2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 július-augusztus

Az iskola belső világa -- Kommunikáció

2009. június 17.

Az alábbi írás egy gyakorló pedagógus tollából született, s a tanári tevékenység egyik legfontosabb elemével, a kommunikációval foglalkozik. A szerző rövid áttekintést ad a pedagógiai szituációkban lehetséges kommunikáció típusairól, a pedagógiai helyzetek kezeléséről kommunikáció által. A szerző saját tevékenységének kommunikációval összefüggő tapasztalatait is közreadja. A cikknek ez a része azért figyelemre méltó, mert példát ad arra, mit jelent a pedagógus saját tevékenységében az önreflexió, a tapasztalatok elemzése s az ebből levonható következtetések általánosítása.

Dálnokiné Pécsi Klára

Az iskola belső világa - Kommunikáció

A kommunikáció fogalma, színterei, fajtái

A tanulmányban konkrét iskolai tapasztalataimról számolok be. Esettanulmányok elemzésére vállalkozom. Minden idézet hiteles, természetesen a forrás rejtve marad. Utalok közép- és általános iskolai, egyházi és önkormányzati iskolában tett látogatásra is.

A kommunikáció fogalma új keletű, néhány évtizede van jelen a pedagógiai gyakorlatban. Kezdetben inkább a nyelvtanárok kommunikációs módszerét, majd az oktatásban elengedhetetlen kapcsolatrendszert értettük rajta. Napjainkban, az integrációs törekvések idején tágabb értelmezést nyer: közösségek, régiók, nemzetek tanulnak kommunikálni egymással. (A diplomácia és a civil társadalom színterein is.)

A kommunikációnak számos terepe van, amellyel a fiatal hétköznapi élete során találkozik: a tömegközlekedés, az orvosi rendelő, a postai, banki ügyintézés, a kereskedelem, továbbá olyan helyzetek, amelyekben az érzelmi hatás nagyobb szerepet kap: a szülővel, a tanárokkal, a barátokkal, az edzővel való érintkezés. Konfliktusait ritkán tudja megoldani, sokszor győz a tekintély, az erőfölény. Hiányoznak mindkét részről a megoldást segítő módszerek, a konszenzusra törekvés attitűdjei.

A korszerű oktató- és nevelőmunka tevékenység-központú és képességfejlesztő. Az ismeretátadó iskolával szemben csak ennek van jövője. A legfontosabb képességek, amelyeket korunkban fejleszteni kell: a kommunikációs, a problémamegoldó és a szociális. Ebben az írásban a kommunikációs képességekről lesz szó.

Kommunikáció az iskolában

A kommunikáció kétirányú lehet:

Tanár → diák   autoriter tanár, antidemokratikus

Tanár ↔ diák   fejlesztő tanár, demokratikus

Az első esetén az információ, az értékrend, a viselkedésminta csak egy irányban hat, a diák csak befogad és elfogad. A második esetben a diák személyisége alakul; mérlegeli, értékeli a hatásokat, de ő is befolyásolja a tanárt, köztük együttmunkálkodás, együttműködés jön létre. A tanár értékrendje, világszemlélete ugyan stabil, de toleránsan fogad más, lényegesen vagy csak kissé különböző szemléletet. A diák értékrendje nem konfrontálódik, hanem alakul, formálódik. Az iskola a tanuló személyiségét hivatott kibontakoztatni, de ebben a rugalmas együttműködésben a tanári technikák, módszerek is finomodnak, fejlődnek. Mondjuk ki, a demokratikus kapcsolatrendszer erősödik, melynek jellemzői:

  • egymás személyiségjegyeinek tudomásulvétele,
  • odafigyelés a másikra,
  • kitartás, nyíltság,
  • új kérdezési technikák,
  • a lényegre koncentráló technikák,
  • az ellenkezés vállalása, érvelés.

