2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 október

Jakab György :: Közös történelem - különböző nézőpontok

2009. június 17.

Sajátos civil kezdeményezést mutat be az írás. Szereplői többségi és kisebbségi helyzetben lévő szlovák és magyar történelem- és társadalomismeret-tanárok - és remélhetően hamarosan diákok. A kezdeményezés résztvevői az elmúlt években különböző alkalmak - táborok, konferenciák, lektorálások stb. - révén találkoztak egymással, s mint kiderült, bár sok mindenben nem értenek egyet, szót tudnak érteni egymással. Ezen felbuzdulva elhatározták, hogy létrehoznak egy "négyoldalú" - szlovák, szlovákiai magyar, magyarországi szlovák és magyar tanárokból álló - tanári munkacsoportot, amely igyekszik összehangolni a két országban megjelenő történelmi és társadalomismereti tananyagokat, valamint több szempontú taneszközöket dolgoz ki a közös múlt árnyaltabb megismertetése érdekében. A munkacsoport - a későbbiekben - segítséget kíván nyújtani közös tanárképzések szervezéséhez, illetve iskolák közötti kapcsolatok megteremtéséhez is.

Bevezetés

A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(József Attila: A Dunánál)

A nemzeti identitás és a történelmi tudat formálásában köztudottan igen nagy szerepe és felelőssége van az iskolának és a tanároknak - különösen a történelemtanároknak. Nemcsak abban, hogy a múltra vonatkozó alapvető ismeretekkel, információkkal lássák el a felnövekvő nemzedékeket, sokkal inkább abban, hogy meghatározott értékválasztások, "rejtett tantervek" alapján előre meghatározzák (preformálják), hogyan gondolkozzunk a múlt eseményeiről.

Ha megvizsgáljuk Közép- és Kelet-Európa népeinek történelemkönyveit, meglepően hasonló gondolkodásmód1, rejtett tanterv bontakozik ki belőlük: a szomszéd népeket, illetve a velük élő kisebbségeket nem ismerő vagy figyelmen kívül hagyó, a nemzeti hagyományba, nemzetállami keretekbe bezárkózó, önmagukat másokkal szemben megfogalmazó, "konfliktusos" történeti tudat, történelemszemlélet jellemző. A kép persze nyilván árnyaltabb, hiszen a különböző országok történelemkönyveiben mindez sokféleképpen - elfogultabban, tudományosabb megfogalmazásban, bonyolultan vagy éppen leegyszerűsítve - jelenik meg. A gondolkodás iránya, szerkezete és jellege azonban nagyfokú azonosságot2 mutat. Az (állam)nemzetközpontú történelemszemlélet meghatározó szerepe természetesen érthető és jogosult, hiszen minden közösségnek joga és kötelessége is a saját történetét megírni és közvetíteni tagjai számára. Ugyanakkor ennek a felfogásnak a kizárólagossága, egyoldalúsága komoly veszélyeket, mellékhatásokat is hordoz. Ez a történelemszemlélet leegyszerűsített, előítéletes képet közvetít tagjai számára a világról, akik ezáltal rugalmatlanul válaszolnak a világ változásaira, türelmetlenné válnak a másként gondolkodókkal szemben, és ami a legfontosabb, manipulálhatók lesznek az államhatalom kezében. Konkrétan mindez abban fogalmazható meg, hogy az egyoldalú (állam)nemzetközpontú történelemszemlélet ebben a térségben óhatatlanul megakadályozza egy tágabb - a közép-kelet-európai régióra vonatkozó - közösségtudat kialakulását, ami mindenképpen hátrányos az itt élő emberek számára az egységesülő Európa, illetve az egyre erőszakosabb globalizáció világában.

Nyilvánvaló tehát, hogy az egymás iránti megértésre és türelemre nevelés írott malaszt marad mindaddig, amíg a térség országai az elkülönülés nemzeti szálai mellett keresni nem kezdik a regionális összetartozás szálait is. Úgy gondoljuk, különösen fontos ez a térség kisebbségben élő népcsoportjai számára - nekünk magyaroknak pedig kiemelt érdekünk -, mivel a kisebbségeknek folyamatos tudathasadással kell megélniük az egymással szemben álló, egymást kizáró "nemzeti történelmi tudatokat".

