2020. május 25., hétfő , Orbán

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Nemzetközi kitekintés >> Iskolarendszerek Európában

Milyen ma a francia iskolarendszer?

2009. június 17.

Milyen ma a francia iskolarendszer?

Rövid történelem

A francia oktatási rendszer egyik alapintézményének a 13. század első felétől működő világhírű egyetem, a párizsi Sorbonne tekinthető; itt már a 19. század elején többféle karon – orvosi, gyógyszerészeti, bölcsészettudományi, teológiai stb. – is folyt nemzetközileg elismert, magas szintű képzés. Az oktatási rendszer fejlődésének egyik legjelentősebb állomásaként neveléstörténészek az 1806-os esztendőt szokták idézni1; ekkor hozta ugyanis létre Napóleon egyrészt a korábbi középiskolák helyett a különféle líceumokat, másrészt pedig ekkor teremtette meg az „Université Impériale” (az ún. császári egyetem) intézményét. Ez utóbbi ugyan nem volt a szó igazi értelmében vett egyetem, de létrejöttével egyrészt azt jelezte, hogy az uralkodó nagy fontosságot tulajdonított az oktatásnak; másrészt pedig ezáltal kialakította a felsőoktatáson belüli önálló tanárképzés kereteit is, ennek köszönhetően a két év múlva, 1808-ban elindított, rövid idő alatt legendás hírűvé vált tanárképző intézmény, az École Normal Superieure hosszú működése során mindvégig folyamatosan élő, nagy megbecsüléssel övezett példaként is szolgált.

1882-ben, Franciaországban törvényt hoztak a 6 és 12 év közötti gyermekek kötelező elemi iskolai oktatásáról2; ezzel egyidejűleg – a világon másodikként – törvénybe iktatták az iskoláztatás szekularizációját, azaz az oktatásnak a vallás „gyámsága” alóli felszabadítását is. Ezt a törvényt később egy újabb, 1886-os döntéssel meg is erősítették, világossá téve az egyházi és a világi, azaz laikus oktatás közötti határvonalakat. (Ezen a helyzeten ugyan egy 1984-ben kezdeményezett reformmal Mitterand elnök úgy próbált volna változtatni, hogy a korábbinál nagyobb mértékű állami felügyelet alá kívánta vonni a katolikus iskolákat, egyidejűleg csökkentve az adókból nekik juttatott állami támogatások összegét is; ez a törekvése azonban rövid idő alatt totálisan megbukott.)

1959-ben az oktatásügyi döntéshozók bejelentették, hogy a tankötelezettséget a közeljövőben 16 éves korig fogják kiterjeszteni; az ezzel kapcsolatos jogszabály azonban csak 1967-ben hatályosult. Ennek következtében viszont a középiskolai oktatásban a tankötelezettség végét jelző 16. évnél azóta érvényesül egyfajta cezúra; emiatt az érettségit megelőző utolsó két osztályban el is válnak egymástól az általános és a műszaki érettségire készülő tanulók útjai.

Franciaországban 1966-ban indították el az ún. IUT-képzések3 programjait; vagyis olyan akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzéseket – ezeket a formákat sokan inkább post secondary képzésekként ismerik –, amelyeket rövid képzési idővel, rugalmas és gyakorlatorientált szakmai programokkal, tovább vihető kredit-pontokkal Franciaországban az óta is működtetnek az egyetemek. Ez a képzési forma hamar népszerűvé vált: résztvevőinek száma rövid idő alatt megsokszorozódott; programjain 1989-ben több mint 65 ezren tanultak. Az 1990-es évek végére azonban már egyre inkább úgy nézett ki, hogy az IUT-programokon résztvevők 4-5 féléves tanulmányi idejüket inkább a felsőfokú – egyetemi – tanulmányok előszobájaként, semmint a gyakorlati munkába való bekapcsolódás lehetőségeként értelmezték.4 Ezzel pedig ennek a képzési szintnek a tulajdonképpeni lényegét nem használják ki.

1986-ban – a felsőoktatás jogi szabályozásának megújításával – eltörölték az egyetemi felvételi vizsgákat, egyidejűleg nagyobb autonómiát adtak az intézményeknek, és maguknak a tanszékeknek is.

