2019. június 16., vasárnap , Jusztin

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Konferenciák, rendezvények eredményei >> Hatékonyság és minőség: aktuális kérdések a hazai közoktatásban - Közoktatás és versenyképesség

A konferencia tartalmi összefoglalása

2009. június 17.

Halász Gábor

A konferencia tartalmi összefoglalása

Önök az Országos Közoktatási Intézet hatodik országos konferenciáján vettek részt, amely ezúttal a közoktatás és versenyképesség kérdésével foglalkozott. Azt gondolom, érdemes egy pillanatra fölidézni azt, amire a konferencia nyitásakor Wolf Jutka utalt. Miért is választottuk ezt a témát? Ez a témaválasztás adja meg azt a kontextust, amelyben mindaz, ami itt elhangzott – beleértve ebbe a raportőri beszámolókat is – releváns módon értelmezhető. Ez annak a globális gazdasági versenynek, annak a tudásgazdaságban zajló globális versenynek a kontextusa, amelyben Európa ma leszakadóban van.

Tegnap az első előadásban sokkoló adatokat hallottunk erről. Olyan grafikonokat láttunk, amelyek egyértelműen azt jelezték, hogy tágul a szakadék Európa és a világ más részei között. Ezen adatok jelentős része, ha jól emlékszem, 1998-ból való volt. Márpedig azóta nagyon sok idő telt el. Ebben az időszakban történt meg a világ behálózása, ami lehe­tő­sé­get teremtett arra, hogy a munkának mindazokat az elemeit, amelyeket valamilyen mó­don digitalizálni lehet, ki lehet helyezni valahova máshova, mondjuk Ázsiába. Ma még szinte el sem tudjuk képzelni, hogy az emberek által végzett munkának milyen sok ilyen, digitalizálható eleme van. Ezért – erre utalt is az előadó – ha frissebb adataink lennének, ak­kor ezek valószínűleg még sokkolóbbak lennének, mint amilyenek a 1998-as adatok vol­tak. Olyannyira, hogy azt gondolom, ma azt lehet mondani, kétféle ember létezik. Az egyik az, aki minderről tud, aki ismeri ezeket az adatokat, aki belegondol ebbe, és aki va­ló­szí­nű­leg átéli azt a szorongást, amire a bevezetőjében Wolf Jutka utalt akkor, amikor föl­idéz­te az „És mégis lapos a Föld” című Friedmann-könyvet. A másik az az ember, aki mindezt nem ismeri, nem tud róla, és nyugodtan várakozik, azt gondolván, hogy minden rendben van.

Úgy tűnik, az európai politikai elit fölismerte ezt a fenyegetést. Valójában ez van a mögött a folyamat mögött, amit Lisszaboni folyamatnak nevezünk, amely egyértelműen a politikai prioritások élére emelte Európa versenyképességének talán nem is az erősítését, hanem a megmentését. De számunkra nem ez a lényeges. Számunkra az a lényeges, hogy ebben teljes joggal és logikus módon az oktatásnak is kiemelt szerepet határoztak meg. Az európai társadalmak politikai vezetése lényegében azt az egyértelmű és világos üzenetet küld­te a mi ágazatunknak, hogy amit eddig csinált, nem folytathatja tovább úgy, ahogy eddig tette, hanem ki kell vennie a részét abban, hogy az európai versenyképesség ne menjen tönkre, hanem javuljon. Ezt persze nagyon könnyű kimondani. Az igazi kérdés az, hogy ebből mi következik. Odáig természetesen már nem ment el a veszélyhelyzetet fölismerő európai politikai vezetés, hogy az oktatás világában lévőknek le is fordítsa, mi következik mindebből.