A demokrácia nem csupán írott jogszabályokból áll, hanem emberi kapcsolatrendszer is, amelyet folyamatosan fenntartani, jobbítani kell. Az iskolai kommunikáció tehát - mint cseppben a tenger - kifejezi az iskolai, de egyben az egész társadalmi viszonyrendszerben jelen lévő demokráciát is.

Magyarország egy ilyen viszonyok között működő európai klubhoz akar tartozni, tehát (újra) meg kell tanulnunk a játékszabályokat.

Pedagógiai közlések, pedagógiai szerepek, kommunikációs kapcsolatok

Évszázadokon keresztül a nevelői, tanítói szándékok (papi, politikusi, iskolai) a klasszikus retorika szabályai szerint jutottak el a befogadóhoz. A katedráról, a szószékről a közlés során bizonyítás, érvelés, cáfolás folyt korrekt nyelvtani, nyelvi, stilisztikai eszközökkel. A közlő részéről a tárgyválasztástól kezdve az értékrend teljes közvetítésén át a befogadó számára minden ki volt jelölve: a tér, az idő, amelyben mozoghatott.

A mai iskolában a metakommunikáció számos eszköze segítheti az adott téma feldolgozását; a tanári motiváció fenntartja és fokozza az érdeklődést; a tanuló kreativitása erősödik, személyisége alakul, gazdagodik.

A fiatal az őt körülvevő világban - közvetlenül vagy a médián keresztül - jellegzetes magatartásmintákkal találkozik. Ilyen a szépen artikuláló, vonzó külsejű tv-moderátor, az udvariasan kiszolgáló kereskedő, az együttérző orvos, az erélyes jegyellenőr stb. Mindannyiuk magatartása egy elvárt mintának felel meg. Kérdés, hogy a tanár szerepet játsszon-e, "tanárosan" viselkedjen-e vagy teljes egyéniségét adja-e?

A "tanáros" viselkedés elrejti az embert, a tanár egy intézményt képvisel annak értékrendjével, és a tantárgyon keresztül tudományágat is közvetít, továbbad. Ebben a szerepben a tanár tévedhetetlen, tökéletes kell legyen, tekintélye csorbíthatatlan. Az ilyen tanár többet tanít az előírtnál, hiszen az egyetemi jegyzetekből, tanulmányokból idézett gondolatok csak növelik presztízsét, súlyát. A diák fölnéz rá, de kapcsolat nem jön létre köztük. Nincs visszajelzés, dekódolás a tanuló részéről. Ha konfliktusok jönnek létre, azok mindig a tanár javára billentik a mérleg nyelvét.

Az egyéniségét adó tanár teljes személyiségével jelen van a tanításban, sokszor magánélete is nyitott könyv a tanuló számára. Nem tekintélyt, hanem szeretetet, népszerűséget akar szerezni, ennek érdekében tökéletesen azonosul a tanulói korosztállyal (divatban, szóhasználatban, értékrendben). Végül teljes szerepzavarba kerül. Befogadják, de nem teljesíti eredeti feladatát.

Az ideális tanártípus a kettő között van. Sosem felejti el, hogy mintát kínál (nem erőltet), de elfogadja a tanulói személyiséget, a formálódó, félig felnőtt, félig gyerek világát. Biztat, nyugodt, biztonságos légkört teremt, ahol természetes a tanulói közlés. A problémák felmerülésekor nem az egyik vagy másik fél igazáért küzdenek, hanem egy ésszerű, érvekkel alátámasztható megoldásért. A konfliktus megoldásában mindig részt vesz a diák, és valahol a közép győz. A tanulói kreativitás, az egyéniség sikerei a tanár számára őszinte örömöt okoznak. A tanár szerepet játszik, de egyéniségének minden színét beleadhatja. A tanár nem önmagában jó vagy rossz, hanem a kommunikációs folyamatban mérettetik meg állandóan.

Az iskolai kommunikáció tanár-diák, tanár-tanár, igazgató-tanár, diák-diák stb. között zajlik. A korszerű iskolát a kapcsolatok, a kódjelek finom hálója szövi át. A jó légkör, az eredményesség, a kiegyensúlyozottság 70 százalékban azon múlik, hogy a verbális és a metanyelvi eszközöket, jeleket veszik-e, továbbítják-e.

