2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 július-augusztus

A hiperkinetikus zavarokkal küdző gyermeket nevelő szülők problémái

2009. június 17.

A tanulmány a túlmozgásos, hiperkinetikus problémákkal küzdő gyerekek szülei körében végzett vizsgálat tapasztalatait foglalja össze. Az interjúk alapján összegzi azokat a lehetséges okokat, amelyek szerepet játszanak a túlmozgásosság kialakulásában. Bemutatja azokat a körülményeket, okokat, amelyek miatt a túlmozgásos gyerekek szüleit nagyon nagy mértékben terheli gyermekük problémáinak kezelése. A szerző rávilágít, arra hogy a hiperkinetikus gyerekek családi nevelése mind az a nevelési intézmények, mind a mentálhigiénés ellátó szolgálatok részéről sokkal több törődést igényelne.

Szücs Marianna

A hiperkinetikus zavarokkal küzdő gyermeket nevelő szülők problémái

Magyarországon az utóbbi évtizedekben kerültek a pszichológiai, pedagógiai és gyógypedagógiai érdeklődés középpontjába azok a gyermekek és fiatalok, akik normál, nemritkán magas intelligenciájuk ellenére az iskolai tanulásban hiperaktivitás és/vagy figyelemzavar, valamint az ezekkel gyakran együtt járó ismeretelsajátítási nehézségek következtében jelentős családi és iskolai beilleszkedési zavarokkal küzdenek. A hiperaktivitással járó komplex gyermekkori szindróma1 a leggyakoribb gyermek- és ifjúságpszichiátriai megbetegedések közé tartozik (Herceg 1966; Trott 1994).

Nem rendelkezünk minden országra kiterjedő adatokkal a tünetegyüttes pontos előfordulási gyakoriságáról. A számarány megbecsülésében azok a – különböző években született – kutatások segítenek, amelyek a hiperkinetikus szindróma elterjedtségére vonatkoznak. Bender (1971) az Egyesült Államokban 15%-os gyakoriságot észlelt, míg az újabb vizsgálatok az iskoláskorú gyerekek 3–10%-os érintettségéről beszélnek. Ehhez hasonló gyakoriságot észleltek Németországban is (Schmidt és mtsai 1987). Whaler és Henker (1980) összefoglaló tanulmánya szerint az iskoláskorú fiúk mintegy 5–12%-a tekinthető hiperaktívnak.

Mint az előbbi eredmények alapján is látható, a HKZ elterjedtségére vonatkozó vizsgálatok eredményei nem mutatnak egységes képet, ami elsősorban az eltérő vizsgálati módszereknek, valamint a különböző diagnosztikus meghatározásoknak tulajdonítható. Weiss (1992) a különböző vizsgálatok egybevetése alapján úgy találja, hogy ép értelmi képességű gyerekek között 3–17%-os részarányt képeznek a hiperkinetikus szindrómával küzdőek.

A HKZ kérdésköre multidiszciplinális, azaz egyenlő mértékben érinti a pedagógiát, a pszichológiát, a pszichiátriát és a szociológiát, hiszen ezeknek a gyerekeknek a sorsát nagymértékben befolyásolja az adott társadalom makro- és mikrostruktúrája, valamint kultúrája. Ez idáig sajnálatosan nem került sor olyan reprezentatív mintán végzett szociológiai vizsgálatra, amely az érintett szülők, családok gondjait mérte volna fel. Jelen munka az utóbbi kérdéskör feltárásához szeretné az első lépéseket megtenni.

Az elmúlt két évben 25 strukturált, intenzív interjút készítettem 7 és 20 év közötti HKZ-s gyerekek, fiatalok szüleivel, valamint a hiperkinetikus zavarok kérdéskörében kimagasló tudással és országos tapasztalatokkal rendelkező szakemberekkel.2 Jelen tanulmányban azt vizsgálom, hogyan élik meg a hiperkinetikus zavarokkal küzdő fiatalok szülei gyermekük sérült voltát.

Mélyinterjús vizsgálati eredmények

Túlzás nélkül állítható, hogy a HKZ-s gyermekek szülei közül az anyák gyermekük megszületésének pillanatától kezdve valamennyien állandó, súlyos idegi, pszichés és fizikai kimerültségben szenvednek. Csaknem minden esetben fél-másfél éves koráig a csecsemő szinte megszakítás nélkül sír, az alvásszükséglete minimális (napi 1-2 órát kitevő) és minden kimutatható szervi ok nélkül állandó étvágytalanságban szenved. Ébrenléte idején egy felnőtt teljes figyelmét és energiáját leköti.

A csillapíthatatlan sírás és az alváshiány következtében keletkezett idegrendszeri kifáradás olyan súlyos méreteket ölthet, hogy több anya – iskolai végzettségre és foglalkozásra való tekintet nélkül – már gyermeke néhány hónapos korában időnként erős késztetést érez arra, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon a csecsemő ellen.

"Én mondtam, én megölöm. A falhoz csapom... Az ágyba becsaptam, csak úgy nyekkent... Ez még nem csinált mást, csak bőgött. Én teljesen elvesztettem magamban a hitemet, mondtam kész, én meg vagyok hülyülve, én valamit rosszul csinálok..." (B. J.)

"Két hónapos volt, amikor akkorát csaptam a fenekére, hogy majdnem ketté törött a gyerek. A férjem azt mondta, hogy meg vagy te őrülve, egy pici babát így bántani..." (I. M.)

Valószínű, hogy ezekben az esetekben a gyerek rejtett elutasítása is megnyilvánul az anya részéről. A gyerek érzelmi hárításának másik változatára is találtam példát, amikor például az anya gyakran fél napra az egyik szobába zárja a pár hónapos "örökmozgó" csecsemőt egyedül, "nehogy valami baja essék". Még a gyermeknevelési tapasztalatokkal rendelkező szülőkre is az jellemző, hogy teljesen elbizonytalanodnak és tanácstalanná válnak a gyerekkel való helyes bánásmódot illetően. Nincsenek tisztában az említett rendellenes jelenségek okával, amelyek a többi gyerekükkel (és más csecsemőkkel) való összehasonlítás során egyedinek tűnnek.

Több példát találtam arra vonatkozóan, hogy az anya nevelési gyakorlatát érő folyamatos kritikák a szűkebb és tágabb szociális környezet felől olyan mértékben beépülhetnek az érintettek személyiségébe, hogy ennek hatására idővel még a szülőszerepre való alkalmasságukat is kétségbe vonják. Mindez azzal jár együtt, hogy végső kétségbeesésükben meggyőződésükkel ellentétes, következetlenül alkalmazott, egymásnak homlokegyenest ellentmondó pedagógiai módszerekkel kísérleteznek. (Ez azonban sajnálatosan csak a nevelés eredménytelenségét növeli, és a gyerek felé a szülők elbizonytalanodott voltáról árulkodik.)