A szembenállás mintái

Ha így nézem, domború,
Ha úgy nézem, homorú,
Egynek szörnyű mulatságos,
Másnak szomorú.
(Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája)

A közép- és kelet-európai népek nemzeti és állami fejlődésének sérülései és torzulásai évszázadok óta kísértenek bennünket. Sokan leírták már ennek a végzetszerűnek tűnő konfliktussorozatnak a társadalomtörténeti és szociológiai hátterét. Számunkra talán Bibó István fogalmazott a legvilágosabban.

A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása azt jelentette, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai folyékonyakká váltak. Míg Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga nemzetelhatároló jelentőségét, addig Közép- és Kelet-Európában az újjászületett nemzetek egymás közötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy ha fenn is maradtak a legújabb korig (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), összetartó erejük meggyengült. Ebben a helyzetben a legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak és nem igazodtak földrajzi, gazdasági előírásokhoz; hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelme - minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete - más és rendesen nagyobb területhez fűződött, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. ... A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentéte lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a "kis nemzet" megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. ... A területi viták nyomorúsága Közép- és Kelet-Európa területi státusának az összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédaival az állandó viszálykodás állapotában van ...3

Térségünk kaotikus viszonyai és abszurditásai a szépirodalomban is leképeződtek. Miroslav Krleža tragikomikus írásában a következőképpen jelenik meg régiónk torzképe:

A blitvai Blatóban kötött béke egymillió-hétszázezer blitvánnal megteremtette a független Blitvai Köztársaságot, de nem oldotta meg a blitván kérdést, mert egymillió-háromszázezer blitván az újonnan létrejött Blatviában maradt, míg további nyolcszázezer blitván tekintetében a nagykövetek értekezlete a versailles-i zöldasztalnál nem engedte meg a szabad Blitvának, hogy azokat "felszabadítsa" a hunok járma alól. A megoldatlan blitvai irredenta kérdés hozta létre huszonöt decemberében Barutanski ezredes második államcsínyjét, s Barutanski ezredesnek ez az úgynevezett karácsonyi puccsa mintegy háromezer fejbe került. Ez a háromezer áldozat készíti majd elő az összeesküvést Barutanski ezredes ellen. Vagy pedig Barutanski ezredes még háromezer lázadót lelövet, és hadat üzen Blatviának, amelyben bejelenti, hogy "háborúzni fog az utolsó emberig", s így vérbe fojtja Blatviát, mert Blatvia be akarja kebelezni Blitvát, ennélfogva Blitva kénytelen háborút indítani, mivel nincs más választása, csak az, hogy háborúval tegye tönkre Blatviát ... s így aztán a háborúk és fegyverszünetek logikus vérözönében s az újabb és újabb háborúk és fegyverszünetek végtelen sorában elpusztul majd Blitva is és Blatvia is, anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna feltenni azt az egyszerű és természetes kérdést önmagának, valamint polgártársainak, a blitvánoknak és hunoknak, blatviánoknak és kobiliaiaknak: Hát csakugyan veszett kutyák vagyunk, testvéreim, hogy egymás húsát tépjük, és miért?4

Azt reméltük, hogy a 20. század végén, a térségben bekövetkezett politikai és társadalmi változások jótékony hatással lesznek majd az itt élő népek egymás közötti viszonyaira is. Az Európai Unió országaihoz való felzárkózás ígérete, a demokratikus politikai rendszerek és a piacgazdaság kialakulása hosszú távon jó lehetőséget kínál arra, hogy a nemzetközpontú szemlélet mellett megerősödjön a regionális összetartozás tudata, hogy valamelyest csökkenjenek a közép- és kelet-európai népek és államok közötti feszültségek. Úgy tűnik azonban, mindez még messze van - bár remélni tán még érdemes -, hiszen az etnikai konfliktusok nem igazán csökkentek az elmúlt években. A szovjet birodalom összeomlása és az államszocialista rendszerek bukása után ugyanis sajátos vákuum alakult ki térségünkben, amely mind politikai, mind ideológiai, mind gazdasági és társadalmi téren azzal az "anyaggal" töltődött föl, amely ebben a régióban rendelkezésre állt: a nacionalizmussal.

