2019. június 17., hétfő , Laura, Alida

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Felnőttoktatás, élethosszig tartó tanulás >> Az iskolai rangsor problémái a felnőttoktatásban

Ajánlás a felnőttoktatási intézmények rangsorának szempontrendszeréhez

2009. június 17.

Szívósné Tóth Annamária

Ajánlás a felnőttoktatási intézmények rangsorának szempontrendszeréhez

Megállapításaim elsősorban a középfokú iskolarendszerű felnőttoktatás intézményeire vonatkoznak, ennek okán kell hangsúlyoznom a nappali középiskoláktól való eltéréseket. (Sőt valójában a nappalitól való különbözőséget tartom a felnőttoktatás szinte elsődleges színvonal-mutatójának.)

Alapvetés:
annak bizonyítása, hogy semmiképpen sem lehet párhuzamot vonni a nappali iskolákkal…
Miért?
Minek alapján rangsorolják a közoktatás intézményeit?
Miért nem lehet azonos mutatókkal jellemezni a felnőttoktatási intézményeket?
Mi a legfőbb eltérés ettől?

Az iskolák sorrendiségéről

Noha az érintettek egyetértenek abban, hogy mindegyik rangsor ellentmondásokkal terhelt, sok szempontból vitatható, mégis készülnek nagyjából elfogadott, gyakorta idézett, sokszorosan hivatkozott listák a közoktatás iskoláiról.

Számszerűsített „minőség”

Természetesen rangsorolást, rendezést valamely számokkal kifejezhető tulajdonság alapján lehet a legegyszerűbben létrehozni. Iskolaügyben kézenfekvő a tanulók számával kifejezhető sorrend, mint pl. az iskolába felvételüket kérők száma (túljelentkezési arány), a megszerzett bizonyítványok minősítése (érettségi eredmények), a továbbtanulók, az egyetemre felvettek száma, aránya. Mindezek valóban sokat mondanak az intézményben folyó munkáról, ugyanakkor erősen vitathatók is.

Jelentkezők száma

A felnőttoktatásba jelentkezők (nem a beiratkozottak!) számáról nem sokat tudunk. Valójában az iskolák (tagozatok) egyik része szinte minden jelentkezőt felvesz, akár 150-200 %-os osztálylétszámokig is elmenve, és szerencsés esetben a fenntartó utólagos jóváhagyásával terven felüli osztályokat is indítva. Más iskolák éppen csak a megkívánt időkeret (pedagógusaik optimális óraszáma) határáig fogadnak jelentkezőket. (Ezek összetevői nem tartoznak a vizsgált témához.)

A lényeg az, hogy pusztán egy ilyen jellegű adat szerint a felnőttoktatási intézményeket minősíteni értelmetlen volna.

Ezzel szemben az iskolával tanulói jogviszonyban állók, a tanévet lezárók, a működő osztályok, az eltérő oktatási típusok (esti, levelező, nappali munkarendű, távoktatásos…) száma, változatossága – mint az ajánlható alternatívák, az intézmény „rugalmasságának” objektív mérőszámai – megfelelők egyfajta mutatószám-rendszer céljára, abban a tekintetben, hogy az adott iskola/tagozat mennyire képes feladatának ellátására.

Továbbtanulási arány

A nappali iskolák kedvelt – s talán leginkább reklámozott – mérőszáma ez.
Napjainkban a felnőttoktatásban végzettek jelentős része azonnal továbbtanul, ugyanakkor nem csökken a csak az érettségiig eljutni kívánók száma sem. Többek között azért sem képezhető egy ilyen mutatószám, mert sokan egy-két év kihagyással folytatják tanulmányaikat, és számos (leginkább anyagi természetű) ok miatt a felnőttoktató iskoláknak nincs megbízható „követő-rendszere” tanulóik utóéletére.

Másfelől a jelenlegi számtalan felsőoktatási forma, az egyre szélesedő kínálat, a bejutás tanulmányi feltételeinek csökkenése következtében ez a hagyományos és kedvelt évenkénti „toplista” a nappali tagozatokra is sokat veszített jelentőségéből. Szinte minden jelentkező bejut valahová. Ez a tendencia várhatóan nem változik, hiszen egyik kiemelt közoktatási célunk a felsőoktatás expanziója.

Tehát jelenleg ez a fajta mutatószám sem lenne alkalmas a felnőttoktatás intézményeink rangsorolására.