"Próbáltam pofonnal, akkor próbáltam másképp, akkor próbáltam ilyen, amolyan megvonással, akkor megint szépen. Ebből nyilván a gyerek szegény azt szűrte le, hogy az anyja is tanácstalan, meg az apja... nem tudtuk, hogy mit csináljunk, mint ahogy tanácstalanok is voltunk." (T. J.)

A szülőket érő folyamatos kritikák hatására bizonyos idő elteltével némelyik szülő már maga is meg van győződve arról, hogy személyes hibájára vezethető vissza a gyerek magatartászavara. Weiss Mária következtetésével megegyező jelenséget tapasztaltam (Weiss 1992): a szülő alaptalan önvádja már neurotizálódását jelzi. A neurotizálódó szülő és az elsődleges, de ilyenkor már többnyire másodlagos tüneteket is mutató gyerek körül kialakul az ördögi kör: minden következő lépésükkel egymás állapotát és kapcsolatát rontják.

Általánosságban jellemző, hogy a tanácsadásra hivatott egészségügyi szakemberek (gyermekorvos, védőnő) részéről is mindössze sablonos, semmitmondó válaszok érkeznek a tünetek magyarázatára. (Például az állandó sírás oka a csecsemő hasfájása.) Még a mozgásfejlődés rendellenességének olyan nyilvánvaló jelei esetén is, mint egy-egy fázis (például a kúszás vagy a felülés) kimaradása, rendszerint az "életkori sajátosság" a magyarázat. A gyermekorvosok egy része a hiperaktivitás olyan nyilvánvaló tüneteit, mint például a minden helyzetben megnyilvánuló túlmozgásosság, még napjainkban is örvendetesnek, sőt kívánatosnak tartja egy gyereknél.

Az esetek egyharmadában találkoztam azzal, hogy a gyermekorvosoknak szinte semmilyen ismeretük sem volt a HKZ-ról, mert a csecsemő alváshiányát nyugtatókkal, altatókkal próbálták ellensúlyozni, aminek következtében a tünetek még erőteljesebbé váltak. (A HKZ szindrómában szenvedő egyénekre a szedatívumok paradox módon hatnak, ugyanis a hiperaktivitást az agy alacsony éberségi szintje is okozza. Ez utóbbit tovább gyengítik a nyugtatók és altatók, ez viszont a magatartási tünetek fokozódását vonja maga után.)

Az előbbieknél jóval kisebb súlyú jelenség, de szintén traumatizáló hatású az anyára nézve a hiperkinetikus zavar azon tünete, hogy némelyik csecsemő/kisgyermek nem tűri, hárítja a szoros testi kontaktust (például ölelés). Ha a jelenség oka nem ismeretes, a szülők ezt úgy élik meg, hogy a gyerek érzelmileg elutasítja őket.

"Én elég depressziós voltam ezzel a dologgal, hogy olyan elutasító volt... nem lehetett babusgatni. Azt képzeltem, majd ha lesz egy gyermekem, akkor babusgatom, meg ölelgetem, és nem nagyon lehetett." (D. L)

Mivel a szociális környezet részéről megfogalmazódó elvárásokat és viselkedési normákat a szülők korábban maguk is interiorizálták, ezért az is feszültségforrást jelent számukra, ha elveikkel és a társadalmi elvárásokkal ellentétesen kell cselekedniük a kritikus helyzetekben.

"Berúgja az ajtót, meg üvölt, hogy te rohadt k... Elhallgattam. Én tudom, hogy ha most odamegyek, és lekeverek egy pofont, akkor kettőt kapok vissza... egyszerűen el kell menni szó nélkül. 5 perc múlva bocsánatot kér, hogy: – Nagyon szeretlek anyuci. És ezt nem tudja senki, nem tudja egy pszichológus, aki normál gyerekhez tud tanácsot adni, meg egy másik szülő sem, hogy mi miért hallgatunk el. Mert ha mi nem hallgatunk el, akkor itt olyan botrány van, hogy röpülnek az ajtók." (I. N.)

Azt tapasztaltam, hogy a szülő tűréshatárának mértékét az is befolyásolja, hogy milyen mértékben épültek be felettes énjébe a gyermeki "jólneveltség" kritériumához társuló viselkedési jegyek, illetve mennyire volt lehetséges, megengedett saját gyermekkori családjában az ezektől való eltérés. A konvencionális nevelési elvek szerint szocializált anyák tűrésküszöbe meglehetősen alacsony a gyerek idegrendszeri működésének másságából fakadó agresszivitás megnyilvánulási formái esetén. A sorozatos elfojtási kényszer következtében paradox módon éppen az ilyen típusú szülőkben csapnak olyan magasra időnként az indulatok, hogy kis híján maguk is szélsőséges cselekedeteket követnek el.

"Voltam már olyan állapotban, amikor azt tapasztaltam, olyan idegkimerültségem volt, hogy de jó, hogy nem az ötödiken lakom, mert nem tudom, nem hajigálnám-e ki a gyerekeimet az ablakon. Egy elsötétült pillanatomban." (V. Zs.)

Az sem ritka jelenség, hogy a nevelési intézmények, valamint a szociális környezet felől érkező folyamatos panasz és negatív kritikaáradat hatására – a többség véleményével azonosulva – némely anya szinte maga is ellenséges érzelmeket táplál HKZ-s gyermekével szemben.

"...nagyon nehéz ám sokszor megállni, hogy ne kapjam föl a kést és ne vágjam belé... nincs magánéletem. Százezreket keresek rá, mert egyedül kell előteremtenem a pénzt a tanfolyamaira, és megkapom, hogy ócska k... vagyok, és még meg is ver hirtelen felindulásból...nem is tudja, hogy mit csinál..." (I. N.)

Különösen a felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők számára jelent szinte feloldhatatlan dilemmát az, hogy pedagógiai és pszichológiai tanulmányaiktól, valamint a gyermekkori családjukban megtapasztalt nevelési gyakorlattól merőben eltérőek azok a módszerek, amelyeket kimerültségük és elkeseredettségük okán alkalmaznak "nehezen kezelhető" gyerekükkel szemben.

"Velem sose üvöltöttek, meg én tényleg senkivel nem üvöltöttem a K-n kívül... csak amikor már ötszázszor mondtam, csináltam, és mégis hasztalan... és a verés, ez a halálom. Megvertem a K-t, teljesen szét voltam esve. Utána meg szintén azt éreztem, hogy egy állat vagyok..." (D. M.)