Óriási kihívás jelenik meg itt. Valamilyen módon hidat kell építenünk egyfelől e között az új politikai prioritás, az ágazatunk felé szóló nagyon erős üzenet, másfelől az oktatás világa között. Ezt a konferenciát – és nem csak ezt, hiszen amint erre többször utaltunk, konfe­renciák együttesét szerveztük –, illetve a konferenciát megelőző beszélgetéseket, szakmai vitákat azért szántuk az oktatás és a versenyképesség témájának, hogy segítsük ezt az épít­kezést. Ez nem egyszerű feladat. Nagyon nehéz ezt a hidat felépíteni, és természetesen nem is építettük itt fel teljesen, de azt gondolom, nagyon sok mindent létrehoztunk belőle. Az alatt a másfél nap alatt, amit itt töltöttünk, illetve az elmúlt hetekben, az ehhez kapcsolódó programok és beszélgetések során, azt gondolom, nagyon sok elemét sikerült ennek a hídnak felépíteni. Csupán egy-két dolgot szeretnék ezek közül kiemelni, hiszen ezen elemek hallatlan gazdagsága jelent meg itt a konferencián, és nincs idő arra, hogy min­det felidézzük.

Az első, talán a legérdekesebb és legfontosabb, hiszen ettől vártuk itt a legtöbbet, az, hogy körül tudtuk járni magának a versenynek és a versenyképességnek a fogalmát. Az volt a célunk, hogy kibontsuk e fogalmakat, értelmet próbáljunk adni nekik, megpróbáljuk megnézni, milyen jelentésárnyalatai, milyen lehetséges eltérő jelentései vannak ezeknek a fo­gal­maknak, ezzel is segítve innen belülről, az oktatás világából az erről való gondolko­dást. Azt gondolom, ezen a területen nagyon sok minden történt ma, tegnap és az előző heti konferencián. Csak néhányat említenék ebből.

Az egyik a verseny és a versenyképesség fogalmainak a különválasztása. Ez nagyon fon­tos dolog, hiszen ez teszi lehetővé, hogy függetlenül attól, vajon magáról a versenyről hogyan vélekedünk, tudjunk a versenyképességről gondolkodni. Ezért vált lehetővé, hogy Varga Attila olyan szinonimákat írhatott itt fel a versenyképességre, amelyek értelmesek a ver­sennyel való összekötés nélkül is, és amelyek lehetővé teszik az erről szóló értelmes kommunikációt egy olyan körben is, amellyel nem biztos, hogy magáról a verseny kér­dé­sé­ről lehetne konstruktív vitát folytatni.

A másik idetartozó dolog a versenyképesség szintjeinek értelmezése. Az, hogy mire vo­nat­kozik a ver­senyképesség. Elindult egyfajta felbontása, kibontása ennek a fogalomnak. Nagyon határozottan megkülönböztettük egymástól egyfelől a makrogazdaság vagy a nemzetgazdaság versenyképességét, másfelől egy-egy konkrét gazdasági szervezet, egy-egy konkrét vállalat versenyképességét. Beszéltünk egy-egy terület versenyképességéről olyan bontásokban, ahogy azt Varga Attila mutatta be: a város, a térség, a régió ver­seny­ké­pességéről. A gazdasági versenyképesség mellett sokat beszéltünk a társadalom ver­seny­képességéről. Szó volt a szervezetek és az egyének versenyképességéről. Ez azt mu­tatja, hogy a ver­seny­ké­pességről olyan differenciált elképzelésünk kezd kialakulni, ami lehetővé teszi, hogy egyáltalán értelmesen beszéljünk erről, és mindig rá tudjunk kérdezni arra, hogy valaki most tulajdonképpen melyikre gondol. Egyáltalán nem biztos, hogy a nemzetgazdaság versenyképességéről ugyanúgy kell beszélnünk, mint ahogyan egy-egy konkrét gazdasági szervezet versenyképességéről.

