2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 október

Források és szempontok

2009. június 17.

Források és szempontok

Érdeklődéssel vettem kézbe az Eötvös József Könyvkiadó új neveléstörténeti kiadványát. Alcímében „új szempontokat és új forrásokat” ígért. Igényes a szerzői lista is. Évtizedek munkássága tartja a neveléstörténeti kutatás „toplistáján” Mikonya Györgyöt, Felkai Lászlót, Szabolcs Évát és Mann Miklóst.

Melyek is hát ama bizonyos „új források”? A kötetet a kutatásmetodika egységessége foglalja keretbe: a kutatók az elemzett korszak pedagógiai sajtóját tekintik adataik forrásának. „A sajtó tükrében” – írják tanulmányaik zárómondatrészeként. Valóban érdekes, valóban új, legalábbis ritkán alkalmazott eszköz. S az ábrázolt korszakok sem érdektelenek. Az evangélikus pedagógusképzés alakulása, illetve a zsidó tanügyi sajtó kezdetei ugyan még lehetnének kutatói ujjgyakorlatok, egy készülő nagymonográfia műhelytanulmányai (bár ez sem ilyen egyszerű, hiszen a keresztény felekezetek nevelésügyi sajátosságainak történeti vetülete fontos adalék lehet ezek mai különbözőségének rajzolatához is, a zsidó tanügy kezdetei pedig a magyarországi polgárosodásnak oly fontos mozzanatait jelentik, hogy e nélkül nincs hiteles képünk az egészről).

De a három utolsó tanulmányban címük után olyan alapozó jellegű új forrásokra számíthatunk, amelyek végképp nélkülözhetetlenek. Szabolcs Éva a gyermektanulmány és reformpedagógia első megjelenéseit követi (1890 és 1906 között), Mann Miklós ugyanebből a szempontból a két világháború közti időt vizsgálja, vagyis azt, hogy mi is történt a forradalmakban és ellenforradalomban többszörösen – és többszörös értelemben is – megperzselődött hazai pedagógiai progresszióval, miképp élték meg (illetve túl) a megannyi, egészen más nevelésügyi kérdést feltevő, a náci megszállásig sodródó korszakot. Azaz milyen is volt a reformpedagógiák magyarországi recepciója az említett korszakokban? (Csak sajnálni tudom, hogy ebből a kronológiából az 1906-tól 1919-ig terjedő – legizgalmasabb! – korszak elemzése kimaradt!)

Mann Miklós másik tanulmánya már egészen a közelmúltról szól „Oktatáspolitikusok és koncepciók a sajtó tükrében (1945–1990)” címmel. Kellemetlen szerkesztői vagy korrektori hiba, hogy az előszó ez utóbbi írás forrásait 1945 és 1950 között helyezi el. Nos, nem erről van szó: a szerző képet ad a legutóbbi rendszerváltásig tartó kor egészéről: Glatz Ferencé, a Magyar Népköztársaság utolsó tanügyminiszteréé az utolsó „portré”.

Néhány általános megjegyzés, benyomás kívánkozik ide. A recenzensnek az az érzése (egyébként nem csupán a neveléstörténeti szakmai kör esetében érzi így), hogy műhelyeink (és azok meghatározó alakjai) független személyiségek. Olyannyira, hogy nemcsak hogy alig van érdemi reflexiójuk egymás munkásságára, de gyakran tán nem is olvassák egymást!

Nem tudom megmagyarázni – különösen egy „sajtótükör” esetében –, hogy az 1945–1990 közti történésekről szóló, a Köznevelésben 1988–1989-ben megjelent, Mihály Ottó-féle Fordulat és pedagógia című cikksorozat teljes mértékben reflektálatlan maradt! S Szabolcs Éva is csupán egy szövegvégi címadattal adózik Deák Gábor 2000-ben megjelent s a gyermektanulmányi mozgalom első szakaszának sajtóját alaposan feldolgozó könyvének. Ezek után csak remélem, ha Felkai László folytatja búvárkodását kedves témájában, akkor kézbe veszi a gyulai Apc Kiadónál (ez a szegedi tanárképző műhelyének kiadója) a 19. század jeleseiről készült könyvsorozatát, s talál használható – vagy éppen bírálandó – adatokat az e kötetben hivatkozott Budapesti Szálló-ívek, Magyar Közművelődés, Izr. Tanügyi Értesítő, Népművelés, Sárospatak című folyóiratokban. Katasztrofális lenne, ha nem a műhelyek dialógusával csiszolná magát szakmánk! Jól tudom, a kiválasztott forrás – a szaksajtó – kimeríthetetlen, ezért nagy a kockázata a találomra (legalábbis nem ismertetett szempontú szelekcióra) kijelölt orgánumkötegnek. Különösen, ha „tükörre” vállalkoznak a szerzők! Mert ha tükör, akkor legyen tükör! Ha töredékes is, de vannak olyan „cserepek”, amelyek kikerülhetetlenek. A reformpedagógia két háború közti recepciójából szerintem kihagyhatatlan az a kevés adat, mely a szovjet-orosz reformpedagógiai „hullám” fogadtatásáról szól. Legalábbis beszélni kell arról a „neveléstörténeti legendáról”, amely Ognyev (alias N. Ogne) Kosztya Rjabcevéről, alias Mr. Daltonról szól, s a Korunk adott hírt róla.