Az 1989-ben hatályba lépett – és ma is érvényben lévő – új oktatási törvény pedig előírta a minden tanuló számára egyaránt kötelező egyéni fejlesztés gyakorlatának a bevezetését, és alapelvként fogalmazta meg: mindenkinek egyformán joga van az oktatáshoz és a képzéshez. Ezzel a szabályozással is a lakosság iskolázottsági szintjének az emelését kívánják segíteni.

Általános jellemzők

A mai francia oktatási rendszer legjellemzőbb vonásai – nemzetközi szakértők szerint5 – a következők:

  • intézményei többnyire állami fenntartásúak (csak 15 %-t képviselnek a nem állami, tehát egyházi illetve magániskolák), de strukturális különbség egyáltalán nincs közöttük;
  • a rendszer erősen centralizált;
  • dualisztikus;
  • hierarchikus;
  • az oktatás nagymértékben – sőt, túlságosan is! – verbális jellegű;
  • hangsúlyozottan intellektuális;
  • vizsgaközpontú;
  • nagy jelentőséget tulajdonít az érdemjegyeknek, és
  • versengésre késztető.

Az oktatási rendszer sajátosságaként külön meg kell említeni a tanügyi régiók kialakítását – 28 van ebből az országban –, valamint hogy a már említett centralizáció gyakorlatát a régiók élén álló, a minisztériumot képviselő rektor személyesíti meg. Az oktatási programok tekintetében azonban nincsenek regionális különbségek!

A vizsgák említett jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy – például – 1988 óta miniszteri rendelet kötelezi az iskolákat arra, hogy minden gyermeknél 8, illetve 11 éves korban teszt-módszerrel végezzenek el egy tudás-felmérést. De nagyon jellemzőek az érettségi vizsgák körüli problémák is; általános tapasztalat az, hogy Franciaországban évente az érettségire jelentkezőknek legfeljebb háromnegyede veszi sikerrel ezt a nagyon komoly akadályt (nem is jelentkezik vizsgára minden, utolsó éves középiskolás!); minden bizonnyal ezek a megfigyelések is belejátszottak abba az elhatározásba, mely szerint az oktatásügy irányítói 2000-re a korcsoportok 80%-os érettségihez való juttatását tűzték ki célul. (A megvalósítás mikéntjéről egyelőre még nem találtam adatokat.) A felsőoktatásban ugyancsak meghatározóak a különféle szintű vizsgák.

Franciaországban egyébként a 36 hetes tanévet 5 egyenlő periódusra osztják; mindegyik szakaszt hosszabb-rövidebb szünetekkel választják el egymástól. Az oktatás koedukált; a tanítás a délelőttöt és a délutánt is igénybe veszi; az óraszámok így elemi szinten 26–30 között alakulnak; a középfokon azonban ennél jóval magasabb átlagok jönnek ki. Az átlagos osztálylétszám 22,5 fő/osztály. Érdekességként megemlítem még, hogy a tankötelezettségi évek alatt a statisztikák nem tesznek említést lemorzsolódásról, az elemi iskola első osztályát azonban a tanulók igen nagy hányada megismétli.

Az oktatás irányítását végző minisztérium6 kompetenciája többrétű; feladatai közé tartoznak a közoktatáson kívül a felsőfokú tanítóképzés és a kutatás-irányítás kérdései is.

A struktúra

A francia gyerekek intézményes nevelése-oktatása általában 3 éves (megfelelő fizikai és pszichés adottságok esetén 2 éves) korban, az óvodában kezdődik. Ez az intézmény alapvetően az iskolára való felkészítést vállalja magára. A gyermekek óvodába járatása nem kötelező, viszont ingyenes; állami intézményeit a területi polgármesteri hivatalok működtetik, de – természetesen – van lehetőség magánóvodák igénybe vételére is.

6 éves korban a gyermekeket kötelező beiskolázni; ehhez a szülők választhatnak állami, magán vagy egyházi intézményt, de akár az otthoni tanítás mellett is dönthetnek. (Ez utóbbi esetben – természetesen – munkájukhoz szervezett szakmai segítséget is kapnak.) Általános tapasztalat az, hogy iskolaválasztás esetén a családok általában 3-4 – jól megközelíthető – oktatási intézmény közül válogathatnak; bár az iskola közelségének nincs is igazán jelentősége, hiszen Franciaországban általános a gyermekeket otthonukból az iskolába szállító iskolabuszok működtetése, akárcsak a tankönyvekkel való ellátás ingyenessége – az oktatás elemi, illetve alsó-középiskolai szintjén legalábbis.