Helyi programtöbblet, egyéni arculat

A sajátos, egyedi programok szerinti, emelt óraszámú, speciális tagozatú (vagy szakképző) iskolák képesek egy-egy területen kiemelkedni, ugyanez a felnőttoktatásban – ahol pedig szinte minden iskola sajátos, egyedi programmal él – nem jut túl a tantestületen. Jellemző a felnőttoktatásra, hogy az „innováció” szinte észrevétlenül zajlik, a konkrét megvalósításon kívüli teendőkre már nincs idő, energia, s talán igény sem. Könnyen megértjük ezt, ha megnézzük a felnőttoktató iskolák vezető/beosztottak és segítők/tanárok arányát. (Ugyanannyi tanulóhoz és pedagógushoz nappalin legalább öt-hatszoros létszámú segítő munkatárs és vezető tartozik, mint a felnőttoktatásban, ahol ily módon éppen az arculattervezés, menedzselés, önreklámozás erői hiányoznak.)

Az esetenként mégis létező és ismert egyedi (pl. a távoktatással kapcsolatos) kísérleteket folytató intézményeket vitathatatlan joggal sorolhatnánk a mezőny élvonalába.

Iskolahasználók értékítélete:

Ez a nyilvánvalóan és bevallottan szubjektív vélemény a személyes vagy családi tapasztalatokon alapul, valójában ez lehetne a legfontosabb mutatója egy iskola tevékenységének, de ennek mérése szinte megoldhatatlan. Bizonyos korlátos elemei felmérhetők ugyan, de a felnőttoktatásban ez még nehézkesebb.

Tanulók véleménye

Kérdőívek, a minőségbiztosításban is alkalmazott felmérések segítségével képet kaphatunk erről, ám az intézmények közötti összehasonlíthatóság, az országos egybevetés kérdéses.

Szülők elismerése

E téren a helyzet ugyanaz, mint előbb, a felnőttoktatásban ráadásul részleges a szülők szerepe, hisz a tanulók bizonyos csoportja vagy valóban felnőtt, vagy tanulása iránt a szülője nem érdeklődik.

Társadalmi környezet értékítélete

Különösen alakul a társadalmi vélekedés az egyes iskolákról. A nevesebb, „toplistás” iskolák tanulói, ezek szülei nagyrészt abban a helyzetben vannak, hogy véleményük „közérdekű”, ők azok, akiknek módjában áll messzehangzóan nyilatkozni álláspontjukról, míg a felnőttoktatás volt kliensei közül csak néhányan vállalják a nagy nyilvánosság előtti emlékezést.

A közvélemény álláspontja az egyes felnőttoktató intézményekkel kapcsolatban – ha egyáltalán ismer ilyet – szintén ellentmondásos, lévén hogy elvileg elfogadja, támogatja ezt az oktatási formát (ma már vannak közismert nyugati példák), gyakorlatban és konkrétan azonban elnézéssel, lenézéssel, távolságtartással viseltetik iránta („csak az én gyermekem ne…”).

Mindezek alapja: tárgyi, személyi feltételek

Minthogy a felnőttoktatás intézményeinek ma csak kicsiny hányada önálló iskola, sem tárgyi, sem személyi feltételeik nincsenek biztosítva ahhoz, hogy önmenedzseléssel, a nyilvánosság előtti megjelenéssel tegyék közismertté arculatukat. (Sokkal inkább az a jellemző, hogy mint afféle megtűrt mellék-üzemág, a szerény háttérben maradást érzik fennmaradásuk biztosítékának.)

Felnőttoktatási intézmények belső értékmérői

Akkor hát mivel mérhető a felnőttoktatási intézmény tevékenysége? Mi fejezi ki értékét, rangját a hasonló iskolák körében? Természetesen az, hogy önnön hivatását, célját, önmaga tudatosan vállalt feladatát hogyan látja el, saját klienseinek igényeit milyen szinten képes kielégíteni.

A felnőttoktatás alapvető céljai

A felnőttoktatás hivatásának tekinthető a második esély iskolájának működtetése (noha ennek markáns megfogalmazása, határozott felvállalása nem minden intézmény programjában szerepel).

Az iskolahasználók igényeinek megfelelően a felnőttoktató iskolák, tagozatok elsődleges célja (több, egymástól eltérő oktatási formában) az esélyegyenlőség biztosítása, illetve az esélyegyenlőtlenségek csökkentése, az előbbre lépés lehetőségének biztosítása mindenki számára.

Az egész életen át tartó tanulás feltételeinek megalapozása minden korosztályban, minden állampolgár számára.

Elsődleges rangsorolási szempont: megfogalmazta-e, kimunkálta-e az intézmény sajátos célrendszerét, tevékenységi formáit, módozatait tantervében, Andragógiai Programjában?

