2019. június 25., kedd , Vilmos

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Sajátos nevelési igényű tanulók >> Új horizontok az együttnevelésben >> Interjú

Fiatalok a befogadó nevelésről-oktatásról

2009. június 17.

Tóth Mónika

Fiatalok a befogadó nevelésről-oktatásról

A portugál Oktatási Minisztérium és az Európai Ügynökség a Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Oktatásának Fejlesztéséért (European Agency for Development in Special Needs Education) európai szintű találkozót szervezett 2007. szeptember 16-án és 17-én. A konferenciát, melynek témája „A fiatalok hangja: találkozás a mássággal az oktatásban és nevelésben” (Young Voices: Meeting Diversity in Education) volt, a portugál uniós elnökség keretei között szervezték Lisszabonban. Európa huszonkilenc országából érkeztek fogyatékos fiatalok, hogy elmondják véleményüket és saját tapasztalataikat az integrált oktatásról. Ezt az első nap során kisebb csoportokban beszélték meg, ami során kialakították közös álláspontjukat a téma kapcsán. Másnap ezt a véleményt adta elő a portugál parlamentben tartott plenáris ülésen a felsőoktatási, a szakiskolai és a gimnázium csoportok képviseletében egy-egy diák. A találkozót követően a fiatalok Nyilatkozatot adtak ki, amely összefoglalja mindazt, amit felvetettek a sikeres befogadó gyakorlattal, jogaikkal, igényeikkel kapcsolatban.

A magyar fiatalok

Magyarországot Zámbó Diána egyetemi hallgató, Vincze Márton és Juhász Tamás gimnáziumi tanulók képviselték. Diána azóta befejezte egyetemi tanulmányait és állandó munkahelyre tett szert; önálló, független életet él. Emellett paralimpikonként a pekingi olimpiára készül. Tamás idén érettségizik, történelem szakra felvételizik, ám elsősorban zenei terveit szeretné megvalósítani. Márton még a pályaválasztás kérdése előtt áll, de mindenképpen szeretne továbbtanulni. Mindhárom fiatal nyitottan áll az élet kérdéseihez, ezen belül saját fogyatékosságuk tényéhez is. Ezt a nyitottságot várják el másoktól is azért, hogy a sérültekkel szembeni idegenkedés csökkenjen. Fontosnak tartják elmondani, hogy az őszinte kommunikáció jó kiindulópontja lehet a szemléletváltozásnak. Beszélgetéseink során mindhárman kiemelték, hogy az elfogadás érdekében az embereket tájékoztatni kell. Márton szerint ez sok problémára jelentene megoldást.

„Szerintem az a gond, hogy az emberek félnek a dologtól. Nehogy elrontsanak valamit. Idegenkednek. Információhoz kéne őket juttatni. Hogy ne sajnálkozzanak, ne vágják a pofákat, hanem tényleg normálisan tudjanak segíteni.”

Diána említette a médiában való minél gyakoribb megjelenés fontosságát, továbbá szorgalmazta a személyes tapasztalatok megszerzését. Diána úszást is oktat, főként mozgáskorlátozott gyerekeknek. Elsősorban arról beszélt, hogy együttléttel, közös sportolással, tanulással csökken az idegenkedés tanítványaival szemben. Sok tapasztalatot szerzett arról, hogyan tudják a sérült gyerekek minél jobban elfogadtatni magukat.

„A sportolás, az eredmények elérése egy esély arra, hogy az épek azt mondják: lehet, hogy neked van problémád, másban viszont sokkal ügyesebb vagy, mint az átlag. Már felnéznek rád, és nem az lesz, hogy úristen, szerencsétlen, hanem látják, hogy ő is értékes ember, ő is tud valamit adni a társadalomnak. Lehet, hogy nem azt, amit a másik, másképpen, de tud.”

