2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 1998 május

Az esélyteremtés elsősorban az állam feladata -- Beszélgetés Jánosi Györggyel, az MSZP alelnökével (Kronstein Gábor)

2009. június 17.

A szocialista oktatáspolitikus az elmúlt négy évben az esélyegyenlőség növelése érdekében tett kormányzati erőfeszítéseket nem tartja elégségesnek, mivel a kényszerű gazdasági megszorító intézkedések következtében erősödött a társadalom kettészakadásának tendenciája. Az iskola a világában kialakult versenyhelyzet következtében ma maga sem tekinti igazán értéknek a hátrányban lévők hatékony felzárkóztatását. Jánosi György az iskolai esélyegyenlőség javítása szempontjából fontosnak tartja a kistérségi önkormányzati együttműködést, továbbá a tizenkét osztályos egységes - komprehenzív - iskolamodell minél szélesebb körű adaptálását.

Az esélyteremtés elsősorban az állam feladata

- Beszélgetés Jánosi Györggyel, az MSZP alelnökével -

- Mennyire károsítja Ön szerint a társadalmi és települési egyenlőtlenségek iskolai megjelenési formáinak mai szintje a folyamatban lévő korszerűsítést?

- Az alapvető oktatáspolitikai célok megvalósítását kérdőjelezheti meg, ha nem teszünk valamit az utóbbi időben rohamosan növekvő esélyegyenlőtlenségek ellen. Veszélyezteti a tartalmi-szerkezeti modernizációt, veszélyezteti az oktatásirányítás egész rendszerét, és ezzel együtt veszélyeztetheti azt is, hogy megfeleljünk az EU-normáknak az oktatás területén. Arra gondolok, hogy jó volna az Európai Unió keretei között az oktatás szempontjából is átjárhatóvá tenni a határokat. Jó volna a végzettségek összhangját is megteremteni. Törekszünk elérni azt, hogy egyenértékűek, kölcsönösen elismerhetőek legyenek egymással a különböző szinten adott végzettségek és képzettségek.

Bármilyen veszélyes legyen is az esélyegyenlőtlenség, amely ma erőteljesen jellemzi az oktatás egész rendszerét, maga a körülmény szükségszerű velejárója volt az 1989-től Magyarországon megindult társadalmi átalakulásnak. Mindenki félt tőle. Mindenki megpróbálta figyelembe venni társadalmi hatásait. 1994 után az MSZP és az SZDSZ alkotta koalíció, nemkülönben a kormányprogram kiemelt jelentőséget tulajdonított az esélyegyenlőtlenségek kezelésének.

A gazdaság stabilizációja és a pénzügyi stabilizációs folyamatok, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, olyan erős polarizációt teremtettek a társadalom egészében, amit nem lehetett előre pontosan bemérni. Egy kicsit alulbecsültük a stabilizáció negatív társadalmi következményeit. Alábecsültük a társadalmi polarizáció ütemét is. Nem érzékeltük eléggé a maga fenyegető mivoltában a társadalom kettészakadásának tendenciáját. Éppen ezért bármilyen eszközöket is próbált mozgósítani ez a kormányzat az esélyegyenlőtlenségek mérséklésére, mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kezelhető szinten tartsa a polarizációt.

- Mikor került a kormányzat birtokába hiteles, felmérésen nyugvó elemzés a polarizációnak az iskolát érintő részleteiről?

- Bár korábban már ismertté váltak statisztikai adatok, amelyek így-úgy körvonalazták a problémát, átfogó tanulmány - éppen Gazsó Ferenc vezetésével - csak az elmúlt félévben készült el. Ez már statisztikai és szociológiai szempontból pontosan mért adatok, megalapozott tendenciák segítségével dokumentálta a társadalmi különbségek növekedésének hatását az oktatás rendszerében.

- Az oktatási-képzési esélyegyenlőtlenségnek - ez szociológiai közhely - egyaránt vannak oktatási rendszeren kívüli és belüli okai. E két eltérő típusú okcsoporton mennyire tud úrrá lenni az oktatáspolitika és a pedagógia?