A szülők pszichés terheit tovább növeli az, hogy a gyermek iskoláskora idején ellentétes hatások kereszttüzében állnak. Az egyik oldalt a kiterjedt család, különösen a nagyszülők és az oktatási intézmények elvárásai képezik, a másik oldalt a szülő lelkiismeretében megszólaló azon késztetések jelentik, hogy ne terhelje túl a gyerekét, semmilyen téren se várjon el tőle a korosztályának megfelelő összteljesítményt, valamint ne vegye figyelembe, illetve kapcsolja ki tudatából a szociális környezet elvárásait. Az, hogy melyik oldal kerekedik felül, megítélésem szerint elsősorban a szülő saját gyermekkori szocializációs mintáitól függ. A szülő tanulás iránti attitűdjeit és a gyerek teljesítményével kapcsolatos elvárásait az határozza meg elsősorban, hogy gyermekkorában a szülei milyen elvárásokat támasztottak vele szemben.

Azt tapasztaltam, hogy leginkább azok az anyák hajlamosak az iskolai elvárások kritikátlan és a gyerek állapotára károsan ható átvételére, akik törzscsaládját a teljesítményelvűség és a konformizmusra való törekvés jellemezte. Mint az alábbi interjúrészlet mutatja, ezen szülők számára sem kevésbé megterhelő hatású az, hogy az összes családtag közül a legtöbb figyelmet és energiát a HKZ-s gyermekre kell fordítani.

"Valami iszonyatos gyomorgörcsök voltak az emberben állandóan attól, hogy a gyereknek az egész élet akörül forog, hogy iskola... Jön nekem a tanító néni, hogy a gyerek nem figyel, meg kinéz az ablakon. Én nem vagyok arra ráhatással, hogy ő mit csinál az iskolában... otthon az egész élet akörül forgott, hogy elkészüljön a másnapi lecke. És akkor ugye a modern nevelési elmélet, hogy minél hamarabb önállósodni a gyereknek. De hogyha ezt próbáltam, hogy a felelősség az övé legyen, akkor megbukott volna. Akkor persze mindig visszakaptam, hogy adjak a gyereknek autonómiát, önállóságot, majd fog bizonyítani... Persze, hogy nem bizonyított. Ahogy kitetted a lábad, egyből nem csinálta a dolgát. Már ilyen szadista módszereink voltak, hogy egy ilyen hegyes ceruzával álltam a háta mögött, és ha elkalandozott a figyelme, akkor megszúrtam..." (T. G.)

A vizsgálatban szereplő szülők mindegyikére a gyerek teljesítménybeli kudarcai és a napi otthoni tanulással szembeni ellenállásból fakadó küzdelem következtében olyan nagyfokú állandósult stressz és kimerültség jellemző, hogy megítélésük szerint személyük alkalmatlanná vált arra, hogy hatékony segítséget nyújtsanak gyermeküknek.

"Úgy érzem, többet ártok a gyereknek, mint használok. Amennyi jön be a réven, hogy esetleg egy kicsit föltornásszuk a jegyét, sokkal többet rontok a személyiségén... elmondtam a játékszabályokat magamnak, türelem, türelem, meg önbizalomfejlesztés, önbizalomfejlesztés, és tíz perc múlva már a hajam téptem." (T. G.)

Minden nehézség közül pszichésen az az élethelyzet okozza a legtöbb frusztrációt a szülő számára, amikor az összes idejét, figyelmét igénybe véve (és munkahelyi előmeneteléről is lemondva) teljes személyét a gyerek tanulásbeli megsegítésének rendeli alá, és mindezek ellenére sem mutatkozik jelentős javulás az iskolai tanulmányokban. (Az alábbi példában szereplő szülő jogászi munkakörét adta fel azért, hogy egész nap otthon tartózkodhasson magántanuló fia mellett, és pótolhassa az iskolai fejlesztést.)

"...halálos fáradtságot eredményez az, hogy az ember küzd, küzd, küzd, és az eredmény meg nagyon csöpög csak... És van, amikor meg egyáltalán nem. És akkor mélypont, amikor az ember ott strapálja magát és jön a negyedik egyes matekból, hát akkor az ember tényleg padlóra kerül... erre minden energiánk rámegy." (K. N.)

Csaknem minden esetben azt tapasztaltam, hogy a gyerek a szülőnek való tanulásért (valamint távlatokban a társadalmi integráció érdekében) folytatott küzdelemből még serdülőkorában is csak a napi, tanulás körüli konfliktusokat észleli. Mivel – mint említettem – egy HKZ-s gyerek minden jelenséggel szemben, amely az iskolai tanuláshoz kötődik, erősen elutasító a szülő törekvéseit ellenséges szándékként, a személye elleni erőszakként értelmezi, és ellenáll annak. Az előbbiből fakad az a jelenség is, amely szintén több családnál megfigyelhető, hogy a későbbiekben is az anya személyét teszi felelőssé kudarcaiért.

"...itthon jött a konfrontálódás azáltal, hogy mutasd fiam a leckédet. Hát voltam én minden, szóval olyan üzletszerű kéjelgéssel vádolt Rákóczi téri izé... Szerinte az ő életének az elrontója is én vagyok." (T. J.)

Figyelemre méltó, hogy a nagycsaládos (három vagy négy gyereket nevelő) szülők meggyőződése is az, hogy figyelmük és idejük legnagyobb részét HKZ-s gyermekük köti le, akinek a nevelése több energiaráfordítást kíván, mint a többi gyermeküké együttvéve.

"Ez az egy gyerek ez elég. Így van, a másik kettő az csak úgy mellette felnő." (B. J.)

Folyamatos frusztrációt okoz a szülők számára az is, hogy nap mint nap szembesülniük kell a gyereknek szenvedést okozó tényezőkkel (például hátrányos megkülönböztetés, igazságtalan bánásmód az iskolában), azonban magukba kell fojtaniuk jogosnak érzett haragjukat, hogy elejét vegyék az iskolai helyzet további romlásának. Az előbbi indulatok érthetőbbé válnak annak tükrében, hogy a HKZ-s gyerekeknek gyakorta szembesülniük kell azzal a ténnyel is, hogy a szociális környezet és az oktatási intézmények által rájuk vetített címkéből minden erőfeszítésük ellenére sem képesek megszabadulni.

"Amikor még véletlenül is volt arra esély, hogy kicsit lábra áll, akkor gyorsan kapott valahonnan egy pofont, hogy észnél legyél már, menj vissza a süllyesztőbe." (M. K.)

A legmegterhelőbbnek mégis azt a hosszas gyötrődést és kilátástalanságérzetet tartják az érintett szülők, amely abból fakad, hogy minden igyekezetük és a tetemes munka- és időráfordítás ellenére sem sikerül a HKZ zavaró tüneteit mérsékelniük.

A gyerek tartós tanulmányi és beilleszkedési sikertelensége és peremhelyzetre kerülése a szülők presztízscsökkenését is maga után vonja. Ez utóbbi kezdetben csak az iskolai osztályon belül, a többi szülőhöz viszonyítva jelenik meg (például a szülői értekezleten megszüntetik vele a verbális kommunikációt, metakommunikatív jelzésekkel értésére adják, hogy nemkívánatos személy az "eredményes szülők" táborában), majd a szociális érintkezések beszűkülése rövidesen az egész család szegregálódását okozza.

