2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 május

Esettanulmány az Egyén és közösség konfliktusáról, a segítő iskola határairól és a személyesség erejéről

2009. június 17.

Az esettanulmány egy ún. segítő - nevelési, magatartási, beilleszkedési problémákkal küzdő fiatalokat befogadó - középiskolában készült, s egy tanár-diák konfliktust mutat be a diák, a tanár és a mentálhigiénikus szerző szemszögéből. Az esettanulmány jól példázza azokat a mindennapi pedagógiai helyzeteket, amelyekben a mentálhigiénés szemlélet érvényesülése, ha megoldást nem is mindig eredményez, de közelebb viszi a konfliktus szereplőit a megoldás megtalálásához.

Földes Petra

Esettanulmány az Egyén és közösség konfliktusáról, a segítő iskola határairól és a személyesség erejéről

Az esettanulmány műfaja magában hordozza azt a veszélyt, hogy szerzője - mert maga is végigélte és feldolgozta a szóban forgó esetet - kétséget kizáró logikával elrendezze, világosan és egyértelműen tálalja a történetet. A kísértés nagy: mind a siker fölötti öröm megosztásának nagyon is emberi igénye, mind a tökéletes didaktikai megjelenítésre törekvő tanáros hozzáállás az esettanulmánynak ezt a "tanulság központú" felfogását erősíti. Első megközelítésben az olvasó is jól jár: nincs oka kételkedésre, és biztos lehet abban, hogy azonos helyzetben az esettanulmány tapasztalatait ő is hasznosítani tudja majd.

Az esettanulmány elkészítéséhez azért választottam a beszélgetéses formát, hogy ellen tudjak állni a logikus elrendezés, az értelmezés kísértésének, és minél többet bízzak az Olvasóra. A történet az elbeszélésekből bontakozik ki, magyarázatokkal alig színeztem a hátteret. Ezzel is arra biztatom az Olvasót, hogy bátran játsszon a történettel, a helyszínnel és a szereplőkkel, s találja meg azt, ami ebből az ő számára tanulság lehet; mert ha nem is ugyanez, de történhet az életben valami hasonló...

Első beszélgetés: ahogy a mentor látta

Mutasd be kérlek a fiút, akiről mesélni fogsz!

András az én osztályomba járt1. Én voltam az osztályfőnöke, az angoltanára és a mentora2. A kapcsolatunk nagyon nagy "szerelemmel" kezdődött. Hihetetlenül érzékeny, jóindulatú embert ismertem meg benne, akiről ugyanakkor tudni kell azt is, hogy meglehetősen nagydarab fiú, és eléggé heves a természete.

Szerinted az természetes dolog, hogy jön egy fiú tanítvány, és rögtön érzelmeket kelt benned? A tanár-diák kapcsolatban nem nagyon szoktunk érzelmekről beszélni.

Nem szoktunk érzelmekről beszélni, és ez baj, merthogy az érzelmek jelen vannak. Például - és ez többször előfordult - amikor egy diák minden megállapodást megszegett már, és

nincs szívünk kidobni, mert annyira helyes fiú. Ilyenkor egészen nyilvánvalóan az érzelmek működnek, mint ahogy akkor is, amikor a felvételi beszélgetés után úgy veszünk fel egy gyereket, hogy minden észérv ellene szól.

Jól van ez így?

Igazából nincsen jól. Az a jó, hogy beszélünk róla. Számomra nagyon fontos, hogy ne csináljunk úgy, mintha mindez nem lenne. Törekednünk kell minél jobban bánni a tagadhatatlanul létező érzelmeinkkel, és ehhez meg kell tanulnunk őket verbalizálni.

Tehát András azonnal mély rokonszenvet ébresztett benned.

Igen, és ennek a rokonszenvnek a különös voltához az is hozzátartozik, hogy Andrásnak tele volt tetoválva a teste, az arcán pedig piercingeket hordott.

Elég feltűnő jelenség.

Feltűnő, sőt akár ijesztő is, mert látszott rajta, hogy van benne erő, és hamar megismertük a heves természetét is. De a kedvessége miatt az első benyomás szinte mindenkiben pozitív volt. Az én első személyes élményem Andrásról például kifejezett empátiáról tanúskodik. Egy osztálytársuk eléggé otrombán rátámadt az osztályba járó egyik lányra, hogy mosakodjon már meg, aki erre nagyon megbántódott. Véletlenül tanúja voltam, amint András egy másik fiúval arról beszélgetett, hogy milyen csúnya dolog volt megbántani ezt a lányt. Végtelenül kedves, jóindulatú, érzékeny módon nyilvánultak meg, én pedig örültem, hogy olyan iskolában taníthatok, ahova ilyen gyerekek járnak.

Szeretném, ha az időrendet felborítva most elmondanád a későbbi konfliktust, és utána néznénk meg, hogy hogyan jutottunk idáig.

