2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 november

Játszani is engedd... -- Szabadjára engedett gondolatok Trencsényi László: Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok című könyve kapcsán

2009. június 17.

„játszani is engedd...”

Szabadjára engedett gondolatok Trencsényi László Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok című könyvéről és könyve kapcsán

Végigolvasván és „végigderülvén” (de erről majd később) Trencsényi László Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok című könyvét, az első, ami kikívánkozik belőlem, hogy jobb lett volna, ha a szerző egy fokkal még merészebben a Nevelés- és iskolaelméleti játékok címet adja meghatározhatatlan műfajú kötetének. Aki pedig ebben holmi komolytalankodást vélne felfedezni, annak szíves emlékezetébe idézem (amit nyilván e nélkül is tud), hogy a játék komoly dolog. Ezt minden gyerek tudja, de minden szülő és nagyszülő is, akinek megadatott a szerencse, hogy kisgyerekével, unokájával játékba elegyedhet. Aki pedig netán úgy véli, hogy az elméletet így egy sorba állítani a játékkal már-már szentségtörés, annak talán nem felesleges felhívni a figyelmét arra, hányféle játékot is játszunk éppen manapság különféle elméletekkel a bújócskától kezdve a csapd le csacsiig.

Komolyra fordítva a szót: Trencsényi könyvét, amelyet műfaji besorolás tekintetében szívem szerint „a tanárképzés metodikai útmutatója” alcímmel látnék el, mindenekelőtt azért tartom példaértékűnek és ugyanakkor „példátlannak” is, mert miközben az emberi élet alapkérdéseitől kezdve a pedagógiai gyakorlat mindennapjainak történéseiig minden részkérdést is „halálosan” komolyan vesz (ugyanis ki tudja, mikor mi a „részkérdés”), mintha folyton „komolytalankodna”. Mintha csak azt üzenné a leendő tanároknak, hogy sem a nevelést, sem önmagunkat mint nevelőket nem kell annyira komolyan vennünk. Gondoljunk csak bele mi, némi gyakorlattal már rendelkező pedagógusok (ha ugyan van hozzá elegendő bátorságunk), hogy mennyit téblábolunk naponta megoldatlan emberi problémák között, hogy milyen keveset tudunk arról, hogy mit tudnak és mit gondolnak a tanítványaink, milyen indulatok fortyognak bennük, vagy hogy ha ki is robban belőlük valami, voltaképpen mi is az, ami kirobbant. Egyébként is, mit tudunk mi az életről, akár a sajátunkéról is? Gyertyalánggal világítunk a sötétségben, közben pedig többnyire úgy teszünk – elvégre pedagógusok vagyunk, vagy mi a fene! –, mintha mindent értenénk, ítélkezünk és tanácsokat adunk, értékelünk és minősítünk, játsszuk a bölcset, hiszen elvégre az a dolgunk, hogy utat mutassunk az ifjúságnak.

„Több könnyedséget, hölgyeim és uraim, s meglátják, mindjárt elviselhetőbb lesz az iskola!” – nekem mindenekelőtt ezt mondja Trencsényi könyve. Persze ezzel együtt azt is: „Több kételkedést, hölgyeim és uraim!” Nézzék csak meg a könyv címlapját: széttárt karokkal áll mikrofon mögött egy éppen őszülni kezdő úr – a Szerző –, előtte mikrofon, amiből arra lehet következtetni, hogy előadást tart, azaz éppen közöl, felvilágosít, „okít”, de a kép tanúsága szerint inkább kérdez, mint állít; inkább azt mondja: „Tessék választani!”, mint azt, hogy „Na látják, ez így van!”. Mert Trencsényi így tart előadást, így ír „metodikai útmutatót”. Ezért sietve vissza is vonom, amit fentebb írtam: ennek a könyvnek inkább az lehetne az alcíme: „Fontolkodó tanárjelölteknek és tanároknak”.