Élmények és tapasztalatok a Nyilatkozat tükrében

A magyar fiatalok a lisszaboni út során ismerték meg egymást, de rövid idő alatt csapattá formálódtak. A konferencia ideje alatt Európa más országaiból érkező diákokkal dolgoztak közösen; gondolkoztak és vitáztak az integrált oktatásról. A magyar csapat tagjai mind különböző egyéniségek, máshonnan jöttek és máshová tartanak, ám mégsem csupán fogyatékosságuk kapcsolja őket össze. A velük folytatott beszélgetések során kiderült, hogy – noha különböző tapasztalatokkal rendelkeznek – több dologban hasonlítanak is. Mindhárman határozottak, nyitottak és céltudatosak. Véleményüket nemcsak a találkozó hivatalos keretei között, hanem hétköznapi életük során is vállalják. A konferencia végén közzétett Nyilatkozat megállapításai és javaslatai az ő tapasztalataikból is származnak. Ám a gyakorlati teendők körvonalazása előtt a fiatalok tisztázták alapvető jogaikat és elvárásaikat.

„Jogunk van arra, hogy tiszteljenek és ne diszkrimináljanak bennünket. Nincs szükségünk szimpátiára; azt akarjuk, hogy tiszteljék bennünk a jövő felnőttjét, akinek egy többségi környezetben kell majd élnie és dolgoznia.” (részlet a Nyilatkozatból)

A diszkrimináció elkerülésére jó mód a már említett őszinte kommunikáció, a nyílt párbeszéd. Márton sem kér a szánakozó hangnemből, a részvétteli hozzáállásból, igényli a fogyatékossága kapcsán esetlegesen felmerülő kérdések megvitatását.

„Látszik valakin, hogy csomó olyan téma van, amit szégyell. Amit a legtöbb ember nem bír kimondani, hogy vak. Az szokott használni, ha froclizom azzal, hogy én direkt beszélek róla. Kérdez valamit, és látom rajta, hogy félve tetszi, én pedig simán beszélek róla. Nem úgy, hogy tépem a hajam, hanem úgy, ahogy most neked is. Közelebbről látom az arckifejezéseket, amit ők nem tudnak. Van, aki megilletődik, meglepődik, de aztán ezeket el lehet oszlatni, ha normálisan megbeszéled a dolgokat. A nyitottság, az fontos.”

Természetesen a párbeszéd megvalósulásának egyik előfeltétele az egyenlő esélyek alkalmazása a gyakorlatban. Emellett azonban az integrált tanulók más tanítási módszereket, olykor segítséget igényelnek. Erről számol be a Nyilatkozat egy másik pontja:

„Jogunk van ugyanazokhoz az esélyekhez, mint bárki másnak, de a helyzetünkből adódó szükséges segítséggel együtt. Senki igényét a segítségre nem szabad figyelmen kívül hagyni.” (részlet a Nyilatkozatból)

Diána azonban saját személyes és oktatói tapasztalata alapján egy másféle nézőpont felől közelít. Fontosnak tartja, hogy a segítség ne felmentést vagy kivételezést jelentsen, mivel ez nem segíti az adott gyermek jellemének fejlődését.

„Én úgy gondolom, hogy ne legyen kedvezmény a sérültek részére. Ha valamit azért nem tud megcsinálni a gyerek, mert a fogyatékosságából kifolyólag adott a probléma, akkor nyilván legyen, de egyébként ne legyen segítség. Ha én úgy gondolom, hogy valamit meg tud csinálni egy gyerek, akkor nem segítek. Volt már olyan, hogy egy gyerek elesett, és egy másik edző oda akart rohanni hozzá, én meg mondtam, hogy ne tegye. Fel tud állni. És hogyha nincs ott a szülő? Vagy ez az edző? Akkor ott marad a földön? Meg kell tanulnia felállni. És felállt, mert fel tud állni persze. Amennyire lehet, legyenek önállóak, mert később, ha ezek az emberek, a fogyatékkal élők önálló életet akarnak élni, akkor se lesz ott senki, aki segítsen.”

Az önálló életre az iskolában eltöltött évek, a hétköznapi, gyakorlati problémákkal való szembesülés is felkészít. A Nyilatkozatban szereplő általános vélemény előzőleg a konferencián vitás kérdésnek bizonyult.

