2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2006 szeptember

Gazdasági szakértők a versenyképességről. Beszélgetés Nagyné Maros Jolánnal és Balogh Tamással

2009. június 17.

Az oktatás és a versenyképesség összefüggéséről készült alábbi két interjúban közös az a gondolat, hogy a versenyképesség azon múlik, mennyire sikerül vállalkozóvá válnia annak a viszonylag széles munkavállalói rétegnek, amely a munka világában eddig többnyire beosztott alkalmazottként dolgozott. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium szakértőivel készült beszélgetések azt is érzékeltetik, milyen összetett ismeretek és képességek szükségesek a vállalkozóvá váláshoz s az egyén versenyképességének növeléséhez.

Gazdasági szakértők a versenyképességről

„…a vállalkozóvá válás felnőttkorban sem könnyű”

Beszélgetés Nagyné Maros Jolánnal, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium szakmai főtanácsadójával

Hogyan definiálja a gazdaság versenyképességét önmaga számára a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium?

Oktatási szakemberként áttételesen foglalkozom gazdasági kérdésekkel is, de nem vagyok autentikus a közvetlen kőkemény gazdasági problémák megítélésében. A kérdésére ilyen aspektusból válaszolva, versenyképességünk fenntartásának feltételét abban látom, hogy az eltűnt szakmakultúrák újjáéledjenek a tudásigényes termékekben. Elszomorít, hogy a hagyományos iparágak, a korábban sikeres hazai gyártók szinte eltűntek. Ha megnézzük például a GANZ-gyárak korábbi teljesítményét és azt, amit ma felmutatnak, számos tanulságot levonhatunk. Miközben például a távoli Indonéziában még most is járnak a régi MÁVAG-ban készült motorvonatok, ma Magyarországon más országból származó villamosokat állítanak forgalomba. De ez más szektorokra is igaz, így a villamosgép-gyártásra, a vasútiparra, a gépiparra. Ha ez utóbbi területen vannak is eredmények, azok inkább a beszállítói tevékenységre érvényesek. A gyógyszergyárak esetében is azt látjuk, hogy kettő kivételével a gyárak mögött szerveződő kutatóbázisokat is felszámolták.

Humánerőforrás-problémákról van szó?

Inkább koncepcionális problémákat említenék. Általában igaz, hogy a fejlődésnek, a versenyképesség növelésének egyik elengedhetetlen feltételét a kutatóbázisok jelentik. Tudom, hogy ez nagyon költséges, ám nem lehet megspórolni. A Richter Gedeon Gyógyszergyár példáját a többieknek is követniük kellett volna. Most nagy vita zajlik a különböző szervezetek között a kutatás és fejlesztés finanszírozásáról, de vita nélkül is lehet tudni, hogy ez elkerülhetetlen.

Mi változott a korábbi évtizedhez (esetleg évtizedekhez) képest?

A nyolcvanas években külföldi tanulmányutak szervezésével foglalkoztam. Ebben az időben a magyar szakemberek hatalmas tudást halmoztak fel, a japánoktól például a minőség terén tanultunk sokat. Az a mintegy 250 ember, aki abban az időben több hetet, hónapot töltött a szigetországban, és akinek a szakmai életútját követni tudtam, ma tanácsadóként dolgozik, sokan egyéni vállalkozások birtokosai. Szomorú vagyok, hogy a hagyományos iparágak gyakorlatilag megszűntek.

Nem azért szűntek meg, mert nem voltak versenyképesek, és a termékeiket nem tudták eladni a világpiacon?