(Ennek azért van kiemelt jelentősége, mert – a helyi tantervek készítésének kötelezettsége ellenére – a „vegyes” intézményekben nem mindig tervezik érdeme szerinti gondossággal a felnőttoktatást. Az intézményfenntartók is gyakorta elnézéssel kezelik ennek hiányát.)

Az általánosan megadott cél behatárolja a megvalósításra igényt tartók körét, a megvalósítás formáit, eszközeit.

Felnőttoktatók tevékenysége

  • Tanköteles kort betöltött tanulók iskolarendszerű felkészítése alapvizsgára és érettségi vizsgára, a vizsgák lebonyolítása.
  • Felnőttek alapműveltségi felkészítése a magasabb szintű szakmai átképzésre, továbbképzésre.
  • A nappali iskola munkarendjét (testi, érzékszervi fogyatékosságuk, egyéb elfoglaltságuk, versenysport, „utazó életmód”, stb. miatt) nem bíró tanulók felzárkóztató oktatása, felkészítése alapvizsgára és érettségi vizsgára, vizsgáztatás.

Általában: a második esély biztosítása minden, a középiskolát tanköteles korban, nappali tagozaton el nem végzett tanuló számára azzal, hogy a munkaerő-piaci vagy felsőfokú továbbképzésüket megalapozza.

Ahogyan ezt a célt megvalósítja, ahány utat, lehetőséget képes biztosítani tanulóinak az intézmény, annyira mondhatja eredményesnek tevékenységét.

Az alkalmazott eszközrendszer sajátságai

A vállalt feladatok megvalósítása a tanulóréteg igényeihez igazodó, a nappalitól eltérő időbeosztással, sajátos pedagógiai-andragógiai módszerekkel, egyedi eszközökkel folyik. Ezen eszközrendszer megteremtése és használata a felnőttoktató tantestületek különleges feladata. Ebben jelentős az eltérés a nappalitól.

A feladatellátás legfontosabb, meghatározó jellemzői a

  • rugalmasság,
  • tolerancia,
  • belépési alternativák
  • és egyéni haladási utak kidolgozása.

Hányféle időbeosztást, tanulási formát, a tanulás közbeni váltás milyen lehetőségeit nyújtja tanulóinak?
Mennyire rugalmas az iskolába való belépés, a megszokottól eltérő haladás tekintetében?
Felismerték-e, elfogadtatták-e (tanulókkal és iskolafenntartókkal) a magasabb óraszámú képzések előnyeit?

E fontos jellemzők megléte, a megvalósítás módja, a lehetőségek száma lényeges adalék a vizsgált intézmény minősítéséhez.

A felnőttoktatás kliensei

A felnőttoktatást igénybe vevők

  • a tankötelezettség korhatárát éppen elért fiatalok (szüleikkel)
  • szakmaváltásra készülő munkanélküliek (esetenként szintén szülői támogatással)
  • magasabb végzettségre kötelezett munkavállaló felnőttek

Szinte tanulónként eltérő alapokkal és lehetőségekkel indulnak. Alapvetően fontos a beiratkozáshoz kapcsolódó első személyes találkozás és a tanulmányi idő folyamán felmerülő problémák egyedi, személyre szabott kezelése.

A kliensekkel való kapcsolat módja, minősége alapvető fontosságú momentum egy-egy iskola munkájában. Ide sorolhatjuk tájékoztatás megfelelő módját (szórólap, faliújság), az iskola (a vezető) elérhetőségét…stb.

Ehhez az intézmény vezetőjének és a tanulókkal közvetlenül foglalkozó munkatársaknak folyamatos odafigyelése, gondoskodása szükséges. Noha „pontozása” nemigen lehetséges, egy-egy iskola arculatának, légkörének, színvonalának meghatározásában kulcsszereplő az, akivel a tanuló először tárgyal, s ez – felnőttoktatásban – általában az iskolatitkár (olykor a portás).

A célnak való megfelelés elsődleges feltételei

Tárgyi feltételek:

önálló intézmények esetén

A legtöbb önálló felnőttoktató intézmény nem rendelkezik saját épülettel, így hát a tárgyi feltételek reálisan alig különböznek a tagozatként működő iskolákétól.