Annak következtében veszítik el a szülők korábbi társas kapcsolataikat, hogy még a baráti körhöz tartozó személyek sem tolerálják a hiperaktivitásból és impulzivitásból fakadó magatartászavart. Ez utóbbi a családon kívüli kötetlen (például szabadidős) tevékenységek során is jóval kevesebb toleranciát és empátiát vált ki a baráti környezet és rokonság részéről is, mint a fogyatékosság más formái.

"Amikor bemész valahova a gyerekkel, és meglátják, hogy ott a gyerek. Te, Úristen, már megint! Ezt meglátod az arcukon. Egész egyszerűen nem bírják a gyereket elviselni. Úgy nem bírja elviselni, hogy ennek a házaspárnak 18 évesek az ikergyerekei. Mind a kettő százszázalékosan vak. A fiú ráadásul még mozgássérült is, bottal tud csak járni... az ember azt mondaná, hogy ez egy sorsközösség, neked is van bajod, nekem is van bajom, nem!!" (C. K.)

Bizonyos idő elteltével a szülők kínosan igyekeznek kerülni a gyerekkel közösen történő, családon kívüli társas érintkezéseket, összejöveteleket is.

"Voltak kínos problémák, például egy-egy kollégánkkal közös nyaralás, ahol mindenki a mi gyerekünkre panaszkodott, az összes gyerek szinte, és azután elkezdték a szülők is... A férjem kínosan élte meg, mert az ő kollégái voltak... arra gondoltunk, hogy inkább kerüljük ezeket a problémákat." (P. L.)

A serdülőkor az agyi funkciózavarral nem rendelkező fiatalok számára is megterhelő időszak, de a HKZ-s gyerekek vonatkozásában többszörösen kritikus, szinte sorsfordító ez a periódus. Ennek oka az impulzivitásukból fakadó meggondolatlanságuk, elhamarkodott reakcióik, valamint azon tulajdonságuk, hogy csak személyes tapasztalatok árán hajlandóak bármely jelenséggel kapcsolatosan a tanulságokat levonni. A legtöbb érintett fiatal azon meggyőződése, hogy tapasztalatokat kell szerezniük az alkohol- és drogfogyasztás területén is, szinte állandó veszélyhelyzetet teremt számukra. Az érintett szülők valamennyien "halálos félelemben, rettegésben" (a kifejezések interjúkból származnak) élik meg ezt az időszakot.

A szülők szorongását az is fokozza, hogy a sebesség érzékelésének hiánya és az orientációs zavar miatt gyerekeik a járművezetés során is fokozott balesetveszélynek vannak kitéve. (Például vizsgálatomban szereplő egyik 22 éves fiatalember a negyedik közúti balesetét szenvedte el a közelmúltban.)

"Mind a mai napig rettegek a Gyuriért, mert kiszámíthatatlan. Ott van az az őrült kábítószer, a barátok és a cigaretta... olyan veszélyeztetett, hogy szörnyű. Nyilván valamilyen módon szeretne a többiekhez kapcsolódni, akkor hülyeségbe kapcsolódik, mert az eredményei nem kimagaslóak, tehát emiatt nem fognak a barátai fölnézni rá. Nagyon-nagyon rettegek érte..." (Sz. N.)

További állandó feszültséget okoznak a szülő számára a gyerek kiszámíthatatlan reakciói, valamint a szindróma azon jellegzetességei is, mint például az idő beosztásának és a távolságok megbecsülésének képtelensége vagy a veszélyérzet szinte teljes hiánya, amely serdülőkorban különösen fölerősödik.

"...egy hiperaktív gyereket nem lehet elengedni, hogy szállj föl fiam, három megálló a busz haza. Mi éveken keresztül jöttünk-mentünk érte minden nap. A veszélyérzete az nulla... a távolságokat nem tudja fölmérni. Még most sem tudja, mi a különbség igazából délelőtt-délután, tegnap-holnap között. Irányok egyáltalán nincsenek, az nem is érdekes." (B. J.)

A HKZ-s gyerekek nagymértékű befolyásolhatósága miatt a szülők amiatt is aggódnak, hogy gyerekük valamely destruktív szekta tagjai közé kerül. (Két esetben találtam arra példát, hogy az anya csak komoly küzdelem árán tudta serdülőkorú gyermekét ettől visszatartani.)

Különösen a szociális segítő területeken és a büntetés-végrehajtási intézményekben dolgozó (például egyházi missziós tevékenység) személyes tapasztalatokat szerzett szülők előtt ismert az a tény, hogy az elítéltek, az alkohol- és/vagy drogfüggővé vált személyek között milyen magas arányú a minden valószínűség szerint egykor hiperkinetikus szindrómával küzdő fiatalok aránya. Ez a tényező, valamint a munkanélküliség arányszámainak ismerete is elmélyíti a szülők félelmeit gyermekük jövőjével kapcsolatban.

A serdülőkorú gyereket nevelő szülők előtt ismeretes az a tény is, hogy a figyelemzavar és a hiperaktivitás maradványtünetei az érintett személyek egész életén keresztül tartósan fennmaradnak, és nagy valószínűséggel jelentős nehézségeket támasztanak a gyerek sikeres szociális adaptációjával szemben.

A szülők életének állandó kísérőjelensége a rettegés attól, hogy mi történik abban az esetben, ha a gyereknek távoznia kell jelenlegi iskolájából, mivel az anyák többsége úgy tapasztalta, hogy jelenleg Magyarországon nem létezik olyan hely, ahol végleges megoldást vagy érdemi segítséget kapnának.

Az iskolai atrocitások kilátástalannak érzett évei után csak azok a szülők éreznek némi megkönnyebbülést – ez mindössze két családra jellemző –, akiknek gyerekei alapítványi iskolában tanulnak. Sorstársaikhoz hasonlóan azonban még ezekben a szülőkben is erős a szorongás, mivel gyerekük jövőbeli sorsát, pályaválasztását a szindróma primer és szekunder tünetei, a tanulási zavar, valamint a szociális környezet ellenséges attitűdjei miatt teljesen kilátástalannak tartják.

Az esetek elemzése alapján azonban az is megállapítható, hogy ha egy HKZ-s fiatal a szülő iránta való mély, feltétel nélküli szeretetét tapasztalja meg a válságos időszakokban is, a "véletlenek" szerencsés összejátszása folytán nyertesen (azaz sikerélményt, identitástudatot biztosító tevékenységek megtalálása révén) kerül ki ebből az élethelyzetből. Más szóval képessé válik arra, hogy korábbi negatív tapasztalatait is személyiségfejlődése javára fordítsa. Négy esetben tapasztaltam, hogy a serdülőkori alkohol- és drogfogyasztást az érintett fiataloknál a drogellenes kortárs ifjúsági segítőcsoportba, cserkészmozgalomba és szociális segítőmunkába való bekapcsolódás váltotta fel.

