2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 március

A hátrányos helyzet nem szociológiai címke – Beszélgetés Nikovics Ágnessel, az Esély Szakiskola pszichopedagógusával

2009. június 17.

A társadalom és az azt leképező oktatási szerkezet változásaival mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a szakiskolák - mint a leghátrányosabb helyzetű tanulókat oktató intézmények - nem kerülhetik el, hogy diákjaik mentális-szociális problémáival foglalkozzanak. Ehhez átgondolt programra és professzionális szakemberekre van szükség. Nikovics Ágnessel, a Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítványa Kézműves Szakiskolájának pszichopedagógusával és az iskola két diákjával az iskola esélyteremtő programjáról és a diákok személyes esélyeiről beszélgettünk.

A hátrányos helyzet nem szociológiai címke

Beszélgetés Nikovics Ágnessel, az Esély Szakiskola pszichopedagógusával

Egy olyan társadalomban, ahol a most tizennyolc éves korosztálynak több mint a fele és - merész jóslatok szerint - néhány év múlva 80%-a érettségizik, szakmunkásiskolába járni önmagában is hátrányos helyzetet jelent. Egy szakmunkástanulónak szembesülnie kell a roszszabb karrierkilátásokkal és a szakmunkások alacsony társadalmi presztízsével, s már iskoláskorban el kell szenvednie az érettségizendő kortársak nyílt lebecsülését. A szakmunkástanulók zöme ráadásul a környezetéből, múltjából származó súlyos problémákkal küzd, amelyek hátterében egyaránt megtalálhatóak szociális és organikus tényezők, illetve az érintett családok gyengébb önérvényesítő képessége. Ez utóbbi indokolhatja, hogy körükben magasabb a diagnosztizálatlan tanulási zavarok és a feltáratlan pszichés problémák aránya, ami - szakszerű segítség híján - súlyos iskolai kudarcokhoz vezet. A fiatalok ezekkel a kudarcokkal megterhelve, általában kiszolgáltatott helyzetben, a maradékelven működő kényszerbeiskolázással kerülnek a szakiskolába. Sokan az oktatott szakma iránti legcsekélyebb érdeklődés nélkül szinte csak a tankötelezettség elmúltát várják az adott intézményben. Ez nyilván rontja a szakképzettség megszerzésének és a munkába állásnak az esélyeit, de ami ennél is súlyosabb: pszichés fejlődésük szempontjából is végzetes következményekkel járhat éppen az identitásfejlődést meghatározó kamasz- és ifjúkorban. Ha érdeklődésük megszilárdulásához, a lehetséges életpályák közötti választáshoz nem áll rendelkezésükre támogató háttér, fejlődésüknek ez a fázisa könnyen kimaradhat; a fiatalok egy egész életre gyökértelenné és céltalanná válhatnak. A tét tehát nagy. Ha a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó szakiskola képes a diákjait megerősítő közeget biztosítani, ha meg tudja őket tanítani a sikerre, ha meg tudja mutatni, hogy a saját életük, jövőjük alakításában van kompetenciájuk, akkor valóban növeli munkaerő-piaci esélyeiket. S ezzel együtt a jó közérzethez való esélyeiket is.

A következő beszélgetéssel azt a sajátos szemléletet igyekszünk bemutatni, amely az Esély Szakiskolát komplex esélyjavító programja megalkotására késztette. Ehhez a szemlélethez tartozik az egyedi sorsok iránti érzékenység, amelyen keresztül a problémák általánosításáig és a rendszerszintű program megalkotásáig az iskolában eljutottak. Két diák vállalkozott arra, hogy - sorsukkal az egyedit és az általánost szemléltetve - röviden elmeséljék történetüket.



... Zoltán vagyok, bőrdíszműves szakmát tanulok.

Meséld el, miért volt szükséged arra, hogy egy különleges gondoskodást nyújtó iskolába jelentkezzél!

Nem jöttem ki az osztálytársaimmal az általános iskolában. Ötödikig még úgy-ahogy jó volt, de később, főleg hetedik-nyolcadikban rám szálltak az osztálytársaim. Például tixóval beragasztották a számat az osztályteremben a tanár előtt, és a tanár sem tudott megvédeni. Éreztem, hogy nem lesz így jó, de nem tudtam tenni semmit, és nem mertem szólni senkinek.