Esettanulmányok

Az alábbi esettanulmányok elemzésekor különválasztottam a verbális jeleket a testbeszéd jeleitől, a tanári személyiségtől és az adott pedagógiai helyzettől. A valóságban mindez természetesen együtt hat.

Verbális eszközök

A tanár-diák közti beszélgetés egyrészt a tananyagra vonatkozik, másrészt "technikai" jellegű (a hiányzókra, az osztályterem rendjére vonatkozó, illetve személyes). Tapasztalatom az, hogy a kommunikáció hangvétele sokszor ironikus. Az irónia irodalmi eszköz, amellyel embereket, dolgokat értékelünk, látszólag dicsérünk, valójában épp az értéktelenséget hangsúlyozzuk.

A gyakori irónia mögött a tanári személyiség bizonytalanságát, sőt önértékelési labilitását érzem. A tanárok az eredményes, jó tanulóval szemben nem ironikusak, csak az amúgy is kudarcokkal küszködőkkel.

"Csak nem azt akartad ezzel mondani...?" (A tanuló rosszul válaszolt.) A tanár pontosan tudja: a tanuló azt mondja, amit tud. Világosan közölnie kellene, hogy rossz az elgondolása, vagy segítő kérdéseket kellene föltennie.

"Szabad tudnom, mivel szórakozol...?" (A diák nagyon lassan és sikertelenül old meg egy feladatot.) Nincs szórakozásról szó, inkább hiányosságról, tudatlanságról. Lehet, hogy néhány biztató szó előrelendítené a megoldást?

"Ha annyira tetszik, csináld meg házi feladatként!" (A tanuló eltéveszti a feladatot, teljesen tanácstalan.) Világos a helyzet, mégis tovább súlyosbítja ironikus stílusával.

"Mondjátok meg otthon, hogy szerény vagyok, de van is mire." (A bizonyítványokat hazaküldő tanár mondja néhány gyengébb tanulónak.) Nem a következő félévi jobb eredmény reményét csillantja föl előtte, hanem csak a tényen poénkodik.

"Ne vegye zokon, de ha jól emlékszem, tegnap itt volt, milyen élménnyel lett gazdagabb?" (A tanuló semmit sem tud. Az osztály nevet a tanár ironizálásán.)

"Jaj de jó ... Még a Márti is tudja...!" (A tanári kérdésre többen, még a gyenge tanuló Márti is tudott felelni.) Akaratlanul is megalázza a rossz tanulót, ahelyett hogy őszintén örülne.

"Na jól van, végre, nem vagy hülyegyerek!" (A gyenge tanuló nagy nehezen kivágta magát.) Megdöbbentő az, hogy ezen is jól mulatott az osztály.

"Mi lenne, ha tenne egy kísérletet a dolgok elsajátítására?"

"Poénkodtok velem?" (A tanulók nem tudják a választ, eszük ágában sincs poénkodni.) A tanárnak nincs segítő mondata.

"Remélem, nem pusztítottad el az agysejtjeidet szilveszterkor!" (Tudniillik sok rosszat mond a gyerek a téli szünet utáni órán.) A tanár színesebbé akarja tenni az órát, de a megalázás nem lehet eszköz.

Az irónia a fegyelem eszköze

A tanuló megalázásának egészen rejtett módjai is vannak. Szomorú, hogy az irónia a fegyelem eszköze, és a legtöbb gyerek észre sem veszi vagy elviseli. Emberi önérzete nem tiltakozik ellene.

"Na, ha annyira tudjátok, majd írunk belőle a következő órán." (Az osztálynak egyáltalán nem megy az anyag, és lármáznak.)

"Na, mi bajod van, Marcikám?" (Semmi baj sincs, csak nem figyel.)

"Ne szövegeljen... ne jajgasson... ne legyen szülési fájdalma!" (A tanuló akadozva felel, az osztály lármázik.)