Négyévnyi elemi iskolai tanulás után a tanulók átkerülnek a középiskola első szakaszába. (Érdemes tudni, hogy az osztályok sorszámozását itt a 6.-kal kezdik, azaz a tanulók által látogatott osztályok sorszámai az érettségiig csökkennek; egészen pontosan az érettségi évét már nem is számmal, hanem a „terminal”, vagyis az „utolsó” osztály elnevezéssel jelölik.) Itt ismét négy esztendőt töltenek el; ezt követően – 14 éves korban – többfelé ágazik el a tanulók útja. (1963 óta az alsó-középfokon is mindenütt a központilag kidolgozott, egységes tanterv alapján oktatnak.) Már ebben az életszakaszban, ezen az oktatási szinten megkezdődik azonban a tanulók szakmai- és pályaorientációs felkészítése is; az iskolákban e feladatokat speciálisan felkészített pedagógusok látják el.

Az alsó-középfokú tanulmányok végén tehát új intézménybe lépnek át azok, akik egyszerű szakmákat – többnyire kézműves szakismereteket – kívánnak elsajátítani; ezekben a szakmunkásképző iskolákban a 16 évesen letett szakmai vizsga (az ún. BEP, azaz Brevets d’ Études Professionnelles) az ilyen szinten adható 34 féle képesítés valamelyikével búcsúztatja el a tanulókat.

Ugyanakkor – bár átlépnek a felső-középfokra, vagy mondhatjuk akár úgy is, hogy a középfok 2. szintjére – mégis egy további esztendőre együtt maradnak azok, akik az 1. osztályban majd (azaz az érettségi előtti tanévben) végleg különválnak, hogy az utolsó két évben vagy az általános tantervű, vagy pedig a műszaki jellegű érettségire készüljenek föl. A szakmai érettségi a jelölteknek több tucat szakon ad egyidejűleg érettségi bizonyítványt és szakképesítést – némely esetben azonban egy esztendővel hosszabb időnyi felkészülés is kell rá, mint az általános érettségire. Így a 17 éves korban, az általános érettségin bizonyítványt kapott tanulóktól eltérően a legtöbb, szakképesítést is nyújtó intézményben 18 éves korig tanulnak a fiatalok. (Nem hallgatható el az sem, hogy Franciaországban mostanában igencsak sok beiskolázási nehézséget okoz a szakképzés méltatlanul alacsony társadalmi státusza; ezen a helyzeten az oktatási kormányzat az utóbbi esztendőkben különféle – pedagógiai és adminisztratív – intézkedésekkel próbál úrrá lenni.)

A francia iskolákban a középiskola 4. osztályától számítva kezdenek egy második, a 2. osztálytól kezdve pedig egy harmadik idegen nyelvet tanítani; s mivel az oktatásirányítók egyre jobban odafigyelnek az országon belüli kulturális hagyományok ápolására, nem ritka a baszk, a breton, a korzikai vagy a provanszál nyelv tanítása sem – elsősorban az adott területeken.

Az oktatás harmadik szintjét itt is az érettségit követő felsőoktatás intézményei képviselik; az egyetemek első ciklusának évfolyamaira – mint már jeleztem – felvételi vizsga nélkül bárki beiratkozhat. (A magyarországi főiskolákhoz hasonló intézmények szerepét a már említett IUT tölti be.) Az első egyetemi ciklus két esztendejének végén – az ún. „előkészítő évfolyamok” befejeztével – a hallgatók már egyfajta diplomát7 is kézhez kapnak; vannak ugyanis állások, amiket már egy-egy ilyen képesítés birtokában is be lehet tölteni, ezért sokan nem is lépnek erről a szintről tovább. Újabb két egyetemi tanév után megszerezhető az ún. licence fokozat; ennél megint sokan megállnak, vagyis – időlegesen vagy végleg – befejezik a tanulmányaikat, és munkába állnak. (Történelemből szerzett licence fokozattal – például – már lehet tanítani.)