Vajon miért éppen te voltál a gonosz tréfák áldozata?

Nem tudom. Biztosan látszott rajtam, hogy visszahúzódó vagyok, hogy félek. A félénkségem már egészen régen, óvodáskoromban kezdődött. A biciklimet mindig elvették. Mondták, hogy szálljak le, és én kénytelen voltam leszállni. Valami azt súgta bennem, hogy le kell szállnom. Már akkor kezdődtek a problémák, és onnantól végig nem tudtam beilleszkedni a közösségbe. Amikor első osztályba kerültem, annyira féltem, hogy Anyu kezét fogtam. Anyukám mindig mondja, hogy ne féljek, védjem meg magamat, de ez nem olyan egyszerű. Hiába érzem úgy, hogy most majd meg tudom védeni magamat, végül sohasem sikerül. Az a legtöbb, hogy szólok, amikor bántanak, hogy "most már elég volt", de onnantól kezdve látszik rajtam, hogy félek, és akkor csak rosszabb. Sokszor már arra gondoltam, milyen jó volna, ha testőreim lennének.

Ebben az iskolában biztonságban érzed magadat?

Kilencedikes koromban egyszer itt is megvertek. Akkor szegődtem inkább a felnőttekhez. Mindig a tanárinál álltam, tanár nélkül nem mertem felmenni az osztályba. A felnőttek közé sokkal jobban be tudok illeszkedni. A felnőttek rendesek. Elbeszélgetnek velem, úgy kezelnek, mint egy felnőttet. Ha felnőttek is vannak körülöttem, nem csak gyerekek, akkor a gyerekektől sem félek, mert tudom, hogy ha valamelyik elkezdene szórakozni velem, a felnőtt azonnal közbeszólna. Tudom, hogyha ott a tanár, akkor nem mernek bántani, tehát nagyobb biztonságban vagyok. A mostani osztályomban nem bántanak, itt két barátom is van. Ez hatalmas áttörés az életemben. Ez az osztály a legjobb osztály, ahova eddig jártam. De még mindig ugyanúgy félek a gyerekektől. Ebben nem változott semmi.

Szerinted hogyan lehetne rajtad segíteni, hogy ez a félelmed oldódjon?

Egyedül pszichiáter tud segíteni rajtam. Most is járok pszichoterápiára, rendszeresen, hetenként egyszer. Gyógyszert is szedek.

Mesélj valamit a családodról, környezetedről, a szabadidődről!

Egy külső kerület kertvárosában élünk. Apám rokkantnyugdíjas, anyám keres egyedül. Van egy hetedikes lánytestvérem; ő sokkal merészebb, mint én.

Nyáron el szoktam menni dolgozni, segíteni, hogy legalább egy kis pénzt kapjak. Nehéz fizikai munkát nem végezhetek, mert fűzőm van, ezt 22 éves koromig kell viselnem éjjel-nappal, télen-nyáron. A fűző különben védelmet nyújt a bántás ellen is, mert aki hozzám nyúl, annak megfájdul a keze. Szerencsére a fűzőt ingyen kapjuk, mert nemigen tudnánk kifizetni. Mindig lottózok, és kaparós sorsjegyet veszek, hogy hátha megnyerem egyszer a főnyereményt.

Hogyan képzeled el a jövődet?

Szeretnék számítástechnikai iskolába menni és programozást tanulni, de félek, hogy az új iskola, az új közösség, az új tanárok és főleg és az új gyerekek miatt nem fogok tudni beilleszkedni. Lehet, hogy inkább jövőre is itt maradok, és könyvkötőnek tanulok. De mindenképpen azt szeretném, ha egyszer majd programozó lennék, és azzal keresném a kenyeremet.

Van egy másik vágyam is: szeretnék bekerülni a helyi újságba. Nagyon szeretek biciklizni. Másfél év alatt több mint 11 ezer kilométert bicikliztem. Ezzel is be szeretnék kerülni az újságba, és a gyűjteményeimmel is. Gyűjtöm a reklámtollakat és az illatosítókat, és ezekkel szeretnék rekordot dönteni. Hogy bekerüljek a helyi újságba, és fotó is legyen rólam.