Az egyik angolórán történt, hogy András belekötött az egyik fiúba. Ez a fiú vékony, apró termetű volt, mégis összeszedte a bátorságát, és visszaszólt. Ezt soha azelőtt nem merte senki megtenni. András felállt, odament a fiúhoz, kivette a piercingeket a szemöldökéből és az állából, letette a padra, és azt mondta, hogy "Most akkor menjünk ki az udvarra". Hirtelen megfagyott a levegő, mindenkinek leesett az álla. A fiú igyekezett bátornak mutatni magát, hiszen ha egyszer már visszaszólt, nem lehetett visszakozni. Az is nyilvánvaló volt, hogy én nem fogom hagyni, hogy az orrom előtt szétverjék egymást az udvaron. Odamentem Andráshoz (akkoriban nagyon jó volt a kapcsolatunk), megfogtam a kezét, és mondtam, hogy most hagyjuk ezt, majd utána megbeszéljük. Sikerült leültetni őt, viszont még mielőtt vége lett volna az órának, elhangzott a részéről a fenyegetés, hogy még nincsen vége a történetnek.

Mit éreztél akkor?

Megfagyott a levegő, és ez egy pillanatra rám is átragadt. Hihetetlen rémület uralkodott el rajtam, de a következő pillanatban már tudtam, hogy nem lesz baj. Tudtam bízni abban, hogy Andrással való jó kapcsolatomnak köszönhetően, ha megkérem őt, akkor abba fogja hagyni. Tehát a konkrét baj, vagyis, hogy ő megveri azt a fiút, nem fog megtörténni. Ugyanakkor az előzmények miatt úgy éreztem, nem mehetek el az esemény mellett.

Ebből a történetből is kitűnik, hogy eddigre már az osztálytársak féltek Andrástól.

Az osztályfőnöke is voltam Andrásnak. Az osztályban addigra olyan légkör alakult ki (ebben én is hibás vagyok, utólag már látom), amelyben András császárként uralta az osztályt.

Miért érzed magadat hibásnak? Mert szeretted, túlsztároltad?

Szerettem, és elcsúszott a kapcsolatunk. Az osztályfőnöki órákon például egyáltalán nem tudtam leállítani.

Az osztályomban rögtön a tanév elején a "régiek" és az "újak" között konfliktus alakult ki, amely időközben teljesen elmérgesedett. Szerveztünk egy konfliktusmegoldó összejövetelt. Egyik délutánra beszéltünk meg időpontot a gyerekekkel, és a huszonhárom gyerekből hihetetlen módon tizenhat el is jött. Nagyon jól sikerült az egész esemény - nekem végtelenül jó volt ezt csinálnom, hiszen a módszer amúgy is közel állt hozzám -, a gyerekek pedig rendkívül jól reagáltak rá. Sikerült elérni azt, hogy mind a két oldal megfogalmazza a problémáit. Az egyik oldalról nyilvánvalóvá vált, hogy az a bajuk, hogy a többiek beszélgetnek, rendetlenkednek az órán: nem hagyják őket tanulni. A másik oldalnak sokkal nehezebb feladatot jelentett megfogalmazni a problémáját, de eljutottunk oda - és itt kapcsolódik Andráshoz a történet -, hogy akik nehezményezték az óra alatti rendetlenkedést (elsősorban András), nagyon-nagyon rossz stílusban tették ezt. András megengedhetetlenül durván és brutálisan szólt rá a többiekre részben azért, mert nagydarab, részben pedig azért, mert központi figura volt az osztályban. Csináltunk szociometriát is, az is azt mutatta, hogy mindenféle szempontból iszonyú nagy a tekintélye. Nagyon kínos lett volna bárkinek is összeakasztani vele a bajszát. Ő pedig gond nélkül megalázta az embereket - ha nem is feltétlenül fizikailag, csak szavakkal -, és komolyan lehetett tartani tőle.

Mire eljutottunk odáig, hogy az angolórán kihívott valakit verekedni, addigra kialakult egy fenyegetettség az osztályban. Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert - mint mentora - igyekeztem volna megérteni, mindez miért van, és segíteni abban, hogy ne így legyen; viszont osztályfőnökként azt éreztem, hogy meg kell védenem tőle az osztályomat.

Hogyan tudtad az osztályfőnöki és a mentori szerepet összeegyeztetni?

Nagyon rosszul. Elmondtam az iskola vezetőinek a történetet. Behívtuk Andrást egy beszélgetésre, amelyen mint osztályfőnök vettem részt. Tehát nem mint mentor. Az adott helyzetben muszáj volt választanom a két szerep között. De szerettem volna biztosítani Andrásnak, hogy valaki őt is segítse, ezért szóltam egy kolléganőnek, akivel szintén jó kapcsolatban álltak. Ez a kollégám végül nem jött el, és András utána az én szememre vetette - teljes joggal -, hogy egyedül hagytam. Én ott osztályfőnökként az osztályt védtem. Ezen a beszélgetésen elmondtuk, hogy mennyire tarthatatlan az iskola szempontjából, ahogyan ő viselkedik. Világossá tettük a számára, hogy ha fizikai erőszakra kerül sor, azt az iskola nem fogja tolerálni, és az is elfogadhatatlan, hogy ilyen fenyegetett légkört teremt az iskolában. Tehát nemcsak a fizikai, hanem a lelki terrorról is szó volt. Egyértelműen megfogalmaztuk, hogy ha megüt valakit, iskolai pályafutásának vége. Ezt akkor meg is értette.

