2019. augusztus 21., szerda , Sámuel, Hajna

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Jelentés a magyar közoktatásról >> Jelentés a magyar közoktatásról 1997

3.3. Felnőttoktatás

2009. június 17.

3.3. Felnőttoktatás

A tanulói továbbhaladás és a korrekciós lehetőségek elemzése kapcsán a felnőttoktatás problémáiról e fejezetben már korábban is volt szó. E terület növekvő jelentősége és az itt zajló átalakulás nagy horderejű hatásai miatt azonban önálló alfejezetben is kell ezzel a témával foglalkoznunk. Magyarországon óvatos becslés szerint is több százezer ember vesz részt a felnőttképzés1 különféle formáiban. A hagyományos értelemben vett felnőttképzés fogalmának két meghatározó összetevője az idősebb életkor és a dolgozói státus, vagyis az, hogy a szervezett képzésbe történő újbóli bekapcsolódásra néhány év munkatapasztalat után, érett életkorban kerül sor. Ma azonban e képzési szféra egyik jellemzője éppen az, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg benne a munkaerőpiacra még ki nem került fiatalok, akik már nem diákok, de még nem is dolgozók.

A régóta használatos fogalom tartalmának módosulása mellett a felnőttoktatás szaknyelvében egy másik, egyre nagyobb figyelemmel kísért fogalom is megjelent: az élethosszig tartó tanulás.2 Ez a normál iskolázás utáni képzési formák bővülésével és gazdagodásával, az ilyen képzési formák iránti igények robbanásszerű növekedésével függ össze (lásd erről a keretes írást is). A folyamat jelentőségét jelzi, hogy az élethosszig tartó tanulást az oktatással foglalkozó nemzetközi szervezetek is sorra tűzik a zászlajukra. Az Európai Unió például 1996-ot az élethosszig tartó tanulás évének nyilvánította.

Az élethosszig tartó tanulás

Az élethosszig tartó tanulás eszméje a tanulás és képzés folyamatát az iskolacentrikus megkö-zelítéssel szemben más nézőpontból - az egyén életútja felől - közelíti meg, s ezzel szétvá-laszthatóvá, ugyanakkor egyenértékűvé teszi az iskolai és az iskolán kívüli képzést. A hazai oktatáspolitikai zsargonban is - nagyrészt az európai csatlakozás témaköréhez kapcsolódóan - terjedőben van ez a kifejezés. Célja az oktatás hagyományos szervezeti kereteinek fellazításá-val biztosítani az oktatás minél szélesebb körű elérhetőségét. Ugyancsak fontos cél a foglal-koztathatóság, a munkaerő-piaci alkalmasság növelése. Ebben a kontextusban a hagyományos, kötelező iskoláztatás feladata az alapképességek, a tanulási rutinok kialakítása, az önálló isme-retszerzésre való felkészítés. Az élethosszig tartó tanulás - a képzési rendszer rugalmasabbá, sokszínűbbé tételére irá-nyuló törekvések jegyében - hosszabb távon a képzettségek szerkezetének individualizáltabb jellegét is ígéri, szemben a jelenleg még meghatározó háromfokozatú, illetve szakmai kvalifi-kációhoz kötött struktúrával. Az élethosszig tartó tanulás eszméjének terjedése és a pozitív célkitűzések számbavétele mellett azonban az iskolázást követő tanulásban érvényesülő erős társadalmi szelekciót és an-nak következményeit is érdemes elemezni és tudatosítani. Az alapiskolázást követő képzés résztvevői többségükben a társadalom fiatalabb, képzettebb csoportjai. Ez részben azzal függ össze, hogy a képzés kumulatív természetű folyamat, s az iskolarendszerű képzéshez hason-lóan a magasabb szintű előképzettséggel rendelkező csoportok többet tudnak profitálni a kép-zési lehetőségekből. A szelektivitás másrészről a képzési lehetőségek elosztásának társadalmi mechanizmusaival függ össze. (Tót, 1997)

Ma a képzésben való részvétel általános növekedése mellett jól érzékelhető tendencia a képzési programok erősödő munkaerő-piaci orientáltsága. A tanulás, a képzésben való részvétel legerősebb motívuma a foglalkoztatáshoz, illetve a munkanélküliséghez kapcsolódik (vagy annak következményeként válik szükségessé, vagy annak megelőzését kívánja szolgálni).