„Nagyon fontos, hogy mindenki kapja meg a lehetőséget annak szabad megválasztására, hol szeretne tanulni.” (részlet a Nyilatkozatból)

Márton meglátásai szerint egyes – a portugál parlamentben felszólaló – diákok az azonnali integrációt szorgalmazták. Eltérő véleményének a plenáris ülésen hangot is adott, ám a tanulók nem jutottak egyezségre. Ebből is kitűnik, hogy mennyire fontos az előbb kiemelt megállapítás a szabad választásról. Beszélgetésünk során kiderült, Márton ragaszkodik véleményéhez, miszerint az első pár évben speciális oktatásban részesüljenek a diákok, majd – lehetőleg még az alsóbb évfolyamok során – integrálják őket. Személyes tapasztalata és élményei alapján állítja, ez a leghatékonyabb módja a sérültek oktatásának.

„Szerintem az káros, ha valaki csak speciális iskolában van, mert az elzárja a problémák megjelenésének lehetőségét, pedig azoknak ki kell derülniük. Most ha bármi nehézség előjön, meg lehet oldani, lehet rajta filózni nyugodtan, de egyetemen ez már annyira nem vicces. Ez szakiskolában nem fog kiderülni, hiszen ott egy védett környezetben vagy.”

Erről Diána is beszélt, hiszen a három fiatal közül ő töltötte el a leghosszabb időt speciális iskolában. Az onnan való kikerülést nehéz időszakként élte meg.

„Az az igazság, hogy úgy éreztem, egy kicsit másképp élünk ott, mint a való életben. Végül is egy kis tökéletes világot varázsoltak oda nekünk, minden akadálymentesítve volt. Amikor kikerültem onnét, rájöttem, hogy az élet nem ilyen.”

Tizennégy évesen szembesült az első gyakorlati problémákkal, amikor a Neumann János Szakközépiskola kollégistája lett.

„Amikor forgótárcsás mosógéppel kellett mosnom a farmernadrágjaimat, azért nem volt egyszerű az elején. Pont a kezemmel meg a vállammal van probléma, így nem akartam ezeket hazavinni minden héten anyunak kimosni. Megoldottam, önálló voltam, de nyilván meg kellett ezeket tanulni.”

Saját tapasztalataikból okulva, a problémákkal való minél előbbi szembenézést mindannyian fontosnak tartják. A legkorábban Tamást integrálták, aki ezt pozitívumként éli meg.

„Mindenkinek egy idő után szembesülnie kell, csak nekem az volt az előnyöm, hogy a magam részéről másodiktól kezdtem el integrálódni. A többieknek, akik tizennégy évesen kerülnek ilyen helyzetbe, sokkal nehezebb. Akkor amúgy is a legtöbb problémád saját magaddal van, és bekerülsz egy látó gimnáziumba, ahol meg kell ismerkedni egy teljesen új, látó közeggel, be kell illeszkedni a közösségbe. Ez így nem igazán jó megoldás. Szerintem ezt jobb minél előbb elkezdeni.”

Tapasztalataik szerint gondok a tanulás kapcsán és az új emberi kapcsolatok révén is felmerülhetnek. Talán hármójuk közül Tamásnak volt a legtöbb harca a közösségbe illeszkedés során, de ez nem elsősorban a fogyatékosságából adódott. Tamás régi konfliktusairól őszintén beszélt.

„Ez jellemi kérdés volt és nem vaksági. A vakság az már csak egy eszköz volt a helyzetben, amit ők ki tudtak használni arra, hogy adott esetben engem hátrányos helyzetben tudjanak feltüntetni és piszkáljanak vele. Lehet, hogy látóként is ugyanez megtörtént volna – mondjuk ott más lett volna a helyzet, mert ha látó vagyok, akkor az embernek a rivalizálás egy egészen más dolog. Akkor nincs annyira hátrányban.”

A versenyszellem, a maximalizmus Mártonra és Diánára is jellemző. Márton próbálja a lehető legtöbbet nyújtani az iskolában. Hajnalban kel, hogy még tanulhasson, és nem engedi meg magával szemben, hogy ne kitűnő legyen. Erre az egészséges versengésre ad további teret az integrált oktatás, a másokkal való megmérettetés.

„Addig nyúzom magam, amíg csak teljesíteni tudok. Mert ha én így írok egy hibátlan dolgozatot, akkor az még több, mintha látva csináltam volna meg.”