A harmadik témához kötődő dolog az, hogy bár – szándékosan – elsősorban nem a ver­seny­ről, hanem a versenyképességről akartunk gondolkodni, azért rengeteget beszéltünk a ver­senyről is, és erről is nagyon sokat megtudtunk. Ebből a szempontból azt gondolom, különösen fontos az a különbségtétel, ami a legerőteljesebben Fülöp Márta előadásában jelent meg: e szerint van egy verseny „A” és egy verseny „B” fogalom, és ez a kettő nem ugyanaz. Az egyik összhangba hozható a például a szolidaritással, a másik nem. Ugyan­azt a szót használjuk, de teljesen más dolgokról van szó. Ez hallatlanul fontos felismerés.

Ide kapcsolódik mindaz, amit e konferencia során arról hallottunk, hogyan lehet átalakítani a versenyhelyzetben a zéróösszegű játékokat olyan játékká, amelyben mind a két fél nyerhet. Ide kapcsolódik az is, ami Baráth Tibor előadásában jelent meg: ez a versenynek és az együttműködésnek egyetlen fogalomban történő egyesítése: a versengő együtt­mű­kö­dés, ahogyan az új fogalmat, a co-opetitiont megpróbáltuk lefordítani. Idetartozik az is, ami­kor arról beszéltünk, hogy a csapatok ugyan versengenek egymással, de ezek a csapatok csak akkor tudnak nyerni, ha belül magas szintű kooperativitás jellemzi őket. Idetartozik az is, ami itt ugyan kevéssé jelent meg, de például a gyulai konferencián szóba került és Balázs Éva is utalt ma erre: az élenjáró, a legversenyképesebb gazdasági szervezetek egyre inkább arra hajlanak, hogy egyfajta gazdasági-ökológiai térben képzeljék el magukat, azaz tudják, hogy az a versenytársuk, akivel ma versenyeznek, holnap a legfontosabb partne­rük­ké válhat. Ezek a szervezetek pontosan tudják, ha a legádázabb ellenfelüket kiemelik ebből az ökológiai térből, mondjuk valaki megsemmisíti őket, akkor lehet, hogy a követ­ke­ző lépcsőfokban ők fognak megsemmisülni. Olyan kölcsönös függőség jellemező, ami egyszerűen átértelmezi magának a versenynek a fogalmát.

Talán idetartozik még az is, ami szintén nagyon erősen előjött, hogy a versenyképességet össze lehet és össze kell kötni a minőség fogalmával. Amikor arról beszéltünk – és ez már az oktatáson belül zajló versennyel függ össze –, hogy az iskolák nemcsak úgy versenyezhetnek egymással, hogy kiválogatják a legjobb tanulókat, hanem olyan módon is, hogy a mun­kájuk minőségét emelik. Végül még két, talán idetartozó dolog. Nemrégiben egy po­li­tikus azt mondta, hogy számára a szolidaritás fontosabb a versenyképességnél. Ne­kem ez erősen megütötte a fülemet, hiszen már rég nem jut eszembe, hogy ezt a kettőt szembeállítsam egymással. Azt gondolom, ezen a konferencián is egyértelmű lett: ezeket nem szabad szembeállítani egymással. Ha valahol különösen releváns és különösen fontos ver­seny­képességről és a versenyképesség javításáról beszélni, akkor ez éppen a leginkább hátrányos helyzetűek pozíciójának a javítása. Ezt a fajta beszédmódot láttuk itt is.

Ugyanez jelent meg Varga Attila horizontális raportőri beszámolójában is, ami világossá tette, hogy egyszerűen nem beszélhetünk versenyképességről a fenntarthatóság dimen­ziója nélkül. Ma már elfogadhatatlan, hogy valaki oly módon próbálja meg javítani a ver­seny­ben való pozícióját vagy a versenyképességét, hogy ne próbálja összeegyeztetni a fenn­tarthatósággal. Vagyis ha egy politikus azt mondja, neki fontosabb a fenntarthatóság, mint a versenyképesség, akkor ezzel kapcsolatban is megkérdezhetjük: miért kell ezeket szembeállítani? Nem kell ezeket egymással szembeállítani. Ez tehát az első dolog, amit sze­ret­tem volna hangsúlyozni. Azt gondolom, magáról a versenyről, a versenyképesség fo­gal­má­ról, ennek a problémavilágáról nagyon jelentős mértékben előrehaladt a gondol­kodásunk, és ez segíti azt, hogy az oktatási ágazat partner lehessen az erről folyó vitákban és beszélgetésekben.