A második egyetemi ciklus után – további egy évnyi tanulással – elnyerhető a maitrise fokozat, innen a tanulók két irányba mehetnek tovább: vagy valamilyen specifikációt8 választanak, vagy pedig az eddigi tanulmányaikat elmélyítik9. Csak ezeket a vizsgákat követően választhatják a tanulók a doktori képzések valamilyen formáját; az erre szolgáló intézmények azonban már nem tartoznak szervesen az egyetemekhez, önálló hálózatot alkotnak10. (A francia egyetemi rendszer már régóta bekapcsolódott az európai kreditátviteli-rendszerbe11; így már régóta tudják fogadni más egyetemek hallgatóit, s a francia egyetemisták is bárhol bekapcsolódhatnak felsőfokú képzésekbe. Ezért van az országban mindig annyi külföldi hallgató; 2001-ben például az összes felsőfokú hallgató 9 százaléka12külföldről érkezett.)

*

A sajátos nevelési igényű tanulókat igyekeznek integráltan oktatni; az 1989-es oktatási törvény erre még a korábbiaknál is több lehetőséget ad, hiszen a kötelezővé tett egyéni fejlesztési program kapcsán az iskolák minden lehetőséget – pénzügyit is! – megkapnak a speciális szükségletű tanulók sajátos eszközigényének és az egészségügyi ellátásukhoz szükséges külön személyzetnek a biztosítására. Alapfokon ma már az érintettek alig egy százaléka jár szegregált osztályokba; középfokon viszont ennél jóval gyakoribb az, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók speciális program szerint, külön tanulnak. A tankötelezettség a sajátos nevelési igényű tanulók számára is 16 éves korig tart, a középfokú oktatást azonban 20 éves korukig „elhúzhatják”. Az intézmények – természetesen – ezen csoportok számára is biztosítják a pályaorientációs és pályaválasztási felkészítést…

*

Franciaországban nagy hagyományai vannak a felnőttoktatásnak is; tulajdonképpen a mostanában oly sokat emlegetett élethosszig tartó tanulás eszménye is francia földön született meg: jelentőségét ugyanis a 18. század végén élő, a felvilágosodás egyik képviselőjeként ismertté vált Condorcet fogalmazta meg elsőként. A felnőttoktatás mai rendszerét az 1971-es törvény szabályozta; ebben minden munkaadót köteleztek arra, hogy minden valamilyen formában tanulni kívánó munkavállalójuk tanulmányi költségeinek nagyobb részét átvállalják. A felnőttoktatási programok legnagyobb fogyasztói – a statisztikák szerint – a 25 és 40 év közötti férfiak; de komoly felvevő piacot jelent e téren a sok bevándorló is. Nekik is nyilvánvaló szerepük van abban, hogy 1989-ben a francia oktatásügy mozgalmat indított az analfabétizmus ellen; a kezdeti lelkesedést azonban már jó ideje lefékezte az analfabétákkal foglalkozó pedagógusok hiánya, illetve a speciális felkészítésüket biztosító anyagi fedezet korlátozott volta.

Finanszírozás

Franciaországban az oktatási rendszer kettős finanszírozású: az állami támogatás mellett – folyamatosan növekvő mértékben – az önkormányzatok (a régiók, a megyék és a helyi közösségek) is kiveszik a részüket a nevelési-oktatási intézmények pénzügyi támogatásában. (A felnőtt- és a szakképzés támogatásában pedig a munkaadók is részt vesznek; nem csak a fent említett módon, a munkavállaló tanulmányi költségeinek egy részét átvállalva, hanem egyfajta felnőttképzési hozzájárulás, illetve szakképzési adó befizetése révén is.) Statisztikai adatok szerint – 1990-ben – az oktatási kormányzat 414 milliárd frankot fordított az oktatásra; ez Franciaország akkori GNP-jének 6,4 százalékát tette ki. Újabb, 2000. évi adatok – az OECD államok összehasonlításainak köszönhetően – ismét azt mutatják, hogy Franciaország még az OECD-átlagot jelentő 6000$-nál is magasabb összeget, 6700$-t fordít évenként – az oktatás mindhárom szintjén egyenlően – egy-egy tanulóra.

A középfokú intézményekben tanulók 23 százaléka tanulmányai folytatásához – a család jövedelmétől függően – pénzügyi segítséget is kap; ez az összeg a sajátos nevelési igényű tanulók és családjaik esetén különösen magasnak tekinthető. Sok és sokféle ösztöndíj-lehetőség is a tanulók rendelkezésére áll, már középfokon is; cégek, intézmények, önkormányzatok kínálnak különféle pénzügyi konstrukcióban méltányos támogatásokat a tanulni vágyó fiataloknak.

Mihály Ildikó

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.