  • A korábbi diktatórikus hatalom meggyengülését az országok meggyengülésétől vagy éppen szétesésétől félő (felelőtlen) politikusok nacionalista és populista programokkal, bűnbakkeresésekkel vélték ellensúlyozni.
  • Bizonytalanná váltak az államhatárok, sok új állam született a térségben, így mindenütt felszínre kerültek a korábbi vélt vagy valós sérelmek, és felerősödött - a másokkal szemben megfogalmazott - nemzeti identitás szerepe.
  • A korábbi időszak szocialista ideológiájának (jövőkép, közösségi eszmények, internacionalizmus) szertefoszlása után az ideológiai űr betöltésére a felszín alatt korábban is fontos szerepet játszó nacionalizmus bizonyult a legalkalmasabbnak.
  • A kilencvenes évek elejétől az itt élő emberek számtalan olyan társadalmi és gazdasági konfliktussal találták magukat szemben, amelyre nem voltak, nem is lehettek felkészülve (elszegényedés, munkanélküliség, a piacgazdaság kíméletlen versenyhelyzete stb.). Az elbizonytalanodott emberek jelentős része szükségképpen a nacionalizmusban találta meg új igazodási pontjait és a konfliktusok "megélésének" magyarázatait (idegengyűlölet, bűnbakkeresés).
  • Az ún. globalizációtól, illetve az Európai Unió centralizációjától - a "kiszolgáltatott szegény, megtűrt rokon" helyzetétől - való félelem tovább erősítette a térség országaiban az (állam)nemzetközpontú gondolkodást.

Mindezt jól szemlélteti egy felmérés5, amely Szlovákiában vizsgálta az együtt élő etnikumok (szlovákok, magyarok, cigányok, ukránok) viszonyának változásait az önálló Szlovákia kialakulása után. Érdemes megismerkedni a felmérés összegzésének néhány megállapításával.

... a szlovákok és a magyarok közt sokan vannak, akik igen pozitívan vélekednek saját csoportjukról és igen negatív a véleményük a szomszédos csoportról. Elégedetlenek, sőt nagyon elégedetlenek saját nemzetiségük helyzetével, és megvan bennük a hajlandóság a nemzeti kérdés szélsőségesen radikális megoldása iránt is. Következésképpen a politikai vezetés kezében könnyen mozgósítható eszközzé válhatnak, s a különféle nyilvános gyűléseken nagy létszámban megjelenve képesek tömegpszichózist kiváltani. Az etnikai konfliktus kirobbanásának legnagyobb veszélyét mindkét nemzetiségnél a "leselkedő veszély" mítosza, illetve a "nemzeti kálvária" mítosza képviseli. Ez a két mítosz kötődik a legerősebb szálakkal az elégedetlenség mértékéhez és a kisebbségi probléma megoldási módjához. A felmérés nyomán dokumentálható a szlovák-magyar konfliktus belső erőforrásainak létező utánpótlása. Mély történelmi gyökerekkel, erős érzelmi színezettel és sajátos szociális háttérrel rendelkezik. Ennek a potenciálnak a létezésével számolni kell, de jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Kötelességünk ismerni és folyamatosan "kezelni", nehogy a túlhevített valóság kellemetlen meglepetésben részesítsen bennünket.

Megoldási javaslatok

A személyes találkozókon szerzett tapasztalatok, az első kézből származó információk súlya és hatása felbecsülhetetlen. A Szlovákiába látogató magyar politikusnak pontosan kell informálnia a civil szférából származó beszélgetőpartnereket, gondosan végig kell hallgassa őket.

A magyar kisebbség problémáival kapcsolatban félő, hogy a kisebbségi jogokkal járó elvárások és követelések az eddiginél frusztrálóbb hatásúak lesznek. Érdemes tehát olyan megoldáson gondolkodni, amelynek lényege a kisebbségi követelések a többség számára elfogadhatóbb "csomagolása".6

A bartóki modell

Főúr!
Levesem fúvom, keverem
Már évszázadok óta,
Mégse’ múlik a forró róla.
(Pass Lajos: Bejegyzés Meseország éttermének panaszkönyvébe)

Keleten a helyzet változatlan! A helyzet reménytelen, de nem komoly! Ilyen és efféle szlogenekkel vidámítottuk-vigasztaltuk önmagunkat és a leendő munkacsoport tagjait az első selmecbányai találkozón. Akkor még csak egy Szlovákiában megjelenő új történelemtankönyv-sorozat többoldalú bírálatáról volt szó. Bizonytalanul méregettük egymást: szlovákok, magyarok, szlovákiai magyarok, magyarországi szlovákok. Igyekeztünk minél nyitottabbnak, empatikusabbnak, toleránsabbnak látszani, miközben magunkban saját álláspontjainkat fogalmazgattuk, pontosítottuk. A megbeszélések során kezdetben monológok hangzottak el, a különböző oldalak kifejtették álláspontjukat egy-egy fölvetődő történeti időszak megítéléséről, illetve válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre. Később már gyakoribbá váltak a "valódi" párbeszédek és viták, és időnként már az is előfordult, hogy az azonos etnikai csoporthoz tartozó, ám különböző történelmi-politikai szemléletű résztvevők között bontakozott ki vita, illetve, hogy bizonyos kérdésekben már nem az etnikai hovatartozás határozta meg a véleményeket. A helyzet tehát bonyolódott, de a megbeszéléseken a meghívott négy oldal - a többségi és kisebbségi helyzetben lévő történelemtanárok - lényegében mindvégig elkülönült egymástól.