* * *

... Mónika vagyok, fazekasságot tanulok.

Kérlek, meséld el, hogyan kerültél ebbe az iskolába!

Nyolcadikos koromban jelentkeztem több suliba is. Szakközépiskolába akartam járni, hogy érettségit kapjak, és mehessek tovább főiskolára. De nyolcadikban elég zűrös volt a helyzetem, és nem vettek föl, úgyhogy ez maradt. A fazekasság után szeretnék tovább tanulni keramikusnak, és érettségit szerezni. Az a vágyam, hogy egyszer majd gyerekeket taníthassak, kézművesfoglalkozást vezessek. Eldöntöttem, hogy bebizonyítom az apámnak, én igenis leszek valaki.

Miért ennyire fontos az, hogy az apádnak bizonyíts?

Anyám és apám akkor váltak el, amikor hatéves voltam. Én apámhoz kerültem, de később elvettek tőle, és akkor azt mondta, hogy én bolond gyerek maradok, és nem fogom a nyolc általánosnál többre vinni. Én pedig azt mondtam, hogy jó, majd tíz év múlva meglátjuk.

A válás után azért kerültem az apámhoz, mert van egy beteg bátyám, őrá azt mondta apám, hogy neki nem kell. Rólam viszont mindenki tudta már az óvodában is, hogy ami a szívemen, az a számon, és hogy engem nem kell félteni. A szüleim nem akartak veszekedést a gyerekek elhelyezéséből, és kitalálták, hogy megosztoznak rajtunk. Így kerültem az apámhoz.

Végül is nekem akkor mindegy volt, én egyikükkel sem voltam szinte semmilyen kapcsolatban, mert hároméves korom óta bentlakásos óvodában voltam. Mivel a bátyám beteg, és ő egy kórházszerű bentlakásos intézetbe került, engem is ugyanabba az intézetbe, csak egy normál rendszerű óvodába vittek, hogy legyünk egy helyen, ha már testvérek vagyunk.

Éppen akkor kezdtem az általános iskolát, amikor a válás miatt apámhoz kerültem. Apám meglehetősen világjáró lélek. Ahol éppen az ideális barátnő lakott, oda költöztünk. Egy év alatt hat-hét barátnője volt. Én hét helyen jártam az elsőt. Nem voltam könnyű eset: nem barátkoztam senkivel, az utcán lógtam, meg ilyenek. Mondták apámnak a rendőrök, hogy vigyen el egy pszichológiai vizsgálatra. Ott megállapították, hogy ő alkalmatlan a gyereknevelésre. Végül bedugott egy intézetbe. Nem bírt velem, nem tetszett neki a szövegem, ahogyan én beszéltem vele.

Harmadikba mentem, amikor apám intézetbe adott. Oroszlányba, a nevelőotthonba kerültem, és onnan vettek ki nevelőapámék. Ő az anyukám mostani férje. Közben nekik született egy közös gyermekük, aki az én kishúgom. A nevelőapám győzte meg anyukámat, hogy hozzanak ki, és így legyünk egy család. Az apukám akkor a fejemhez vágta, hogy elhagytam őt, és úgysem fogom vinni semmire. Azóta nem láttam. Csak annyit tudok, hogy apai ágon nyolc féltestvérem van. Az utolsó tavaly született. Kislány.

Kérlek, mesélj a mostani életedről és a vágyaidról!

A suli nem a legfényesebben megy, mert én három évig járom, a többiek kettőig. Én hármas lennék év végén, és többet várok magamtól, jobban szeretnék teljesíteni. Ezért maradok még egy évig.

Eleinte itt sem tudtam barátkozni, de később egy srácnak köszönhetően tudtam kapcsolatot teremteni, és most már sok barátom van. Itt úgy fogadnak el a diákok is meg a tanárok is, amilyen vagyok. Az is fontos, hogy vannak felnőttek, akikkel lehet beszélni. Itt az Ági is, és a tanáraimhoz is fordulhatok.