"Fiúkák, elmondanátok, hogy mit csináltok ott hátul?" "Itt voltál az előbb agyilag?" (A tanuló nem figyelt, nem tudja a választ.)

Személyiségjogok

Létezik iskola, ahol a falra kiteszik a félévi, év végi osztályzatokat. Előfordul az is, hogy csak a jó eredményeket. Iskolai évkönyvekben is lehet olvasni érdemjegyeket. Egy ilyen kiadvány a széles nyilvánosságnak készül (szülők, ismerősök, öregdiákok, leendő diákok olvashatják). Mindezek az információk az egyénre tartoznak, esetleg bizonyos mértékig az osztályközösségre, de semmiképpen sem a nagyobb nyilvánosságra. Pedagógiailag értelmezhetetlen a gyenge osztályzatok közszemlére tétele: azt akarja mondani, hogy milyen sok sikertelen diákunk van, mennyire eredménytelen az oktatás, nincs küzdeni tudás, nem tudjuk motiválni a gyerekeinket? Vagyis mit akarunk ezzel? Megszégyeníteni? Tekintsünk el tőle! A sikereket közszemlére lehet tenni: lelkesít, büszkeséggel tölti el a tanulót, a szülőt, a tanárt egyaránt.

Tanúja voltam egy olyan esetnek, amikor a diák óra alatti levelezését leleplező tanár kéjes mosollyal lobogtatta meg az elcsípett levelet, és felolvasta az osztály előtt a kínos sorokat.

Érdekes tapasztalat, hogy míg néhány tanár keresztnéven szólít, mások beceneveket használnak, de van, aki családnevet.

"Kovács úr, lássuk, mit mesél nekünk?"

"Panni, folytasd!" (Mária a neve, de Panninak hívják otthon.)

"Jól van, Lacus!" (Csak a tanár becézi így.)

Az egyénre szabott névhasználat személyiségfüggő. Kedves, humoros eszközként alkalmazható abban az esetben, ha a tanulót nem sérti és nem a tanár hangulatváltozásainak játéka. A név az egyén legszemélyesebb tulajdona, hadd legyen joga az általa kedvelt és megszokott megszólításhoz! A kamasz nagyon érzékeny is. Van Judit nevű tanítványom, aki a Juci, a másik a Jutka, a harmadik a Judit változatot kérte, és ha nem így szólítom őket, helyesbítenek.

Meglepett a sok magázó, még inkább a tegezést magázással váltogató tanár. Igazi okot nem mondott senki. Egyetlen magyarázat az volt, hogy a magázás a szigor eszköze lehet, a tegezés a jókedvé. Én mindenesetre önkényeskedésnek értelmezem, hiszen a megszólítás nyelvi szabadsága csak a tanár számára adatik meg. Ebben a vonatkozásban is egyoldalúság van a tanár-diák kommunikációban. A nevekkel való játéknak őszintének kell lennie. Tapasztaltam egészen személytelen vagy E/3. személyű kommunikációt is.

"Feláll! Szemetet összeszedi! Székeket asztalra teszi!" (Óra utáni utasítások.)

"Föláll, hátra arc! Kifelé megy!" (Nem testnevelési órán, hanem közismeretin hangzott el.)

Figyeljük meg a következő párbeszédet!

Tanár: Mi kell?

Tanuló: ... urat keresem. (Egy elintézendő ügyben keresi a tanárt.)

Tanár: Nincs, most nem érünk rá! (Helyszín: a tanári előtt, a tanári ajtaja azonnal be is csukódik.)

Argó szavakat, diáknyelvi zsargont is használnak a jó hangulat, a népszerűség érdekében.

"Horthy rohadtul nem bírta a nyilasokat."

"Öreg, dudálnak reggel hatkor, utána meló, vasárnap tök szabad." (A 48 órás munkahétről van szó.)

"Csóközön ..." (Egy népszerű színész szóhasználatával él.)

"Engem kurvára nem érdekel, mit mondasz, mész az igazgatóhoz."