Valamivel közelebb jutottunk az együttélés és együttműködés kérdéséhez a selmecbányai városnézés során. Ez a közös séta kimondatlanul is azt próbálta tudatosítani a résztvevőkben, hogy az elmúlt közel ezer évben a különböző etnikumok ezen a helyen megpróbálták kialakítani az együttélés minél kevésbé fájdalmas módozatait. Ezek a próbálkozások nyilvánvalóan nem oldhatták föl a nyelvi és kulturális különbségekből fakadó helyi konfliktusokat, de tompították az indulatokat, "élhetővé tették" a várost. Mindez számunkra azért volt tanulságos, mert közvetlenül is szembesülhettünk azzal, hogy a nyelvi-etnikai hovatartozás valóban csak az elmúlt két-háromszáz évben vált ennyire dominánssá, kizárólagossá és konfliktusossá egy kisebb közösségen belül. A korábbiakban ugyanis az ember sokkal többféle egyenrangú közösség tagja lehetett, így bár teljes mértékben azonosulhatott saját közösségeivel, mégis könnyebben el tudta fogadni a másféle közösséghez való tartozást is. A középkori városban élő ember például szilárdan egy nyelvi közösség tagjaként élt, de számára teljesen természetes volt, hogy más etnikumokhoz tartozó emberekkel alkot közösséget a céhen belül vagy a templomban. Ez a sokféle identitás jól megfért azzal, hogy a különböző etnikumok - illetve az etnikumokon belüli társadalmi csoportok - a város különböző pontjain, mindenki által ismert és elfogadott "lakónegyedekben" laktak, ahol saját szokásaik, hagyományaik szerint élhettek. Ez az elkülönülés nem feltétlenül jelentett ellenségeskedést, bár nyilvánvalóan arra is volt példa. Sokkal inkább a realitások elfogadását. Ebben a rendszerben aki úgy akarta, leélhette az életét a bölcsőtől a sírig úgy, hogy lényegében alig-alig kellett találkoznia más közösségek tagjaival. Erről persze ma már legfeljebb a temető tanúskodik. A régi iratokból ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az elkülönülés mellett azért "illett" ismerni a többi kultúrát is. Számos többnyelvű dokumentumot láthattunk, amelyeket nyilvánvalóan azonos kéz írt. Mindez azt sejteti, hogy a vegyes lakosságú területeken az emberek jelentős része gyermekkorától kezdve több nyelven beszélt és lehetőségei szerint írt is.

A tényleges összetartozás érzése azonban inkább csak este, a sörrel megtámogatott közös énekléssel kezdődött. Először persze annak örültünk - mi Magyarországról érkezők -, hogy a szlovákiai magyarokkal együtt nótázhatunk. Büszkén fújtuk is a szebbnél szebb népdalokat, bár az is kiderült, hogy a szlovákiai magyarok jó néhány olyan dalt is ismernek, amelyet mi nem. Szlovák vendéglátóink udvariasan hallgattak bennünket, majd ők is énekelni kezdték saját dalaikat, így egy idő után már felváltva énekeltünk, s mintha el is indult volna valamiféle rivalizálás, hogy ki tud szebbet és szebben énekelni. Aztán váratlan fordulat történt. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik általunk énekelt népdalt az egyik szlovák történelemtanár elkezdte szlovákul énekelni. Ettől fogva már azon versengtünk, hogy meg tudjuk-e találni a másik fél által énekelt dal hazai, általunk is ismert változatát. Nagyon jó érzés volt minden ilyen találkozás. Megérkeztünk.