- Kezdjük az iskolán kívüli okokkal. Ezek rendkívül erőteljesen vannak jelen a magyar társadalomban. Hiszen a társadalom kettészakadására utaló tendenciák mindenütt megjelennek: a foglalkoztatás- és szociálpolitikában általában az oktatás- és a művelődéspolitikában is. Ezeken az okokon elsősorban általános társadalompolitikai jellegű kormányzati eszközökkel kellene segíteni. Foglalkoztatásbővítéssel, a beruházások ösztönzésével, a differenciáltabb szociálpolitika érvényesítésével, amelynek elemei, technikája a mainál jobban alkalmazkodik a társadalom kettészakadásának folyamatához. Mindez kétségkívül az új kormányzat egyik alapvető feladata lesz. Ha e divergens folyamatok olyan borzasztó erősek maradnak, mint voltak a közelmúltban, akkor az oktatás semmit sem tud kezdeni ezeknek az okoknak az iskolába begyűrűző hatásával.

- Olyan "borzasztó erős"-nek tartja őket?

- Bizony. Emellett az is igaz, hogy az oktatáspolitikának nincsenek megfelelő eszközei az oktatáson kívüli egyenlőtlenségek okainak kezelésére. Az oktatási rendszerben az egyik meghatározó tényező, hogy fennmaradnak-e a mobilitást elősegítő képzési utak, vagy sem. Elvi szempont, hogy egy polarizálódó társadalomban az oktatásban a tehetséges gyermekeknek legyen meg a lehetőségük kilépni abból a hátrányosabb szociológiai rétegből, származási körből, amelybe beleszülettek. Erre mondom, hogy a magyar oktatás rendszeréből hiányoznak az e célt eredményesen szolgáló eszközök. A polarizációs folyamatok az erősebbek, nem a pedagógiai szándékok. E tény megállapításával nem hárítom el a problémát. De milyen alapon kérheti valaki manapság számon a pedagógusoktól, miért nem lépnek föl hatékonyabban az esélyegyenlőtlenség mélyebb társadalmi okaival szemben?

- Csakhogy a napi tevékenységek között az iskolában ma állandóan jelen van a szociális tevékenyésg, cselekvés kényszere. Ki tudná azt tétlenül nézni, hogy gyerekek korgó gyomorral tanuljanak az iskolában?

- A kormány, az oktatási kormányzat erre is tekintettel volt, amikor megpróbálta az esélyegyenlőtlenség külső okainak iskolai hatását tompítani. Például az étkezési normák rendezésével. De még inkább kereste az utat az iskola természetes belső eszközrendszerének felszabadítására. A közoktatási törvényben megnyitotta a csoportbontás lehetőségét. Fölerősítette, hogy a felzárkóztatásra, tehetséggondozásra megfelelő keretek álljanak rendelkezésre. Más természetű kérdés, hogy volt-e az önkormányzatoknak pénzük kihasználni a törvény jogi lehetőségeit. Hozzátehetném e példákhoz a kistelepülések kiemelt normatív támogatását és azt, hogy megemelték a cigánytanulók után járó kiegészítő normákat. Végre a napközi otthonokat is normatív támogatásban részesíthette az oktatási kormányzat. Arra is akad példa, hogy a jó célú, bevált támogatás anyagi fedezetét bővíti a kormány. A diákétkeztetés normatív támogatása a következő évben megint kiemelt forrásbővítéssel növekszik. Ebbe a körbe kell sorolni azt is, hogy folyamatosan fejlesztik a tankönyvvásárlási támogatás rendszerét is.

- Vessünk egy pillantást az esélyegyenlőtlenség enyhítésének pedagógiai oldalára is! Mit tesz - pesszimisztikusabban: mit kellene hogy tegyen - az oktatási kormányzat az ilyen célú pedagógiai munka színvonalának emelésére?