Kivétel nélkül minden szülő mély, szinte feloldhatatlan bűntudatot érez utólag, amikor tudomást szerez a gyerekkel kapcsolatos problémák okáról és a HKZ létéről, amiatt, hogy éveken keresztül dühöt, haragot érzett gyereke iránt, és büntette, megszégyenítette őt "kezelhetetlensége" és teljesítménybeli kudarcai miatt. A szülő önmagát vádolja amiatt is, hogy hosszú ideig feleslegesen erőltette a tanulást akkor is, amikor a gyerek az állapota miatt képtelen volt erre.

Általános az a meggyőződés, hogyha korábban tudomást szereztek volna e szindróma létéről, valamint arról, hogy a hiperkinetikus zavart mutató gyerekek csak egyénileg, személyre szabott oktatási formában képezhetőek eredményesen, akkor nem kellett volna kitenni sem a gyereket, sem a szülőt a hosszú, keserves tanulás körüli küzdelemnek.

"Hetedik osztályos a nem tudom hányadik iskola és iskolakerülés után, amikor diagnosztizálják, hogy súlyos figyelemzavar. Miért nem tudhattam én ezt elsőben? Miért kellett a gyereket vért izzasztva ott gyötörni? Ha tudtam volna, hogy neki ez probléma, akkor nem gyötröm, csak amikor figyelni tud. Akkor viszont pillanatok alatt jegyzett meg mindent. Gyakorlatilag még magamat is hibáztathatom nyugodtan, mert a gyerek életét tettem tönkre. Ha meghallja a tanulás vagy az iskola szót, föláll a szőr a hátán. És a 138-as IQ-jával nem tudom beimádkozni az iskolába, hogy tovább tanuljon. Ez ennek is a következménye." (N. L.)

Különösen azoknál a szülőknél fokozott a gyerek sérült volta miatti lelkiismeret-furdalás, valamint az a meggyőződés, hogy állapotáért közvetve magukat is felelősség terheli, akik előtt ismeretes a szülés körüli orvosi események (beavatkozások) és a HKZ kialakulása közötti ok-okozati összefüggés.

Azt tapasztaltam, hogy a bűntudat túlféltéssel, fokozott törődéssel, sajnálattal párosul, amely nemcsak a mellőzöttség érzését és a HKZ-s gyerekre való nagyobb odafigyelés miatt féltékenységet váltja ki a testvérekben, hanem az érintett gyerekben is tovább mélyíti a negatív irányú másság érzetét.

"Az ember el is kényezteti és el is rontja, és valószínű, hogy a B.-t mi elkényeztettük azzal az aggódással, mert én mindig úgy néztem rá, és talán hiba volt, mint egy nem tökéletes gyerekre. Hát mert nem az." (P. N.)

A szülő bűntudatát tovább növeli az, ha olyan pszichológusok, "tanácsadók" véleményét fogadta el hosszú időn keresztül, akik szerint minél korábbi életkorban önállóságot kell adni a gyermeknek a tanulás terén is. (A leggyakrabban hangoztatott "elvek": nem szabad helyette tanulni; hagyni kell megbukni; majd megjön az esze; belátja a maga kárán, hogy tanulnia kell.)

Mivel egyetlen szakirodalmi mű sem hangsúlyozza elég erőteljesen (és a megkérdezett szülők közül is csak egy(!) találkozott olyan pszichológussal, aki felhívta erre a figyelmét), hogy a HKZ-s gyerekek csak folyamatos egyéni foglalkozás, korrepetálás, stabil és nyugodt otthoni környezet esetén tudnak az iskolai követelményeknek eleget tenni, a szülők saját keserves tapasztalataik alapján jutnak arra a felismerésre, hogy nekik kell a tananyagot megtanítaniuk. (Mint említettem, vizsgálatomban szerepelt olyan eset is, amikor a gyerek több középiskolából történő kibuktatása és eltávolítása után tudatosult csak a szülőben az, hogy a tanulási probléma mérséklődése egyedül az egyszemélyes foglalkozás révén lehetséges.)

Általános érvényűnek tekinthető a szülők azon tapasztalata, hogy a folyamatos otthoni segítség, korrepetálás ellenére sem szűnik meg a tanulási zavar. A segítő személy közreműködése révén azonban olyan teljesítménybeli sikerélmények érik ezeket a fiatalokat, amelyek mindenképpen a tanulás iránti motivációt erősítik.

A szülő lelkiismeretfurdalás-érzéséből fakad az a jelenség is, hogy több anya, miután tudomást szerzett a HKZ tényéről, heves indulatokat, dühöt és haragot érzett mindazokkal szemben, akik korábban bántóan, elutasítóan, megalázóan viselkedtek vele és/vagy gyerekével. Jóllehet, a tünetcsoport továbbra is frusztráció és szenvedés forrása ezen szülők számára, mégis a legtöbbjükben olyan heves indulatok dúlnak a nehézséget kiváltó ok kitudódása után, hogy gyerekük védelmében "ölni tudnának". (Interjúból származó kifejezés.)

Azt tapasztaltam, hogy a szindróma kialakulása miatti önhibáztatás kompenzációjára vonatkozó tudattalan szándék nyilvánul meg az anyák részéről abban a törekvésben, hogy munkahelyi karrierjüket és/vagy teljes munkaidőt követelő hivatásukat, állásukat is fel kell áldozniuk annak érdekében, hogy a gyereket megsegítsék. (Például – mint említettem – az egyik szülő jogászi hivatását, egy másik szakorvosi beosztását "cserélte" le egyszerűbb munkakörre.)

Figyelemre méltó, hogy némely anya a gyerek kivizsgálása alkalmából szinte sokkszerűen szembesül azzal a ténnyel, hogy korábban maga is ebben a szindrómában szenvedett.

"Én nem hallottam erről az egészről, nem is tudtam, hogy mi ez, és most döbbentem rá, 38 évesen, hogy végül is én is ebben szenvedek... Nem tudtam tanulni, ezért nem tudtam fejlődni, és ez egy diáknak rányomja az életére a bélyeget... És akkor hülye vagy, hát ennyi volt." (Z. É.)

Ezen szülők bűntudata társaikhoz viszonyítva is jóval erőteljesebben nyilvánul meg.

Következtetések

Nem helytálló a szociális környezet részéről az a gyakran megfogalmazódó elvárás, hogy ezekhez a gyerekekhez a nevelés során úgy kell viszonyulni, mintha teljesen egészségesek lennének.