Később került kezembe Bartók Béla idevonatkozó tanulmánya, amelyben így ír Közép- és Kelet-Európa zenei közösségéről:

Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos területekre - Szlovákiára, Ukrajnára és Romániára is kiterjesztettem. Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága. Kutatásaimat tovább folytatva, meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére - összesen negyven-ötvenmilliónyi a lakosság -, a népzenének ez a változatossága valóban csodálatra méltó. Még figyelemreméltóbb ez, ha összehasonlítjuk más, többé-kevésbé távoli vidékek, például Észak-Afrika parasztzenéjével, ahol az arab parasztzene annyival kevesebb változatosságot árul el. Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak? Hogyan alakulhatott ez ki? Erre a kérdésre csak később jött válasz, akkor, amikor a különböző kelet-európai népektől már elegendő anyag állt rendelkezésre a tudományos analízis számára. Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már. ... Ez a "visszakereszteződés" általában a következőképpen történik: egy magyar dallamot átvesznek például a szlovákok, és szlovakizálják; ezt a szlovakizált dallamformát aztán a magyarok esetleg újra átveszik, és a dallam "visszamagyarosodik". De - és ismét azt mondom: szerencsére - ez a visszamagyarosodott forma különbözni fog az eredeti magyar formától. ... Az idegen anyaggal való érintkezés azonban nemcsak dallamok kicserélődését eredményezi, hanem - és ez még fontosabb - új stílusok kialakítására is ösztönöz. Ugyanakkor azonban a régi és kevésbé régi stílusok is életben maradnak, ami a zene újabb gazdagodását vonja maga után. Az a tendencia, hogy az idegen dallamokat átalakítsák, megakadályozza e népek zenéjének nemzetközivé válását. Minden ilyenfajta zenei anyag, bármilyen heterogén volt is eredetileg, ilyen módon jellegzetesen egyénivé válik. A kelet-európai népzene jelenlegi helyzete a következőkben foglalható össze: az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt.7

A megértés nehézségei

"- Ugyanúgy a legnehezebb..."
"- Igen, igen; nem ugyanaz történik."
"- Hány óra?"
"- Mikor?"
"- Főleg tréfásan kell vigyázni:
mindenki botcsinálta."
"- Majd én megkímélek valakit, én meg!"
(Tandori Dezső: Az estély)

Szlovák, magyar, magyarországi szlovák, szlovákiai magyar történelem- és társadalomismeret-tanárok a közös történelmi múltról beszélgetnek. Izgalmas, de nem könnyű helyzet. A nyelvi nehézségeket még úgy-ahogy le lehet küzdeni, hiszen kiváló tolmácsaink vannak: az ottani és az itteni kisebbségek ebből a szempontból valóban a híd szerepét töltik be. A tényleges megértéshez és párbeszédhez azonban mindez még nem elegendő. A megértés alapvető nehézsége a helyzet abszurditásából fakad. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt látjuk - ahogy az egyik hozzászóló fogalmazott. A trianoni béke például a szlovákoknak diadalünnep, elégtétel: államuk megteremtésének lehetőségét jelenti. Nekünk magyaroknak éppen ellenkezőleg: történelmi államunk szétesését, súlyos kudarcot, máig ható tragédiák kezdetét juttatja eszünkbe. Ráadásul Trianonnal kezdődtek el a kisebbségben maradt magyarság megpróbáltatásai is, ami az ott élő szlovákok számára úgy jelenik meg, mint a nemzeti identitás beteljesítése, az otthonosság biztonságának megszerzése. Miről lehet akkor itt beszélgetni? Lehet-e, kell-e egyáltalán közös nevezőt keresgetni? Kompromisszumos irányba kell-e gondolkodni, vagy valami másféle logika a mérvadó?

Lényegében ugyanez az antagonizmus jellemző a közös múlt egészének szemléletére is, amelyet aktuálpolitikai törekvések is erősítenek.8 A szlovák fél öntudatlanul is a mai - az önálló szlovák állam megteremtődése - helyzetet vetíti vissza múltba, hiszen mai identitásához keresi saját múltját. Így kaphat kiemelt szerepet a Nagy-Morva Birodalom, amelyet a szlovák államiság előképének tekintenek, illetve ily módon kerülhetnek a szlovákiai történelemkönyvekbe olyan - számunkra elfogadhatatlan - fejezetcímek, hogy Szlovákia a középkorban; Szlovákia a török hódítás idején stb. Mi, magyarok éppen fordítva vagyunk mindezzel: a számunkra kedvezőbb múltat vonatkoztatjuk a jelenre is, szeretnénk aktuálisnak tudni az elmúlt dolgokat is. Mind a mai napig öntudatlanul is magyarnak tekintünk számtalan olyan felvidéki személyt, helységet, elnevezést, bármit, ami a szlovák etnikumhoz (is) köthető.