- A magyar pedagógiai szemléletet és a magyar pedagógusok beállítottságát illetően nagy szerencséje van a mindenkori oktatásirányításnak. A társadalmi szolidaritás érzése, az elhivatottság és a cselekvéshez szükséges technikák birtoklása tekintetében talán egyetlen más foglalkozási csoport sem versenyezhet a pedagógusokkal. Olyan erős ez a morális-szakmai érzékenység, hogy erre kell és lehet is alapozni. Hogy ilyen, az a pedagógiai múlt eredménye is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján az esélyegyenlőség pedagógiája sok bevált, továbbfejleszthető szemponttal, módszerrel szolgál a mai gyakorlatnak. Mindig is vitatkoztam azokkal, akik 1990-ben azon az alapon akarták elhatárolni a múlttól az akkori jelent, hogy addig rossz volt minden, de most új minőség veszi kezdetét, s az már jó lesz. Ez így nem volt sohasem igaz, mert a pedagógiában is kimutatható az értékteremtés folyamatossága a megszakítás, lezárás, újrakezdés és átértékelés mozzanata mellett. Nem hallgathatom el azt sem, hogy az esélyjavító törekvéseknek sokkal jobb feltételei voltak 1990 előtt. Ha 1990 előtt egy pedagógus ezzel a problémával foglalkozni akart, az egységes tantervi rendszerben megvolt a kellő mozgástere s nem lebecsülhető mértékű támogatottsága. A központi tantervutasításos rendszer megszűntével, a NAT megjelenésével, amely csak a követelmények minimumát foglalja magában, óhatatlanul belépett az intézmények életébe a verseny. Az, hogy melyik iskola mit tud nyújtani a kötelező anyagon felül diákjainak, messzemenően befolyásolja a továbbtanulók számát s vele az iskola presztízsét a szülők és a szakma szemében. A versengés szelleme nem kedvez a szolidaritásnak, mert az nem versenyérték. Ezért olyan fontos, hogy az oktatási kormányzatnak milyen anyagi lehetőségei vannak az esélyegyenlőséget erősítő technikák támogatására. Hiszen egy törvény ebben a versenyben hiába teszi lehetővé a csoportbontást, a tehetséggondozást és felzárkóztatást, ha hiányzik az iskolafenntartók anyagi forrása a pedagógusok ilyen irányú többletmunkájának elismerésére.

- Ha Önön múlna, erősítené az állami szerepvállalást?

- Ez összetett feladat. Az első feltétel, hogy valóban bővüljenek az anyagi források. A gazdaság javuló teljesítménye bővíti a költségvetés szétosztható pénzét is, de az önkormányzatoknak is több jut. Így aztán egyidejű folyamat lehet, hogy az állam még inkább kivonul a költségvetési pénzek közvetlen elosztásából, ugyanakkor biztosítja, hogy az önkormányzatoknál fokozatosan növekvő jövedelmek maradjanak. S azok ily módon többletpénzeket tudnak fordítani az esélyegyenlőség érdekében kifejtett szakmai többletteljesítményre. Egészen sajátos helyet foglal el az esélyek növelésében a kollégiumi viszonyok javítása. Pénzben is, de még inkább módszertani-pedagógiai felkészítés terén. Persze a felzárkóztatás, tehetséggondozás egész metodikájára ráfér, hogy megújítsák. Nincsenek igazán megfelelő szinten azok a kutatások és kísérletek sem, amelyek e feladatok eszközeit volnának hivatottak kiérlelni. E két fogalmat - tudniillik a felzárkóztatást és a tehetséggondozást - egységben kell látni, mivel mindkét tevékenység azt segíti elő, hogy a képességek kibontása, a teljesítmények kevésbé függjenek a társadalmi környezettől. Mindkettő az egyéni és csoportos mobilitás kitágításának irányában hat. Ha kellő rugalmassággal, dogmák nélkül közelítjük meg e két nagy feladatot, akkor az esélyek lehetséges kiegyenlítése nem fogja lefelé nivellálni az oktatást.

- Érthetjük ezt úgy, hogy ha a következő kormányzati ciklusban a szocialisták, személy szerint Ön, alelnök úr, döntési helyzetbe kerülne, a tennivalók között elsőbbséget biztosítana az esélytámogatásnak?