3.3.1. A felnőttoktatási szektorok

A felnőttképzés történhet az iskolarendszeren belül, illetve azon kívül, a munkaerőpiacon. A felnőttképzést folytató intézmények több csoportba sorolhatók: (a) az iskolarendszerhez tartozó intézmények egy része, mint a dolgozók iskolái, illetve az esti és/vagy levelező tagozattal rendelkező iskolák, (b) a képzési vállalkozások és non-profit szervezetek, (c) a 90-es években létrehozott regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok országos (jelenleg 9 egységből álló) hálózata, (d) maguk a munkahelyek, amennyiben szervezett formában képezik tovább a dolgozókat, (e) a közművelődési intézmények és a népfőiskolák.

3.3.1.1. Az iskolarendszerű felnőttképzés

Az iskolai vagy iskolarendszerű felnőttképzés eredeti funkciója szerint az alacsony szintű vagy hiányos iskolázottsággal rendelkező felnőttek számára teremtett lehetőséget a képzettség későbbi (munka mellett, érettebb korban történő) megszerzésére. Az utóbbi másfél évtizedben azonban jelentős változáson ment keresztül: a "dolgozók iskolájából" egyre inkább a fiatalok másodlagos képzőintézményévé vált. Irányultsága szerint általános vagy szakképzést nyújt. Az iskolarendszer három fokozatának megfelelően alap- és középfokon, illetve a felsőoktatás szintjén működik. A képzés munkarendje szerint esti, illetve levelező tagozaton folyik (a valóságban a képzés ennél jóval rugalmasabban szerveződik).

3.3.1.1.1. A dolgozók általános iskolái

A jogszabályi keretek már a nyolcvanas években lehetővé tették azt, hogy az általános iskolai felnőttképzésbe a fiatalabb korcsoportok is beléphessenek. A nappali rendszerben működő általános iskolák nagy része nem volt felkészülve a szociális hátrányokból fakadó pedagógiai helyzetek kezelésére, s ezért a "problémás", a többséggel együtt haladni nem képes gyerekeket nagy számban irányították át a dolgozók iskoláiba. Ennek következtében az általános iskolai felnőttképzésben megszaporodtak a még tanköteles korúak, s tömegesen jelentek meg ebben a képzési formában a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek. Ez egyúttal az intézményrendszer belső differenciálódását is eredményezte. Létrejöttek az ifjúsági tagozatok, előtérbe kerültek az intenzívebb oktatási formák, és az oktatás egyre inkább nappal, munkaidőben folyt. A képzésben résztvevők jelentős hányada életkora miatt nem volt dolgozó, de a növekvő mértékű munkanélküliség következtében a már nem tanköteles korúak körében is nőtt a munkahellyel nem rendelkező eltartottak száma.

Az 1993-as közoktatási törvény korlátozta a felnőttoktatás, mindenekelőtt az általános iskolai felnőttoktatás résztvevőinek a számát azzal, hogy megszüntette a tanköteles korúak átirányításának lehetőségét. A képzési forma biztosításával kapcsolatban a közoktatási törvény megengedően fogalmaz: az önkormányzatok belátására, a helyi igények szerinti mérlegelésére bízza a fenntartást. Az a tény, hogy a fenntartás nem kötelező feladat, hozzájárult ahhoz, hogy a kisebb intézmények egy része a költségcsökkentés áldozatává vált. A pénzügyi nehézségekkel küzdő önkormányzatok kiadásaik csökkentésének lehetőségeit keresve hivatkozhattak a létszám apadására és az emiatt bekövetkező fajlagos költségnövekedésre. Mindezek a hatások az intézményhálózat visszafejlődését eredményezték. A felnőttképzést folytató iskolák száma és a tanulók létszáma egyaránt csökkent (lásd Függelék 84. táblázat és Függelék 86. táblázat).

Az oktatás belső struktúráját tekintve jelentősen csökkent az ún. munkástovábbképző tagozat jelentősége: mára ez szinte teljesen elhalt. Ugyanez mondható el az ún. alapismereti, vagyis az 1-4. osztályos oktatásról is. A levelező oktatást egyre inkább kiszorította az esti képzés, ami részben az oktatás intenzitásának növekedésével járt. Ez a tendencia és a tanulók életkori adatai azt jelzik, hogy ez az iskolatípus egyre kevésbé működik a dolgozók iskolájaként. A 19-23 év közötti korosztály aránya 1987 után a korábbi létszám 50-75%-ára csökkent, a 23 évesnél idősebbek pedig 1993-ra lényegében "elfogytak". 1993/94-ben a tanulók túlnyomó többségét a 18 év alattiak tették ki, és körükben jelentősen megnőtt a nők aránya (lásd Függelék 85. táblázat).