A probléma ennél összetettebb. Vegyünk egy példát! Annak idején a cseh Tátra-villamosokat azért rendelte meg a főváros, mert olcsóbbnak ítélték, mint a többieket, beleértve a hazai gyártásúakat is. Csak az felejtették el kiszámolni, hogy a pályákat át kell építeni, mert ezek a villamosok nagyobb íven fordulnak, mint a korábban forgalomban lévők. Ha valamire azt mondom, hogy nem versenyképes, akkor a dolgok mögöttes oldalát is meg kell néznem. Kulcskérdés a járulékos beruházások vizsgálata. A Combino-villamosok beszerzése melletti döntésben, a beszerzési ár elemző összehasonlításakor alaposabban figyelembe lehetett volna venni a hazai gyártás adóvonzatait, a munkahelymegőrzést és nem utolsósorban a referencia-következményeket is. Az adóvonzatokat tekintve a megváltozott költségstruktúrában felértékelődött az élőmunka ára, beleértve a költségvetésbe fizetendő jelentékeny bérjárulékait. A beszerezési ár hazai gyártó esetén tartalmazza például a megrendelő főváros költségvetésébe befizetendő iparűzési adót, ami önmagában 1-2 százalékpontos előny a külföldi beszerzéssel szemben. A versenyképességet tekintve pedig milyen referencia pótolhatná azt a tényt, hogy itthon sem a magunk által gyártottból rendelünk? A döntéshozóknak tudniuk kell, hogy egy hazai iparágazatra mondtak halálos ítéletet.

De mit tehet az oktatás a gazdaság versenyképességének a javításáért?

A közoktatásban szerintem az egyik legnagyobb gondot az ún. kisiskolák jelentik, amelyek egy részét a bezárás fenyegeti. Én minden kistelepülésen megtartanám az alsó négy osztályt még akkor is, ha csak tíz fő jár egy osztályba. Ismerek olyan kis létszámú, falusi iskolát, amelynek a tanulói mind tovább tanulnak, mert jók az eredményeik, és bejutnak a kiválasztott iskolákba. Emellett az is biztos, hogy a természettudományi és matematikai műveltség irányába kellene terelni a diákokat, mert ezen a területen nagy gondok vannak. Szinte mindenki a kommunikációs területek felé orientálódik. Fontosnak tartom azt is, hogy a közoktatás minden tanuló számára garantálja, hogy tanulmányai végén az alapkészségek birtokában lesz.

Milyen tartalmak megjelenése erősítheti az egyéni versenyképességet?

Elsősorban a nyelvi készséget említem. Az idegennyelv-tudás ma már elengedhetetlen. Sok nyelvtanárt képezünk, mégsem rendelkezik minden iskola megfelelő képesítésű és tudású nyelvszakos pedagógussal. Az angol nyelv kötelezővé tétele nagy erőpróbát jelent majd, mert ehhez a programhoz sok tanárra van szükség.

Térjünk át a gazdaság mikroszintjére, a kisvállalkozások világába! Milyen készségekkel kell rendelkeznie egy vállalkozónak, hogy sikeres legyen, és versenyben tudjon maradni? Vannak-e kulcskompetenciák ezen a területen?

Korábban készítettünk egy tanulmányt a középiskolában oktatott vállalkozói ismeretek minőségéről. Azt vizsgáltuk, hogy főként a szakközépiskola befejezésekor rendelkeznek-e a tanulók olyan ismeretekkel, készségekkel, amelyek révén képesek belépni a vállalkozások, a piac világába és ott eredményt elérni. Ezt felmértük az egyetemi és főiskolai hallgatók között is. A kutatásokból is kiderült, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy vállalkozó legyen, vállalkozásokat irányítson, mert ehhez elsősorban megfelelő önérvényesítő képességgel kell rendelkezni.

Ha valaki lakatosként, autószerelőként végez, mi a legfontosabb ahhoz, hogy vállalkozó legyen?

Elsősorban tőkével kell rendelkeznie. Pénz és kapcsolati tőke híján nehéz boldogulni.

Ezeket nehéz az iskolában tanítani!

Így van. De azt is látni kell, hogy a vállalkozóvá válás felnőttkorban sem könnyű. Azok az emberek, akik életük jelentős részét nem a vállalkozói szférában töltötték, nehezen válnak vállalkozóvá. Jelenleg az adórendszerünk sem kedvez a kisvállalkozások indításának és fenntartásának. Persze az élet sok mindenre rákényszeríti az embert.

Sok iskolában törekednek a vállalkozói készségek fejlesztésére, ugyanakkor a tantestületben tanítók többsége általában idegenül áll ezekkel a dolgokkal szemben.