Öt év múlva én keramikus szakon érettségizem. Vagy ha minden vágyam teljesül, akkor már állásom van, és tanítok.

Ha egyszer családom lesz, ott nem fog még egyszer megtörténni az, ami velem megtörtént.

* * *

Zoltán és Mónika esete nem több, mint szerény kísérlet az illusztrációra egy olyan iskolában, ahol több száz hátrányos helyzetű fiatal tanul. Egyáltalán: megragadhatóak közös jellemzőkkel az "Esély"-be járó fiatalok problémái?

Nikovics Ágnes: Nagyon általánosan azt mondhatom, hogy olyan gyerekekkel dolgozunk, akiknek nem elég, hogy nagyon sok problémájuk van, ennél is nagyobb baj, hogy egyáltalán nem tanulták meg kezelni ezeket. Maga a probléma bármiféle - szociális, egészségügyi vagy pszichés - lehet. Amikor az ilyen gondokkal küzdő - hátrányos helyzetű - fiatalokról beszélünk, fontos tudnunk, hogy a "hátrányos helyzet" nem egyszerűen szociológiai címke; ezeknek a fiataloknak a társaikkal szemben tényleges - az iskolai eredményeikben és később a munkábaállás lehetőségeiben is megnyilvánuló - hátránnyal kell számolniuk. Ebből következik például az a döbbenetes jelenség, hogy - valószínűleg a kiszolgáltatott helyzetük következtében - egyáltalán nincs jövőképük. (A két bemutatott tanulónk ebben a vonatkozásban kivétel, náluk viszont a tervek és a realitás közötti szakadék ad okot aggodalomra.) A kilencedikesek általában még odáig sem látnak el, hogy a tizedik osztály után mi lesz velük. Ez nemcsak a tanulmányaikkal, hanem az egész életükkel kapcsolatban jellemző. Az egyik nagy feladatunk az, hogy a saját sorsukkal való kapcsolatukat erősítsük, amíg ide járnak.

Hogyan kerülnek az iskolába a diákok? Az oktatott szakmák vagy az esélyteremtő program vonzza őket?

Az iskolánk kifejezetten hátrányos helyzetű diákok számára alakult, és az ő életesélyeik javításához az alapítók a népi kismesterségek oktatását találták a legjobb lehetőségnek. Így a szakmatanítás és az esélyteremtés nyilván összefügg. Sok diákot az iskola neve csábít hozzánk, hiszen ez nagy vonzerőt jelent azoknak, akik nehéz helyzetbe kerültek. Az iskola nevében szereplő "esély" tulajdonképpen a hátrány ellentéte; egy lehetőség a meglévő hátrány ledolgozására. De azt is jelenti az "esély", hogy egész évben fogadunk olyan tanulókat, akik más iskolában nem váltak be, vagy az iskola nem vált be nekik. Többek között ez is meghatározza, hogy problémás fiatalokkal dolgozunk, hiszen azokkal, akik év közben változtatnak iskolát, biztosan nincs minden rendben. Tehát befogadó intézmény vagyunk olyan diákoknak, akik nem találták a helyüket máshol, akár tankötelesekről van szó, akár szakmát tanulni kívánókról.

Az iskola másik vonzereje a népi kézművesség; tanulóinknak van egy olyan csoportja, akiket az iskolaválasztáskor kifejezetten ez motivál. Ők nem hátrányos helyzetűek: érettségi vagy akár diploma után kifejezetten népi kismesterségeket tanulni jöttek az iskolába.

Miért fontos, hogy egy esélyteremtő szakiskolában éppen népi kismesterségeket tanítanak?