Az eredményes tanulást biztosító készségek hiánya miatt a gyerek sem a kisiskoláskor végén, sem idősebb életkorban nem képes teljesen önállóan, azaz külső segítség nélkül, valamint a hagyományos írott-olvasott formában és módszerekkel tanulni.

Általános az a meggyőződés, hogy a szülőnek igen kifinomult taktikai érzékkel, magas szintű önuralommal és toleranciával kell rendelkeznie még a gyerek szélsőséges megnyilvánulásai esetén is, különben fokozódnak a nemkívánatos tünetek. A családtagoknak még a legegyszerűbb napi kommunikáció során is állandóan azt kell mérlegelniük, hogy milyen a gyerek aktuális idegállapota, mikor nem ajánlatos kapcsolatfelvételt kezdeményezni vele.

A szülők teljesen tanácstalannak, elbizonytalanodottnak érzik magukat a gyermeknevelési kérdésekben, mivel naponta szembesülniük kell azzal, hogy a "készen kapott" (azaz gyermekkori családból hozott) nevelési minták nem alkalmazhatóak a HKZ-s gyerekek esetében. Mivel tapasztalataik szerint egy helyről sem kapnak érdemi, speciálisan a hiperaktív gyerekre vonatkozó nevelési tanácsokat, minden szülő saját kudarcai, tévedései sorozata árán kényszerül gyermekénél leginkább beváló módszerek kikísérletezésére. (Természetesen a HKZ-s gyermekek esetében sem léteznek egységes nevelési sémák, mivel ezek a fiatalok primer és szekunder tüneteik súlyossági foka, valamint azok kombinációja alapján heterogén csoportot képeznek.)

A szülők egységes meggyőződése szerint szükséges lenne számukra egy olyan képzés, amelynek során megismerhetik többek között a gyerek számára elengedhetetlenül szükséges határok kijelölésének módszereit és a viselkedésmodifikációs eljárásokat. Mindez abból a szempontból is igen lényeges, mivel a nevelés inkonzekvenciája a tünetek felerősödésének veszélyét vonja maga után: a gyerek még nyugtalanabbá válik, agresszivitása növekszik, ha hiányzik a számára egyértelmű határok kitűzése.

"A F. Z. (figyelemzavaros) gyermek drámája az, hogy a viselkedésének kiszámíthatatlansága és az ennek korrigálásából alkotott eltérő vélemények miatt a felnőttek teljesen különböző módszerekhez folyamodnak. A gyermek számára ez azt jelenti, hogy minden kapcsolatában újra kell keresnie a megértést és a támpontokat, állandóan ki kell próbálnia a határokat, hogy meddig mehet el, és mindig másképpen korlátozzák személyes szabadságában." (Neuhaus 1999, 191.)

Mint említettem, az ingyenesen hozzáférhető fejlesztő intézmények és lehetőségek, valamint a gyerek felzárkóztatását segítő családtag hiányában az anyák kényszerülnek arra, hogy teljes munkaidejű keresőtevékenységük feladásával vagy megváltoztatásával maguk tanítsák és fejlesszék gyermeküket. Ebből bizonyos idő elteltével számos nemkívánatos következmény származik.

  • A gyermek iskolai tanulmányai befejeződését követően a jelenlegi magyarországi munkaerő-piaci feltételek között minimálisra csökkennek a középkorú szülők esélyei arra, hogy új munkahely keresése esetén szakképzettségüknek megfelelő munkakörben el tudjanak helyezkedni.
  • Az alacsony iskolai végzettségű, valamint szociálisan és kulturálisan is hátrányos helyzetű szülőknek az iskolai osztályszintek emelkedésével egyre inkább csökkennek az esélyei arra, hogy bizonyos tantárgyakból (például matematika) megfelelő szintű segítséget tudjanak nyújtani. Anyagi lehetőségeik viszont nem teszik lehetővé a különórák finanszírozását. (Még a vizsgált családok harmadát kitevő, házasságban élő szülők is csak a nagyszülők anyagi segítsége révén tudnak a legnagyobb nehézséget okozó tantárgyakhoz magántanári segítséget igénybe venni.)

A munkanélküliség következtében különösen a kisebb településeken kevés a valószínűsége annak, hogy a szülő részmunkaidős keresőtevékenységet tudjon vállalni gyermeke iskolai elfoglaltsága idején. Ebből következik az, hogy gyakran az egyedüli megoldás valamely vállalkozás beindítása.

A megkérdezett személyek véleménye szerint a folyamatos pszichés és fizikai igénybevétel miatt elsősorban a szülőknek van égető szükségük arra, hogy rendszeres időközönként HKZ-s gyermekük elkerüljön a környezetükből. (Bármely hihetetlenül is hangzik, már az is pihentető hatású az anyák számára, ha időlegesen megszűnik a megszakítás nélküli hangos viták, veszekedések sorozata, valamint az a feszültség, amely a gyerek születése óta áll fenn a családban.)

Mivel a kutatásomban szereplő összes családra érvényes az, hogy az apa a feleségét és annak helytelennek tartott nevelési módszereit hibáztatja a tünetek kialakulása miatt, és a szülők között is gyakoriak az ebből fakadó konfliktusok, még a stabil házasságban élők párkapcsolata is nap mint nap erős szakítópróbáknak van kitéve. Ebből fakad, hogy a család egészének stabilitását befolyásolja az, hogy van-e a szülőknek lehetőségük arra, hogy érzelmi és pszichés feltöltődést biztosító programokon vegyenek részt kettesben. (Erre természetesen minden gyermekes szülőnek szüksége van, azoknak azonban különösen, akik fogyatékos gyereket nevelnek.)

Azon a véleményen vagyok, hogy elsősorban a szülőknek lenne óriási szükségük pszichológiai segítségre (egyéni pszichoterápia, szülőcsoportok).

Bár a jelen munka keretei között nincs lehetőségem arra, hogy kitérjek a szülők közötti konfliktusok bemutatására, röviden utalni kívánok arra, hogy vizsgálatom, valamint a téma szakértőinek tapasztalatai szerint is a két szülő közül az apák mutatnak kevesebb hajlandóságot a HKZ-s gyerek körül kialakult sokrétű problémakör következményeinek az elviselésére. Tisztában vagyok azzal, hogy állításom alátámasztásához országos reprezentatív mintán végzett vizsgálatra lenne szükség, meggyőződésem azonban, hogy a "nehezen kezelhető" gyereket nevelő házasságok bomlékonysága az átlagosnál is nagyobb. A kutatásomban részt vevő családok több mint egyharmadában az anya válás (egy esetben megözvegyülés) miatt maradt magára minden problémával.