Az iskolákba zömmel az adott intézmény székhelyén élők járnak. Ez - tekintettel arra, hogy ma az országban már csak kb. száz településen található felnőtteket oktató általános iskola - azt jelenti, hogy a kisebb településeken élők kiszorulnak ebből az oktatási formából (Györgyi, 1997). A megmaradó iskolákra így egyre nagyobb térség ellátásának terhe hárul, ezzel a spontán módon formálódó területi szerepkörrel azonban a fenntartás módja nincs összhangban: ennek a pénzügyi terhei ugyanis a székhely szerinti önkormányzatokra hárulnak.

Az iskolai felnőttképzés tartalmát illetően kevés innovációs próbálkozás történt. Az eredeti funkciók módosulása, a résztvevők összetételének heterogenitása és a szűkös finanszírozás egyaránt szerepet játszott abban, hogy e képzési forma tartalmi korszerűsítése nem vagy csak kevés intézményben történt meg. Az iskolai felnőttképzés jellemzője maradt, hogy a nappali képzés redukált, csökkentett követelményekkel működő másolata: a készségtárgyak és az idegen nyelvek oktatásának hiánya máig jellemző. Néhány intézmény az egyszerű szakmákra történő felkészítéssel és pályaorientációval bővítette az alapképzést. A résztvevők összetételéből adódó speciális problémák kezelésére elkezdődött egy sajátos pedagógiai kultúra kialakulása, ezt azonban - elsősorban a finanszírozási gondok miatt - a zsugorodó intézményhálózatban a leépülés veszélye fenyegeti (Csoma-Lada, 1996). Máig nem megoldott az ezekben az intézményekben tanító tanárok speciális képzése, illetve az őket segítő szakembergárda alkalmazása. Ugyancsak hosszabb ideje megoldatlan a felnőttképzés sajátosságaihoz alkalmazkodó tankönyvekkel, tantervekkel való ellátottság. A megoldási módok változtak és keveredtek az évtizedek során: a nappali képzés könyveit használták, majd válogattak az ismeretanyagból, újabban pedig helyi tantervek készülnek.

3.3.1.1.2. A középiskolai és az azt követő felnőttképzés

Ez a képzéstípus - szemben a dolgozók általános iskoláinak visszaszorulásával - lassú ütemben növekszik: a tanulók létszáma megközelíti a nappali tagozaton tanulók létszámának a 15%-át. A létszámnövekedésre hatott az, hogy a kilencvenes évek elején középiskolás korba érkezett nagy létszámú korosztály egy részét csak nehezen lehetett beiskolázni a nappali tagozatos intézményekbe.

Eredeti funkciója az iskolázásban lemaradt, lemorzsolódott csoportok utólagos képzése, de egyre inkább szerepet játszik a már szakmát szerzett, vagy a középiskolai képzésből kihullott fiatalok pályamódosítási lehetőségének biztosításában is. Így ma már sok esetben a második szakma, illetve a szakmát kiegészítő magasabb iskolai végzettség megszerzését teszi lehetővé. Mindezekből adódóan ez a képzési forma a résztvevők társadalmi összetételét tekintve - az általános iskolai oktatástól eltérően - nem vált a hátrányos helyzetű csoportok gyűjtőhelyévé. A szakmai képzésben az évtizedek alatt fokozatosan csökkent a munka mellett szakmát szerzők aránya (lásd Függelék 87. táblázat).

A változó feltéteket követve új képzési típusok sora jött létre, s a meglévők is bővültek, módosultak. 1974 óta létezik a szakmunkások szakközépiskolája, amely a szakmunkásképzés zsákutcás jellegének oldására szolgált (ebben a képzéstípusban, az elnevezése ellenére, csak közismereti tárgyakat tanítanak). A középfokú felnőttképzést folytató iskolák a 90-es években kezdődő demográfiai hullámvölgy hatására - és a fejkvótás finanszírozás miatt - maguk is érdekeltek voltak a képzési formáknak az új igényekhez történő adaptálásában. Növekedett a szakmunkások szakközépiskolájába járók száma: az 1989/90-es tanévben 24 185 fő járt ide, 1995/96-ban számuk már 30 442 főre nőtt (lásd Függelék 88. táblázat). A hároméves képzési forma mellett működik egy 2 éves, intenzív képzési forma is, itt azonban csökken a tanulók száma.