Nem annyira a konkrét anyagi felszereltség, a berendezés értéke, mint inkább a sajátos cél szolgálatára való alkalmasság lehet a minőség mutatója. Ilyen pl. a kiscsoportos vagy egyéni foglalkozásra alkalmas helyiségek megléte, a környezet esztétikai igényessége, otthonos, önálló csoportos tanulói tevékenységre is használható tér, az információszerzés adottságai (könyvtár, Internet kapcsolat), a tanuló és iskola kommunikációjának keretei (iskolatitkár, ügyelet, telefon, fax).

tagozatok esetén

Legtöbbször a vizuálisan nagy és tágas iskolaépületek 100-200 %-os leterheltségűek. Szerencsés eset, ha az egyes épületrészek praktikusan szeparálhatók (közösségi rendezvények, vizsgák, érettségi alkalmával, stb.). Ilyenkor már az is előny, ha bizonyos időtartamban (délután) bizonyos épületrészeket csak a felnőttoktatás használ.

Előnyt jelent, segíti az oktató-nevelő munkát, ha vannak külön a felnőttoktatást szolgáló helyiségek, alkalmazottak. Elengedhetetlen a külön iskolatitkár, akinek személyisége, pedagógiai hatása olykor a tanárokéval vetekszik.

Nyilvánvaló, hogy gazdaságossági szempontból valamennyire előnyös a tanterem-kapacitásnak ez a folyamatos kihasználása, a rezsiköltségek (energia, kiszolgáló-személyzet, a technikai berendezések amortizációja, adminisztráció) minimalizálása. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy mindez zsúfoltságot, a nappali tagozatosok fegyelmezése, tevékenységüknek figyelemmel kísérése szempontjából problémákat okoz, és (pl. a dohányzás elleni küzdelem, az iskolaépület rendje, az idegeneknek az iskola területéről való kizárása..) nehezen kezelhető helyzetet teremt.

Általánosságban kimondhatjuk, hogy ez az országszerte meghonosodott „vegyes” megoldás mind a pedagógia (a nappali tagozatos, fiatalkorú tanulók nevelése), mind az andragógia (a magukat felnőttebbnek tartó, másféle körülményeket igénylő, a fegyelmezést kevésbé tűrő tanulók oktatása-nevelése) szempontjából nehezíti az iskola pedagógusainak, alkalmazottainak munkáját, vagyis szakmailag mindkét „fél” számára káros.

A tárgyi feltételek oldaláról szinte semmilyen, vagy csak nagyon csekély adalékot találhatunk az egyes intézmények minősítéséhez, hiszen döntő többségük „önhibáján kívül” nem rendelkezik ezekkel.

Személyi feltételek

Személyi feltételek tekintetében a szokásos „túlórás”, (nappali tagozatról) „áttanító” pedagógusok helyett csakis az andragógiában képzett, gyakorlott, e feladatot saját elhatározásából választó, vállaló tanárok alkalmazásával lehet biztosítani a fentebb meghatározott célnak megfelelő működést. (Súlyos ellentmondásokhoz vezet, pl. a tanulónak a helyileg, tantestületileg ugyanazon iskola nappali tagozatáról – büntetés-jelleggel – az estire való „átirányítása”, nemkülönben a szaktanáré.)

Többnek, jobbnak, másnak kell lennie az andragógusnak! (Humoros megfogalmazásban: a tanár és a tanuló egymással fordítottan arányos tudás és „hozzáállás” tekintetében is.)

Különösen kiemelt elvárások a felnőttoktatásban dolgozó pedagógusoktól:

  • Az átlagosnál nagyobb emocionális képesség,
  • Kiegyensúlyozott, harmonikus, tiszteletet parancsoló személyiség
  • Maximális rugalmasság, tolerancia.
  • Legyen speciálisan erre a szakterületre szóló képzettsége is.

A feladat sajátos nehézségei miatt csak a legrátermettebb, az andragógia iránt elkötelezett munkatársakat fogadhatunk szívesen, és mindenféle ideiglenes szükségmegoldást kerülni kell.

Ezek a feltételek csak akkor teljesülhetnek maradéktalanul, ha maga a felnőttoktatás is kilép a „szükséges rossz” megtűrt szerepéből, s megbecsülése hozzájárul a tanárok önbecsülésének növekedéséhez.

E téren egyértelmű értékmérő lehet a tanító tanárok személye, a felnőttoktató tantestület összetétele, melynek fontos jellemzői:

  • Van-e „hivatásos” vezetője? (Pl. tagozatnál: egy igazgató-helyettes plusz-feladatként végzi, vagy kizárólag a felnőttoktatásra szakosodott vezető?)
  • Van-e saját felnőttoktató tantestülete az intézménynek (akár teljes, akár részmunkaidőben, fő- vagy mellékállásban, de önálló egységként működő testület)?
  • Van-e felnőttoktatási múltja, megbecsült, „ápolt” hagyománya az iskolának?
  • Milyen elvek vezérlik a tantárgyfelosztást? (Az osztályt végigviszi-e a szaktanár, az osztályfőnök? Tudja-e a tanár, a tanuló, ki tanítja jövőre?)
  • Van-e elvben, gyakorlatban lehetősége a tanulónak „tanárt választani”? Előfordul-e ilyen eset az iskolában?
  • Megoldják-e az elővizsgára, halasztott vizsgára vonatkozó kéréseket?
  • Bevezették-e már az informatika, az idegen nyelv tanítását?