Az alapvető ellentmondásokon túl azonban számtalan olyan ellentétesnek látszó megközelítés is fölmerült a beszélgetések során, amely furcsának tűnt ugyan a különböző oldalon ülők számára, de már érdemesnek látszott beszélni, vitatkozni róla, mivel a másik fél érvelése megfontolandó igazságokat, tanulságokat hordozott. Számunkra - Magyarországról érkező tanárok számára - például roppant furcsa volt, hogy a "mi magyar királyainkat" a szlovákok a "mi szlovák királyainkként" említik (ami ebben az esetben nem kisajátítást jelent, hanem annak rögzítését, hogy a magyar állam királyai a szlovák etnikum királyai is voltak egyben). Ebből adódóan az ún. "Szent István-i" államot jelképező koronát is saját történelmi múltjuk részének tekintik, így nem értenek egyet azzal a mai magyar politikai szemlélettel, amely csak a magyarság számára sajátítja ki ezt a történelmi örökséget. Jól szemléleti mindezt egy már az önállósodás után íródott történeti munka, amelyből Szarka László és Sallay Gergely történészek idéznek: "A Szent István ... király iránti tisztelet a mai Szlovákia területén is igen erős volt. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a szlovákok is kerek kilenc évszázadon keresztül abban az államban éltek, amelyet ő alapított, s ebből nyolc évszázadon keresztül nemzetiségi összezördülések és félreértések nélkül. István király nagyra tartotta a birodalomban élő nem magyar népeket is."9 Mindez számunkra tanulságos volt, hiszen egyfelől ugyan nagyon jól tudjuk - sőt tanítjuk -, hogy a történelmi Magyarország soknemzetiségű ország, de (az állampolgári nemzet értelmében) öntudatlanul is magyarnak tekintjük más nyelven beszélő lakóit, mivel nem ismerjük tényleges identitásukat. A beszélgetések során nyilvánvalóvá vált, hogy érdemes közösen újragondolni korábban bevált fogalomrendszerünket és sémáinkat - nép, nemzet, ország, birodalom -, hiszen a többoldalú megközelítés árnyaltabbá teheti ezeket.10 Hosszan lehetne még sorolni azokat a történelmi témákat - Csák Máté állítólagos szlovák fejedelemségétől, a 19. század második felében elszabotált magyar nemzetiségi törvényen át napjainkig -, de ezek megvitatása és földolgozása már a jövő feladata.

A megbeszéléseken különleges helyzetben voltak a kisebbségek - a magyarországi szlovákok és a szlovákiai magyarok - képviselői. A kisebbségi helyzet ebből a szempontból roppant sok ellentmondást hordoz. Látszólag meg lehet fogalmazni, hogy a kisebbség legyen híd két ország, két nép között, de egymásnak ellentmondó, egymást kizáró történelemszemléletek esetén mindez reménytelen vállalkozás. Elvárják tőlük az állampolgári azonosulást, miközben ennek sok tekintetben ellentmond etnikai és kulturális beállítódásuk. Sőt! Feszültebb helyzetekben szeparatistának, más ország ügynökének, "hazaárulónak" tekinti őket az aktuális társadalmi és politikai félelem. Eközben a nyelvi értelemben vett anyaország képviselőivel sem mindig felhőtlen a viszonyuk.11 Ennek a tudathasadásos helyzetnek a lassú és fokozatos föloldását szolgálhatja az, ha az adott nemzetiség elkészítheti a saját identitásának megfelelő történelemkönyveket. Korábban ugyanis mindkét kisebbség tagjainak a többség számára készített, őket - finoman fogalmazva - figyelmen kívül hagyó történelemkönyvből kellett tanulniuk. Az utóbbi időben mindkét kisebbség tagjaiban felerősödött az igény, hogy saját identitásuknak megfelelő önálló történelemtankönyvekből tanuljanak gyermekeik. Egy ilyen történelemkönyv elkészítése hallatlanul nehéz vállalkozás, hiszen úgy kell megfogalmazniuk saját szemléletüket, hogy közben egyszerre kell láttatni a két nép történelemszemléletének hátterét, s egyszerre kell tekintettel lenniük a különböző oldalak érzékenységére is. Az önálló történelemtankönyv készítésében a szlovákiai magyarok kissé megelőzték a magyarországi szlovákokat, hiszen már meg is jelent - kiváló tartalommal és csodaszép kivitelben - tankönyvsorozatuk12, de remélhetően (a roppant izgalmas tantervek után) hamarosan megjelenik a magyarországi szlovákok saját történelemtankönyve is.

