2019. október 15., kedd , Teréz

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2007 szeptember

Felelős magyar alkotó, az egységesülő folyamatokban keresd a közjót! Zsolnai József könyvéről

2009. június 17.

Felelős magyar alkotó, az egységesülő folyamatokban keresd a közjót!

Nem akármilyen kiadványt tart a kezében az olvasó: a könyv a Magyarországon magyarul művelt tudomány egészét tekinti át „a tudománypedagógia, tehát a kutatói utánpótlás nevelésének igényével”. A kötet kerete személyes-szakmai hangú. A Bevezetés: „Elfogódott vallomás a Magyar Tudományról”, és rögtön itt kerül ismertetésre a Zsolnai-pedagógia új eredménye, a tízéves tanulók bevezetése a tudományos alkotómunkába. A szerző tehát a korai életszakasztól megkezdhető tudósutánpótlás-nevelés értelmének boncolgatásával indít, és a végén – jó tanárként – feladja a leckét, mégpedig tudománypedagógiából a magyar közoktatásnak.

A szerző elismerően említi azt a kutatást, amely kimutatja a recepciót és a kreativitást a magyar tudományművelésben, ám nagy sajnálattal jelenti be hiányérzetét amiatt, hogy ez a munka figyelmen kívül hagyta a pedagógiát. És ekkor következik a tudománypedagógia kibontása, fogalmi keretének, a több szempontból kialakítandó tudománypedagógiai gondolkodás összefüggéseinek feltárása, illetve a kapcsolódó és a még ezután kialakítandó diszciplínák körülhatárolása és tematizálása. A tudománytan területén 35, a kutatástan területén 16 diszciplína és téma jelenik meg: ismertek, illetve azok új értelmezésben és teljesen újak. Így, többek között, van diszciplínaalkotás-tan és diszciplínaleírás-tan a tudományetikán, a tudományfilozófián át a tudományrendszertanig, tudományszervezés-tanig, és van kutatási innovációk tana, kutatástervezetés-tan, kutatásfinanszírozás-tan, de még kutatásparadológia (kutatásparódia) is.

Olvasmányos transzformációs produktum: hatalmas, változatos ismeretanyag, sok új terminus, rengeteg új/szerű, friss adat – időben, nemzetközi kitekintésben, átfogó rendezettségben. Transzformációs síkok: tudomány, tudománypolitika, oktatás (a teljes vertikum: az alsó foktól a felsőfokú oktatásig, a doktori képzésig), oktatáspolitika, szülők; e síkok egymásra építése, összekapcsolása, átjárása. A címben jelzett és vállalt egész összefüggéseiben van jelen az inter-, multi- és transzdiszciplináris rendszerben. Így feltárulnak 350 éves események, megjelennek a tudomány nagy alakjai, példaként Apáczai Csere János, valamint napjaink külföldi és magyar kutatói. A tárgyalt magyar tudósok publikációs forrása, kivált a fényképes tablójuk bemutatása zseniális ötlet.

A műben végigvonul a szerző személyes-szakmai-tudósi érvényessége (szakmai szocializációja és identitásának alakulása) tevékenységének, életművének a tudomány egészébe való belehelyezésével. Hiteles, szakmai bravúr.

A tudományosság mellett a könyv nyelvileg színes, pontos, kifejező. Nyelvezetében jelen van a tudományos, az ismeretterjesztő, a publicisztikai, a szociográfiai nyelv. Nagy írásmű, a láttatás nyelvi eszközeivel, a sűrítéssel, a szemléletességgel művészi erényeket mutat föl. Azt, amire vállalkozott, nemcsak tartalmában, hanem formájában is gyönyörűen oldja meg. (E két utóbbi bekezdésben írottakra még visszatérünk.)