A második dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy azt érzékeltem, figyelmünk fókusza két dimenzióban is eltolódott. Nemcsak itt a konferencián, hanem az elmúlt hetekben lezajlott beszélgetések során mindvégig. Az egyik ilyen eltolódás a formális statisztikákkal jól mérhető folyamatokról az összetettebb, nehezen mérhető folyamatok felé történt. Ez a legerőteljesebben talán a tegnapi első eladásban jelent meg. Emlékeznek a három „T”-re, ahol az első két „T” olyan dolgokat jelentett, mint a formális iskolázottság szintje, a kutatásfej­lesztésre költött pénzek nagysága, a GDP-ből az oktatásra fordított arány és hasonlók, míg a harmadik „T” olyan összetettebb, puhább társadalmi elemeket jelentett, amelyek egyre inkább a versenyképesség kulcsává válnak. Úgy látom, sikerül elfordítani fi­gyel­münk fókuszát kicsit ebbe az irányba. Ezt nagyon nagy jelentőségű dolognak gondolom. Korábban ez akkor jelent meg nagyon erőteljesen számunkra, amikor az elmúlt hónapokban a nemzeti versenyképességi stratégiát, a Nemzeti Fejlesztési Terv stratégiáit vagy a Nemzeti Lisszaboni Akcióprogramot értékeltük és elemeztük. Azt láttuk ugyanis, hogy ezek szinte teljesen csak az első két „T”-re fókuszálnak, miközben mi tudtuk, hogy a har­ma­dik „T” a fontos, ez az, ami a legerőteljesebben meghatározza a dolgokat, és azt is, hogy ez az, ami nekünk, az oktatásban lévő emberek számára a legrelevánsabb.

A másik hasonló folyamat volt: figyelmünk fókuszának eltolódása a makrogazdaságiról a mikrogazdasági, a vállalati szintre. Egyre inkább azt gondoljuk, hogy egy-egy ország versenyképessége döntően azon múlik, vajon az a sok-sok ezer vagy sok-sok tízezer vállalkozás, ami az országban működik, külön-külön milyen szervezeti és humánfel­té­te­lek­kel rendelkezik. Ettől függ az ő versenyképességük, és az ő versenyképességüktől függ az országé. Tehát a gazdaság elvont fogalma helyett konkrét szállodák, éttermek, szoftverfej­lesztő, lakásépítő vállalkozások, bankok, biztosítók jelennek meg előttünk. Egy sor olyan konkrét vállalkozás, amelyekről tudjuk, hogy a bennük lévő emberek, és az ő általános szervezeti minőségük határozza meg az ország versenyképességét. Azt gondolom, ezek olyan dolgok, amelyekhez mi a közoktatás területéről hozzá tudunk szólni.

A harmadik dolog, amit kiemelnék, és erről csak egy-két mondatot mondanék, a gazda­sá­gi szervezetek jobb megértése. Kicsit jobban belelátunk abba, hogyan működik egy-egy gazdasági szervezet. Ebből a szempontból különösen fontos volt az az előadás, amit tegnap Kovács István Vilmos tartott. Ő azt mondta el, hogy a modern gazdasági szervezetek egyre inkább úgy működnek, mint egy iskola: tudásmenedzsment folyik bennük. Mi­nél inkább így működnek, annál inkább igaz az – erre Baráth Tibor utalt az előadásában –, hogy át lehet venni tőlük dolgokat. Olyan dolgokat tudunk tanulni tőlük, ami a mi szektorunk versenyképességét javíthatja.