Fokozatosan kialakultak megbeszéléseink alapelvei. Valamennyien úgy látjuk, hogy együttműködésünkben már az is nagy vívmány, ha megteremtjük a kapcsolatok és a kommunikáció nyugodt feltételeit. A normális párbeszéd lehetősége ugyanis ebben a térségben csak ezután kezdődhet el. Peter Hun˙ik a már említett felmérés egyik vezetője írja:

A felmérések szerint ugyanis tele vagyunk a másik iránti gyanakvással, tele vagyunk a fenyegetettség érzésével. A magyar kisebbség irredenta szándékait igen komolynak tartja a vegyes lakosságú területek szlovákságának kétharmada. Ezzel szemben a magyaroknak ugyancsak kétharmada szerint a szlovákok most is szívesen kitelepítenék őket, ha tehetnék. Talán egyik oka is a kölcsönös bizalmatlanságnak, a gyanakvás feloldhatatlanságának, hogy nem tanultunk, nem tanulunk meg hatékonyan viselkedni. Repertoárunk kétértelmű, a szlovákoké is meg a magyaroké is. Az egyik a brutális agresszivitás. Ha el akarok érni valamit, azt mindenekelőtt a másik félreszorításával, megsemmisítésével vélem csak elérhetőnek. Ha így nem megy, mert gyengébb vagyok, akkor átmenet nélkül megalkuvó leszek, aki hajlandó bármit feladni, bármiről lemondani. Legalábbis egy határig. A hatékony viselkedés technikái jórészt ismeretlenek.13

Úgy gondoltuk, innen már csak felfelé vezethet út, ezért kimondatlanul is a következő alapelveket tartjuk szem előtt.

  1. A megbeszélések fő célja egymás megértése. Nem akarjuk megváltani sem a helyzetet, sem egymást.
  2. Amennyire lehet, tartózkodunk az (aktuál)politikai felhangoktól és a szélsőségesen nacionalista, rasszista megnyilvánulásoktól.
  3. Igyekszünk megvizsgálni saját elfogultságainkat, félelmeinket, sztereotípiáinkat, mítoszainkat, törekszünk a minél nagyobb önismeretre, hiszen jószerivel csak egymással szemben tudjuk megfogalmazni egyértelműen, hogy például szlovákok vagyunk, vagy éppen magyarok. Jól tudjuk, hogy az azonos etnikai csoporton belül is mekkora különbségek lehetnek a történelemszemlélet terén.
  4. A közösen megvizsgált témák esetében nem akarjuk feltétlenül meggyőzni egymást. Nem az a cél, hogy egyetértsünk, vagy hogy feltétlenül kompromisszumot keressünk. A fölvetődött véleményeket, érveket ebből következően három csoportba osztjuk, s ezek szerint kezeljük őket - akár egy leendő közös történelemkönyvben is.
  • Amiben egyet tudunk érteni.
  • Amiben tanulságokat hozó vitáink lehetnek.
  • Amit másként látunk, illetve amiben nem értünk egyet.

A munkacsoport megalakulása és programja

Nem kívánok semmi elérhetetlent:
Nem kívánok semmi elérhetőt.
A *t kívánom.
(Tandori Dezső: Lépcsők se föl, se le)

A munkacsoport hivatalosan Pilisborosjenőn alakult meg 2000. december 3-án, az Európa Tanács által finanszírozott konferencián. A konferencia megfogalmazott célja az volt, hogy a Szlovák-Magyar Történész Vegyes Bizottság mintájára - azzal szorosan együttműködve - létrehozzon egy tanári munkacsoportot (történelem- és társadalomismeret-tanárokból), amely áttekinti a két ország történelmi, illetve társadalomismereti tankönyveit és taneszközeit, és oktatási programokat, taneszközöket dolgoz ki az eltérő történelemszemléletek megismerésére, megismertetésére és közelítésére. A tanári munkacsoport a 2112/2000. (V. 31.) korm. határozat - a Magyar-Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság, illetve a két minisztérium munkaterve alapján dolgozik. Magyar részről a munkabizottság operatív szervezése az Országos Közoktatási Intézetben történik. Az ígéretek szerint a munkabizottság anyagi hátterét részben a két ország oktatási minisztériumai fedezik majd, részben pedig pályázati úton kell összeszedni a működéséhez szükséges támogatásokat (eddig a szlovákiai PER Alapítványtól, illetve a magyarországi Apáczai Alapítványtól érkezett anyagi segítség). A munkabizottság szakmai irányítását a Szlovák-Magyar Történész Vegyes Bizottság társelnökei: Peter Zelenák és Szarka László végzik. A szervezéssel megbízott szűkebb munkabizottság tagjai: Falus Katalin, Jakab György, Kovács Anna, Viliam Kratochvíl, Adelaida Mezeiova, Simon Attila. A feladatok elvégzése érdekében, illetve az évenként megrendezett szemináriumokon a munkacsoport létszáma természetesen kibővül.