Zsolnai, a tudós mester megint új művel ajándékozott meg bennünket, benne rengeteg feladattal önmaga és a szakma (tudomány és oktatás) számára. Őt nem kell félteni: folytatja a problémák megoldását és a problémaállítást. Ugyanis az Egy gyakorlatközeli pedagógia című munkájában már 1986-ban (!) helyet kap a „Tudomány, tudománytan”. Most a szakmán a sor, végre! Megvalósul-e a szerző szándéka, és „minimalizálódik-e a különböző diszciplínákkal foglalatoskodók között a párbeszédképtelenség, a szemantikai süketség”? Vajon eljut-e az iskolás, a leendő fiatal kutató arra a felismerésre, hogy „nemzete sorsának jobbra fordításában, európai rangjának hiteles megtalálásában a tudománypedagógiai gondolkodás segíthet”? A tudós szerző nem titkolja, hogy „mindez fokozhatja a magyar identitás erősödését, a magyar alkotók olyanféle nemzetközi szerepvállalását és alkotói versenyképességét, amely a kisstílű, magyarkodó öntetszelgéstől éppúgy mentes, mint ahogy mentes attól a közép-kelet-európai regionális – szerepszerűen rákényszerített – alkotói kishitűségtől is, amelynek fő jellemzője, hogy csak recepcióra, csak imitációra képes…”. Világos gondolati ív: a globalizáció „egységesülést” jelent, de nem egységesítést, a kultúrák harcában nagy felelőssége van az alkotónak, a tanult embernek, ha a közjóért, valamint embertársai életminőségéért tevékenykedik. Noha a tudomány is politikafüggő, döntési helyzetekben egy a lényeg: „a döntőbíró a közjó”.

A könyv Zsolnai József életművének megkoronázása – tanulható és tanítható. Megtanulandó és megtanítandó! És vajon miért? – vethetik ellene. Vajon hozzájárul a tudásunkhoz? Nem egy fundacionalista, pozitivista felfogásról van szó, amely a tudomány totalizálására szerveződött? Itt van az igaz és a mindenható tudományosság bajnoka, a magyar Don Quijote, aki nekiront a pedagógiai tudománytalanság békésen őrlő szélmalmainak. Így is fel lehet fogni, de nem érdemes. A tudás társadalmi konstrukciójának ékes formájával állunk szemben, amely felfedezőútra hív. A munka igazolt érveire felhozzuk a tudományos közösség tagjai által igazolhatónak tartott „érvcsaládok” néhány jellegzetességét. Közelítsünk úgymond egy szempontból, a „kommunikációelmélet ismeretelméleti” oldaláról, s ha így teszünk, James A. Anderson segítségével máris több szempontot fogunk át. Zsolnai a tudományokat mint igazolt érveket mutatja fel. Teszi ezt azért, hogy – cáfolhatóvá téve állításait – kétkedők és egyetértők vegyék – legalább – a cáfolás fáradságát. Felmutatja a tudástermelés gyakorlati technológiáját: feltár, termel, értelmez. Hozzájárul a közösségi tudáshoz, arra ösztönöz, lépjünk túl a szkepticizmuson, a puszta tagadáson, az inercián, s vállalkozzunk tudásgyarapításra – tegyünk erőfeszítéseket. Hogy így közelítsünk a pedagógia fenomenális világához, és ne csupán politikai zászlók alatt lavírozva. Mert utóbbi esetben nagyobb a veszélye annak, hogy minduntalan léket kap ladikunk. A korrespondencia-elmélet jegyében felhívja a figyelmet, hogy a különböző elméletek eltérő tulajdonságot tulajdoníthatnak ugyanazon dolognak, a dolog azonban ugyanaz marad más „tulajdonításokban”, azaz a dolgot másként közelítik meg. És itt az elmélet és a köztük választók felelőssége: „azt az elméletet kell előnyben részesítenünk, mely ezt a tevékenységet a legsikeresebben végzi el”. Ehhez pedig sok elméletet kell alaposan ismerni. A döntést megkönnyítendő (megnehezítendő?) sok statisztikai adatot, kvantitatív elemet tár föl. Ezzel egyrészt a tabutémák megközelítését segíti, amikor nem a válaszoktól félünk, hanem magától a kérdés feltevésétől. Másrészt tudja, hogy az elmélet sohasem lóg a levegőben, ezért a sokféleség feloldására a felkínált, illetve kiválasztott elmélet visszahelyezhető a közösségi praxis szintjére, az aktuális és verifikált ismeretelméleti kontextusba.