Ebben az összefüggésben meghatározó a jelentősége annak, amit a könyv bevezetőjében olvashatunk: „Egyre jobban hiszek abban, hogy a felsőoktatásnak is van jól meghatározható didaktikája, tantárgy-pedagógiája. Hovatovább nem a közlendő maga, hanem a közvetítés módja a perdöntő ezen a téren is.” Ez Trencsényi credója, amelyhez könyvében mindvégig hű marad.

Ami pedig a közvetítés módjának Trencsényi által felmutatott példáját illeti, erre mindvégig az jellemző, amit a Definícióválasztás a nevelésről című alfejezetben ír. Már maga az alcím is jellemző: ami nem az, hogy „Definíciók a nevelésről”, amely azt az elvárást sugallhatná, mintha pusztán megismerni, netán megtanulni kellene különféle definíciókat. Trencsényinek ez nem elég! Ő azt akarja, arra készteti, szinte kényszeríti a hallgatóit, hogy válasszanak! Persze azzal is számol, hogy ha „szabad a vásár”, akkor „kinek a pap, kinek a papné”. És mi van, ha ez a helyzet? Trencsényi válasza: „....célunk az, hogy világos, egyértelmű definíciókat alkossunk, de legalább ennyire az is, hogy megtanuljuk a közös gondolkodásban becsülni, elfogadni az eltérő nézeteket – különösen, ha azok jól argumentáltak.”

Bravó! – mondhatnánk elhamarkodottan, ám Trencsényi ekkor előáll a szuverén definícióalkotás során számításba jöhető alternatívák felsorolásával. Merthogy az önállóságot, a szuverenitást nem téveszti össze a magára hagyással. Vagyis nem bevisz az őserdőbe és magunkra hagy, hanem útelágazásokhoz vezet, amelyeknél eltérő tartalmú és világnézetű (pedagógiai világnézetről beszélek!) választási lehetőségek mentén lehet tovább haladni a következő elágazásig. Ezzel egyébként indirekt módon közöl is: elmondja, hogy a neveléstörténetben eddig milyen útvonalak mentén születtek különféle válaszok. De itt sem arról szól a mese, hogy a hallgatónak egyszerűen, azaz szimplán tudnia kell, hogy miféle válaszok léteztek eddig (ez mint elengedhetetlen előfeltétel jelenik meg a döntéshez), hanem választania is kell annak alapján, amit a választási lehetőségekről tud. Ez – íme egy „rejtett tantervi mozzanat!” – értelmet ad a „tudásnak”, életszerűvé, életszagúvá teszi azt is, ha van, és azt is, ha nincs. Hogy mi itt a rejtett tanterv? Nos az, amit már a latinok megfogalmaztak: „Non scolae, sed vitae discimus.”

És amikor már azt hinné a naiv olvasó, azaz a naiv tanárjelölt, hogy közeledik a tudás kapujához, akkor Trencsényi „csúnya” tréfát űz vele („velünk” – mondhatom, mert a szerző velem is végigjáratta ezt az utat). Felteszi a kérdést: „Meddig vagyunk kicsik, mettől vagyunk nagyok?” Hát ez nem volt „tisztességes” húzás. Mert persze ahhoz, hogy erre a banálisnak látszó kérdésre felelni tudjunk, először meg kell járnunk a poklok útját, azaz magáról „az emberről” kell elgondolkodnunk. Tesszük ezt a szerző által megidézett Kamarás István Íme az ember című könyvéből vett részlet segítségével.

És miközben „az emberről” kérdez Trencsényi tanár úr, folyton önmagunkról faggat, nem is leplezetten. Ismét egy „rejtett tantervi” üzenet: „Amíg önmagaddal nem jössz tisztába, hogy merészkedhetsz másokat nevelni?”

És amikor már azt hihetnénk, hogy közelebb vagyunk annak a megértéséhez, hogy milyen fontos szerepet is játszik saját embervoltunk a nevelésben, Trencsényi tüstént megálljt parancsol és új kaput tár szélesre: rákérdez arra, hogy bármit gondoljunk is a nevelés céljáról, tudjuk-e, honnan származnak ezek a gondolataink. A nevelésről való gondolkodás társadalmi dimenziói tárulnak, illetve „táratnak” fel azoknak, akiknek ezen is el kell gondolkodniuk. De megint csak nem egyedül. A Neveléselméleti dominó címet viselő fejezetben nagy gondolkodóktól és népi bölcsességekből vett idézetek kínálnak a hallgatónak muníciót megint csak ahhoz, hogy a maga válaszát kivajúdja.