"Összevissza hablatyoltok mindent."

"Pofátlanul kihasználták egyesek a jóindulatomat."

"Bálintkám, dugulj már el!" (Hallgass már el!)

Humoros kifejezések

"Fiam, ringbe szállsz a jó jegyért?"

"Sanyika, nekem ez nagyon nehéz!" (Nagyon zavarosat mondott a diák.)

"Na, Ákoskám gyere, te már eddig is villództál, mint a szilveszter fényei!" (Ákost hívja fel felelni.)

"Katikám, négyessel tudom honorálni."

"Na, ezzel a jeggyel szépségversenyt nem nyernél."

"Na, kérem, kihirdetem a népnek, hogy a válasz helyes volt."

"Derék Hunyadi János barátunk azt mondta, hogy ..."

"Na, milyen nemzetiségű Jan Hus »bácsi«?"

"A mi kedves Habsburg dinasztiánk ..."

"... őt később felakasztották, ahogy ez elő szokott fordulni."

"Veronka, biztos azt akarta mondani, hogy ..." (A tanár pontosítja a rossz választ.)

Önirónia

"Emberek, nem két »l« a milliárd szó?" (Tévedésből rosszul írta föl a szót a tanár.)

"Szóljatok, ha hülyeséget beszélek."

"Bocs, fiúk, ezentúl nem lesz ..."

A segítő tanár dicsér, jutalmaz. Folytatja a diák megkezdett gondolatmenetét. A hiányos feleletbe belekérdez, fejbólintással, mosollyal jelzi, hogy jó, csak így tovább. Nagyon sok a biztató mondat.

"Ez az! ... Jó, nagyon jó ... Ahá, nagyon jó ... nem egészen ... Ez nagyon érdekes, de ... Jól van, Bencének igaza van most is ... Hú, nagyon jó ... Ez tökéletes, de egy kis szépséghibája van ... Nézd csak, látod ... Gondold végig, hol van benne a turpisság ... Hát nem örülök, hogy mindent elfelejtettél ... Sok jó volt benne, de volt hiba is ... Nagyszerű. 5-ös, ... Erről van szó!"

A segítő tanár órája nyugodt, nincs semmi váratlan, kiszámíthatatlan esemény, szokatlan tanári reakció. A diák bátran kérdez, megjegyzést fűz az elhangzottakhoz. Igazi kapcsolat jön létre.

Az emberi kommunikáció 60-80 százaléka nem verbális eszközökkel történik. Eszközeit épp ezért kell megvizsgálnunk.

Vokális eszközök

Ezúttal csak benyomásaimat mondhatom el, nincs magnó- vagy videofelvétel, nincs írásos dokumentum.

Sok az egyhangú, monoton óra. Oka lehet a tanári közöny, fásultság, kimerültség. Előfordul, hogy a tanár visszafojtja feszültségét, halk hangon, kevés mimikával, érzelem nélkül tanít. Viselkedése nem őszinte, előbb-utóbb robban a helyzet.

A monoton hang nem emel ki semmit, nem reagál a befogadók érzelmi állapotára.

A hangját lehalkító tanár a figyelmet akarja összpontosítani, mert valami nagyon fontos következik. Gyakori azonban a hangját hirtelen felemelő tanár, szintén a figyelem összpontosítása céljából. Nem szerencsés, hiszen a mai iskolai élet amúgy is túlságosan hangos, harsány.

A tempó változtatása is jó eszköz. Fontos dolgokat lehet vele kiemelni, aláhúzni. Az érdekes, de nem súlyos gondolatokat lehet gyorsabb, társalgóbb hangnemben elmondani. Helyes tehát ezt a módszert alkalmazni.

A csönd elgondolkodtatást fejez ki. Ritkán élnek vele a tanárok. Legtöbbször egyszerű fegyelmezési eszköz, kivárás, amíg végre mindenki odafigyel. Mai életünkből sajnos hiányzik a csönd. Nincsenek meghittséget vagy megdöbbenést kiváltó, elővarázsló pillanatok. A lélek belső világához nem tudunk, nincs módunk és lehetőségünk fordulni.