A szakközépiskola esti tagozatán oktatott szakmák ágazati megoszlását tekintve jelentős arányt képviselnek az ipari ágazathoz sorolható szakmák, miközben a nappali tagozaton elsősorban a szolgáltató ágazathoz tartozó szakmák előretörése figyelhető meg (lásd Függelék 89.táblázat). Felértékelődött a gimnáziumi képzés is, amit a lassú létszámemelkedés is jelez. A dolgozók gimnáziumainak egy része - kísérletként - az alapképzés mellett kiegészítő szakmai jellegű felkészítést is kínál.

A középfokú felnőttképzésben is jellemző a résztvevők életkorának csökkenése, a fiatalabb évjáratok arányának emelkedése. A szakmunkások szakközépiskolája egyre inkább a normál oktatásból frissen kikerült fiatalok képzőintézménye lett, bár nőtt a 20 év felettiek aránya is (ami feltehetően a többszöri évismétlésnek, a pályamódosítás miatt elhúzódó iskolázásnak a hatása). A szakközépiskola 2 éves (zömmel a gimnáziumi érettségire épülő, s szakmai képzést nyújtó) tagozata iránt is a fiatalabb korosztályok (18-25 év közöttiek) érdeklődnek, bár ez az intézménytípus (különösen a levelező tagozata) még őrzi a hagyományos felnőttképzési funkcióját: itt 1995-ben a tanulók több mint negyede volt 23 évesnél idősebb (lásd 3.9. táblázat). A felsőoktatás terén korábban az esti-levelező tagozat jelentett lehetőséget a munka melletti továbbtanulásra. A költségtérítéses helyek kínálatának bővülésével az esti-levelező tagozat jelentősége némileg csökkent.

3.9. táblázat

Az iskolai rendszerű felnőttképzésben részt vevők száma életkor szerint, 1995/96


Dolgozók általános iskolája Dolgozók középiskolája Egyetem, főiskola Összesen

15 éves

556 488 - 1 044

16 éves

1 122 1 765 - 2 887

17 éves

1 343 7 874 - 9 217

15-17 éves

3 021 10 127 - 13 148

18 éves

673 11 881 1 045 13 599

19 éves

391 11 444 2 260 14 095

20 éves

9 840 2 939 12 779

21 éves

124* 7 152 3 470 10 746

22 éves

4 902 3 469 8 371

18-22 éves

1 188 45 219 13 183 59 590

23 éves és idősebb

996 20 545 36 841 58 382

Összesen

5 205 75 891 50 024 131 120

Forrás: Szakképzés Magyarországon..., 1996

*20-22 évesek együtt.

3.3.1.2. A munkaerő-piaci képzés

A foglalkoztatásban bekövetkezett változások hatására az elmúlt években az iskolarendszerű képzés mellett egyre nagyobb jelentőségre tett szert az ún. munkaerő-piaci képzés. Ez, noha nem alkotja a közoktatás részét, mégis komoly figyelmet érdemel, ugyanis léte és fejlődése visszahat a közoktatásra is. E képzési szektor részben az állam által kiépített munkaügyi szervezetrendszer keretei között működik, és döntően az átmenetileg inaktívak képzését végzi. A munkaerő-piaci képzést gyakran nevezik a foglalkoztatáspolitika aktív eszközének (szemben például a munkanélküliek pénzügyi támogatásával).

1995-ben a munkanélküliek 6,7-7,6%-a, az aktív eszközök által érintetteknek 40%-a vett részt képzésben. Ez a tevékenység a munkanélküliséggel kapcsolatos átképzést foglalja magába, ideértve az iskolából kilépett pályakezdő munkanélkülieket is. E szervezeti keretek között kis számban felzárkóztató és rehabilitáló képzés is folyik. Ennek a képzési szférának az egyik új szervezeti súlypontját a 90-es években kiépült regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok jelentik.

A képzés másik jelentős területe az aktív munkaerő karbantartását és fejlesztését szolgáló, munka melletti tanulás, munkahelyi képzés, továbbképzés. E programok egy része a munkahelyeken szerveződik (jelentős részben az ott dolgozó, nem hivatásos képzők részvételével). Más része a munkáltatók (illetve bizonyos részben a munkavállalók által) finanszírozott ún. piaci képzés keretei között folyik.