Azokra a családokra, amelyekben a szülők házassága az interjúkészítés idején még fennállt – mindössze egy kivétellel(!) –, az a jellemző, hogy az apa a HKZ-s gyerek megszületése óta a munkájára hivatkozva teljesen kivonja magát a gyerek neveléséből, így az utóbbival kapcsolatos döntéshozatal, felelősség egésze az anyára hárul. A férj mindössze a technikailag viszonylag könnyen lebonyolítható feladatokból vállal részt (például a gyerek gépkocsival való elhozatala a fejlesztő óráról). A szülők közötti állandó összeütközések ellenére a házasságban élő anyák egyedülálló társaikhoz viszonyítva szerencsés helyzetűnek érzik magukat azért, hogy legalább nem egyedül kell minden gonddal szembesülniük.

Mint említettem, mindössze egy esetre jellemző, hogy a házastársak a gyerek születésétől fogva együttesen, hozzávetőlegesen egyenlő mértékben végeznek minden szülői teendőt. Azt, hogy mindezt milyen traumatikus hatásúnak éli meg még ez az apa is, az mutatja, hogy gyermeke iskolakezdése óta kimutatható szervi ok nélkül időről időre fulladásos rohamokkal, szívinfarktushoz hasonló tünetekkel küzd.

A vizsgálatomban részt vevő egyedülálló szülők közül egy sem rendelkezik pozitív érzelmi és pszichés támogatást biztosító partnerkapcsolattal. Még azok az anyák is, akik válásuk után kísérletet tettek arra, hogy a hiányzó apát stabil párkapcsolattal (együttélés vagy újraházasodás) pótolják, egy idő múlva felhagynak szándékukkal. Ebben a bűntudat érzése mellett az a tapasztalat is szerepet játszik, hogy partnereik még volt házastársuknál is nagyobb értetlenséggel és ellenségességgel viszonyultak a HKZ-s gyerekhez.

"Az egyik barátom úgy pofon vágta a csúnya beszéde miatt, hogy beszakadt a dobhártyája... Azt hittem, hogy nekem kell valakit találnom, hogy pótoljam az apját. Most látom, hogy olyan megalázó módon viselkedő, engem kihasználó férfiakat tűrtem el, mert azt gondoltam, hogy legalább tanult, kulturált apja legyen... a fiam kőkeményen szenvedett ettől, és én ennek ellenére makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy... mellettem férfi kell hogy legyen... ez bennem kiváltott most egy olyant, hogy két éve nincs senkim, és azt mondom, hogy lehet, hogy nem is lesz..." (I. N.)

Mivel a tágabb környezetben élők (például kollégák) és mindazok a személyek, akik nem "nehezen kezelhető" gyereket nevelnek, a kinyilvánított megértés és együttérzés ellenére sem tudják az érintett szülők lelki fájdalmait átérezni, azok egy idő után – mint korábban szó volt róla – felhagynak azzal, hogy ezeket megjelenítsék környezetük felé. Ez maga után vonja azt is, hogy feszültségeik tetemes részétől nem tudnak megszabadulni. Mint láttuk, korábbi társas, baráti kapcsolataik a gyerek magatartási problémái okozta állandó kínos szituációk miatt leépülnek, a szűkebb környezetben élők részéről (például szomszédok vagy a kiterjedt család tagjai) pedig a szülők többsége elítélést és hárítást tapasztal, ezért nincs arra lehetőségük, hogy a nap mint nap keletkező negatív gondolatokat, érzelmeket másokkal megosszák és ezáltal levezessék.

Azoknál a szülőknél, akik semmilyen segítséget sem kapnak (sem szociálpolitikai támogatás, sem pedig valamely rokon részéről érkező anyagi segítség), és a környezetükben sincs olyan személy, aki a gyerek felügyeletét legalább időszakosan átvenné, viszonylag fiatal életkorban – 30 és 40 év között is – súlyos, egyértelműen pszichés ártalmakra visszavezethető szomatikus betegségek lépnek föl. Az anyáknál több esetben gerincsérvet és keringési zavarokat, az apáknál szív- és érrendszeri betegségeket, valamint szintén keringési problémákat találtam.

Kivétel nélkül minden szülőnél mély lelki fájdalom, megkeseredettség, fásultság, valamint más depressziós tünetek mutathatók ki. Ezek meglétére és nagyságának mértékére nincs hatással az, hogy milyen korú a HKZ-s gyerek, azaz mennyi ideje él ilyen megterhelő légkörben a szülő. Mégis a pubertás korú gyereket nevelő anyák érzik leginkább úgy, hogy erejük végéhez érkeztek. Ha ezt még társtalanság, valamint anyagi, megélhetési gondok is kísérik – kutatásom tapasztalatai szerint –, sok szülő olyan súlyos depresszív állapotba kerül, hogy időről időre öngyilkossági késztetések merülnek föl benne.

"Itt állok a tizediken, és azon gondolkodom, hogy ugarjak-e." (T. J.)

"Számtalan ilyen telefon jön, hogy itt vagyok kérem a hatodik emeleten, mondjon valamit, mert most járt le a munkanélküli-segélyem, a fiamat sehová nem veszik föl, nem tudok vele mit csinálni, mondjon valamit, mert ugrunk." (V. M. PO(S)itív Országos Szakmai Szövetség vezetője)

A felgyülemlő negatív érzelmek, a levezetetlen agresszív indulatok halmozódása is ahhoz vezet, hogy az egyén végül önmaga ellen fordítja az agressziót. Majdnem minden negyedik családra jellemző az anya öngyilkossági kísérlete vagy erős halálvágya. Az egyik apa azért vetett véget életének, mert nem tudta feldolgozni a fia "sikertelensége" miatt érzett szégyent. Megrendítő, hogy éppen serdülőkorú fia találta meg a holttestét, akinek ez a megrázó "üzenet" szólt.

A másik oldalon azok a szülők állnak, akik átlagon felüli lelki erejüket, kitartásukat vallásos hitükből merítik. Figyelemre méltó, hogy ez a sérült gyerek születését követően alakult ki, illetve erősödött meg. Említést érdemel, hogy ezen szülők számára sem kisebb az objektív, valamint a szubjektívan átélt terhek súlya, a többi érintett szülőhöz viszonyítva azonban akkora többletenergiával rendelkeznek, melynek révén képessé válnak arra, hogy depressziójukon is felülkerekedjenek.

Az egész család válsághelyzetét, dezorganizálódását és az esetek többségében a házasságok instabilitását, majd felbomlását okozza a HKZ-ból származó szerteágazó problémakör.

A hiperkinetikus szindróma, a család szociálisan hátrányos helyzetbe kerülésében, szétesésében, a gyerek esetleges deviáns életútjának kialakulásában igen jelentős súlyú oki tényezőnek tekinthető.