Ez természetes, hiszen az iskolák többségének nincs közvetlen kapcsolata a vállalkozások világával. De egészen más a helyzet a kereskedelmi, közgazdasági képzést folytató iskolákban, ahol élő diákvállalkozások működnek, és a tanulók valós körülmények között válnak a gazdaság, a munkaerőpiac részévé.

A közoktatással szemben számos kritikai észrevétel merült fel a gazdaság oldaláról. Mi ennek az oka?

A gazdaság érintett szervezetei – szakmai érdekképviseletek, kamarák, Magyarországon működő hazai és nemzetközi gazdasági társaságok – észrevételeket, javaslatokat fogalmaztak meg az oktatási szféra számára. A Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara 2002/2003. évi bérezési tanulmánya például szó szerint a következő megállapításokat tartalmazza: „A szakmunkáshiány gátolja a beruházásokat. Drámaian rossz a szakképzett munkaerő kínálata. Ez a probléma a gazdaság szerkezetéből adódik, mert munkaerő van, de nem rendelkezik kellő képzettséggel, illetve nem jelenik meg a hivatalos munkaerőpiacon. Emellett a vállalatoknak a közeljövőben még lényegesen több szakképzett munkaerőre lesz szükségük. A szakemberhiány az egyik oka annak, hogy a vállalatok nem folytatják beruházásaikat. A szakmai képzés nem felel meg a gazdaság szükségleteinek. A mizériáért a magyarországi szakképzési rendszer és annak gyakorlata felelős. A szakmai alap- és továbbképzés egyértelműen nem felel meg a vállalatok igényeinek, ráadásul előnyben részesítik a felsőfokú képzést is. Ennek következtében legfőképpen képzett szakmunkásokban mutatkozik hiány. A vállalatok saját dolgozóiknak nyújtott szerteágazó továbbképzési tevékenysége üdvözlésre méltó, ez azonban semmiképpen nem oldhatja meg a problémát.” A Kamara sajtóközleményében leírtakkal vitatkozni sem nagyon lehet, mivel számszerűen is kimutatható a szakiskolában (korábbi években szakmunkásképző intézetekben) tanulók létszámának csökkenése. 1980 és 2002 között mintegy 45 000 fővel csökkent a tanulók száma ebben az iskolatípusban.

Egyre többen vetik fel azt a problémát, hogy a fiatalok nem szívesen választanak olyan szakmát, amelyet régebbi terminológiával kékgalléros szakmának neveztünk. Reális az a veszély, hogy egy idő után ezeken a területeken hiány mutatkozik majd?

A képzési kibocsátás nagyságát meghatározza a beiskolázható tanulólétszám. Az iskolafenntartó önkormányzatok döntik el, hogy hol és milyen szakirányban hány tanulót iskoláznak be, illetve mikor szüntetnek meg szakiskolát. Ennek következtében egyes szakképesítések esetében – területileg is eltérően – túlképzés vagy hiány alakult ki. Kifejezetten gondot okoz ez az országosan nagyobb beiskolázású szakképesítések esetében. A szakmunkásvizsgát tett, illetve szakképesítést szerzett tanulók számáról sajnos nem lehet szakmánkénti összesítést készíteni, mert a statisztikai rendszer változása miatt 1990 után csak a szakmacsoportok összesített adatai jelennek meg a statisztikákban. Néhány példát mondok erre. Amíg 1970-ben 12 864 gépi forgácsoló tanuló volt, létszámuk 1990-ben 6936 főre csökkent. Hasonló tendenciát mutat a műszerésztanulók számának csökkenése 9400 főről 5700 főre is. Az más kérdés, hogy a szakképzés jelenlegi „negatív teljesítményéért” nem minden esetben a szakképzés a felelős. A PISA-felmérés (2000 és 2003) alapvető hiányosságokat tárt fel az olvasás-szövegértés, valamint a matematikai és a természettudományi ismeretek alkalmazása területén. A szakiskolák első tanévében többnyire az általános iskolai hiányokat kell pótolni. A szakképzés színvonala szempontjából nagyon lényeges, hogy megfelelő szakmai elméleti és gyakorlati követelményekkel és tartalommal történjék a tanulók felkészítése. A központilag kiadott szakmai és vizsgakövetelmények pozitív irányban befolyásolhatják a képzés színvonalát. Tapasztalataim szerint azonban a képzési programok különbözősége miatt nem minden esetben tudják a központi szakmai és vizsgakövetelményekben meghatározottakat teljesíteni a vizsgára jelentkezők.