3.3.1.3. A munkaügyi szervezet rendszerében folyó képzés

A gazdasági változások nyomán előálló jelentős arányú munkanélküliség új helyzetet teremtett, s a felnőttképzés új formáinak kialakítását tette szükségessé. Létrejött a megyei munkaügyi központok hálózata, amelyek ugyan elsősorban a munkanélküliek regisztrálását és ellátását szervezik, de ezen belül jelentős pénzeszközöket fordítanak képzési programok finanszírozására is. Mindez igen rövid idő alatt zajlott le, s ennek következményeit a kialakult intézményrendszer, a létrehozott programok is tükrözik.

1994-ben 94 ezer, 1995-ben 71 ezer, 1996-ban 69 ezer fő képzését szervezték az ellátás keretében. A képzési kínálat alakulásában igen nagy szerepe van annak, hogy a költségek leszorítására törekedve a kevésbé eszközigényes és csoportos képzéseket preferálják. Ez is oka annak, hogy a rendszer leginkább a magasabb előképzettséggel rendelkezőknek teremt képzési lehetőséget. Olyan sajátos helyzetű csoportok képzése is megjelenik azonban e keretben, amelyeket a piaci szektor nem keres (iskolázatlan rétegek, cigányok, csökkent munkaképességű emberek). Az iskolázatlan csoportok számára azonban korlátozottak a szakmatanulás lehetőségei. Mindössze 47 olyan - zömmel mezőgazdasági - szakma van, amely alapképzettség nélkül is megszerezhető (lásd Függelék 75. táblázat). A résztvevők egyötöde rendelkezik legfeljebb általános iskolai végzettséggel, noha arányuk az összes munkanélküli között jóval magasabb, 40-44% között van (A felnőttképzés helyzete..., 1996). A fiatalabb korosztályok jelenléte - az iskolarendszerű képzéshez hasonlóan - ebben a szektorban is igen jelentős. Nagyarányú (42-44%-os) a 24 év alattiak részvétele a képzésben, miközben a munkanélkülieken belüli arányuk 23-27%. A pályakezdők részvétele a képzésben igen jelentős, nagy területi különbségekkel 34-37% között ingadozik (Szakképzés Magyarországon..., 1997).

A képzések átlagos időtartama 4-6 hónap között mozog. A képzések 80%-a szakképesítés megszerzésére irányul (lásd Függelék 90. táblázat). Növekszik azok aránya, akik maguk választották meg a képzést (és a munkaügyi központtól támogatást kaptak hozzá), szemben azokkal a képzési programokkal, amelyeket a munkaügyi központ kínált a regisztráltaknak.

A kilencvenes években új típusú intézménnyel bővült a képzést folytató szervezetek köre: az Emberi erőforrások fejlesztése világbanki program keretében létrejött a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok hálózata. Ez az önálló, felnőttképzési intézményhálózat jelentős új kapacitást és egy új intézménytípust jelent a magyarországi képzési struktúrában. 1991-ben kísérleti jelleggel kezdett működni az észak-magyarországi régió központja, az ÉRÁK, majd több ütemben, fokozatosan került sor a - Munkaügyi Minisztérium és a helyi önkormányzatok által alapított - újabb központok átadására. 1993-ban Debrecenben, Pécsett, Székesfehérváron, majd Nyíregyházán, 1994-ben Kecskeméten és Békéscsabán, 1996-ban pedig Szombathelyen nyíltak meg a képző központok. Időközben létrejött a Budapesti Munkaerő-piaci Intervenciós Központ (BMIK), amelyhez bázisként 12 budapesti szakmunkásképző és szakközépiskola kapcsolódik. A hálózat egyidejűleg 3400 ember képzését tudja ellátni, de jelentős külső kapacitásokat is bevonnak. A központokban dolgozók létszáma kb. 500 fő. A regionális központok képzési kapacitását jelzi, hogy 1995-ben 981 tanfolyamon 21 600 fő, 1996-ban 1219 tanfolyamon 29 342 fő kezdte meg a tanulást.