A feltárt kutatási irányokat azonban nemcsak ismeretelméleti értékük mentén vehetjük számításba, hanem mint a pedagógiai-szakmai „életvezetésünket érintő következményeket”. Nem valamiféle pazarló instrumentalizmusról van szó: a követett eljárás jellege megköveteli az érvényesség feltételeinek közvetlen elemzését, és motivál e feltételek értékének explicit védelmére. Tehát lehetővé teszi, hogy a tudományos munkát ne egyfajta védett és elitista tevékenységnek tekintsük, hanem „önigazoló”, teljes mértékben átfogó társadalmi tevékenységként tanulmányozzuk. A munka megfelel „az érvényesség kollektív módon megállapított konvencióinak” annyiban, hogy jellemző rá az egyszerűség, az elegancia, a megbízhatóság, a világosság, az elérés, a használhatóság. Nyomatékosítja, hogy a pedagógiának sok és sokféle elméletre kell érzékenynek lennie: pontosan ismerni kell az egyéb számításba jöhető társadalom- és természettudományi diszciplínák saját paradigmáit, de a pedagógia tartományában ezeket úgy rendezhetjük, hogy – annak meghatározásában – közös törekvések mentén haladjanak. Így működnek együtt a paradigma (a tudományos fogalmak, eredmények és eljárások keretének terméke, amely mintegy megszabja, mi tekinthető tudásnak), valamint az episztémé (a legnagyobb méretű koherens tudásrendszer) funkciói.

A könyv nemcsak javaslatokat tesz, hanem módszeresen programot is ad. Megjelenik a „programadó módszeresség”, mert a „tudományos állampolgárságra vágyó jelölteknek” bemutatja, hogy képesek átfogni mindazt, ami tudott, és képesek alkalmazni a tudományos elemző módszereket. Azaz képesek az új tudás előállítására. A szerző jelzi, hogy az általa elfogadott igazságállításoknak van egy szociológiai következménye: többféle igazságot, egymással versengő állításokat mutat fel, azaz olyan teljesítményt, amely az összes kollektív erőforrást kívánja magában foglalni. Tehát a tudomány nem valami privilegizált emberi tevékenység, rá van szorulva az „egyedi társadalmi teljesítményre”, még korrumpálni is lehet, ugyanolyan „kockázatos”, mint bármely más emberi tevékenység.

Essék szó a szubjektív hatásokról. A recenzens kettős szerepben van: elemző, vagyis olvasó és kritikus egyben. Az elemzés és az elemzés tárgya között kölcsönös informálódás van: kritikusként az elemzés tárgyát az elemzés folyamatában ismerem meg. Tehát az elemzőt elkapja az „interpretatív spirál”, maga is bekerül a hermeneutikai körbe. Azonban itt „kettős hermeneutikáról” beszélhetünk, ugyanis a szerző maga is a hermeneutika elvén dolgozik. Mennyiben jelenik meg az interpretatív fordulat nála? Fentebb tettünk erre utalásokat: a szerző „beleírja magát” a műbe, „kettős írás” folyik. Egyrészt egyszerre láthatjuk az empirikust, az adatokat és jelentésüket perspektívától függő áttetszések alatt, másrészt a jelentésképzés, illetve annak rögzítése magában foglalja az objektifikációt, jelezvén, hogy az elemzés erőfeszítéseket kíván. Ily módon a tudományos munka mint „megélendő élet” jelenik meg, a szerző ekként kezeli: a puszta életben maradáson túllépve cselekszik, az igazságot mint küzdelmet (és nem mint státust) ismeri fel és közvetíti. Ezzel olyan nézőpont kialakítását kezdeményezi, amely abba az irányba mozdít bennünket, hogy a világ feltárható. Most – és így érvényes – igazán Balzac, a 19. század „kihívására” tett felszólító ajánlata: „Ŕ nous deux maintenant!”

A korábban feltett imperatívuszt fenntartjuk: Megtanulandó és megtanítandó! Annál is inkább, mivel – túlélve saját „spirális” küzdelmünket – ezzel az írással mégiscsak sikerült valamiféle konstrukciót létrehozni. A hatalmas mű elrettenthet, de attól még nem lesz igazunk. De sorjáznak a kérdések. Például, hogy a szerző mennyire áll egyedül ezzel a munkával, az hogyan épül az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programba, hogyan tud hatni a magyar pedagógiai gondolkodás egészére, mennyire lehet a gyakorló és elméleti szakembereket „interpretációra” késztetni? Van-e folyamatban erre egyfajta hálózatépítés? Az egy dolog, hogy lesznek „távolságot tartók”, de a szisztematikus terjesztés nélkül a könyv és a szerző igaza nem válik valósággá a magyar pedagógia világában.

Zsolnai József: A tudomány egésze. A magyar tudomány tudománypedagógiai szemléje. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006.
Sz. Tóth Gyula

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.