Az esemény mégis bekövetkezett. Járt az iskolába egy fiú, akiről többen azt suttogták, hogy dealer3, András pedig meg volt róla győződve, hogy valóban az. András mindig is keményen fellépett az iskolában a "drogosokkal" szemben, és egy alkalommal szóváltás közben megütötte ezt a fiút. Nem nagyon, de az akkor már nem számított. Felfüggesztettük a tanulói státusát: megengedtük, hogy a vizsgáit letegye, de az iskolába nem jöhetett be. A következő tanév elején újra beiratkozhatott volna, de végül nem tette meg.

Hogyan dolgoztad fel azt, hogy valakivel, akit megszerettél, ennyire keménynek kell lenned?

Központi kérdésnek tartottuk, hogy mit jelent ez a helyzet az egész iskolának. Ha van egy fiú, akinek óriási a tekintélye, és ő ilyen fenyegetettséget sugároz, akkor az iskolának kötelessége beavatkozni, és meg kell mutatni a többi diáknak, hogy lehet bennünk bízni: megvédjük őket. Ez nagyon fontos. Én úgy érzem, hogy ennek a feladatnak eleget tettünk.

Hova lett az a gyerek, akit annyira szerettél; mi történt az érzelmi viszonyulásoddal?

Felülírta valami más. A mai napig azt gondolom, hogy András egy nagyon kedves, érzékeny, jóindulatú fiú. De ahogy történtek az események, egyre inkább éreztem, hogy ez nem fontos, illetve nem lehet eléggé fontos ahhoz, hogy Andrást bent tartsuk az iskolában.

Ha most ismernéd meg Andrást, másképp csinálnál valamit? Lehet, hogy András kudarca elkerülhető lett volna?

Igen, az elejétől másképp csinálnám. Ezt a kialakult érzelmi kapcsolatot másképpen kezelném. Ha óhatatlanul beleszeretünk egy-egy gyerekbe, többek között ezért nem jó. Így sokkal nagyobb pofon érte Andrást azzal, hogy később nem az ő védelmében léptem fel. Ráadásul, ha nem alakul ki közöttünk ez a kötődés, akkor valószínűleg jóval korábban és határozottabban ki tudtam volna állni az osztályban ellene. Bár úgy gondolom, hogy ő mindenképp csak a főnök szerepkörében tudott fellépni. Ha a főnök én vagyok, azt ő nem tudta volna elviselni, és akkor is kihullik.

Hogyan értékeled András, a magad és az iskola szerepét a történetben?

Ennek a fiúnak komoly problémái vannak. Kiderült róla, hogy súlyos szorongás gyötri. Azért ilyen agresszív, mert akkor érzi magát biztonságban, ha a kontroll, a hatalom az övé. Tehát éppen a szorongásai és a félelmei okozzák az agressziót. A magam szempontjából kudarcnak értékelem, hogy én mint a mentora nem tudtam kezelni ezt. Az osztályfőnöki és a mentori szerep bennem élesen ütközött, és mentorként megbuktam. Az iskola szempontjából viszont nem tudom kudarcnak tekinteni, hogy végül András kikerült tőlünk, mert ha valaki ilyen súlyos pszichés problémákkal terhelt, az iskolának nem lehet dolga az, hogy az ő terapeutája legyen. Mi kerestünk neki szakembert, aki segíti abban, hogy javuljon az állapota, mert csak így juthat el odáig, hogy egyszer egy közösségben majd megmaradjon.

Második beszélgetés: Így látta András

Meséld el, hogyan kerültél ebbe az iskolába!

A Belvárosi Tanodába nem vettek fel; azt mondták, nem vagyok eléggé hátrányos helyzetű. Viszont adtak egy címlistát, hogy hol érdemes próbálkoznom. A legtöbb helyen megláttak, és vagy direkt várattak addig, amíg elmentem magamtól, vagy olyan "kedvesen" beszéltek velem, hogy nem vártam meg a következő találkozást.

Pedig akkor még nem így néztél ki.

De, könyéktől kézfejig már akkor ki voltam tetoválva.

Számoltál azzal, hogy ez milyen következményekkel jár?

A tetkó? Nem érdekel, hogy milyen következménnyel jár. Attól, hogy látszik, még nem másnak készült, hanem nekem. Az életem egyes részei vannak rajtam, olyan dolgok, amelyek nekem fontosak valamiért. Ez egy lehetőség arra, hogy soha ne tudjak hazudni magamnak se.

Magadat akartad megerősíteni a tetoválásokkal?

Abszolút. Az emberek azt hiszik, hogy ez divat, és majd meg fogom bánni, de rosszul hiszik. Akik a tetkóban ott tartanak, ahol én, azoknak eszébe se jut, hogy divat volna. Nem állok a tükör előtt, és nézegetem, hogy hova kellene még valami - ez egy hülyeség. Aki ezt gondolja, nem érti az egészet.

Ebben az iskolában hogyan reagáltak rád?