- Ez kikerülhetetlen. Ha az esélyek közelítése a különböző társadalmi rétegek, a különböző lakóhelyek szülöttei számára csak egy oktatási feladatot jelentene a sok közül, amire jut is pénz, meg nem is, akkor a NAT-nak s vele a modernizációs törekvéseknek kontraszelektív hatása lenne. Az iskolák közötti verseny társadalmi értékvesztéshez vezet. Felgyorsul az intézményhálózat kettészakadása elit- és tömegiskolákra. Ha nem ismerjük el az esélyegyenlőtlenség csökkentésének kiemelkedő fontosságát az iskolai feladatok között, az felgyorsítja a településszerkezetbeli egyenlőtlenségek végletessé válását is, amelynek jeleit lokálisan már tapasztalhatjuk. Megengedhetetlen, hogy az iskolarendszer a mai viszonyok között még erősítse is a társadalom polarizálódását. Az iskolarendszernek éppen ellenkezőleg, minél több fiatal hátrányát kell kompenzálnia.

- Eddig a kompenzálás anyagi, szemléleti és pedagógiai összetevőjéről beszéltünk. De mi a helyzet az iskolaszerkezeti komponensekkel? Milyen új elgondolások érlelődnek ezzel kapcsolatban az új ciklus időszakára?

- Ha nem biztosítjuk az esélyegyenlőtlenség módszerbeli és tartalmi kompenzációs feltételeit, akkor maga a NAT torzíthatja el a magyar iskolarendszert szerkezeti szempontból is. Például azzal, hogy lehetetlenné teszi a kistelepülési iskolákat. A NAT eleve egy új pedagógiai ciklusrendszer felállításával keresztezi a ma még domináns 8+4-es szerkezeti formációt. A kistelepülések nyolcosztályos általános iskolái így könnyen hatosztályos elemi iskolákká alakulhatnak vissza. Mert a NAT alapján távlatilag 6+6-os, esetleg 6+4+2-es szerkezet következik.

- Mit lehet tenni?

- Csak egyet. Az oktatástervezés egész folyamatában fölerősíteni a regionalitás szemléletét. A közoktatási törvény azzal, hogy előírja a megyei szintű oktatási tervek készítését, módot is ad ehhez. Ha az önkormányzatok képesek rászánni magukat, hogy közösen tervezzenek más önkormányzatokkal bizonyos oktatási feladatokat, ez meggátolhatja az oktatás kettészakadását településszerkezeti szempontból. Loránd Ferenc komprehenzív kísérlete (amely nem ismeretlen a pedagógus-közvélemény előtt) feketén-fehéren bizonyítja: ha az önkormányzatok vezetőiben a természetes vonzáskörzetbéli szemlélet megerősödik, akkor van esélye a tizenkét osztályos iskolaszerkezetnek. Akkor kiépíthető a "bokoriskola"-szisztéma. Biztosítható az átjárhatóság a diákok számára személyes hajlandóságuk szerint, de mindig egy regionális, sőt kistérségi integráción belül.

- Abból, amit elmondott, nekem úgy tűnik, hogy a versengésre és képzésre soványított korszerűsítési modell nem alkalmas az esélyegyenlősítés társadalmi igényének kielégítésére.

- Ez a modell önmagában nem alkalmas rá az önkormányzati törvény miatt sem, amely rigorózusan készteti az önkormányzatokat arra, hogy csak saját területükön belül gondolkodjanak a feladatok ellátásáról. Ezért végig kell gondolni e gyakorlatnak egész jogszabályi hátterét a kooperáció elősegítése érdekében. Végig kell gondolni a finanszírozási hátteret is, mert az anyagi forrásnál nagyobb ösztönző erőt a világon még nem találtak ki. Ha sikerül a megyei közalapítványokat - amelyeket a közoktatási törvény hozott létre - folyamatosan feltölteni egyre több pénzzel; ha sikerül elérni, hogy e közalapítványok maguk is támogassák az integrációs szerkezeti kísérleteket; továbbá támogatásuk során adjanak kiemelt segítséget a felzárkóztatás és tehetséggondozás pedagógiai munkálatainak, akkor javíthatunk a korszerűsítési modellen.