A legtöbb problémám az 1945 és 1990 közti szakasz „tükrével” van. Kutatás-módszertanilag ugyanis erősen vitathatónak tartom, ha a kutató a kronológiai eseménytörténet forrásának tekinti a sajtót. Vagyis nem arra kíváncsi, hogy különböző sajtóorgánumok hasábjain milyen árnyalatokban tükröződtek az események (személyi változások), s ezen árnyalatok milyen elv (vagy más szempont) alapján strukturálódtak. Szerzőnk számára a Köznevelés hírforrás. Az sem képezi elemzés tárgyát, hogy az orgánum mindig az érvényes oktatáspolitika platformjáról értelmezte az eseményeket, még ha híranyagot adott közre, akkor is. Fel sem vetődik, hogy a megnyilatkozó politikus és a közleményt publikáló szerkesztői szándék egybeesése vagy distancionálása újabb információul szolgálna. (De egy tematikák szerint rendszerező tartalomelemzés is árnyaltabb képet mutatott volna.) Ez a forráskezelés aztán lehetőséget ad arra, hogy a szerző is személyes értelmezéseket produkáljon. Így a „nemzetközileg ismert tudós, egyetemi professzor” csoportjába kerül Köpeczi Béla (joggal), de a „kisebb-nagyobb kerülővel a pártapparátusból kerültek e tisztségre” csoportjába került Pozsgay Imre, aki a Debreceni Egyetem professzora, s a jeles Erdély-kutató, franciairodalom-történész professzor is dolgozott a pártapparátusban. Kónya Albert is előbb volt egyetemi tanár, mint miniszter! Darvas József író volta (már-már „kakukkfióka volta”) ebben a csoportosításban fel sem merül. Apróságok, mondhatnánk. De a rendszerváltás-nemzedékváltás tempója olyan gyors, hogy az amnéziás jelenségek igen veszélyes diszkontinuitással járnak, a fiatal neveléstörténészek e tanulmányt forrásértékűnek fogják tekinteni, nem fogják újrakutatni ezen apróságokat! Ugyan Ortutayról 1943-ról szólván megemlíttetik, hogy kisgazdapárti programot készített, miniszterségének jellemzésében a Baloldali Blokkról már szó sincsen, a kommunista hatalomátvétel mintaminisztereként mutattatik be (hivatkozási alap egy forrásmegjelölés nélküli zárójeles megjegyzés: már 1945-ben belépett volna a kommunista pártba). Akár el is fogadom a mondat igazságát, hogy „a legnagyobb kárt az egyházi iskolák államosításával okozta” (mármint Ortutay). De ez az állítás hogyan vezetődik le egy „sajtótükörből”? Vagy-vagy! Később az 5+1, a középiskolások és a termelőmunka kapcsolatának esztendeiről szólva megállapítja a szerző, hogy ez „munkásokra és diákokra egyaránt rossz hatást gyakorolt”. S ezt vajon a Köznevelésben mint sajtóbéli tükörben olvasta 1964-ből? Ha igen, akkor a pedagógiai szaksajtó csodálatos politikai kritikát gyakorolt a Kádár-korszak e periódusában is! Tegyük fel, hogy így volt! Akkor ez egy „A sajtó tükrében” című tanulmányban az elemzés középpontjába kívánkozó tétel! Mi volt az oka? Milyen „lobbik” kritizálták egymást a sajtóban? De a sommás (ma közhelyszerűen divatos vagy divatosan közhelyszerű) ítélet nem tekinthető kutatói teljesítménynek, ha már kezében a drága kincs, a korabeli forrás! Továbbá ugyan mi a jelentése és értelme a 101. oldalon lévő mondatnak: „a szocialista ember és a szocialista nevelés kimunkálásának rendelte alá az oktatásügyet”? (Ilku Pálról van szó.) A megannyi szocializmuskép és szocialista neveléskép valóságos tartalom- és motívumelemzésétől lehet e mondat igazán tartalmas. Különben csupán a szocialista jelző démonizálására alkalmas – de ez meg nem tudomány! Ez a metodikai leegyszerűsítés a „Glatz-korszak” bemutatásánál a leginkább félrevezető, mert csupán a hivatalos PR-t mutatja be s fogadja el történeti ténynek a kutató, így akár örökre neveléstörténeti titok marad, hogy az orosz nyelv oktatásának monopoliumát egy huszárvágással feloldó miniszteri intézkedésnek annak idején jelentős kritikája volt, hogy Gazsó Ferenc kezdeményezésében komoly – egyébként erőteljesen „rendszerváltáspárti” civil szervezeti összefogásban – tiltakozó kampány is volt az iskolafenntartás állami monopóliumát szintén egy tollvonással, rendszerösszefüggéseiből kiemelő döntéssel szemben. S hogy az iskolaszerkezet konzervatív restaurációjának politikai taktikából elébe menő „szerkezetváltós” gimnáziumi programnak, a 8 osztályos gimnáziumnak jelentős kortárskritikája is volt – igenis a sajtóban, gondoljunk Loránd Ferenc Don Quijote-i publicisztikájára! –, erről nem tudósít Mann Miklós. Mert koncepciójában a tiszteletre méltó akadémiai elnök apológiáját készült megalkotni. Miért ne tegye? De ne nevezze kutatóként új forrásnak és új szempontnak. Már csak azért se, mert a 20. század magyar neveléstörténetének – különösen az elméletek és politikák praxisra gyakorolt hatásának – árnyalt feldolgozása még szakmánk előtt álló feladat. A sajtó e korszakoknak érdekes tükre volt. Az emlékezet homályosodik. Érdemes a tükörképet tehát a maga teljességében felmutatni.

Trencsényi László

Szabolcs Éva–Mann Miklós (szerk.): Magyar neveléstörténeti tanulmányok I. Új szempontok, új források. Oktatási segédanyag. Budapest, 2002, Eötvös József Könyvkiadó.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.