A tanárok egy része deklarál, emelt hangon, "tanárosan" beszél, előad, közöl, míg a felmerült kérdések megvitatásához, átéléséhez jobban illő, természetesebb hang hiányzik.

Vannak hangszínbeli adottságok. Képzeljük el, milyen jó lenne, ha diákok napi 5-6 órában kellemes orgánumú tanárokat hallgathatnának! A valóságban olykor rekedtes, nyers, gyenge hangerővel rendelkező, kellemetlen hangszíneket kell elfogadniuk. Még a látogatott órákon is fölcsattant a nyers indulat, a düh, az ellentmondást nem tűrő, hangos tónus. Ezeknek a hatása mindig csak néhány percig tart.

Az órai munkát auditív eszközök alig segítik. Egyetlen rajzórát láttam, amely alatt végig halk zene szólt. Egy matematikaóra gitárkísérettel előadott népdalénekléssel kezdődött. (Úgy értesültem, hogy ezt önként és gyakran teszik a diákok.) A nyelvi órákon néha hallgatnak zenét vagy énekelnek, ennek közvetlen nyelvdidaktikai oka van. Általában teljesen hiányzik a halk, aláfestő muzsika nyugtató, jótékony hatása.

Testbeszéd

Csak a végighallgatott órák töredékében láttam mosolygós tanárt. A legtöbben talán attól tartanak, ha mosolyognak, lazul az óra menete, nevetgélés lesz, és felbomlik a tanítás rendje. 45 perc alatt legalább egyszer föl kellene csattannia a nevetésnek. Nem szükséges, hogy a tanár különösebben humoros legyen. Biztonságot nyújtó, higgadt légkörben is előjöhet a gyerekek feszültséget oldó, jótékony nevetése. Ez még nem "viszi el" az órát.

A leggyakoribb tanári testtartás, ha hátrateszi vagy zsebre dugja a kezét. Ha a hüvelykujj kiáll a zsebből, hozzá a tanár hintázik a lábán, feszültséget, félelmet kelthet. A felelővel szemben álló, csípőre tett kezű tanár szintén a fölényeskedés kifejezése. A felelések alatt sajnos gyakori ez a póz.

A kéz nagyon fontos szerepet játszik. Az arcon lévő kéz, a felfelé mutató mutatóujj kritikus, nem tetsző magatartást jelez. A figyelmeztető, felemelt mutatóujj a felsőbbrendűség jele: ez a mozdulat is mindennapos. A fel-le sétáló tanár, aki karját hátul úgy fonja össze, hogy csuklóját megmarkolja, szintén a fölényt, a felsőbbséget mutatja.

Allan Peace-től tudjuk, ha a barlanglakó ember kezét nyújtotta a társának, tenyere kissé fölfelé mutatott, ezzel azt fejezte ki, hogy jó szándékú. Nos, ezt a fajta kézmozdulatot magyarázat, feladatmegbeszélés, felelés közben ritkán alkalmazzák a tanárok. Pedig ez azt mondaná, hogy elfogadlak téged, együttérzéssel, segítő szándékkal fogadom a gondolataidat.

Az arcon játszó kéz, állsimogatás az együttgondolkodás jele lehet. Figyelemmel hallgatja a tanár a feleletet. Erre a segítő figyelemre azért is szükség van, mert a tanulói kudarcok nagy százalékban pszichológiai jellegűek. A tanuló bizonytalan, kishitű, a tanár nem drukkol neki.

Néhány esetben tapasztaltam olyan testbeszédet, melynek során a gyenge, rossz feleletet a tanár hosszasan hallgatta, kezével megtámasztotta a fejét, teste tehát már régóta jelezte, hogy "hülyeségeket beszélsz", de verbálisan csak később közölte. A rejtett és - valószínűleg - nem tudatos megszégyenítés eszköze ez is.