Az elmondottak hogyan hatnak a külföldi befektetőkre? Ők minden bizonnyal kész szakmunkásokat szeretnének kapni, akiknek a képzéséről nem nekik kell gondoskodniuk.

A Magyarországon jelen lévő külföldi befektetők úgy látják, hogy a szakképzés során a szakmai elméleti és gyakorlati ismeretek mellett nagyobb figyelmet kell fordítani a nyelvoktatásra. Előfordul, hogy külföldi vállalatok olyan munkára is diplomás, nyelvet beszélő munkatársat keresnek, amelyet érettségivel és egy-két éves szaktanfolyami végzettséggel rendelkezők is el tudnának látni, ha nyelvtudásuk lenne. A szakképzés tárgyi feltételeinek javítása érdekében pedig mielőbb meg kell kezdeni a szakmai tankönyvek korszerűsítését. Korszerű ismereteket nem lehet elsajátítani korszerűtlen, öt-tíz évnél régebbi tankönyvekből. Sajnos a Szakiskolai Fejlesztési Program egyik komponense sem tartalmaz pénzügyi forrást az elméleti és gyakorlati képzés e fontos oktatási dokumentumának fejlesztésére. További neuralgikus pontnak tekinthető a szakoktatás gyakorlati feltételeinek biztosítása. A képzés alulfinanszírozottsága miatt a szakiskolák, szakközépiskolák nem rendelkeznek megfelelő gép- és műszerállománnyal ahhoz, hogy a tanulók már tanulmányaik alatt megismerhessék és elsajátíthassák a korszerű, olykor csúcstechnológiai ismereteket. Érthetetlen számunkra, hogy olyan képzőhelyek kaphatnak képzési engedélyt, amelyekben az oktatás tárgyi és gyakorlati oktatási feltételei nem megfelelőek.

De a külföldi munkáltatókkal kapcsolatban is vannak negatív tapasztalatok. Sok példát tudnék mondani arra, hogy az általuk alkalmazott munkáltatói stratégiák miért nem segítik a hazai humánerőforrás hatékonyságának a növekedését. Vannak arra irányuló törekvések, hogy miként lehetne szakképesítés nélkül foglalkoztatni embereket. Elég itt néhány nagy éttermi lánc lobbitevékenységére gondolni. Ez nem jó irány, különösen, hogy szinte minden téren szigorodnak az alkalmazás feltételei. Elég csak az élelmiszerekkel kapcsolatos előírásokra gondolni.

Milyen megoldási javaslataik vannak ezekre a problémákra?

Megítélésem szerint a gyakorlati oktatás területén az iskolák és a vállalkozások közti együttműködést kellene fejleszteni. Az iskolai tanműhelyekben célszerű folytatni a gyakorlati alapképzést és ehhez rendelni a termelői gyakorlóhelyen szervezett tanulói foglalkoztatást, illetve felkészítést. Számtalanszor előfordul, hogy a tanulók a nyári, kötelező szakmai gyakorlatot is az iskolai tanműhelyekben töltik, mert nincs fogadókészség a vállalkozások részéről. A gazdasági kamarák azon törekvése, hogy a gyakorlati képzés kizárólag tanulószerződés keretében, azaz vállalkozásoknál történjék, a jelenlegi körülmények között nem tűnik megvalósíthatónak. „A gyakorlati oktatást ott kell megszervezni, ahol a képzési feltételek a legjobbak.” Ezt a mondatot az MKIK és az OM által pár évvel ezelőtt szervezett szakképzési konferencián a Fővárosi Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának oktatási ügyosztályvezetője mondta előadásában, bemutatva, hogy a megszűnt vállalati gyakorlóhelyek helyett az Önkormányzat milyen fejlesztéseket valósított meg saját forrásaiból a szakiskolákban és a szakközépiskolákban az 1990-es években.