Azt az álláspontot képviselem, hogy a valódi hiperkinetikus szindróma kialakulása nem a szociális és tárgyi környezeti feltételekre, hatásokra, vagy szocializációs zavarokra vezethető viszsza. Szükséges hangsúlyozni azt a lényeges tényt, hogy a társadalmi elutasítás, valamint az állam részéről történő anyagi és oktatáspolitikai támogatás, fejlesztés hiánya következtében a gyerek szűkebb társadalmi környezete anyagi, pszichés és érzelmi értelemben depriválttá válik. A kialakult családi zavar a gyerek problémáinak nem oka, hanem következménye.

Az interjúk az alábbi személyekkel készültek:

B. J. (38) szociális munkás, 10 éves lány anyja, a testvérsorban a harmadik gyermek.

I. M. (43), tanár, 20 éves fiú anyja, a testvérsorban az első gyermek.

T. J. (49) rokkantnyugdíjas, 15 éves fiú anyja.

D. L. (34) nyomdász, 10 éves kislány anyja.

I. N. (43) tanár, 20 éves fiú anyja.

V. ZS. (44) szociális munkás, 15 éves fiú anyja.

D. M. (43) üzletkötő, 9 éves fiú anyja.

T. G. (44) szociális munkás, 15 éves fiú anyja.

K. N. (43) jogász, 19 éves fiú anyja.

M. K. (49) terapeuta, 18 éves fiú anyja.

C. K. (38) szociális munkás, 10 éves lány anyja.

P. L. (34) pedagógus, 9 éves fiú anyja.

Sz. N. (43) erdőmérnök, 15 éves fiú anyja.

Z. É. (38) háztartásbeli, 10 éves lány anyja.

Irodalom

Bachmann, Peter: Das hiperkinetische Syndrom im Kindesalter Richtlinien für den behandelnden Arzt, unter besonderer Berücksichtigung der Terapie mit Methylphenidat. Bern, Stuttgart, Wien, 1976, Verlag Hans Huber, 37.

Bálint Mária: Hiperaktivitás és iskolai teljesítménykudarcok. In Krausz Éva–Marót Miklósné–Szabó Pál–Rózsáné Czigány Enikő: Pszichopedagógia. Korrekciós nevelés I. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó, 21–45.

Esset, G.–Blanz,B.–Gelsel, B.–Laucht, M.: Mannheimer Eltern – Interview Beltz test. 48.

Fodorné Földi Rita: Hiperaktivitás és tanulási zavarok. Budapest, 2000, Volán Humán Oktató és Szolgáltató Rt., 185.

Franz, Silvia: A hiperaktív gyermek. Budapest, 1998, Trivium Kiadó, 112.

Goetze–Herbert–Zentall–Sydney: Kinder mit Aufmerksamkeits- und Hiperaktivitätsprobleme. (ADHD) – Neuere Experimentelle Befunde und Anwendungen für den Unterricht. In Sonderpädagogik, 1994. 2. Füzet, 82–91.

Herczeg Ilona: Hiperkinetikus szindróma (A nevelhetetlen gyermek). In Lege Artis Medicinae. 1996, 398–403.

Jones, Maggie: Hiperaktív gyermekek. Hogyan segítsük gyermekünket a csecsemőkortól kamaszkorig. Budapest, 2001, Édesvíz Kiadó.

Kósáné Ormai Vera: Beilleszkedési nehézségek és az iskola. Budapest, 1989, Tankönyvkiadó.

Kulcsár Zsuzsa: Gyermekkori hiperaktivitás I. Korai értelmezések, leíró jellemzők, genetikai vonatkozások. In Magyar Pszichológiai Szemle, 1993. 3. sz. 270–290.

Kulcsár Zsuzsa: Gyermekkori hiperaktivitás II. Lateralitás, nemi hovatartozások és vesztibuláris kompenzáció. In Magyar Pszichológiai Szemle, 1993. 4. sz.

László Zsuzsa: Az örökmozgó gyermek. Budapest, 1996, FI-MO-TA BT és SALVE Alapítvány, 102.

Lauth, Gerhard W.: Strategien der kognitiven Verhaltensstörungen. In Handbuch der Sonderpädagogik. Band 6. 852–870.

Lempp, Reinhart: A pszichoorganikus szindrómás gyermekekkel kapcsolatos gondok – mi az, ami veleszületett, és mi az, ami szerzett eltérés? In Fredi Ehrat–Felix Mattmüller-Frick F.: A nehezen kezelhető gyermek (POS). Budapest, 1993, Gondolat–Tálentum, 156–168.

Lorenz–Jens–Holger: Lernschwierigkeiten und Einzelfallhilfe. In Ergebnisse der Pädagogischen Psychologie, Band 7. Verlag für Psychologie, Göttingen, Toronto, Zürich, 1987, 59–71.

Mogyorósy Zsolt (szerk.): BNO-10. A mentális- és viselkedészavarok osztályozása. Klinikai leírás és diagnosztikai útmutató. In (szerk.) Princzes Mária: Mentális és viselkedészavarok pszichológiája. Budapest, Okker Oktatási Iroda, 387.

Neuhaus, Cordula: Hiper- és hipoaktivitás, figyelemzavar. Budapest, 1999, Kairosz Kiadó, 256.

Nissen, Gerhardt: Medizinische Aspekte der Lernbehinderung. Neurogene Lernbehinderungen. In (Hrsg.) Kanter, Gustav O. – Speck, Otto: Pädagogik der Lernbehinderten. Berlin, 1988, Carl Marhold Verlagsbuchhandlung, 652–661.

Pareszka Dóra: A hiperkinetikus szindróma. Tudományos Diákköri Dolgozat. Budapest, 1998. 74.

Porkolábné Balogh Katalin: A tanulási képességeket meghatározó pszichikus funkciók. In Porkolábné Balogh Katalin (szerk.): Kudarc nélkül az iskolában. Budapest, 1992, Alex-Typo, 320.

Trott, G. E.–Wirth, S.–Herzegh, I.: A hiperkinetikus szindróma. In Pszichiatria Hungarica, 1994. 467–47.

Vernooij, Monika, A.: Hampelliese – Zappelhand. Problemkinder mit Hyperkinetischem Syndrom. Bern und Stuttgart, 1992, Verlag Paul, 151.

Vetnó Ágnes: A figyelem és cselekvésszervezési képesség zavarai In (szerk.) Illyés Sándor: Gyógypedagógiai alapismeretek. Budapest, 2000, ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, 309-331.

Weiss Mária: A korai organikus (szervi) idegrendszeri károsodást szenvedett gyermek. In Budapesti Nevelő, 1992. 4. sz.

Wender, Paul H.: A hiperaktív gyermek, serdülő, felnőtt. Budapest, 1993, Medicina Könyvkiadó, 176.

Wolfensberger-Haessing, Christoph: Welche Symptome fallen bei der Einschulung von "POS-Kindern" auf? Merkblatt, herausgegeben vom Fach-Team, Thalwil, 1993, 5.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.