A NAT modernizációs törekvéseivel együtt igenis a tizenkét osztályos iskolaszerkezetet kellene megerősíteni. Meggyőződésem, hogy az ilyen tizenkét osztályos - együttműködésen alapuló - komprehenzív iskolamodell segíthet az esélyegyenlőtlenség csökkentésében.

- Lát-e közbülső utat az állam számára a recentralizáció és az iskolafenntartók magára hagyása között?

- A jogszabályi keretek kialakítása mindenkor állami feladat. E kereteket lehet olyanná alakítani, hogy preferálják az iskolák integrációs együttműködését. Az is az állam felelőssége, hogy támogassa a már működő iskolaszerkezeti kísérleteket, mert azok mintát adhatnak. Harmadszor, az állam felelős azért is, hogy a központi pénzforrások ne csak a szinten tartást tegyék lehetővé, hanem a modernizációt is. Ezeket a funkciókat az állami oktatáspolitika gyakorolhatja az iskolafenntartók autonómiájának tiszteletben tartásával is. Vannak viszont területek, ahol fokozottabb állami - központosító - törekvéseket is vállalni kell.

- Melyek ezek?

- Ilyen például a tankönyvkiadás. Erre a tevékenységre ráfér a mainál sokkal erőteljesebb állami szakmai kontroll, mert azok az állapotok, amelyek jelenleg a tankönyvpiacot jellemzik, már-már elviselhetetlenek. Szakmai értelemben is, anyagi szempontból is. Át kellene azt is gondolni, nem volna-e célszerűbb visszatérni a tankönyvkiadás támogatására a tankönyvvásárlás támogatása helyett. Ez a változtatás teljesebb, megbízhatóbb szakmai - könyvészeti - garanciákat eredményezne. És csökkenteni lehetne a tankönyvárakat is.

- Több olyan gondolatot fogalmazott meg a beszélgetésében, amelyek eltérnek a koalíciós oktatáspolitika eddigi felfogásától. Ez most a folyó korszerűsítés alternatívája vagy módosítása?

- Mindenképpen korrekcióról beszélnék. Bár nekem az a meggyőződésem, hogy már olyan mértékben halmozódtak fel problémák az oktatáspolitikában, hogy azokat liberális oktatáspolitikai eszközökkel tovább nem lehet kezelni.

- Melyek ezek?

- Elsősorban ilyen a kompenzáció hiánya. Éppen ezért van létjogosultsága a szociáldemokrata oktatáspolitikának, amelyen belül kiemelkedő jelentősége van az esélyegyenlőtlenség kezelésének. Tudatosan nem az esélyegyenlőség biztosításának fogalmát használom, mert az mint fogalom ma nem rendelkezik realitással. Csak az egyenlőtlenség csökkentéséről és annak technikájáról szabad beszélni. Mindez azonban a közös kormányzati programban is megfogalmazott modernizációnak nem alternatívája, nem gyökeresen új, attól eltérő modell, hanem annak kompenzációja, ami szerintünk megilleti az oktatási modernizáció negatív körülményei által hátrányosan érintett rétegeket. Amikor az esélyegyenlőtlenség kezelésének prioritást adunk, s ennek érdekében egyes területeken korrigáljuk, kijavítjuk a modernizációs programot, vigyáznunk kell arra, hogy a minőségi megújításban rejlő lehetőségeket ez ne korlátozza.

- Alapjában véve tehát helyesnek tartja az utóbbi években kibontakozott korszerűsítési folyamatokat?

- Egészségesnek tartom, de ha nem tesszük hozzá az esélyegyenlőtlenség kezelésének imént vázolt, de szakemberek részéről továbbfejlesztett rendszerét, kontraszelektívvé válik. Jó tehát ez a törekvés, de nélkülözhetetlen megbízható fékeket beleépíteni az esélykülönbségek további növekedésével szemben.

Az interjút Kronstein Gábor készítette.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.