Itt nem került szóba, hogyan nézek ki, és senkinek nem volt semmi baja velem. Az elején úgy tűnt, hogy megvárják, milyen is vagyok, és addig nem foglalkoznak a kinézetemmel.

Hogyan sikerült visszaszoknod az iskolás életformához? Mielőtt hozzánk jelentkeztél, négy évig nem jártál iskolába...

Azt hittem, tudok úgy éldegélni, ahogy az iskolások szoktak: bejárok a suliba, hazamegyek, otthon találkozom a szüleimmel, megírom a leckémet. Később rájöttem, hogy ez egyáltalán nem ilyen sima ügy. Előtte négy évig úgy éltem, hogy reggel jött az autó, dudáltak, leszaladtam, beültem, és este már játszottunk. Ebből nagyon nehéz visszaállni. Egy ideig azt hittem, ha megszűnnek a fellépések, vele együtt megszűnik a stressz is. Arra nem gondoltam, hogy hiába nem kell dalokat írnom vagy szöveget tanulnom; a tananyagot kell tanulnom, ami pontosan ugyanolyan stressz, és négy év után iszonyú szokatlan is. Ráadásul amikor föllépek vagy szervezek egy bulit, akkor annak a közönségnek kell megfelelnem, akit én választok magamnak; hiszen zenészként én választom ki a célközönségemet azzal, amit csinálok. Az iskolában viszont ott vannak a tanárok, és számonkérnek. A közönség soha nem kért számon. Ha be voltam rúgva és úgy adtam elő, akkor ott tudták az emberek, hogy biztosan megvolt rá az okom, és ennyi. Egy iskolában ez elképzelhetetlen.

Volt valami koncepciód arról, hogy ebben a másféle közegben - az iskolában - mit célszerű megmutatnod magadból?

Nem szoktam külön részleteket mutatni magamból. Vagyok, amilyen vagyok. Persze mindenkinek vannak részei, amit szívesen mutogat.

(Felfújja a mellkasát - emlékeztetem rá, hogy éppen olyan, mint a gorillacsapat vezérhímje, aki így jelzi a többieknek a tekintélyét.)

Milyen volt a kapcsolatod a többiekkel?

Nem nagyon bratyiztam össze senkivel. Kívülről nézve azt lehet hinni, ahogyan itt helyeskedem az emberekkel, hogy ezek a barátaim, pedig ez nem igaz. A legegyszerűbb erre az érzésre azt mondani, hogy mindenkit utálok, de ez nem azt jelenti, hogy személy szerint egyenként utálnék mindenkit. Egyszerűen van olyan, hogy az embernek "kapd be..." napja van, és nem akar senkit látni. Nekem volt egy egész "kapd be..." évem. Akkor éppen nem volt sem zenekarom, sem semmi. Nagyképűen azt lehet rá mondani, hogy alkotói válság.

Különben ez kezdetben nem is látszott. Ha valahol sokáig vagyok, akkor az elején mindig jó, azután egy idő múlva elegem van belőle. Nem bírok megmaradni sokáig egy helyen. Elegem van az emberekből, a dolgaikból; elegem van abból, amilyenek. Nem tudok hozzájuk szólni, egyszerűen bosszant, hogy beszélnem kell velük. Utána később nincs semmi baj, ha találkozom velük, akár mint társasággal, akár mint emberekkel. Csak ne kelljen hozzájuk tartoznom.

Mindig új közönségre van szükséged.

Tudom, hogy hülyén hangzik, de igen. Csúnya kritika, de így van. Különben az első év azért volt könnyű nekem, mert akkor az iskola még nem közönség volt, hanem társaság. Én csak a kis társaságot tudom megszokni. Számomra az emberek akkor válnak közönséggé és nem társasággá, amikor annyian vannak, mint itt lettek a második évben. A közönség pedig - ezt nagyon durva lehet olyantól hallani, aki sokat játszik közönség előtt - abszolút hidegen hagyja azt, akinek a közönsége. Szerintem bárki, aki azt mondja, hogy érdekli a közönsége, hazudik. A barátai meg a társasága érdeklik; a közönség mindenkit hidegen hagy. Valaki addig lehet a haverom, amíg nemcsak megveregeti a vállamat, hogy "jó volt", de ugyanúgy odajön, hogy "ez azért gáz volt, haver". Amikor bármit csinálhatok, az neki tökéletes, akkor ő már közönség, hiába volt előtte a barátom. Tehát nem érdekel többé. Nagyon rossz azt látni, amikor a haverjaimból a közönségem lesz. Az iskolában is nagyjából ez történt: amikor sokan lettek, ők lettek a közönségem. Végül is ez csak azt jelenti, hogy nem érdekeltek.

Téged nem érdekeltek, miközben te ebben a közegben meghatározó figura voltál.

Az én beilleszkedésem egy társaságba általában úgy zajlik, hogy nagyon sokan hozzám formálódnak, a többiek meg eltűnnek a társaságból. Ez nem feltétlenül attól van, hogy erőszakos vagyok; egyszerűen attól, amilyen vagyok.

