Svájc

1,72

Magyarország, középiskolai tanárok

0,72

Magyarország, alapfokú iskolai tanárok

0,68

Magyarország, óvónők

0,52


Forrás: Education at a Glance, 1996b; Szép, 1997

Megjegyzés: Az alapfokú oktatásban dolgozó 15 éves gyakorlattal rendelkező tanárokra vonatkozó adatok. A nemzetközi adatok általában 1993-ra vonatkoznak, a hazai adatokat 1995-öt KSH és MüM adatok alapján számolták.

A tanári fizetések hazai és nemzetközi összehasonlításban egyaránt nagyfokú elmaradása a kilencvenes évek hazai oktatásügye számára kétségtelenül az egyik legnagyobb és legsürgősebben megoldandó problémát jelenti. Ennek együtt kell járnia a tanári foglalkoztatási és bérezési viszonyok átfogó elemzésével, hiszen magasabb keresetek biztosítására csakis hatékony foglalkoztatás mellett van lehetőség. A nemzetközi elemzések azt mutatják, hogy a tanári fizetések nagyságát több tényező határozza meg, melyek között az oktatásra fordított kiadások nagysága csak az egyik (lásd a keretes írást).

A magyar tanárok fizetésének az OECD-országokhoz viszonyított elmaradását vizsgálva említést kell tenni a kedvezőbb magyarországi mutatókról is, így a diák/tanár arányról és a kötelező óraszámokról. A hazai tanulólétszámok csökkenésének állandósuló tendenciáját és az ország gazdasági teljesítményének alacsony szintjét tekintve ugyanis ezek változatlansága mellett nehéz elképzelni a pedagógusfizetések jelentősebb mértékű emelkedését (lásd Függelék 177. táblázat és Függvény 178. táblázat). A kötelező órák viszonylagosan alacsony száma és a kedvező tanuló/tanár arány egyébként régiónk többi országát is jellemzi. Amíg az egy főre jutó diákok számát tekintve a magyar tanárok előnyös helyzete a régión belül is szembetűnő, az óraszámok tekintetében az 1996-os óraszámemelést követően felzárkózunk a "közép-európai átlag"-hoz (lásd Függelék 179. táblázat és Függvény 180. táblázat).

A tanári fizetéseket meghatározó tényezők az OECD-országokban

Az OECD elemzései szerint a tanári fizetések alakulása főképp két tényezővel függ össze: egyfelől az oktatási kiadások nagyságával, másfelől a foglalkoztatott tanárok számával, illetve a tanuló/tanár aránnyal. Ez utóbbi összefügg a tanárok kötelező óraszámával is. Az egyes or-szágokban a központi költségvetés egyensúlyban tartását, illetve a tanári munkaterhek és a fi-zetések szabályozását célzó politikák rendkívül sokfélék. A tendenciák csakis a helyi feltételek és történeti adottságok, valamint az oktatásügy egyéb mutatói (pl. tanulói eredményesség, is-kolahálózati adottságok) figyelembevételével lehetséges. A magasabb tanári fizetések általá-ban magasabb oktatási kiadásokkal járnak együtt, ritkábban az egy tanárra jutó tanulók számá-nak a növekedésével. Az OECD-országok közül 1985 és 1993 között Ausztriában, Finnor-szágban, Németországban, Írországban, az Egyesült Királyságban és az USA-ban nőttek a ta-nárfizetések, de a növekedés az egy tanulóra jutó kiadások keretén belül maradt, mert nem csökkent a tanuló/tanár arány. Az országok egy második csoportját Belgium és Dánia alkotja, ahol a tanárfizetések relatíve változatlanok maradtak, ám az egy tanárra jutó diákok aránya je-lentősen csökkent (azaz a csökkenő tanulólétszámokra nem válaszoltak jelentős tanárlétszám csökkentéssel). A harmadik csoportba Olaszország, Japán, Portugália és Spanyolország tarto-zik, ahol a fizetések nőttek, miközben a tanuló/tanár arány csökkent. Végül a negyedik cso-portot a korábban "jóléti modell"-jéről híres, de az utóbbi időszakban éppen e modell leépíté-sében kitűnt Svédország képviseli, ahol a tanárfizetések visszafogása és az egy tanárra jutó ta-nulók arányának egyidejű növekedése a jellemző.