A következő és egyben utolsó dolog, amit kiemelnék – és ennek a konferenciának döntően ehhez kellett hozzájárulnia – az, vajon mit tehet ebben a helyzetben az oktatás, milyen lehetőségei vannak az oktatásnak? Én azzal kapcsolatban, hogy milyen lehetősége van az oktatásnak, talán három dolgot emelnék ki. Az első – és ez itt nagyon erősen megfogalmazódott – az, hogy ennek az országnak, ennek a gazdaságnak a versenyképessége csak akkor javulhat, ha valamilyen nagyon komoly és mély kulturális átalakulás történik. Az a kép, amit a tegnapi első előadásból és ma Fülöp Márta előadásából kaptunk azt mutatja, hogy egy frusztrált, intoleráns és alapvetően túlélésre berendezkedett társadalom va­gyunk. Azt is láttuk persze az első előadásban bemutatott grafikonok egyikén, hogy jóval magasabb gazdasági teljesítményt produkálunk, mint más, ugyanennyire frusztrált és rövid távra berendezkedett társadalmak. Olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy a kockázatke­rü­lés, a biztonságra törekvés mindenek fölé helyezése, a jövővel kapcsolatos nagyon erős aggodalom, a szorongás, a teljesítmény tiszteletének hiánya, a sikerhez fűződő negatív viszony, a panaszkultúra, az önfeladó fatalizmus és a bizalomhiány jellemeznek minket. Nos, mindezek olyan kulturális elemek, amelyek megváltoztatása elképzelhetetlen a köz­ok­tatás aktív szerepe nélkül. Ha valamin keresztül a közoktatás hozzá tud járulni Magyar­ország vagy a magyar gazdaság versenyképességének a javításához, akkor ez ép­pen ezek­nek a kulturális elemeknek a megváltoztatása lehet. Ez természetesen nem köny­nyű feladat.

A második dolog, amit ezzel kapcsolatban újra meg újra kiemelnék, a kulcskompetenciák előtérbe helyezése. Nem véletlen, hogy erre a konferenciára jelentettük meg az Országos Közoktatási Intézet kompetenciákról szóló könyvét. Úgy éreztük, ennek a konferenciának a céljához hallatlanul erősen kapcsolódik ez a téma. „A kompetencia – kihívások és ér­tel­me­zé­sek” című könyvünk ott van mindenkinek a konferenciacsomagjában, és gondolom, sokan bele is néztek már.

Ma Európában konszenzus van arról, hogy az oktatási rendszerek csak akkor tölthetik be azt a feladatot, amire a politikai vezetők Lisszabonban mandátumot adtak, ha a kompetenciafejlesztés irányába fordulnak. Hozzáteszem, Európa politikai vezetői ezt a kérdést már nem is hagyták nyitva Lisszabonban. Az ő közvetlen instrukciójukra látott hozzá ez az ágazat, láttak hozzá az oktatási miniszterek és az oktatási munkabizottságok általuk delegált tagjai, hogy meghatározzák az európai kulcskompetenciákat. Ma van egy európai megegyezés arról, hogy melyek ezek a kulcskompetenciák. Ennek az európai megegye­zés­nek a részletes dokumentumai itt vannak ebben a könyvben, ebből ezt meg lehet is­mer­ni. Ma nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy ez a megegyezés igen magas szintű politi­kai döntéssé, az Európai Parlament és az uniós miniszterek által meghozott döntéssé alakuljon. A nagy kérdés azonban az, hogy mi jön ezután. Hogyan tudjuk az ezzel kapcsolatos kö­zös­ségi ajánlásokat megvalósítani? Én azt gondolom, itt nagyon komoly munkát kell elin­dí­tani, és ez a konferencia szerintem már tett is bizonyos lépéseket ebbe az irányba. Itt már történt valami annak érdekében, hogy az eddigieknél is jobban megértsük a kompetencia fogalmát. A legfontosabb azonban az, hogy mit lehet ezzel az iskola szintjén tenni.