Csakhogy egy iskolában, egy osztályban nincs meg az a választás, hogy valaki vagy hozzád formálódik, vagy eltűnik. Az osztály nem a te társaságod, nem kölcsönös választás eredménye. Mégis ki voltak téve az állandó értékítéletednek. Milyennek láttad az osztálytársaidat?

Amiben ők mások, az annyira jelentéktelen, annyira semmi. Én vagyok az igazi más. Ezt különben elmondom az embereknek egyenként is. Nem azért, hogy éreztessem velük, hogy senkik; mert ők is valakik, csak ne akarjanak mások lenni. Az akarjon más lenni, aki tud is más lenni. Aki el tudja viselni, el tudja hordani, hogy nem olyan, mint a nagyközönség. De nem ez volt az igazi baj. Ami az osztálytársaimmal - egyesekkel - komoly konfliktust okozott, azok a csúnya narkós ügyek voltak. Előfordult, hogy itt árult bent egy srác - amúgy nem ide járt az iskolába -, és nem ment volna el, ha nem fenyegetem meg. Azt mondtam neki, hogy combon szúrom, és hagyom elvérezni a kapu előtt.

Mire voltál dühös: a drogra vagy a terjesztőre?

Én tudtam, hogy ez a suli az utolsó esélyem, és el akartam végezni, be akartam fejezni. Kizártnak tartottam, hogy bárhol, másik iskolában szívesen fogadnának. Úgy gondoltam, hogy meg kell védeni az iskolát a drogtól, mert ha a sulinak baja lesz, akkor nekem nem lesz másik lehetőségem. Ha én el akarom szúrni az utolsó lehetőségemet, akkor hadd szúrjam el én, és ne valaki más.

Nem mondom, hogy én szent vagyok, én is használtam drogot; tűvel nem szúrtam magam, de azon kívül végigcsináltam mindent. Rendben van, felőlem csinálják, de az iskolában árulni nagyon gáz dolog. Ezért azután az érintettek jogosan féltek tőlem. A dealer gyereket rögtön kivágtam, utána szerencsére nem akadtam össze vele. Azért, mert olyan az igazságérzetem, hogy ha mégis elkaptam volna valahol, biztosan összeverem, és én kerülök börtönbe, vagy ha nem is börtönbe, de nekem lesz belőle bajom.

Az iskolában végül pontosan ez történt. Te véreztél el először ...

Én tökéletes igazságtalanságnak éreztem akkor, hogy nem mellettem álltak ki. Abból lett az ügy, hogy kapott tőlem egy sallert a srác, aki átvette a dealer gyerek helyét. Szerintem a tanárok kilencven százaléka tudta, hogy teljesen igazam volt. Ráadásul nem is ütöttem nagyot. Ennél komolyabban összeverekedtek mások, és semmi nem lett belőle. Másoknak is voltak agresszív felindulásai, csak nem annyira látványosak, mint nekem. Nyilván, ha föláll egy kissrác seszínű hajjal, farmerban, sportcipőben és pólóban, és rákiabál a másikra, hogy "leverem a fejedet", akkor a tanár mosolyog és megkéri, hogy üljön le. Én viszont adott esetben ott állok csuklóig kitetoválva, 130 kilóval, kopaszra borotvált fejjel, pierszingekkel mindenütt az arcomban, és ez magában bőven elég ahhoz, hogy botrány legyen.

Persze ez a látvány magában is riadalmat kelt. De nem csak a külsőd felelős mindezért. Hihetetlenül nagy különbségek vannak az indulati állapotaid között. A szelídséged és a hirtelen elboruló agyad között nincs semmiféle átmenet.

Azt mondják, hogy elborul az agyam, de ez nem így van. Ez teljesen tudatos. Ha az ember előtt ott áll egy kutya és morog rá, akkor sejtheti, hogy meg fogja kapni. De ha egyszercsak váratlanul a pofájába ugrik valami, ami ugat meg üvölt, akkor sokkal jobban megijed, mint a morgó állattól. Én nem fogok morogni, amíg nincs igazán bajom, de hogyha lesz, azt úgyis észreveszik rögtön.

Tudnod kell, hogy ez a környezeted számára milyen kockázattal jár. Folyamatosan számolniuk kell azzal, hogy valamelyik pillanatban ugatni fogsz, és nem tudni, mikor, mert nem fogsz előtte morogni.

Ez tényleg így van, úgyhogy - bármilyen durván hangzik - féltek is tőlem. Attól, hogy ugatni fogok, az ugatásnak mindkét értelmében. Én akkor is az mondtam, hogy az féljen, akinek oka van rá. Én úgy nem félek valakitől, hogy ne lenne rá okom. Nekem az nem szolgáltat okot, hogy valaki a haveromat bántotta; azért nem fogok félni valakitől, mert a haverom kapott egy pofont tőle. Itt is erről volt szó. Azokat nem akartam bántani, akiknek semmi közük nem volt a dologhoz, de aki benne volt a tűzben, az tudta, hogy miért kell félnie tőlem. És azért azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak tőlem; volt egy nagyobb társaság, aki ugyanezt gondolta.

De te voltál az, akitől féltek. És mivel féltek, téged végül ki kellett rakni az iskolából.

Ez volt az, ami abszolút igazságtalanság volt.