Lendületes, a gyerekekkel együtt gondolkodó óravezetésnél tapasztaltam, hogy egy okos gondolatnál összecsapta a tanár a kezét: Ez az, jól van! Vagy az alakuló, jó okfejtésnél dörzsölte a tenyerét, és szinte alig várta az új gondolatot.

A fej mozgása sokat elárul. Gyakori a bólogató, segítő tanár. Ha a felelet kissé zavarossá kezd válni, akkor a kiváró, de a jó gondolatban még bízó tanár oldalra hajtja a fejét, és úgy várakozik. Nagyon zavaró a felelet alatt fejét hosszan lehajtó tanár. A tanulót elbizonytalanítja. Az ilyen pedagógus sokszor tekintélyét akarja növelni ezzel a bölcselkedő pózzal, miközben nem segíti a felelőt. Lehet persze a lehajtott fej a figyelmes hallgatás jele is: nincs segítésre szükség, elismeri a tanár a teljesítményt, tapasztalhatja az osztály is, milyen nagyszerű a felelet.

A mozgásról általában nem sok tudatosságot tételeznek föl. Ha fáradt: ül az asztalnál; kicsit élénkíteni akarja a figyelmet: feláll; gyanúsat észlel dolgozatírás közben: arrafelé sétál. Hagyományos, frontális óravezetésnél mindenképpen a tanár a központi személy, az osztályteremben való elhelyezkedése is ezt erősíti. Akár a középütt elhelyezett asztalnál áll, akár sétál is a padok között, a testbeszéd minden eleme a tanári tekintélyt hangsúlyozza. Munkáltató jellegű óra esetén, csoportmunkánál, projektfeladatnál egészen más a helyzet. Mivel itt a tanuló áll a központban, teljes énjével részt vesz a munkában, a tanárnak - mozgásával is kifejezve - háttérben kell maradnia, csak segítő funkciója van. Ha a feladat megkívánja, a bútorokat is átrendezik. A tanár és a diák mozgása felszabadult az adott tevékenységnek megfelelően.

Mivel sokszor kényszer szüli a tanár mozgását, nehéz a hatását elemezni. Írásbeli munka alatt tapasztaltam egy zsúfolt teremben, hogy a tanár az ülő gyerek mögé állt, hosszasan figyelte a munkáját. Ez a szituáció a gyanakvást, az alá-, fölérendeltséget, de a bizonytalanságot is sugallja: a diák nem tudja, jót csinál-e, vagy a tanári tekintet egyszerűen csak követi a munkáját. Kommunikáció azonban így nem jön létre, hiányzik a szemkapcsolat.

Zavaró a tanuló padjára támaszkodó, nekidülleszkedő, sőt - példa teszi hihetővé - arra ráülő tanár. A pad (asztal) a diák személyes területe (legalább az adott óra idejére), ezt sérti meg ilyenkor.

A tanári testbeszédet különféle eszközök is gazdagíthatják. A nyomatékosítást, figyelemfelkeltést egy toll, egy ceruza is növelheti. Ezzel különböző intenzitással kopogni, vagy csöndet teremteni is lehet. A szemüveges tanár homlokára felcsúsztatja a szemüvegét, úgy jelzi a figyelmét. Az érdeklődés jele lehet a levett szemüveg, melynek szárát a szájába teszi.

A tanuló megérintése a legszorosabb érzelmi kapcsolat jele. Erősen függ a tanár egyéniségétől. Különösen fiatalabb korosztálynál lehet a váll, a kéz megérintése a biztatás, a segítés eszköze. Idősebb korban ezzel elutasítást provokálhat.

A tanári testbeszéd összefüggésben van a külső megjelenéssel. Sokat változott a helyzet a köpenyt viselő tanártól az egyéniségét hangsúlyozó, divattal is lépést tartó öltözködésig, de sajnos, sok a kopottas, elhanyagolt, ápolatlan külsejű tanár. Pedig ízlés- és értékvilágot nehéz így alakítani. A diákkal kommunikálni akaró pedagógusnak a vonzó, elfogadható külsővel is a kapcsolattartás eredményességét kell szolgálnia.