A létrejött hálózat együttműködésre törekszik az iskolarendszerű szakképzés intézményrendszeréhez tartozó iskolákkal, noha bizonyos vonatkozásban egymás konkurensei is lehetnek a képzési piacon. A saját regionális képzőközponttal nem rendelkező megyékben kezdődött meg az iskolarendszerű és az azon kívüli hálózat kooperációjának kiépítése a szakképző iskolák felszerelésével és felszabaduló kapacitásaik bevonásával. E folyamatban 34 iskola vesz részt (Emberi erőforrások fejlesztési program..., 1997).

A foglalkoztatási célú képzésben résztvevők döntő többsége munkanélküli, bár a regionális képzőközpontokban érzékelhető a munkaviszonyban állók képzésének lassú növekedése. 1994-ben a regionális képzőközpontok által nyújtott képzésben a résztvevők 67%-a volt munkanélküli, 1995-ben 47%-a, 1996-ban ez az arány 30%-ra csökkent (ami persze nem egyenletesen oszlik meg az eltérő helyzetű térségekben működő központok között).

3.3.1.4. Az aktív munkaerő képzése

Ma a társadalmi státust alapvetően meghatározza a munkaerő-piaci pozíció. Azok, akik nem szerzik meg a középszintű szakmai végzettséget, igen nagy valószínűséggel kirekesztődnek az igényesebb munka világából. Ez az összefüggés a már dolgozók és a még tanulók körében egyaránt egyre erősebben tudatosul. Emellett erősödőben van a képzés, a szakmai képzés szolgáltatásként való szemlélete.

A 90-es évek meghatározó jelensége, a rövid idő alatt tömegessé vált munkanélküliség - és az ebből fakadó társadalmi problémák - kezelésének szükségessége vezetett oda, hogy a munkaerőképzésben mai napig a rövid távon inaktív(vá vált) csoportok képzése áll a figyelem középpontjában. Döntően erre a területre összpontosultak a pénzeszközök, s a szabályozás is elsősorban ezt a területet érintette. A jelenlegi rendszer jóval kevésbé ösztönzi az aktív munkavállalók egyéni döntésekre alapozott képzését. Nem fogalmazódtak meg az ösztönzést szolgáló programok, jogszabályok vagy a finanszírozást segítő konstrukciók.3 A munka melletti tanulást érintő, érvényben lévő jogszabályok sem alkotnak koherens rendszert. A korábbi szabályozás értelmében például az iskolarendszerű felnőttképzésben való részvétel bizonyos támogatást élvez (munkáltatóval kötött szerződés alapján tanulmányi szabadság jár), a munkavállalók saját kezdeményezésű szakmai továbbképzését, nem iskolarendszerű tanulását azonban ez nem érinti. Ez a szabályozás ellentmondásban van a képzésnek a szakképzési törvényben megfogalmazott szektorsemlegességi elvével.

3.3.1.4.1. A képzési piac

A gazdasági szerkezetváltás, az új technológiák, az új szakmák megjelenése és a tömegessé váló munkanélküliség jelentős mennyiségi keresletet teremtett a továbbképzések és átképzések területén. Erre válaszul létrejött a képzési piac, amely ma már viszonylag rugalmas és sokszínű képzési kínálatot nyújt. A tömeges munkanélküliségből adódó állami megrendelések domináns szerepe miatt azonban e piacot bizonyos torzulások, egyoldalúságok jellemzik (Polónyi, 1996).

A képzőintézmények pontos számáról ma senki nem rendelkezik megbízható információval. Becslések alapján kb. 2000 intézmény foglalkozik több-kevesebb rendszerességgel, fő- vagy melléktevékenységként szakmai képzéssel. Számuk a kereslet alakulását követve rendkívül gyorsan változik. A területet ismerő szakemberek véleménye szerint kb. 500-600 olyan vállalkozás van, amelynek fő profilja a képzés, és tevékenységük meghatározza a képzési piac működését. A bírósági cégbejegyzéseket alapul véve, potenciálisan - beleértve magukat a gazdasági szervezeteket is - több tízezer vállalkozás rendelkezik felnőttképzési jogosítvánnyal, tehát jogszerűen folytathatna ilyen jellegű tevékenységet.

Az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP) a rendeletben előírt adatszolgáltatási kötelezettség keretében 1996-ban 4200 képzést regisztrált, amelyre 105000 fő iratkozott be (ez jelentős mértékű átfedésben van a munkanélküliséghez kapcsolódó képzés rendszerével). Vannak olyan képesítések és képzési típusok, amelyek csak az iskolán kívüli képzési szektorban elérhetők (ezek elsősorban a legújabb igényeket kielégítő, szellemi szolgáltató tevékenységeket jelentik).