De látnod kell, hogy teljesen racionális. Te az igazságodat olyan eszközökkel védted, ami félelmet keltett. Olyannyira, hogy az agresszivitásod mint külön probléma jelent meg teljesen elválasztva a kiváltó okoktól.

Ebben az volt a borzasztó és a dühítő, hogy még a bíróságon is van enyhítő körülmény. (Persze van súlyosbító is. Lehet, hogy ebben az esetben kiegyenlítették egymást?!) Mindenesetre nekem azt mondták, én annyira agresszív vagyok, hogy tűnjek el innen.

Mi volt a történet utóélete benned?

A lehető legszélsőségesebb végletek között végigjátszottam, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a helyzettel. Kezdve attól, hogy kedvesen visszajövök és megpróbálkozom, olyan csúnya dolgokig, amelyekről inkább nem is beszélek. Végül arra jutottam - és ez az, amire minden ismerősöm azt mondta, hogy borzasztó beképzeltség -, hogy aki a nagyobbat veszítette a dolgon, az nem én vagyok. Attól én még én leszek, hogy nem itt fejeztem be a sulit; majd befejezem máshol, amikor egyszer összeszedem magam. Teljesen mindegy, hogy hol, meg fogom oldani. De amikor majd a könyveimért sorban állnak a boltban, és a lemezeim meg a képeim borzasztó sokba kerülnek - tudom, hogy ennek eljön az ideje, mert mindegyikkel nagyon sokat foglalkozom -, akkor majd nem én fogom sajnálni, hogy kirúgtak a suliból, hanem ők fogják azt mondani a nyilvánosságnak, hogy "ide járt hozzánk", ahelyett, hogy azt mondanák, hogy "itt végzett". De azt akkor már senki nem fogja megemlíteni, hogy kirúgtak.

Harmadik beszélgetés: Együtt könnyebb

Most, hogy mind a ketten olvastátok a másikkal készült beszélgetést, szeretném, ha megpróbálnánk tisztázni mindazt, ami két évvel ezelőtt bennetek maradt. Esetleg valami éppen most került felszínre, amikor a másik nézőpontjából is megismertétek a történteket...

Bea: Elolvasva az Andrással készült beszélgetést, mindenképpen van valami, amit tisztázni szeretnék. Én azt nem gondolom - ahogyan akkor sem gondoltam -, hogy igazságtalan lettem volna.

András: Nem igazságtalanság volt, csak nehezen áttekinthető. Senki nem látta - vagy nem akarta abból az irányból látni - a dolgot, ahonnan én néztem. Senki nem érezte át azt, amit többször mondtam akkor is, hogy aki félt tőlem, annak megvolt rá az oka, hogy féljen.

Bea: Tudtuk, hogy te ezzel védeni akarod az iskolát. De itt félelemről volt szó, és nemcsak fizikai félelemről, hanem pszichés félelemről, megaláztatásról is.

András: Akik úgy érezték, hogy megalázom őket, azokat megalázták az életben nap mint nap. Megalázta őket maga az élet. Például az is ugyanolyan megaláztatás, amikor visszaadod valakinek a dolgozatát úgy, hogy ráírtál egy nagy nullát. Egy nulla: az megaláztatás. Annyi a különbség, hogy én ki is mondom, amikor valaki szerencsétlen, és természetes, hogy kimondom, amikor ez az igazság.

Most a többiekről beszélünk? Köztetek az a különbség, hogy másképpen gondolkodtok a többiekről?

András: Nem gondolkodom a többiekről. Az én szemszögemből én vagyok a középpontban, ahogy mindenki a középpontban áll a saját szemszögéből.

Bea: Szeretném, ha elmondanád, hogy a te szemszögedből mi történt. Én elmondtam; én erről beszéltem az interjúban.

András: Mindenki éreztette velem, hogy nem érdekli, hogy az én szemszögemből mi történt. Miközben mindenki elmondta, hogy mi történt a sajátjából.

Bea: Úgy érezted, hogy nem hallgattunk meg téged.

András: Nem is lett volna értelme. Illetve akkor még láttam értelmét. Most azt látom, hogy ami akkor volt, annak vége. Ami fontos volt, ami összetartó erő volt, az elment. Nem tudom, hol van.

Bea: Mi az, ami fontos volt?

András: Kevesen jártak ide. Olyanok voltak, akikkel lehetett beszélni. Most idejövök, valaki megkérdezi, hogy "hogy vagy", én meg legszívesebben az arcába röhögnék: miért kérdezed, amikor úgysem érdekel?!

Bea: Én érzek benned még egy csomó dühöt, Andris. Ha azt mondod, hogy már túl vagy rajta, én úgy érzem, hogy elnyomod. Néha azért kibukik belőled.

András: Mit csináljak, ennek nincsen megoldása.

Úgy érzed, mintha kihúzták volna alólad ezt az iskolát.

András: Velem ez már többször megtörtént. Gondoltam meg sejtettem, hogy itt sem lesz másképp. De azért reméltem, hogy kitart addig, amíg én le tudok érettségizni, utána felőlem mehet mindenki, amerre akar. Akkor még volt egy csomó ötletem, hogy mit fogok csinálni. Most nincsen semmi. Elveszett. Kész, vége.