Beszéljünk az osztálytermek elrendezéséről. Kevés az ideális méretű és berendezésű. Egy részük óriási, ahol a tanári asztal és a padsorok között nagy a távolság, ilyenekben a tanárok nem maradnak az asztalnál, csökkenteni akarván a távolságot. Kérdés, miért nem változtatnak a terem elrendezésén. Akadnak szűkös osztálytermek, ahol a tanári asztal összeér a tanulók padjával. Tudjuk, hogy a személyes zónába való behatolás feszültséget válthat ki. U alakú elrendezést csak nyelvórákon láttam. Máshol a termek korszerűtlen berendezése is akadályozhatja a kommunikációt.

Egy U alakban elrendezett osztályban láttam, hogy a tanárjelölt egészen közel ment a tanulók padjához, leguggolt eléjük, úgy segített. Kooperatív akart lenni. Később fejtettem csak meg, hogy mi volt a zavaró ebben a helyzetben. Fizikailag is lejjebb került a gyerekek szintjénél, ezáltal kizökkent a tanári szerepéből.

Az osztálytermek 90 százalékban a tanári asztal és a padsorok egymással szemben helyezkednek el. Ez a hagyományos rend tanári dominanciát sugall. Tudat alatti szembenállást, védekezést. (Nagyon szerencsétlen ez a szembenállás az asztalhoz felelésre kiszólított gyerek és tanár között is.)

Sokan tapasztalhatjuk magániskolákban, nyelviskolákban a kör vagy félkör alakú elhelyezkedést. Nem véletlenül ülnek a páciensek is kör alakban a pszichológiai terápiákon. Üzleti tárgyalások sikerének is része a bútorzat formája, ideális elhelyezése. A kiscsoportos munkák során is körben vagy félkörben, de legalábbis félig egymás felé fordulva ülnek a tanulók.

Összegzés

Az iskolai kommunikáció ellentmondásos, helyenként rendkívül egyoldalú. Ennek hátterében egy ki nem alakult, bizonytalan iskolakép van.

Átmeneti korunkban a szülők is és a tanárok is ellentmondásos várakozással tekintenek az iskolára. Egyszerre van jelen a szilárd rendet, nagy intellektuális tudást, ismeretek halmazát követelők csoportja, és a sikerre, boldogulásra törekvő, képességeit, korszerű tudását a kor változó követelményeihez alkalmazni képes, kreativitást segítő szemlélet is.

A jelenlegi vizsgakövetelmények és a társadalmi elvárások, kihívások sincsenek mindig szinkrónban.

A pedagógustársadalom sikertelen, frusztrált, miközben motivált, kudarcokat elkerülni tudó fiatalokat kellene nevelnie. Az élet számos területén lehet karriert építeni, míg a pedagóguspálya állóvíznek tűnik: nem körvonalazódnak a vele szemben támasztott korszerű követelmények, nincs szakmai előbbrejutási lehetőség. Bizonytalanság van a pedagógusi attitűdök vonatkozásában. A szakmai téren kielégületlen tanár naponta ütközik azzal, hogy az iskolai kudarcokat elszenvedett gyerek később szép karriert fut be, sikeres ember lesz az életben.

Az iskola változása társadalmi szükségszerűség. Előbb-utóbb ki kell kristályosodnia. A jövő csakis az lehet, hogy felszabadultabb, harmonikus, sokoldalú egyéniségek neveljenek a kor állandóan változó igényeihez alkalmazkodó, önmagukban bízó, a környezetükkel kommunikálni tudó fiatalokat.

Irodalom

Boda Edit: Kommunikáció. Magyar Pedagógia, 1989. 3-4. sz.

Páskuné Kiss Judit: Kommunikáció az osztályteremben. Világító Ceruza, 1993. 11. sz.

Pease, Allan: Testbeszéd. Budapest, 1994.

Zrinszky László: A pedagógiai kommunikáció elméletéről. Új Pedagógiai Szemle, 1994. 5. sz.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.