A konferencia fő témája – így a Nyilatkozat tartalmának nagy része – az integrált oktatás, illetve az azt javító tendenciák feltérképezése volt. Az európai fiatalok megfogalmazták és összegezték elvárásaikat oktatásukkal kapcsolatban.

„A befogadó nevelés-oktatás színvonala akkor a legjobb, ha feltételei megfelelnek számunkra. Ez azt jelenti, hogy a szükséges segítség, a források és jól felkészült tanárok állnak rendelkezésre. A tanárokat motiválni kell, s jól tájékozottnak és megértőnek kell lenniük sajátos igényeinkkel kapcsolatban. Megfelelő képzésben kell részesülniük, továbbá fontos, hogy megkérdezzenek bennünket, mire van szükségünk. Elengedhetetlen, hogy a pedagógusok egymást közt, a teljes iskolai oktatás folyamán jól együttműködjenek.” (részlet a Nyilatkozatból)

Ezzel teljesen egyetértettek a magyar delegáció tagjai is. Elbeszéléseik is azt támasztották alá, hogy az integrált oktatás csak felkészült tanárokkal és megfelelő feltételekkel működik jó színvonalon. Ezzel kapcsolatban főként Tamásnak voltak negatív tapasztalatai, amelyekről sokat mesélt.

„Hát a tanáraim segíthettek volna többet a különböző osztálytársaimmal való konfliktusok megoldásában. Gyakrabban segíthettek volna abban, hogy a különböző tantárgyakat jobban vakosítsák nekem, hogy könnyebben tudjak tanulni. Mert persze volt egy-két lelkes tanár, aki megpróbálta ezt megoldani. Ez általában jellemző a többi iskolára is, hogy van néhány lelkes pedagógus, akinek ez kihívás, és az összes többit meg nem érdekli.”

Saját élményei és más diákok beszámolói alapján Tamás pontosan megfogalmazta a véleménye szerinti sikeres integráció feltételét.

„Ha tényleg komolyan veszik. Nem az a lényeg, hogy itt van és akkor elmondhatjuk magunkról, hogy mi integrálunk egy vakot vagy egy mozgássérültet. Hanem azt tudjuk mondani, hogy integráljuk, de akkor mi figyelünk is rá.”

A tanárokról Diána is szólt. Fontosnak tartja, hogy a pedagógusok megfelelő tudással rendelkezzenek a sérültekről, és szakértő segítséget tudjanak nyújtani a gyerekek, illetve családjaik számára. Természetesen ez csak akkor tud megvalósulni, ha a jó szándék és a kellő érzékenység is megvan az adott tanárban. Diána – tanítványai révén – sok történetről tud, amikor kis jóakarattal megoldást lehetett volna találni problémás helyzetekre. Erre javasolta, hogy minden iskolában legyen legalább egy-két szakképzett ember, aki segíti az integrált diákokat. Erről Tamás is hasonló véleménnyel volt. Számára pozitívum volt, amit a konferencián megtudott, hogy az angol integrált oktatási rendszer így működik.

„Ami tetszett, hogy minden iskolában van egy gyógypedagógus, akihez lehet fordulni. Nyugodtan oda lehet menni hozzá, hogy te, figyelj, ez a problémám, és most mit csináljunk? És ő tud segíteni, mind a gyereknek, mind a tanárnak.”

Hármójuk közül talán Mártonnak volt a legtöbb jó tapasztalata. Számára könnyedén ment az integráció, a tanárokkal való együttműködés, a beilleszkedés semmilyen konfliktust nem okozott. Márton pedagógusaival együtt találta meg a számára leginkább megfelelő tanulási módot, nyilván ez is közrejátszott a köztük fennálló jó kapcsolat kialakításában.

„Ezt az iskolát nagyon szeretem. Az összes tanár rendesen viszonyult hozzám. Elmondtam igazából, hogy ez a gond, azzal nyitottak, hogy hogy segíthetnek. Sokszor volt, hogy együtt beszéltük meg, mit kéne tenni. Az egy rendes iskola, ott mindenhez így állnak hozzá. Az az elméletük, hogy ha egy osztályba bekerül egy bármilyen szempontból fogyatékos ember, az pozitívan hat az osztályközösségre. Hiszen a diák későbbi beilleszkedését is elősegíti, az osztály pedig teljesen másképp fog viszonyulni az ilyen problémákhoz, és a tanárnak is egy plusz tapasztalat lesz.”