Az alacsony fizetések és/vagy "túlfoglalkoztatottság" (amit az alacsonyabb óraszámok, valamint a kedvezőbb diák/tanár arányok jeleznek) ördögi körét Közép-Európában, ahol még mindig élénken él a szocialista időszakra jellemző foglalkoztatási modell emléke, valószínűleg még nehezebb megtörni, mint a gazdagabb nyugat-európai országokban. Magyarországon például az elmúlt évtizedekben a tanárfizetések emelése helyett gyakran inkább az óraszámok csökkentésének politikáját alkalmazták, így állandósítva a túlórákkal való keresetkiegészítés gyakorlatát. Ezzel valójában a központi költségvetés szintjén megtakarítást érhettek el, hiszen a túlóradíjak alacsonyak maradtak, és az ilyen kifizetések nem a teljes tanári létszámot érintették. Ennek következménye az a furcsa jelenség is, hogy miközben a magyar tanárok kötelező óraszáma nemzetközi összehasonlításban a legalacsonyabbak között van, a tanórák 17-20%-át még 1995-ben is minden iskolatípusban túlórában látták el (Deák, 1996).

A már idézett 1997-es tanárvizsgálat adatai szerint a túlórák egyértelműen kereset- kiegészítésként működnek: a heti 20 óránál kevesebb óraszámmal rendelkező tanárok 76%-a kapott a megkérdezés előtti hónapban túlóradíjat (igaz, a 20 órás óraszámmal rendelkezők aránya ennél is több: 82,2%, míg a több mint 20 órás óraszámúak 90,2%-a túlórázik). Ezt a feltevést igazolja az is, hogy a túlórák mennyisége láthatólag az egyes iskolatípusok anyagi lehetőségeihez kötődik, hiszen a legtöbb túlóradíjat a szakmai képzést nyújtó intézményekben fizették ki (a tanárok 91,1%-ának), a legkevesebbet viszont az általános iskolákban (a tanárok 79,4%-ának).

A tanári fizetésekkel közvetlenül összefügg a tanári előmenetel kérdése. Ezt a közoktatási törvény 1996-os módosítása a kötelező továbbképzés és szakvizsga bevezetésével nagymértékben érintette. Az a tény, hogy a szakvizsgát letett pedagógust magasabb közalkalmazotti osztályba kell sorolni, egy új, korábban nem létező szakmai előmeneteli rendszert nyitott meg a pedagógusok előtt. Időről időre felvetődött egy önálló pedagógus-bértábla bevezetésének gondolata is, amely alkalmas lenne a minőségi munka és a többletteljesítmények jutalmazására, ám ennek kimunkálására nem került sor. A szakvizsga kötelező bevezetésével mégis várható, hogy ez a jövőbeni előrejutási rendszer is valamiféle "pótbértábla"-ként fog funkcionálni, legfeljebb az előírtnál sűrűbben vizsgázókat juttatja előnyösebb előrelépési feltételekhez.

A tanári pályán ma kevés "kiugrási" lehetőség kínálkozik. A közalkalmazotti bértábla által kínált lehetőséggel (az F kategóriába való sorolással) az említett tanárvizsgálat adatai szerint a tanárok 32%-a esetében éltek a munkáltatók. Az F kategóriába való besorolás erősen kötődik a tanárok életkorához (az 50-59 évesek 55,6%-a, a 40-49 évesek 42,7%-a részesül benne, a huszonévesek 3,9%-ával és a harmincasok 22,2%-ával szemben), végzettségéhez (az óvónők, a tanítók és a tanári végzettséggel nem rendelkezők átlag alatt részesülnek benne), valamint az iskola településtípusához (a falun tanítók az átlagosnál jóval ritkábban kapnak F-es besorolást még akkor is, ha erre formálisan lenne mód). Az egyik iskolán belüli előmeneteli lehetőség az, ha valaki szakmai munkaközösség vezetőjévé válik: a fenti vizsgálat adatai szerint ez a tanárok 16,9%-át érinti, és döntően az életkorhoz kötődik (az ötvenesek 23,7, a negyvenesek 22,4%-a munkaközösség-vezető a harmincasok 13,5 és a húszasok 3,7%-ával szemben). Az igazgatóvá válás lehetősége ugyan már egy kicsit "pályaelhagyásnak" minősíthető, ám kétségkívül az iskolai karrier egyik lehetősége. A megkérdezett tanárok 7,8%-a vélte elképzelhetőnek, hogy öt év múlva iskolájában igazgató lesz. Ez a lehetőség inkább a férfiakat foglalkoztatja (11,7%-uk választotta ezt a lehetőséget, a nők 7,1%-ával szemben), és ugyancsak életkorhoz köthető (a negyvenesek 11,8%-ával és az ötvenesek 9,1%-ával szemben a harmincasok 7,1 és a húszasok csupán 1,7%-a tartotta ezt magára nézve elképzelhetőnek). Mindez azt mutatja, hogy ezek az előmeneteli lehetőségek egyelőre nem térnek el lényegesen a központi bértábla logikájától: alapvetően az életkorhoz kapcsolódnak, és a pályán eltöltött időt jutalmazzák.