Azért fontosak ezek a szakmák, mert az olyan embereknek, akik állandóan küszködnek azzal, hogyan fejezzék ki magukat, és sokszor kínkeservvel rakják össze a mondataikat, a kézművesség egy könnyebben elérhető kifejezési lehetőséget jelent. Az, hogy ő személy szerint mit tud belefaragni egy szobrocskába vagy mit tesz a tűzzománc képre, a verbalitással egyenértékű kifejezési forma. Az a tudat, hogy létrehozhatnak, befejezhetnek valamit, rámutathatnak, hogy ezt én csináltam, alkalmas az önigazolásra vagy önazonosításra, sőt önmaguk megmutatására is, hiszen az elkészített tárgyakból minden év végén kiállítást rendez az iskola a kerület egyik galériájában. Különleges élmény a gyerekeknek, hogy az ő munkájuk ott van, és azt bárki megnézheti. Az iskolának egyébként is minden szinten rendkívül jó kapcsolata van a külvilággal. Diákjaink gyakran tartanak kézműves-foglalkozásokat művelődési házakban vagy karácsony előtt a Vörösmarty téren. Gyerekekkel foglalkoznak, és megélik annak az örömét, hogy már ők tanítanak másokat. De nemcsak Budapesten és az országban, külföldön is megfordulnak a tanulóink. Egy német iskolával működő csereprogram keretében el tudnak utazni a diákjaink Németországba, és ez hallatlan nagy dolog egy hátrányos helyzetű gyerek számára.

Ha egy iskolában ennyire fontos nevelési lehetőséget jelent maga a szakma tanítása, nyilván pedagógiai szempontból is kiemelkedő szerep jut a szakmát oktató mestereknek. Milyen a pedagógusok közötti munkamegosztás, és milyen feladat hárul ezen belül a mesterekre?

A mesterek ugyanolyan tagjai a tantestületnek, mint a közismereti tanárok, sőt a szakmai képzésben - természetes módon - ők az egyes csoportok osztályfőnökei. Gyakran ők tudnak a legtöbbet a gyerekről, hiszen a műhelyben, ahol a diákok és a mester napi öt-hat órát töltenek együtt, óhatatlanul jelen van a gyerekek magánélete. Azt a mesterek is tudják, hogy a diák életmódja, személyes állapota mindenképpen meghatározza a teljesítményét. Az, hogy milyen módszerrel, illetve milyen hozzáállással működik a mester egy adott gyerek oktatásában, az ő kettejük ügye kell hogy legyen, és tulajdonképpen a diák szükségletein múlik. Így a mesternek sokféle hozzáállást kell mutatnia, miközben mindegyik diákkal ugyanaz a célja: hogy a sikeres vizsgára mindannyiukat felkészítse. Mindez természetesen megterheli a mestereket, de ez a tantestület egészére is jellemző. A gyerekek problémáival való együttélés több okból is nagyon megterhelő lehet. Van, aki az ezzel járó stresszből nem tud kilépni; van, akit az tart feszültségben, hogy tehetetlennek érzi magát, mert nem tudja, hogyan segítsen; van, aki komoly kudarcként éli meg, hogy nem tudja megoldani egy magatartás-problémás gyerek kezelését. Ezért fontos a tanárok egyéni mentálhigiénéjének biztosítása. Ennek érdekében tervezzük a teamépítő szupervízió beindítását. Egy pszichológust szeretne az iskola alkalmazni szupervizorként, akinek a feladata lenne a team ellátása és a problémásabb gyerekekkel való foglalkozás.

A team, a szupervízió, a pszichológus vagy a pszichopedagógus fogalma nem szokványos egy oktatási intézményben. Hogyan találják meg a helyüket az iskolán belül a professzionális segítők, illetve az általuk képviselt eszközök és eljárások?

Az iskolavezetés szemléletének köszönhető, hogy ezek a szakemberek és eljárások az iskolában megjelenhettek. Én tavaly óta dolgozom az iskolában, és szabad mozgásteret kaptam: az igazgató azt mondta nekem, hogy mindent rám bíz. Mindent megtehetek, amit fel tudok vállalni, ami az energiáimból kitelik és a gyerekek problémáinak az ellátását szolgálja. Nem vagyok egyedüli segítő szakember: felvettek az iskolába egy szociális munkást is, aki a gyermekvédelmi felelős státusát tölti be. Vele mód nyílik a munkamegosztásra és egymás szakértelmének a kiaknázására. Természetesen a mesterekkel, osztályfőnökökkel is tartom a kapcsolatot, hogy ha valaki problémát észelel egy diáknál, arról én is tudjak.