A szervezetek jellegét tekintve a képzési piacon működő intézmények fő típusai a következők: (a) az államigazgatási főhatóságok (minisztériumok) egykori önálló továbbképző és vezetőképző intézeteiből alakult oktatási vállalkozások, (b) a korábbi állami nagyvállalatok saját oktatási központjaiból szerveződött képzési vállalkozások, (c) a felsőoktatási intézmények és kutatóintézetek munkatársai által létrehozott, többnyire kisméretű képzési vagy képzésszervezési vállalkozások, (d) az iskolarendszerhez tartozó intézmények, azaz középfokú szakképző és felsőoktatási intézmények, (e) a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok, (f) a korábban jelentős szerepet játszó, nagy múltú, de ma már kisebb súlyú intézmények, mint pl. a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vagy a MTESZ (Tót, 1997).

A képzési piac egyik jellemzője, hogy nem épült még ki a "fogyasztóvédelem", és a megszerezhető képzettségek tényleges státusát és értékét illetően nagy a bizonytalanság. Ez nehezíti a piac megtisztulását a szakmailag alacsony színvonalú képzési szolgáltatásoktól.

3.3.1.4.2. A munkahelyi képzés

A munkahelyi képzés az emberi erőforrásokba való befektetés és a képzés világának egyik legjelentősebb területe. E területről átfogó statisztikai információ nem áll rendelkezésre, csupán felmérések adataira támaszkodhatunk.4 Ezek alapján állítható, hogy a vállalatoknál folyó képzés legnagyobb volumenét a szakmunkástanulók gyakorlati képzése teszi ki, és erre a célra fordítódik - nagyobb részben nem önként, hanem a szakképzési hozzájárulási kötelezettség teljesítésével - a vállalati képzési kiadások legnagyobb része. Ha a tanulóképzést nem folytató cégeknek a központi alapba és az iskolák részére átutalt összegét is számításba vesszük, akkor a képzési kiadások 3/4-e, ezt figyelmen kívül hagyva is több mint fele szolgálja a szakmunkásképzést. A 10-100 főt foglalkoztató cégeknek is mintegy fele fogad szakmunkástanulót, és minél nagyobb a vállalat, annál nagyobb valószínűséggel vesz részt a gyakorlati képzésben és annál több tanulót képez, átlagosan mintegy kilencvenet.

A néhány fős vállalkozásokat figyelmen kívül hagyva a gazdasági egységek mintegy felénél van - a tanulóképzésen kívül - helyben szervezett képzés. Ahol nincs, azok 35%-ánál korábban folyt ilyen tevékenység. A cégeknél bevett gyakorlat, hogy dolgozóiknak nem helyben történő (tovább)képzését is támogatják anyagilag. Csupán minden hetedik vállalat nem él e támogatási formával.

A külföldi többségi tulajdonú cégek aktívabbak a belső képzések folytatásában, és tartózkodóbbak a szakmunkásképzésben való részvétel tekintetében. Ha azonban vállalkoznak helyben történő tanulóképzésre, akkor az alkalmazotti létszámhoz képest több tanulót foglalkoztatnak.

A tanulóképzésen kívüli tanfolyamok közül a gazdasági témájúakra fordítják a cégek a legnagyobb összegeket, de a képzések tartalom szerinti megoszlása minden gazdasági ágazatban igen kiegyensúlyozott (lásd 3.26. ábra).

Azon vállalatok aktívabbak a belső képzés szervezésében, ahol amúgy is magasabb a munkaerő képzettsége, vagyis az egyes vállalatok közötti kvalifikációs rés folyamatosan növekszik. A képzésbe való befektetést a közvetlen megtérülés szemlélete hatja át, stratégiai beruházásra ezen a területen alig van példa. Csupán minden hatodik cég nyilatkozott úgy, hogy a képzésre fordított kiadások soha nem térülnek meg (ettől függetlenül nélkülözhetetlenek), legtöbbjük szerint azonban 2-4 éven belül profitot is hozó beruházásról van szó.