S mivel már kiléptünk a nevelés „páros viszony” paradigmájából, elkerülhetetlenül tornyosul elénk a nevelés közösségi dimenziója. Furcsa dolog ilyesmit egyáltalán leírni, mégis leírom: ma bizony kell kurázsi ahhoz, hogy valaki egyáltalán „közösségről” merjen beszélni, hiszen ez a szó ugyancsak kompromittált ellentétes előjelű világnézetektől és politikai gyakorlatoktól. Trencsényi vállalja, hogy neveléstörténeti és irodalmi ismereteinek gazdag tárházából megidézzen olyan közösségértelmezéseket, amelyek árnyalhatják és gazdagíthatják a hallgatók ismereteit. Aztán tüstént visszacsatol a mai gyakorlathoz: lehet-e közösség az iskola, és ha igen, milyen alapon?

Hasonló módszerrel esik szó nevelésünk alapvető kérdéseiről: az esélyegyenlőségről, illetve -egyenlőtlenségről, a kisebbségek pedagógiájáról. Egyre beljebb megyünk az „erdőbe”. Avagy egyre közelebb kerülünk a napi problémákhoz, és ekkor napi politikai példák segítségével kezdjük kapiskálni, hogy mennyire mély elméleti, filozófiai gyökerei vannak pl. egy olyan kérdésre adandó válasznak is, hogy mi a teendő, amikor fiatalok helytelen cselekedeteinek pedagógiai konzekvenciái felett kell döntenünk. Mit javasoltunk volna ellenlépésként vagy pedagógiai válaszként arra, amikor fiatalok elfűrészeltek egy köztéri fakeresztet?

Nem folytatom a könyv nyomán a tartalmi kitárulkozás további lépéseit, csak a teljesség kedvéért megemlítem, hogy a szerző elvezeti a leendő tanárt a személyközi kapcsolatok felől (tanár-diák kapcsolat) az iskolaegészben való gondolkodásig, ismét „rejtett tantervi” üzenetként közvetítve, hogy a pedagógus nemcsak személyes, hanem intézményi viszonylatban is felelős a nevelésért, mert az oktatásirányítás mai hazai rendszerében befolyása van arra, hogy mi történik az iskolájában. Így jut el a könyv a pedagógiai programig „és tovább”, a minőségbiztosításig – a dolgok belső logikáját, nem pedig a divatokat követve.

Nem akarván leegyszerűsítő ismertetéssel elrontani azt, ami ebben a könyvecskében olvasható, abbahagyom a tartalmi „nyomolvasást”. Annál is inkább, mert mit sem ad vissza egy még oly hű tartalmi ismertetés sem abból az ellenállhatatlan humorból, amely hol búvópatakként bujkál a sorok között, hol meg gátlástalan nyíltsággal hány fittyet egy neveléselméleti egyetemi tankönyv, illetve jegyzet íratlan illemszabályainak vagy olyan klasszikusok megidézésével, mint Karinthy Frigyes és Moldova György, vagy a szerző talán eddig kevéssé ismert parodizálóképességének szabadjára engedésével.

Persze ennek is van „rejtett tantervi” üzenete: „A nevelés komoly dolog, barátaim, nagyon sokat kell tanulni ahhoz, hogy valaki legalább felmérni tudja, mi mindent kellene még tudnia. De azért időnként nem csak lehet, de kell is nagyokat röhögni! Mert humor nélkül a nevelés nemcsak annak nehéz, akinek el kell viselnie, hanem annak is, aki hivatásból gyakorolja.”

Trencsényi László: Nevelés- és iskolaelméleti gyakorlatok. Budapest, 2002, OKKER Kiadó.

Loránd Ferenc

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.