A szakképzés tárgyi feltételei mellett a személyi feltételek fejlesztésére is nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Az 1980-as évek végéig ún. szakfelügyeleti, szaktanácsadói rendszer működött. Javasoljuk e speciális controllingrendszer ismételt bevezetésének a vizsgálatát. A kötelező pedagógus-továbbképzés jó kezdeményezés, de a szűkös költségvetési források miatt a szakmai elméleti és gyakorlati ismeretek oktatóinak továbbképzését nem lehet rendszeressé tenni.

Elkerülhetetlen az Európai Unió munkaerő-piaci követelményeinek a figyelembevétele és az ott tapasztaltak érvényesítése a hazai feltételek között?!

A magyar szakképzési rendszerre negatív hatással volt a felsőoktatásban tanulók számának jelentős mértékű emelkedése. Az elmúlt húsz évben mintegy négyszeresére emelkedett a felsőfokú oktatásban részt vevők aránya a megfelelő korú népességből (19–24 év). Sajnos a mennyiségi változásokat nem követték minőségi változások a felsőoktatás területén. A szakmai vitákon többször hangzott el az egyetemeknek, főiskoláknak és az oktatásirányításnak szóló kritika, hogy „tudásgyár helyett papírgyár” lett a diplomát kibocsátó intézmény.

Mit tud kezdeni a gazdaság az aluliskolázott, alulképzett emberekkel?

A 2003-as statisztika szerint 940 ezer olyan emberről tudunk, akinek nincs általános iskolai végzettsége. Közöttük magas lehet a nyugdíjasok aránya, de az a baj, hogy ez a réteg újratermelődik.

Ez régóta ismert jelenség. A kérdés inkább az, hogy miként lehet növelni az ő versenyképességüket.

Az Országos Képzési Jegyzék módosítása lehetőséget adott arra, hogy néhány szakma esetében beengedjenek a szakképzésbe olyanokat, akik nem rendelkeznek befejezett iskolai végzettséggel. Ez azt jelenti, hogy a hatodik osztály után felzárkóztató évfolyamokat szerveznek számukra. Azt még nem lehet tudni, hogy ez milyen eredményeket fog hozni. Az azonban bizonyos, hogy valamit tenni kell ezzel a réteggel, mert megengedhetetlen, hogy a modern világban embercsoportok éljenek alapvető ismeretek nélkül.

Gondot jelent, hogy a jelenség mögött családok vannak. Az oktatás oldaláról úgy látjuk, hogy a családban élő gyerekeket és felnőtteket egyaránt támogatni kellene. A fő kérdés számunkra is az, hogyan lehet az oktatás eszközeivel ezeket az embereket felkészíteni arra, hogy aktív munkavállalóként megjelenjenek a legális gazdaságban.

A fenti célok jegyében vannak törekvések a hátrányos helyzetű rétegek segítésére. El kell érni, hogy a gyerekek igényszintje emelkedjen, legyenek pozitív motivációik a tanulással kapcsolatban, ami idővel visszahat a szülőkre. A 2007–2013 közötti időszakban ezen a területen komoly forrásokat kell koncentrálni.

„A legfontosabb, hogy az emberek értelmes munkát tudjanak végezni…”

Beszélgetés Balogh Tamással, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Innovációs Főosztályának vezetőjével

Ön hogyan definiálná a versenyképesség fogalmát?

A fogalmat sokféleképpen lehet meghatározni. Két fő megközelítés van. Az egyik az ún. reál-versenyképesség, amikor egy ország jó minőségű, nagy hozzáadott értékű, piacképes termékeket tud eljuttatni a nemzetközi piacra. A másik a pénzügyi versenyképesség, amikor alacsony költségekkel próbáljuk a versenyképességet biztosítani. Ezt úgy érik el, hogy igyekeznek a béreket alacsonyan tartani, a környezetvédelmi és munkavédelmi normákkal kapcsolatos kiadásokat megspórolni Ez nem jó irány. Nekünk az első helyen említett versenyképességet kell szem előtt tartanunk.