A munkacsoport általános feladatai

  • A két ország - többségi és kisebbségi - történelmi és társadalomismereti tankönyveinek, taneszközözeinek közös megvitatása.
  • A társadalomismereti tankönyvek összehasonlító elemzése, a bennük szereplő állampolgári, emberi jogi, diákjogi, erkölcsi tananyagok tartalmi és módszertani vizsgálata.
  • Közös taneszköz-fejlesztés, ami ebben az esetben nem jelenti a feltétlen egyetértésre törekvést, a mindenáron való közös nevezőt. A közös pontok megtalálásán túl már az is alapvető eredmény, ha egymás mellett megtalálhatóak lennének az eltérő vélemények s az eltérés okait megvilágító értelmezések, elemzések.
  • A munkacsoport rendszeres találkozóin a közös történelem egy-egy neuralgikus pontjának megvitatása; a vita eredményeképpen az adott kérdésről közösen használható tananyagmodul kidolgozása.
  • Két-, illetve többnyelvű multimédia kiadása a közép-kelet-európai térség közös történetéről.
  • Akkreditált tanárképzési programok létrehozása és szervezése mind a két országban. Ez nemcsak a kisebbségi helyzetben lévő tanároknak fontos, hanem a többségi helyzetben lévőknek is: a magyar történelemtanároknak is izgalmas lehet például egy szlovák történészek, illetve tanárok által tartott továbbképzés és vice versa.
  • A kisebbségi helyzetben élő történelemtanárok helyzetének közös megbeszélése.
  • Iskolalátogatások szervezése.
  • Számítógépes kapcsolattartás kialakítása a munkacsoport tagjai, illetve az általuk képviselt iskolák között.

A történelem-munkacsoport feladatai és munkaterve

A munkacsoport alapvető feladata az, hogy közösen megvizsgálja a két ország tankönyveit, majd pedig többoldalú és kétnyelvű oktatási segédanyagokat - modulokat - hozzon létre. Ezek a modulok a két ország történelemkönyveinek tematikájához igazodnak. A munkacsoport kisebbségi és többségi helyzetben lévő tagjai a vizsgált korszakokhoz, illetve témákhoz szaktudományos szövegeket, tankönyvi részleteket, forrásokat és módszertani ajánlásokat gyűjtenek, illetve állítanak össze. Ezután az előre tervezett közös találkozókon összegzik ezeket az anyagokat, és előkészítik elektronikus, illetve nyomtatott kiadását. Évente egy-két téma kidolgozását tudja vállalni a munkacsoport.

A tervezett témák a következők

  1. A nemzetté válás kezdetei, 1780-1848
  2. Az 1848-1867 közötti időszak
  3. A dualizmus időszaka, 1867-1918
  4. A két világháború közötti időszak
  5. A kommunista diktatúrák időszaka
  6. A jelenkor

A társadalomismeret alcsoport feladatai és munkaterve

"Együttélés régen és ma" címmel kölcsönösen használható projekteket dolgoz ki. Ezekhez témavázlatok, modellek, módszerek, feldolgozható anyagok, cikkek, képek stb. gyűjtése, kidolgozása.

E Hídprojekt - az Esztergom-Párkány közötti híd története, a híd jelentése és jelentősége

  • A kisebbségi ombudsman ügyeinek tematizálása, a szlovák vonatkozások kiderítése
  • Identitástérkép készítése
  • Interjúkészítés a társadalmi rétegződés etnikai vonatkozásai témában
  • Civil szervezetek szerepe az identitás kérdésében
  • Az identitással kapcsolatos játékok gyűjtése
  • Pozsony - a háromnemzetiségű város
  • Budapest szlovák építői
  • Miklósfa, mikrorégiós feldolgozási modell

Epilógus

Úgy tűnik, a kezdeményezés hamarosan kibővül. 2001. október 2-7. között ugyanis - a szlovák-magyar tanári munkacsoport modellje alapján - nemzetközi konferenciát tartunk Budapesten az Európa Tanács szervezésében, amelyen nyolc ország - Ausztria, Horvátország, Jugoszlávia, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna - történelemtanárai kezdenek párbeszédet a Kárpát-medence közös történelméről.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.