Most azt gondolom, és ezzel szeretném zárni, hogy ez az út végtelenül nehéz lesz. Sokkal könnyebb volt a kompetenciák tartalmában megegyezni, mint megtalálni azt az utat, amely elvezet oda, hogy tudjuk, hogyan működik a kompetenciafejlesztés az iskolák mindennapjaiban. Ezt teljesen senki nem látja még, de azért már érzékeljük néhány elemét. Az oda vezető hídnak bizonyos építőköveit már látjuk, és ezekből az építőkövekből itt több is kirajzolódott. Én négyet említenék ezek közül.

Az első, ami a konferencián nagyon erősen előjött, a pedagógusok módszerrepertoárjának gazdagítása. Pontosabban az fogalmazódott meg, hogy gazdag módszerrepertoár birtokába kell juttatnunk minden pedagógust, amit természetesen nem lehet úgy tenni, hogy egyszerűen módszertani képzést adunk nekik. A módszerrepertoár gazdagítása csakis a módszerek gyakorlatban történő kipróbálásával, az ezekkel való kísérletezéssel történhet. A mai műhelymunkák azt mutatták, hogy már most is fantasztikus gazdagság van az iskolákban. Több olyan példát láttunk a műhelyekben, így a gyermekinformatikai vagy a demokráciára neveléssel foglalkozó műhelyben, hogy ez a módszergazdagság már ott van az iskolákban. Még keveseknél és ritkán, de már jelen van.

A másik dolog az intézményi szintű tudásmenedzsment. Én azt gondolom, hogy ez a konferencia különösen erőteljesen hívta fel a figyelmet ennek egy fontos elemére: ez az, amit a Kovács István Vilmos úgy nevezett, hogy tacit tudás. Annak a hallgatólagos tudásnak a megosztásáról és mások számára is használhatóvá tételéről van szó, ami ott van azoknak a pedagógusoknak a mindennapi gyakorlatában, akik már jól csinálják a dolgokat, de ezt nem tudják úgy átadni, hogy leírják, és valaki elmondja a többieknek. Csak úgy lehet átadni ezt a tudást, ha együtt vagyunk velük, ha figyeljük őket, ha próbáljuk utánozni őket, ha együtt dolgozunk, ha folyamatosan beszélgetünk. Ennek a tudásnak jelentős része egysze­rűen leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Ennek a tudásnak az átvétele és átadása azt igényli, hogy nagyon-nagyon intenzív kommunikáció, közös gyakorlat és gyakorlat­kö­zös­ségek létrehozása történjen az iskolákban. Ennek a kommunikációnak a felerősítése, gondolom, a mi feladatunk is. Ebből az egész pedagógus-továbbképzési rendszer újragondolása is következik. Biztosan nem tartható fenn az, hogy arra épüljön a továbbképzési rendszer, hogy valaki jelentkezik egy kurzusra, elmegy oda, valamit ott meghallgat, majd utána visszamegy az iskolájába, hanem a tanulás valami teljesen más formájában kell gondolkodnunk.

A harmadik elem, ami nagyon erősen jelentkezett ezen a konferencián, a tanulásra és a tanulás jobbítására fókuszáló iskolavezetés. Nyilvánvaló, hogy azokat az energiákat, amelyek eh­hez a változáshoz kellenek, csak egy megfelelő iskolavezetés tudja aktivizálni. Vagy ha már jelen vannak ezek az energiák, csak egy jó iskolavezetés képes ezeket olyan keretek között tartani, hogy azok minőséget produkáljanak, és megfelelő kontroll alatt lehessen tartani az egész folyamatot.

Végül az utolsó elem, amit említenék az, hogy mindezt a méltányosságra, az esélyegyenlő­ség­re való nagyon erős odafigyeléssel kell kísérni. A konferencia első szakmai vita­fó­ru­mán fogalmazódott meg a legnagyobb erővel az, hogy amennyiben a kompetencia alapú oktatás felé való elmozdulást nem kíséri annak folyamatos monitorozása, akkor ez a kü­lön­böző társadalmi csoportok közötti szakadékok növeléséhez vezet. Tehát óriási a kocká­zat, amit valamilyen módon ellensúlyozni kell.