Magyarország kivel versenyez valójában?

Az egész világgal. Amióta kinyílt a világ és szabaddá vált a világpiac, csökkentek azok a korlátok, amelyek korábban sok tekintetben akadályozták jelenlétünket ebben a térben. A vámtarifák és a szállítási, távközlési költségek csökkenése – a globalizációs tendenciák erősödése mellett – azt jelenti, hogy már a hazai piacon is ugyanúgy versenyzünk a termelői kapacitásokkal, mint korábban külföldön.

A gazdaságot mozgató innovációk mögött mindig emberek állnak. Mit vár a gazdaság a köz- és felsőoktatástól annak érdekében, hogy a gazdaság versenyképessége növekedjen?

Elsősorban minőséget. Nagyon sok visszajelzést kapunk a gazdálkodó szervezetektől, vállalkozásoktól, hogy problémáik vannak a végzős hallgatókkal, legyen szó akár a köz-, akár a felsőoktatásból kikerülőkről. Panaszkodnak a szakmunkások szakmai felkészületlenségére, de ugyanez elmondható a friss diplomásokról is. A panaszokat nem érzem teljesen indokolatlannak, mert tapasztalataim szerint az egyetemek első évfolyamain sok helyütt az oktatók arra kényszerülnek, hogy a középiskolás tananyaggal foglalkozzanak. Ez nagy luxus. Nem feladatom azt firtatni, hogy a közoktatásban mi történt az utolsó évtizedben, de a gazdaság hihetetlen mértékű romlást tapasztal.

Az előbb elhangzott a minőség kifejezés. Mitől válhat „jó minőségűvé” egy munkavállaló, egy szakember?

A gazdaság olyan embereket szeretne alkalmazni, akik kreatívak, kooperatívak, tudnak team-munkában dolgozni, képesek rugalmasan gondolkodni, és ami a legfontosabb, képesek mindig újratanulni a dolgokat a változó követelményeknek és feltételeknek megfelelően. Arról van szó, hogy a leginnovatívabb ágazatokban három-öt év alatt elavul a tudás. Ha valaki nem képezi magát tovább, rövid időn belül lemarad, mert nem tud megfelelni a munkahelyén rá váró új feladatoknak.

Az Ön által említettek egyúttal elvárások is az oktatás világával szemben?

Így van! De ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden probléma okozója az iskola. Nem lehet mindent az iskolára terhelni! Lehet, hogy túl szigorúan fogalmaztam az előbb. Valójában a társadalmi közeg változott meg, s ez a modern gazdaság követelményei szempontjából nem biztos, hogy kedvező jelenség. Csökkent a gyerekekkel szembeni szigor.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki helyt tudjon állni a versenyben akár szakmunkásként, akár egy szervezet vezetőjeként?

Ez többféle dolgot igényel. Megítélésem szerint a legfontosabb a tudati összefogottság, a céltudatosság, fegyelmezettség, amelyet a külföldi országokban már tapasztalhattunk. Jó példa erre néhány ázsiai ország, ahol a gyerekek többsége erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy mindent megtanuljon és eredményeket érjen el. Magyarországon ezt nem eléggé látom. Nálunk sokan igyekeznek fenntartani kényelmes életformájukat, ami részben a munkavállalókra is igaz. Ha nincs ambíció és motiváció a munkában, akkor az egész nem ér semmit. Pontosabban fogalmazva: soha nem leszünk versenyképesek azokkal az országokkal szemben, ahol ezek a tulajdonságok tömegméretekben érvényesülnek, elég csak Kína és Tajvan példájára utalni.

A versenyképesség vállalkozási készségeket, nyelvismeretet is jelent.