7.2.3. Munkafeltételek és elismertség

A tanári munka feltételei között a fizetések csak az egyik tényezőt alkotják, emellett számos más tényező is szerepet játszik. Ezek közül különös figyelmet érdemelnek a tanulói társadalom összetételét érintő változások. A kilencvenes évtized demográfiai és szociális viszonyainak változásai ugyanis nagymértékben hatottak a tanulók összetételére: ma és a belátható jövőben nem ugyanolyan gyerekek járnak iskolába, mint amilyenek jártak a múltban. Korábban már láttuk, hogy növekszik a kiskorú gyermeket nem nevelő családok aránya, azaz a tanulók egyre nagyobb hányada egyre inkább szűkülő társadalmi közegből érkezik. Az iskolás gyerekeket nevelő családok körében közel kétszer annyi a cigány származású, mint a teljes populációban, s ez is enyhe növekedést mutat. Növekszik a többgyerekes családok száma is. Növekszik azoknak a gyerekeknek az aránya, akik a legalacsonyabb jövedelmű családokból jönnek (lásd a gazdasági és társadalmi környezetről szóló 2. fejezetet). A tanárok nagy részének tehát az utóbbi években szembe kellett néznie tanítványaik egy részének az elszegényedésével. Ezek a változások nemcsak az iskolák belső világát, a tanulás és a tanítás körülményeit befolyásolják (lásd erről még a közoktatás tartalmi kérdéseiről szóló 6. fejezetet is), hanem hatnak a tanári munka feltételeire is.

A pedagógusok szakmai munkavégzésének fontos feltétele a társadalmi környezet elismerése és a megfelelő önbecsülés is. A presztízsvizsgálatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom határozott különbséget tesz a különböző tanári csoportok között, de ezek mindegyikét viszonylag alacsony presztízsűnek tekinti. Emellett megfigyelhető az is, hogy az elismertség és az anyagi megbecsültség közötti olló e szakma esetében különösen nagy. 1996 decemberében a magyar felnőtt lakosság körében társadalmi megbecsültségét tekintve 11 foglalkozás közül a középiskolai tanárok a 6., az általános iskolai tanárok a 7. és az óvodapedagógusok a 10. helyen voltak. Az anyagi megbecsültség tekintetében a pedagógusok helyezése persze még rosszabb: 11 foglalkozás közül ebből a szempontból a középiskolai tanárt már csak a 7. helyre rangsorolják. Az anyagi megbecsültség és a társadalmi elismerés közötti különbség a pedagógusok körében a legmagasabb: ők tehát azok, akiket a közvélemény a leginkább alulfizetettnek érzékel (lásd 7.2. ábra). Maguk a pedagógusok a lakosság egészénél is alacsonyabb presztízsűnek látják saját foglalkozásukat: például a lelkész foglalkozását is magasabbra helyezik, mint saját szakmájukon belül a legmagasabbra értékelt középiskolai tanári foglalkozást (lásd Függelék 181. táblázat).