Bea: De mi veszett el, Andris?

Nem tudtunk olyan közeget teremteni neked, ami hosszú távon jó lett volna...

András: De én megértem. Nem arról van szó, hogy nekem teremtsenek olyan közeget, hogy abban én hosszú távon benne maradjak. Mert ahhoz a közegnek kellene állandóan változnia. Velem csak úgy lehet hosszú távon együttműködni, ha én válogatom meg a társaságot. De hát ez egy iskola. Itt én nem mondhatom azt, hogy "veled meg veled tudom ezt csinálni, a többiek meg keressenek maguknak valami mást". Én tizennégy éves korom óta pontosan ezt játszom a zenekarokkal, de ott ezt meg lehet csinálni. Az elmúlt hat évben körbepasszoltam egy egész hadsereget.

Ha ez ennyire alapvető vonásod, bennem felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létező esély volt-e számodra a Zöld Kakas?

András: Nem tudom. Bár a kérdésre az a válasz, hogy igen, mert akkor úgy láttam. Ha kimaradt volna ez az idő - ha nem átélem, csak megtörténik -, és most megkérdeznék, mostanra azt mondanám, hogy nem. De akkor azt hittem, hogy igen, tehát azt kell mondanom, hogy létező esély volt.

Közben nagyon megváltozott a magadról való tudásod. De akkor azért voltál dühös, mert létező esélynek láttad.

András: Persze, hogy dühös voltam. Olyan volt nekem a Kakas, mint az életmentő gyógyszer, amit odatesznek eléd, de nem éred el. Szerettem volna elvenni, és csak tíz centire volt, de nem sikerült. Most már azt is tudom, hogy ha elérem, kiderül, hogy erre a gyógyszerre vagyok allergiás, és abba halok bele.

Bea, milyen most neked, hogy Andris azt fejtegeti a két évvel ezelőtti hitedről, hogy reménytelen volt?

Bea: Nem hiszem el. Nem akarom elhinni, mert én még most is azt gondolom, hogy van esély.

András: Előre láttam, hogy ez lesz, és ez annyira abszurd: ha valaki úgy gondolja, megérti, ami bennem van, tőlem fog segítséget kérni, hogy hogyan segítsen. De ha igazán értene, akkor nem akarna segíteni. Tehát nincs is benne az igazi megértés a dologban.

Bea: Azért nincs benne, mert nem akarom. Nem akarom elengedni ezt az egészet. Érted? Annyira szeretnék hinni ebben, hogy attól már hiszek.

Andris azt próbálja neked megmutatni, hogy reménytelen hinned.

Bea: Ezt érzem. De annyira nehéz elhinni, mert ugyanakkor itt van magántanulóként. Bár valóban nem csinálja igazán rendesen a dolgát.

De leadtál egy tételt a múlt héten, tehát a reménység szikrájának még benned is léteznie kell. Bejöttél ide, kértél a tanároktól követelményt, azóta is minden héten bejársz. Valamiért csak csinálod ezt? Más lenne, ha tényleg azt tapasztalnám, amit mondasz, hogy feladod; de nem azt látom, nem azt láttatod velem.

András: Persze. Próbálok úgy csinálni, mintha lenne valami dolgom. Valahol megkerestem otthon egy tételt, amit megcsináltam ezer éve, és idehoztam. Azt se tudom, mi van benne. Elolvastam, hogy az elejére oda van írva, hogy Zrínyi. Ennyi.

Bea, nem lehet, hogy te mindazt, ami Andrissal történik, az iskolai logikában értékeled; Andris pedig nem abban éli meg? Az a Zrínyi-tétel, ami neki egy jelentéktelen gesztus volt csupán, úgy tűnik, neked maga a reménység.

Bea: Igen. És nyilvánvaló, hogy bele is kapaszkodom minden ilyenbe.

Vajon miért ennyire fontos nekünk az, hogy te leérettségizzél?

András: Ennek az iskolai értékrendnek, amit ti itt képviseltek, van egy olyan része, ami tökéletesen benne van az én értékrendemben. Csakhogy ez egy iszonyú pici rész. Az a dolog, ami belül lefedi ezt az egész iskolai világot, az egy töredékem. A többi valahol egészen más dimenziókban van.

Bea: Biztos, hogy ez ennyire pici rész? Azt is mondod ezzel, hogy számodra tulajdonképpen nem fontos az érettségi?

Tehát amikor az iskolai elvárásokból és az érettségiből indulunk ki, akkor szerinted mi rossz dimenzióban keresünk téged...

Bea: Én most próbálok az iskolai dimenzióból kilépni, csak nehéz, mert nincs semmi konkrét fogódzóm, hogy merre is induljak.