Ezek nagyon fontos dolgok. Az már más kérdés, hogy nem ugyanazok a készségek, képességek szükségesek egy vállalkozó és egy alkalmazott esetében. Aki úgy érzi, hogy tud és mer kockázatot vállalni, az minden bizonnyal alkalmasabb a vezetésre, mint az, aki ezen a területen bizonytalan. De a munkások esetében is fontos, hogy a motivációjuk arra irányuljon, hogy jó minőségű termék kerüljön ki a kezük alól, fegyelmezettek legyenek a termelés során, és képesek legyenek együttműködni a munkatársakkal, partnerekkel. De tőlük azt nem kell elvárni, hogy a napi kenyerüket kockáztassák. Ezért más mentalitás szükséges a vállalkozásokhoz. Ott sok esetben dupla vagy semmiről van szó, és természetes, hogy valaki elszegényedik, mert a dolgok nem alakultak kedvezően, de jelentősen meg is gazdagodhat.

Az utóbbi megjegyzései különösen érdekesek, mert a hazai társadalomban élők többsége nincs hozzászokva ahhoz, hogy az életpályáján olyan hektikus változások történjenek, mint amelyeket Ön említett. Ezeket nehéz tanítani, nehéz felkészíteni erre a gyerekeket! Nyilván fontos lenne az ehhez szükséges készségek fejlesztése.

Ezt én is így látom. Itt nem tantárgyi ismeretekről van szó. A hangsúly a készségfejlesztésen van, és ezt fiatalkorban el lehet kezdeni. Feltehetőleg a pedagógiának vannak módszerei, amelyek alkalmasak arra, hogy a tanulók képességei, érdeklődése kapcsán legalább a legfontosabb fejlesztési irányokat meghatározzák. Sarkítva fogalmazva, biztos, hogy a futószalag mellé kerülők esetében nem a kommunikációs készség fejlesztésére kell a hangsúlyt helyezni.

Ha Ön lenne döntési helyzetben, mit fogalmazna meg az iskolákkal szemben annak érdekében, hogy a gazdaság, a társadalom versenyképessége növelhető legyen?

Amit mondok, az többnyire ismert a szakemberek előtt. Az egyik legfontosabb probléma, hogy nemzetközi összehasonlításban nálunk nagyon alacsony a műszaki és természettudományi végzettségűek aránya. A gyerekek valószínűleg nem kapnak jó impulzusokat az iskolában, de lehet, hogy ebben más okok is közrejátszanak. Nyilván erős a média hatása is. Nagy respektje van a kommunikációs és a humánerőforrás-területeknek, a jogászszakmának. Közben azért nem jönnek komoly beruházók hozzánk, mert nem találnak megfelelően képzett mérnököt, fizikust. Idejönnének, kutatóközpontokat telepítenének, ha találnának néhány száz megfelelő végzettségű szakembert, de nyilvánvaló, hogy nem tudnak mit kezdeni például az állástalan bölcsészekkel. Alapvetően tehát a gyerekek orientációjáról van szó. Az iskolát nem önmagában hibáztatom, mert egyébként igyekszik megfelelni a nagyon erős társadalmi igényeknek. Még az idei felvételi kapcsán sem lehetett érzékelni a kívánt fordulatot. Nincs visszacsatolás a jelentkezők számára arról, hogy mire számíthatnak öt-nyolc év múlva a munkaerőpiacon. De visszatérve az eredeti kérdésre, látni kell, hogy nem lehet arra törekedni, hogy az oktatás egy zárt, befejezett világképet közvetítsen. Néhány alapvető dolgot biztos bele kell sulykolni a gyerekekbe. A mai gazdaság feltételei mellett elképzelhetetlen, hogy valaki ne rendelkezzék alapszintű matematikai tudással, vagy hogy ne tudjon helyesen írni. És akkor még nem említettem, hogy tudjon szépen és helyesen – szóban is! – magyarul fogalmazni. Ezt régebben az alsó tagozaton megoldották, ma nyolcadik után sem lehetünk bizonyosak ebben. Az idegen nyelv ismerete kulcskérdés, de lássuk be, hogy ez nem új dolog. A két háború közötti időszakban az idegen nyelvek ismerete a középiskolában természetes dolog volt, még azokban az iskolákban is, amelyek nem adtak érettségit. Ma azt halljuk német befektetőktől, hogy azért kell mérnököt alkalmazniuk a munkás munkakörében, mert nem találnak olyan szakmunkást, aki alapszinten értene németül. Ez nagy luxus. A nyelvtudás hiánya komoly hátrány a gazdaságban.