E tantestület összetétele végzettség, felnőttoktatási gyakorlat szempontjából:

  • Van-e andragógiai képesítésük, részt vettek-e rövidebb-hosszabb felnőttoktatási továbbképzéseken?
  • Van-e tudományos fokozatuk, szakvizsgájuk, részesültek-e (felnőttoktatási) szakmai elismerésben?
  • Van-e rendszeres munkakapcsolatuk felnőttoktató társintézményekkel?
  • Vannak-e közösségi programok, működő tanulóközösségek?
  • Megjelennek-e országos felnőttoktatási fórumokon?

A célnak való megfelelés külső elemei

Az előzők során már felvillantott néhány értékmérő tulajdonsághoz persze nem könnyű megtalálni a „skálát”.

Ezeken a „belső”, a konkrét oktató-nevelő munkát jellemző adatokon túl további szempontok lehetnek az intézmények külső jegyei, az önmagáról sugalmazott kép (mellyel árnyalja a felnőttoktatásról általánosan kialakult képet), a környezetében való „megmutatkozás” formái:

  • Hogyan tájékoztatja leendő tanulóit?
  • Van-e szórólapja, kiadványa, honlapja? Milyen ezek hozzáférhetősége?
  • Hogyan jeleníti meg munkáját, sikereit, eredményeit környezete előtt?
  • Tudatosan alakítja-e önképét, sajátos arculatát?
  • Vannak-e tanulóinak készített kiadványai, tanulást segítő füzetei, tankönyvei?
  • Vannak-e távolabbi környezetében is ismert programjai (nyílt nap, verseny, ballagás, pályázat…)?

Visszatérve a bevezetőben említett néhány szokásos számszerű rangsorolási mutatóhoz, az érettségihez vezető felnőttoktatás eredményességét kézenfekvőnek látszik az érettségi vizsgákkal mérni. Természetesen nem a vizsgajegyekben (átlag) kifejezhető eredménnyel, sokkal inkább a vizsgára bocsátott és ott sikeresen szerepelt tanulók számával. Hiszen az intézmények alapvető céljai, vállalt feladatai között az egyik legfontosabb, hogy tanulóit érettségire készíti fel.

Minthogy ma az érettségit elvileg külső, standard mérésnek tekinthetjük (ebbe az irányba haladunk) az erre való felkészítés színvonala (az intézmény eredményessége) nagyjából kifejezhető az e vizsgán való megfelelés szintjével. (A jegyek csak a tanuló belépési szintjével és képességei, motiváltsága mértékével korrigálva adnának képet magáról az iskoláról, s ez gyakorlatilag nem kivitelezhető.)

Tehát a sikeres vizsgázók és a vizsgára bocsátottak (nem a jelentkezettek!) számának aránya lehetne az intézményi munka egyik értékmérője.

A rangsorolás nyitott kérdései

Honnan juthatnánk hozzá ezekhez a részben csak „belső használatú” adatokhoz? Talán az iskolák önmaguk bemutatásával pályázhatnának a valamiféle szakmai elismerést képviselő, színvonalat garantáló listára?

Hogyan lehet e jellemzők, értékmérők alapján a sorrendet ténylegesen, a gyakorlatban létrehozni? Talán az előzőkben vázolt jellemzőket, tulajdonságokat bizonyos PONTRENDSZERBE foglalva, e pontszámok összege hozná létre a rangsort…

Kik, milyen „bemenet” alapján, a validitás mely biztosítékaival végezhetnék el a rangsorba rendezés munkáját? Talán közismert, elismert szakértők (esetleg választott) teamjének munkája lehetne…

Jelen pillanatban valószínűleg nem létezik az a társaság, fórum, csapat, melynek „hivatalból” feladata volna ezt a sorrendet megállapítani. Nem csak a végrehajtó meghatározatlan, de a „rendezendő halmaz”, a besorolandók tömege sincs pontosan behatárolva, sőt a fentiekben boncolgatott rendezési elvek, szempontok sincsenek igazán jól definiálva. Mindezen bizonytalanságokkal együtt talán mégis sikerült valamivel közelebb jutni a probléma megoldásához, mely valóban hasznos, fontos segítség, támogatás, megerősítés lenne ezeknek az intézményeknek a munkájához.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.