András: Egy könyvben olvastam, hogy úgy kell a következő dimenzióba átlépni, hogy az előzőhöz képest merőlegesen mozdulunk. Ez itt is igaz. Én úgy érzem, hogy legalább öt-hat másik dimenzióban benne vagyok, és tudok mindegyikre merőleges lenni. Az iskolai dimenziónak nincs tartalma. Abban én csak egy vonal vagyok, mondjuk egy kör. Lerajzolom egy papírra azt a szerencsétlen kört, és odateszek mellé egy almát. Körberajzolhatom az almának azt a felületét, amely lent van a papíron, annyit lát belőle majd a kör, de attól az alma még alma marad.

Ha van egy kétdimenziós világ, és abban leteszek dolgokat, ők ott nem tudják megállapítani magukról, hogy körök-e vagy háromszögek, de én látom saját dimenziómból, hogy ki a kör, ki a háromszög. Viszont az ő dimenziójukban ugyanannyi látszik belőlem, mint másokból. Merőlegesen kell a papírra ránézni, hogy meg lehessen különböztetni a kört a négyzettől.

Bea: Akkor is reménytelen lett volna együttműködnünk, hogyha látjuk az egész almát? Olyan nehéz megérteni azt, hogy ha azt mondod, van egy olyan dimenziód, amely teljesen illeszkedik a mi értékeinkhez, miért nem működött mégsem?

András: Valahogy olyan jelentéktelen. Annyira másodlagos dolog az érettségi. Annyira a szélén van az egésznek.

Csakhogy nekünk szükségképpen az a kiindulópontunk, hogy te ide jártál - sőt magántanulóként most is -, ebbe az iskolába. Vajon mit tud kezdeni ezekkel a dimenziókkal - az iskolai dimenzió nélkül - a mentorod, akiben még mindig reményt kelt, hogy behoztad a Zrínyi-tételt?

Bea: És mit kezd ezzel valaki, akinek fontos vagy?

András: Régebben úgy volt, hogy amikor elindultam valahova, akkor az volt az átmeneti idő, amíg oda nem értem. Most meg az az átmeneti idő, amíg az egyik pontban vagyok, és az a normális, amikor egyedül megyek egyikből a másikba. Éppen tegnap történt, hogy elindultam innen a tetkószalonba, és megálltam útközben, mert rájöttem, hogy nem akarok odaérni a következő pontba. Én nem akarok semmit most semmilyen kapcsolattól. Vannak, amik vannak. Amennyire régen elszomorodtam, ha valaki már nem volt velem, amennyire akkor megviselt, ma már ez semmitől nem lenne ennyire így.

Bea: Mégis olyan szomorúnak talállak téged. Legalábbis engem hihetetlenül azzá tettél.

András: Van egy szomorúságrésze ennek a dolognak, de ez nem változik attól, hogy egyik vagy másik ember már nincsen. Sokszor előfordul, hogy látom, beszélgetnek körülöttem, hallom, hogy mit mond valaki, és mégsem értem, hogy miről beszél.

Régen egy csomó mindenen jókat sírtam magamnak otthon. Jó szomorú is voltam. Mégis azt hitte mindenki, hogy milyen vidám vagyok. Akkor szívesen beszéltem volna. Most már elfáradok, amikor elmondom.

Bea: Most is például?

András: Igen. Attól fáradok el, hogy annyi minden van, és nem tudom az egészet egyszerre elmondani.

Akkoriban - két évvel ezelőtt - beszélgettetek ekkorákat?

Bea: Azt gondolom, az elején még igen. Később ez már nem nagyon sikerült.

Mi lett volna, ha akkoriban többet beszélgettek?

Bea: Lehet, hogy nem lett volna más...

Úgy tűnik, teljesen elbizonytalanodtál. Most mit gondolsz, van még Andrással kapcsolatban valami feladatod?

Bea: Tanárként semmi. Ez már csak az emberi dimenzióban folytatható. Andris, szerinted?

András: Ebben az emberi dimenzióban úgy érzem magam, mint akinél van egy táska tele tűzgolyókkal: szép gömbölyűek, melegek; de ha a kezedbe fogod, könnyen lehet, hogy megéget. Én a kinyújtott kezemben tartom ezeket a golyókat, és el lehet venni, de közben nagyon figyelek, hogy kinek is adhatom oda. Ha jól nyúlsz érte és nem dobod el, szívesen odaadom a következőt is.

Ha megpróbálom összefoglalni ezt a beszélgetést, rá kell döbbennem, hogy egyáltalán nem arról a bizonyos múltbéli konfliktusról szólt. Ezt vártátok?

Bea: Egyáltalán nem. Én arra számítottam, hogy nagyon erős lesz az értékelő szempont. Azt hittem, arról beszélünk majd, hogy ami két éve történt, jó volt-e vagy rossz; arról, hogy ki volt a hibás. Engem nagyon meglepett, ami végül történt, és igazán örülök neki.

András: Az akkor volt és elmúlt. Én eleve tudtam, hogy nem lesz ilyen értékelés. Jó, hogy arról volt szó, ami most fontos.

Úgy érzem, ez a beszélgetés egy konfliktus lezárásának indult, és végül valaminek a kezdete lett belőle. Nem fejtettük meg, hogy ki volt a hibás, és hogy lehetett volna-e másképpen, de rájöttünk, hogy rengeteg mondanivalónk van egymás számára. Köszönöm nektek, hogy így történhetett!

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.