3.3.2. A felnőttképzés módszerei: megújuló formák és eszközök

A felnőttképzésben alkalmazott módszerek Magyarországon túlságosan erősen kötődnek az iskolarendszerben alkalmazott, de a ma már ott is korszerűtlennek számító eljárásokhoz, és kevéssé épülnek a modern információszerzési és -kezelési technikákra. A képzés tömegessé válása, a résztvevők heterogenitása, valamint az egyéni tanulás és pályaépítés megnövekedett jelentősége azonban nélkülözhetetlenné teszik a hagyományostól eltérő oktatásszervezési és képzési eljárások alkalmazását. Az új képzési módszerek terjesztésében jelentős közvetítő szerepet játszhatnak a képzőközpontok, amelyek támogatják sok olyan, a fejlettebb országokban már kipróbált eljárásnak, módszernek az elterjesztését, mint amilyen a személyre szabott képzési programok, a munkakörelemzés, a moduláris képzési csomagok vagy a képzést megelőző képességfelmérések.

A rugalmas és nyitott oktatási formák Magyarországon nem terjedtek el olyan mértékben, mint a fejlett európai országokban. A világszerte egyik leglátványosabban fejlődő oktatási forma, a távoktatás területén a 80-as évek elején indult hazai kísérleti programok megszakadtak, és csak a 90-es években kezdődtek újra. Nem állnak rendelkezésre adatok arra vonatkozóan, hogy jelenleg hányan vesznek részt Magyarországon távoktatásban, aminek részben az is az oka, hogy ezt a képzési módot többnyire más formákkal kombinálják (óvatos becsléssel 7-10 000 főre tehető a valamilyen formában távoktatásban tanulók száma). A piaci keresletet a magánszféra ismerte fel először. Ezzel is összefügg, hogy a távoktatással eddig viszonylag szűk területen (menedzserképzés, idegennyelv-oktatás, informatika) képeztek szakembereket, s ezen belül is jellemzőbb volt a képesítést nem adó továbbképzés. Jelenleg a távoktatás területén alig van graduális képzés.

A távoktatás iránt két területen van igazán érdeklődés: az egyik a munka melletti képzés (itt kamatoztatható leginkább a módszer egyik legfontosabb előnye, a rugalmas tanulási lehetőség), a másik a felsőoktatás (ahol olcsóbb képzési formaként került az előtérbe) A hazai felsőoktatási intézmények egy része emiatt a hallgatói létszám bővítésének, illetve a képzési kapacitások kihasználásának lehetőségeit keresve évek óta kísérletezik a távoktatás különféle formáival.

Az első lépések egy távoktatási hálózat kialakítására az évtized elején történtek meg. 1991-ben az MKM kebelén belül megalakult a Nemzeti Távoktatási Tanács. Külföldi források bevonásával, nemzetközi projektek keretében hat regionális távoktatási központot alakítottak ki (Gödöllő, Debrecen, Szolnok, Pécs, Veszprém, Győr). 1996-ban - PHARE-támogatással - ez a hálózat négy új központtal bővült tovább (kettő Budapesten, egy Miskolcon és egy Szegeden). Megindult a szakemberképzés (tutorok kiképzése), kiépült a szükséges infrastruktúra egy része. Egészében azonban nem sikerült megtalálni azokat az ösztönzőket és szervezeti kereteket, amelyek megteremtették volna a felsőoktatási intézmények érdekeltségét, és - az eredeti elképzeléseknek megfelelően - a felsőoktatást tették volna a hazai távoktatási rendszer bázisává. Ugyancsak nem mondható, hogy széles körben felismertté váltak volna e képzési forma kétségkívül létező előnyei (Távoktatás-fejlesztési tanulmányok, 1997).

A magánszektorban ugyanakkor, nagyrészt amerikai és brit programok alapján, viharos gyorsasággal folyik a már létező képzések kiterjesztése. Az ilyen programoknak már több ezer hallgatója van Magyarországon és a környező országokban. Távlatilag mindenképpen nagy lehetőségek rejlenek ebben a képzési formában. A külföldi tapasztalatok azonban arra utalnak, hogy a potenciális résztvevők arányának becslésekor bizonyos korlátokkal kell számolni. A nagy nemzetközi távoktató szervezetek hallgatóságának összetétele azt jelzi, hogy ez a képzési forma a képzettebb, legalább középfokú, de még inkább a diplomás rétegek számára kínál hatékony tanulási lehetőséget. Mindenekelőtt azért, mert ezek a csoportok rendelkeznek leginkább azokkal a tanulási tapasztalatokkal, készségekkel és motivációval, amelyek az intenzív egyéni tanuláshoz elengedhetetlenek.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.