A gyerekekkel való kapcsolatom a tanárokéhoz képest egészen speciális. Én sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mert nem tanítom őket. Nem osztályozok, és az iskolai előmenetelükre nincs semmilyen adminisztratív befolyásom. Fokozza a hangulat közvetlenségét, hogy fiatal vagyok és tegeződöm a diákokkal. Az is igaz viszont, hogy hozzám semmiféle kötelező viszony nem fűzi őket, ezért nagy jelentőséget kap a bemutatkozás és a kapcsolatteremtés. Minden tanulóval igyekszem olyan kapcsolatot kialakítani, hogy ha valamilyen aktuális gondja van, hozzám fordulhasson. Úgy kezdem az évet, hogy minden csoportba bemegyek, és a diákokkal ismerkedési játékot játszom. Ilyenkor igyekszem olyan helyzetet teremteni, amelyben a diákokról kiderül valami személyes.

Túl a pedagógusok és a szakemberek segítő attitűdjén, milyen eljárásokra épül az iskola esélyjavító programja?

A konkrét problémák ellátásában olyan szűrőrendszer kialakításán dolgozunk, amelynek segítségével már a tanév elején képet alkothatunk arról, hogy kinek milyen nehézségei vannak. A szűrőrendszer kidolgozását megelőzte két általános felmérés, amelyet az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola munkatársai segítségével végeztünk. Az egyikben a diákok szociális helyzetét, a másikban "pszichopedagógiai" állapotukat vizsgáltuk. A két vizsgálat megmutatta, hogy melyek azok a kockázatok, amelyekre különösen figyelnünk kell, és ennek alapján állítottuk össze a tanév eleji felmérés szempontjait.

A szűrést kérdőívekkel és tesztekkel, illetve az ismerkedési játék során szerzett személyes benyomások alapján végezzük. Itt a gyorsaság is lényeges szempont, hiszen a szakmát tanuló fiatalok maximum két évig vannak nálunk, tehát fontos minél előbb kiszűrni a segítségre szorulókat. A szűrést követően igyekszünk elérni, hogy konkrét diagnosztikára is sor kerüljön. Erre nagy szükség van, mert rengeteg a fel nem fedezett vagy elhanyagolt részképességzavarral küszködő diákunk, akiknek a pontos diagnózis alapján - fejlesztéssel vagy éppen felmentéssel - tudunk segíteni. Ha például egy diák diszlexiás, meg kell tudnunk, hogy milyen szinten érinti őt ez a tanulási zavar, miben tudjuk őt segíteni, illetve milyen szakellátásra szorul. A diagnosztikának ez a szakasza két lépcsőben zajlik: először én beszélgetek el az érintett diákkal, majd ennek alapján határozunk arról, hogy az iskolán belül el tudjuk-e látni, vagy továbbküldjük a nevelési tanácsadóba vagy más szakellátó intézménybe. Tehát a problémák alapos felmérése, diagnosztizálása készíti elő az egyéni megoldás megkeresését. Ha valakinek egyéni fejlesztésre van szüksége, azt helyben meg tudjuk oldani, de az igényeknek megfelelően a terveink között szerepel önismereti és tanulás-módszertani csoport indítása is.

Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a diákjaink, amíg nálunk vannak, megerősödjenek saját problémáik kezelésében. Ezenkívül azt tartjuk nagyon fontosnak, hogy megtanuljanak együttműködni másokkal: tudják, hogyan kell megszólítani valakit, hogyan kell kérni valamit. Ez az esélyteremtés első lépése. Ehhez járul a munkába állásukat segíteni hivatott inkubátorprogram, amelynek keretében néhány tanulónknak az iskola biztosítja az első munkalehetőséget.

Mi jelenti a sikert az Esély iskola pszichopedagógusának?

Siker az, amikor egy gyereken látom, hogy változott, hogy jobban kezeli a problémáit. Siker például az, hogy Mónika mennyit fejlődött tavaly óta. Amikor azt érzékelem, hogy sokkal magabiztosabb, és nem esik kétségbe minden apróságtól. Egy életre szóló eredmény, hogy megtapasztalhatta: így is lehet éreznie magát.

A beszélgetést Földes Petra vezette és szerkesztette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.