A pedagógusok megítélésében a különböző társadalmi csoportok között jelentős különbségek figyelhetők meg. Korábban már láttuk, hogy az emberek a fővárosban a legkevésbé és a vidéki városokban a leginkább elégedettek a pedagógusok munkájával. A pedagóguspályával kapcsolatos szimpátia azonban mégis a fővárosi emberek körében a legmagasabb, mint ahogy a legnagyobb szakadékot is ők látják az általuk érzett megbecsülés és a tényleges társadalmi megbecsülés között. Ami a különböző életkori csoportokat illeti, minél idősebb valaki, annál inkább rokonszenvezik a pedagógusokkal, és annál inkább úgy látja, hogy a társadalom nem becsüli meg őket (lásd Függelék 182. táblázat).

Nemzetközi összehasonlításban az OECD-országok körében a magyarok mellett csak a spanyolokra jellemző, hogy többen vannak azok, akik szerint a középiskolai tanári pálya nem eléggé megbecsült, mint akik szerint eléggé az. A felnőtt lakosságon belül azoknak az aránya, akik szerint e szakma egyáltalán nem örvend megbecsülésnek, Magyarországon messze a legmagasabb (13%). Viszonylag magas még a tanárok megbecsültségével elégedetlenek aránya Svédországban, Finnországban és Franciaországban, de az arányuk egyik helyen sem közelíti meg a magyarországit (lásd 7.3. ábra és Függelék 183. táblázat).

A kutatási adatok azt mutatják, hogy a tanárok túlnyomó többsége mindazonáltal nagyon szereti a foglalkozását, s a jövőjét is ezen a pályán képzeli el. Arra az 1997-es tanárvizsgálat során feltett kérdésre, hogy "mit gondolnak, öt év múlva mi lesz velük", 76,5%-uk vélte úgy, hogy akkor is jelenlegi iskolájában lesz. Úgy tűnik, jövőképüket három tényező befolyásolja meghatározó módon: a nemük, az életkoruk, illetve az, hogy mennyire szeretik a foglalkozásukat (ez utóbbi viszont szoros összefüggésben van az illető nemével: a tanárnők 90,5%-ával szemben a férfi tanároknak "csak" 82,7%-a szereti nagyon a foglalkozását). Míg a férfiak 73,4%-a gondolja úgy, hogy öt év múlva is jelenlegi iskolájában lesz, a nőknek 77,4%-a véli ugyanezt. Abban is különböznek persze, hogy iskolai jövőjüket hogy ítélik meg: mint láttuk, csaknem minden tizedik pedagógus gondolja azt, hogy öt év múlva vezető lesz. A legfiatalabbak körében különösen alacsony azoknak az aránya, akik azt gondolják, hogy öt éven belül vezetők lehetnek iskolájukban. A munkanélküliségtől csak 1%-uk tart (a fővárosban és a falvakban kicsit többen), s csupán 7,8%-uk tervezi a pálya elhagyását.
A jelenlegi iskolát valószínűen elhagyók életstratégiája is különbözik nemek szerint: a nők inkább maradnának a pályán (más iskolában vagy más, oktatással kapcsolatos beosztásban gondolkodnak), míg a férfiak inkább a teljes pályaelhagyást fontolgatják. A saját iskola vagy akár a pálya elhagyásának gondolata az életkor növekedésével egyenes arányban halványul el a tanárok körében.

Közismert, hogy a tanári munka nem korlátozódik a tanórákra való felkészülésre és ezek megtartására. Az idézett tanárvizsgálat szerint a tanórai tevékenységeken túl a megkérdezett tanárok 33,8%-a vesz részt a helyi értékelési rendszer, 33,1%-a pedig a helyi tanterv, pedagógiai program kidolgozásában. 16,4%-uk tagja valamilyen szakmai szervezetnek, 14,6%-uk szokott szakmai előadásokat tartani, 7%-uk végez szaktanácsadói, szakértői munkát, 6,9 százalékuk publikál, 4,3%-uk rajta van a vizsgáztatási jegyzéken, 3,2%-uk pedig a szakértői listán. Ezeknek a szakmai tevékenységeknek a végzését vagy nem végzését alapvetően a tanárok életkora határozza meg, a helyi tantervek készítésében pl. a 40-49 évesek 38,4%-a, az 50-59 éveseknek pedig 37,4%-a vesz részt a huszonévesek 19,1%-ával szemben.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.