Ezt a Nyilatkozat is megerősíti, hiszen a diákok utolsó pontként kiemelték az alábbi állítást:

„A befogadó oktatás-nevelés nekünk és mindenkinek kölcsönösen előnyös.” (részlet a Nyilatkozatból)

Jövőbeni feladatok

A lisszaboni találkozó visszhangja és a magyar diákok meglátásai szerint is fontos, hogy a fogyatékkal élők ügyével minél többet és minél eredményesen foglalkozzanak. Ezt a folyamatot konkrét lépésekkel ők maguk is elősegíthetik. Tamás – a társadalomismeret projektérettségi keretein belül – barátaival együtt találkozót szervezett vak és látó diákok számára, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, megismerjék a másik gondolatait. Ez az esemény is egy előrelépés afelé, hogy az emberek minél többet tudjanak meg a sérültekről és problémáikról. Diána személyes tapasztalatai alapján állítja, hogy a gyerekek elfogadóbbak, ám az ő pozitívabb hozzáállásukhoz elengedhetetlen szüleik szemléletváltozása.

„Hát a többi gyerekekkel az uszodában is idő kell hozzá. Nyilván először megnézi vagy megkérdezi, hogy úristen, mi ez, de utána kész, elfogadja. Csak egy gyerek nem tud elfogadó lenni, ha nem ezt látja a szülőtől. Amíg a felnőtt is megbámulja az utcán a fogyatékkal élőt, addig a gyerek is így tesz majd. A felnőtteket nehezebb rávezetni az ilyen dolgokra: ne azt mutassa, hogy csak bámul. Tényleg nehéz. Nem azt mondom, hogy ez egy könnyű dolog, de a szemléletváltásnak el kell kezdődnie. Mert addig igazából bármit akarhatunk, amíg az emberek nem úgy állnak hozzá, hogy márpedig elfogadom azt, akinek problémája van.”

Erről a negatív hozzáállásról más integrált diákok is beszámoltak a találkozón, ezért a témakört és a minél szélesebb körű tájékoztatást a Nyilatkozatban kiemelt kérdésként kezelték.

„Még ma is sokan vannak, akiknek ismeretei hiányosak a fogyatékossággal élőkről. Időnként a tanárok, a többi tanuló vagy egyes szülők negatívan viszonyulnak hozzánk. A nem fogyatékossággal élőknek tudniuk kellene, hogy magát a fogyatékossággal élő személyt is meg tudják kérdezni, szüksége van-e segítségre.” (részlet a Nyilatkozatból)

A megfelelő tájékoztatás, a személyek közötti gyakori kommunikáció és az elfogadó hozzáállás segítheti a sztereotípiák ledöntését. Márton is természetes hozzáállást vár el, nem különleges bánásmódot.

„Ne sajnálkozzanak, ne vágják a pofákat, hanem tényleg normálisan segítsenek. Ami még egy nagy kérdés, hogy nem értik, amikor megkérdezik, segítsenek-e, és azt válaszolom, kösz, nem kell. Ilyenkor meglepődnek és csodálkozni szoktak. Vagy ez a túlzott segítőkészség, vagy az, hogy igazából nem segítenek. Az jó, hogy megkérdezik, segíthetnek-e, csak fogadják el, ha azt mondom, nem.”

E gondolatmenetből is kitűnik, hogy beszélgetéseink során három határozott fiatalt ismertem meg. Nem elveszett, szomorú emberek voltak, hanem olyanok, akik jóban vannak önmagukkal, és értékelik a lehetőségeiket. Ezeket igyekeznek minél jobban kihasználni és így elérni céljaikat. Bizakodva tekintenek jövőjük felé. Példaként szolgálhatnak mindenki számára. Jó volt velük lenni és hallgatni őket. Jó volt természetesen beszélgetni a fogyatékosságról, feszengés és zavar nélkül. Így lettek ők nekem integrált sérültekből egyszerűen Dia, Marci és Tomi. Olyanok, mint bárki más.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.