Nos, konklúzióként talán annyit mondanék, hogy ez a konferenciánk – a hasonló témában szervezett többi konferenciával együtt – visszaigazolta, hogy a közoktatás hozzájárulása a versenyképességhez nélkülözhetetlen. Nem lehet olyan, a versenyképesség javítását célzó politikát elképzelni, amelynek nincsen közoktatási komponense. Ami talán ennél is fon­to­sabb, nyilvánvalóvá vált, hogy a közoktatás valóban képes ehhez hozzájárulni. A magyar közoktatáson belül létezik olyan gondolkodás, létezik a problémák olyan megfogalma­zá­sa, egy olyan megközelítésmód, amely alkalmassá teszi ezt az ágazatot arra, hogy aktív sze­re­pet játsszon egy versenyképességet támogató politikában. Nyilvánvalóan ostobaság len­ne erről lemondani. Ez egy hallatlan nagy érték.

Azt gondolom, elég kevés olyan ország van ebben a régióban, ahol a közoktatás szereplői olyan módon tudnak a versenyképességhez való hozzájárulásukról beszélni, ahogyan ez itt történt. Ebből az is következik, hogy a fejlesztéspolitikában, ahol nagyon komoly erőforrásokat fognak a versenyképesség javítására felhasználni, feltétlenül kell és lehet számolni a közoktatással. Reméljük, hiszen nem vagyunk ebben biztosak, hogy fognak számolni a közoktatással, és megfelelő források befektetésével ki fogják használni azt a potenciált, ami ezen a területen ebben az ágazatban van. Nos ennyit szerettem volna összefog­la­ló­ként elmondani, természetesen azzal, hogy ez nagyon keveset tudott visszaadni abból a hallatlan tartalmi gazdagságból, ami itt jelen volt.

Hadd zárjam azzal, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ilyen gazdag vita folyjék. Természetesen elsősorban azoknak, akik előadóként, rapor­tő­rök­ként, az elhangzottakat szintetizálóként vagy a vitákat vezetőként tették ezt lehetővé, de természetesen azoknak is, akik résztvevőként gondolatokkal, a figyelemre méltó esetek bemutatásával, tapasztalataik velünk való megosztásával segítették a közös gondolko­dást. Azoknak is köszönetet kell mondanunk, akik kulcsszerepet játszottak a tartalmi és a praktikus szervezési folyamatban. Ebben az évben, ahogy erre volt már utalás, intézetünk Iskolafejlesztési és Integrációs Központja volt ennek a konferenciának a szakmai és sok szempontból a szervezési gazdája. E központ munkatársainak és vezetőjének, Mayer Jó­zsef­nek külön szeretnék köszönetet mondani, csakúgy, mint a Főigazgatóság munkatársainak, akiknek a technikai szervezésben volt meghatározó szerepük.

Végezetül hadd jelezzem, hogy szeretnénk ezt folytatni. Most van ugyan egy kis bizonytalanság, mert egy olyan átszervezési folyamat indult el, aminek nem látjuk még az eredményét. Olyat, hogy „OKI-konferencia” jövőre már nem lehet szervezni. Remélem, ami lesz, nem az „Oktatási Háttérintézmény” konferenciájának fogják nevezni, hanem valami olyan lesz, ami méltó lehet az eddigiekhez. De még ebben az évben is szeretnénk egy ki­csit folytatni. Ezért külön is szeretném felhívni a figyelmet a lillafüredi országos szakmai konferenciára, amelynek az iskolai szervezeti tanulás lesz a témája. Ott sokat tovább vi­he­tünk azokból a gondolatokból, amelyek itt elhangzottak.

Viszontlátásra mindenkinek, és köszönjük szépen a részvételt!

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.