Mit lehet azokkal kezdeni, akik nem rendelkeznek megfelelő iskolai végzettséggel, szakmai ismeretekkel?

Azt gondolom, rövid távú érdekből ezen nem szabad spórolni. Az egész országnak megtérül, ha ennek a problémának a megoldására erőforrásokat fordítunk. Ha ezeket az embereket képezzük, akkor nem a segélyekért állnak majd sorban, hanem adófizető polgárokká válnak. Ez minőségi különbség. Áldozzunk arra, hogy a leszakadástól veszélyeztetett vagy már abban az állapotban lévő tömegeket legalább a szakmunkáslétre eljuttassuk. A legfontosabb, hogy az emberek értelmes munkát tudjanak végezni, hozzáadott értéket termeljenek, és legfőképpen rendszeres jövedelemhez jussanak. Ez vezet el ahhoz, hogy felelős állampolgárokká váljanak, és ne járulékvadászok legyenek. Így fognak hozzájárulni a közterhek viseléséhez is.

A lisszaboni célkitűzések eredeti forgatókönyvét átírták. Mit jelent ez Magyarország számára?

Továbbra is vannak lisszaboni elképzelések, csupán átértékelték azokat. Ma már nem mondhatjuk komoly célként, hogy 2010-re Európa lesz a világ legversenyképesebb régiója. Azt látjuk, hogy Európa kettős harapófogóban van. Technológiai szempontból fokozódik az elmaradása az Egyesült Államokhoz képest, közben Ázsia olcsó munkabéreivel felfalja a korábbi piacait. Európa tehát nagyon nehéz helyzetben van, és ez fokozott mértékben igaz Magyarországra. Mi ugyanis talán az egyik legnyitottabb gazdaságpolitikát folytatjuk ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy itt valóban szabad verseny folyik, és ez fogyasztói szempontból jó a hazai lakosságnak. Ezt hívják fogyasztói jóléti hatásnak. Fele annyiért meg lehet venni a könnyűipari termékeket, de ennek az az ára, hogy állástalanná válnak a hazai könnyűipari munkások.

Erre gondolt, amikor az alacsony béreket és az alacsonyabb minőséget említette?

Igen, ezzel nem lehet versenyezni. Henry Ford óta lehet tudni, hogy a futószalag mellett már nem szakmunkások, hanem alacsonyabb bérért dolgozó betanított munkások állnak. Az már más kérdés, hogy paradox módon ez Fordnál úgy megnövelte a termelékenységet, hogy magas béreket tudott fizetni, szemben a többiekkel. Itt talán fontos hangsúlyozni azt, hogy a modern gazdaságban is sokféle – és nem csak magasan kvalifikált – szakemberre van szükség. De az is állandó versenyt jelent, hogy az egyén milyen pozíciókat ér el abban az értékláncban.

A versenyben vannak győztesek és vesztesek. Az előbb említettük az alulképzetteket, a leszakadókat. Ők rövid és hosszú távon egyelőre vesztesek. Mit történik a gazdasággal, ha ezen a helyzeten nem lehet javítani? Hogyan viseli el a gazdaság azt, hogy a hazai társadalom egytizede versenyképtelen? Mit tehet ilyen helyzetben?

Ha az országról beszélünk, akkor, mint már ezt említettem, elemi érdekünk, hogy az oktatás eszközeivel segítsünk ezen. Oktatás és képzés. Más felzárkózási utat nem látok. E csoportok előtt valamilyen jövőképet kell megcsillantani. Nem az a megoldás, hogy csökkentjük a munkanélküli-járadékokat, mert az már most is csekély. Az sem jó üzenet, ha a segély összege nem motivál munkavégzésre. Beteg és dekadens társadalom az, amelyben nincs értelme a munkának, a munkavégzésnek. Nem lehet, hogy egyéni szinten, egyéni teljesítményként ne adjunk valamit az országnak, a gazdaságnak, hanem csak, ahogy régebben fogalmaztak, a sült galambot várjuk.

A beszélgetéseket Mayer József vezette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.